Nemzet, 1886. április (5. évfolyam, 1288-1316. szám)
1886-04-22 / 1309. szám
Szerkesztőség : ferencaiek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. "'J* Egyes szám 5 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földsalál» Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra .............,.................. .. .. 1 2 frt, 3 hónapra ......... .. .. ................ „ .. 6 » 6 hónapra .. ........................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 5 kr. 1309. (112.) szám, Budapest, 1886. Csütörtök, április 22. V. évi folyam, Budapest, április 21, Az orosz czárnak livadiai útja most feltűnő jelentőséget nyert. Minden évben elment e kedves, üde helyre az orosz czári család, de azért nem tartották szükségesnek sem orosz részről azt, hogy a külügyminiszter is jelen legyen, sem a porta és a román király részéről azt, hogy külön küldött által üdvözöljék a czárt. Most ilyen intézkedéseket tettek, sőt az a mesés hír is szárnynyal, hogy a bolgár és montenegrói fejedelmek is üdvözlik a czárt. Valószínű, hogy az utóbbi hírek valósulni nem fognak, de az előbbiek bizonyosoknak tekinthetők és így a helyzet jellemzésére méltán felhozhatók. Nem tartozunk sem a sötéten látó, sem a sensatiót hajhászó politikusok közé és nagyon jól tudjuk azt, hogy a diplomatiai udvariasságok olyan kétértelmű minőséggel bírnak, hogy azt bizony senki sem fogja megállapíthatni, hogy egyik vagy másik fejedelem útjának, és ez alkalommal, egyik vagy másik fejedelem üdvözletének milyen jelentősége van. Épen ezért nem vállalkozhatunk erre a livadiai út és az azzal kapcsolatosan felmerült üdvözletek alkalmából sem. Mert lehetne ahhoz, szörnyű készülődések és fenyegető veszélyek kezdetét fűzni ép úgy, mint ahogy fel lehet állítani a békének és kiengesztelésnek minden eszközét és lehetőségét, mert hiszen az egyik épp oly kevéssé van kizárva, amilyen valószínű a másik. Ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy a román király részéről a szomszéd uralkodónak üdvözlete e czímen, valamint Bessariaba átengedése folytán is egészen közel fekvő okokkal könnyen indokolható, míg másfelől a porta részéről mennyi okot lehet felhozni a feltűnő közeledés mellett, melynek czélja lenne, hogy a bolgár kérdés miatti kellemetlenségek — az európai béke érdekében — kitöröltessenek az orosz czár kebeléből, amire csakugyan leghivatottabb a porta, mint souzerain, a czárnak mintegy biztosítékot nyújtván a tekintetben, hogy Sándor fejedelmet kordában tartja és miután jogaiból, hatalmából legtöbbet áldozott fel, mégis maga a porta elmondhatja tehát, hogy ha ő beleegyezik és belenyugszik a helyzetbe, menynyivel inkább elfogadhatja azt az orosz czár, kinek sem igényei, sem jogai sértve nem voltak, ellenkezőleg a méltányosságon túl deferált Európa és járt kezére a porta Sándor fejedelem és a bolgárok aspiratióival szemben, az orosz czár érzékenységének és az orosz reminiscentiáknak, hagyományoknak, így tehát egészen szépen olyan béke-idült lehet rajzolni a livadiai kastélyba, hogy csak örülni lehet annak, annyival is inkább, mert egyik szín sem olyan, mely túlozva lenne vagy a valószínűség teljességével nem bibna. Hanem hát akkor előáll a pessimista és a színeket megfordítja, máskép keveri, a zöldből csinál sárgát, a fehérből szürkét, a lilából vérpirosát és elénk tárja azt, hogy ne lássunk egyebet, mint a Sándor czár és Oroszország elégületlenségét, ennek folytán pressióját — Sándor fejedelem rovására és a hatalmak háta mögött — a portára, sőt a román királyra is; hogy a háttérbe készülődő események sötét árnyait felmutatva, lássuk, miképen készítenek elő talajt egy boszu actióra, melynek azonban nemcsak Sándor fejedelem van hivatva árát megadni és mint hozhatják azok, kik Polonius felhőjében már a medvét látják, ezt az actiót közvetlenül a görög eseményekkel összeköttetésbe, hogy igy nyugalom a Balkánon és béke Európában ne legyen. De hát látta-e valaki ezt a képet? Az eseményekből van-e az rajzolva? Nem! Csak feltevés és igy képzeleti combinatio az, hanem hát absolut lehetősége egyátalában nincs kizárva és igy az óvatosság parancsolja gyakran a fantáziának ezt a csapongását; óvatosság nemcsak az események, de a combinatiók irányában is, mert vannak sokan, kik érdekből (talán czélzatosan) vagy pessimismusból (tehát pártállásból) a legkisebb jelenségre készek ilyen combinatiókat építeni és így — azt hisszük — hogy az elfogulatlan olvasóra jobb hatást tesz és a tárgyilagos politikának is inkább megfelel az, ha az eshetőségek egyenlő mértékben, de teljes változatosságukban és logikai kapcsolatukban adatnak elő, szembeállítva úgy a mint váltakoznak, mint ha egyoldalú állításokra és combinatióra építtetnek jóslatok, melyek minél logikusabbak, annál alaptalanabbakká lesznek. Azt hiszszük, hogy az európai diplomatia tudatában van ezen különböző eshetőségeknek és úgy hiszszük, hogy gondol is azokkal. Csendesen, hanem következetesen szorítja ki lépésről lépésre a békét és egyensúlyt zavaró tényezőket és eshetőségeket politióikból és ha Belgrádból, ha Sophiából — egy időre legalább — kiszoríta azokat, most legalább is kétharmad valószínűség van arra, hogy sikerülene ez Athénben is. Ha pedig ez sikerül, olyan világítást nyer, a görögüz helyett, a livadiai kép is, minden üdvözlőkkel együtt, mintha ragyogna a fölött a béke napja. Ha pedig még ekkor is látnak a háttérben sötét felhőket és készülő (vagy készített) eseményeket a pessimisticusok, hát ezeknek azt mondjuk — tartsuk szárazon a puskaport, de ne legyünk Poloniusok. Rovás. Ha egy szóval kellene kifejezni, hogy Európa — egészében és részeiben — miként érzi magát jelenleg, azt mondhatnók, hogy: vár. Mit vár, arról fogalma sincs; de vár valamit meredt tekintettel s nem csodálkoznék, bármelyik történjék is azon számtalan eshetőségek közül, melyeknek tárgyai felett töprengésben él és káprázatokkal foglalkozik. A várakozásnak különböző fajtái közt ez a legkellemetlenebb. Mert nincs benne pihenés soha. Feszültsége folytonos. Nyugtalansága nem szünetel. Épen mint a beteg, ki nem bir aludni s kimerül teljesen, de ébren marad mindvégig. Ilyen az európai állapot a maga egészében. És miért ilyen ? Szerintem azért, mert a »nagy hatalmak« nem hisznek egymásnak. És mert hiányzik köztük a valódi bizalom kölcsönössége, csak látszólag, felületesen, akadozva működik híres egyetértésük minden alkalommal, midőn gyors elhatározás és erélyes közreműködés által volnának elháríthatók a keletkező bajok s megelőzhetők ezeknek fejleményei, így válik óriásivá sok apró válság s tekintheti magát komoly tényezőnek minden keleti tapló. Mert hát ez a tapló, ha egyszer tüzet fog és látja, hogy nem gyújtanak vele a béke pipájára rögtön, hanem égni hagyják a gyúlékony anyagok közt, úgy számíthat, hogy a félvilágot is lángba borítja lassanként és beleég kevélyen. A görög háborúsdiság spectaculuma kelti bennem ezen nézeteket , noha volt ilyenekre alkalom bőven a bolgár mozgalom változatos huzavonái alatt is. Ne bajlódjunk tehát most azzal, hogy Európa mit »vár« azon sok vajúdásba került és mindenképen tökéletlen csinálmányából, melyet csak Battenbergia czímen emleget a bősz muszkák fenyegetődzése. Maradjunk az athénei hőskölteménynél, mely — mint a nagyszerű eseményekről szokás mondani —uralja a helyzetet. A néhai Zeus megboldogult menydörgéseinek romkörén kívül alig lehet véleménykülönbség azon követelés idétlensége iránt, mely szerint Törökország tartoznék kárpótlással azért, hogy Rumeliában forradalom történt s új kormányzó lett kinevezve. A nagyhatalmak nem is készek nyilvánítani megbotránykozásukat. S midőn nem használt sem a szelíd figyelmeztetés, sem a mogorva feddés, elküldötték rettentő flottáik legborzalmasabb nevű szörnyetegeit a görög vizekre. A mindenféle puloszok azonban folytaták továbbra is az épületes kardcsörtetést, sőt tán vigyorogtak is oraculumaiknak, hogy Európa kegyetlen közbelépése miatt nem verhetik el a hitetlen törököt .Fogjatok meg, hogy meg ne ölhessem« gondolá magában minden hősjelölt. És fogják is. A fegyverkezés azonban állandó az összes táviratokban. A nemzetközi hajóhad pedig mutatja magát hónapok óta, s nem tudni még meddig. Hát itt már csakugyan kérdezhetni, hogy mit várnak a »nagyhatalmak«, ha nem akarnak egy olympusi hahota tárgyai lenni ? Mert mi tagadás benne, most már nem a görög hetvenkedés nevetséges, hanem az európai tehetetlenség. Hát mire való volt a félelemgerjesztő »tüntetés«, ha nem voltak tisztában, mit tesznek felsülésük esetén ? A török elbánt volna a vitézkedő hellénekkel egymaga is, csak ne lettek volna útjában »barátai.« Csoda-e, ha az ilyen hosszadalmas comédia alatt Európa nyugtalan állandólag s vár valamire a görög kérdésből is ? És csoda-e, ha maguk a görögök is várnak valamire , miután látják, hogy mennyire pakizhatnak nemcsak a jogérzettel és igazsággal, de a világ békéjével is. És ki merné állítani, hogy csalódnak ? Hiszen a franczia külügyér éppen most mondotta ki, hogy a — Passy képviselő úr által javasolt — választott bíróság eszméjét nem teheti magáévá, mert arra nincs szükség az »európai concert« teljessége mellett, melyhez azonban ő csak platonice járul. Vagyis fújják illető hangszereiket a többi hatalmak, Freycinet úr nem veri a franczia triangulumot. A partitúra meg van, de az ő része benne a tartózkodás. Gyönyörű concert. Az athenei szépek vehetik éjizenének is. Kivált ha Livadiából is küldenek hozzá egy andalító nótát. Egy szóval: várakozás a jelszó. De az ördög tudja, mi lesz a concert vége. Mert még az is talány hogy Francziaország tulajdonképen miért simogatja Görögországot, mely nem használhat neki soha Németország ellen. Várjunk. Budapest, ápril 21. Csoda lett volna, ha ama nyilatkozatra, mely Tolnay Lajos úr tollából a hírlapok e hó 20-iki számában megjelent, s melyre egy némely megjegyzést azonnal akkor koczkáztattunk, meg nem eredt volna a vádaskodás a kormány ellen az egész vonalon,a hírlapi hatásvadászat eszközeivel, melyekben a mi ellenzéki sajtónk kifogyhatatlan. Ma esti lapunkban szemelvényeket adtunk e vádakból, megtoldva azokat a Pester Lloyd egy pár adatával, melyeket magunk is mint hiteleseket ismerünk, s melyek arra mutatnak, hogy az az alap, amelyen ez az egész újabb támadás épült, Tolnay Lajos nyilatkozata, nem állja ki a kritikát. A pénzügyi bizottság tárgyalásai alkalmából e kérdés egész lényege a discussio tárgya volt. A kormány elmondta, hogy 1880 óta, mióta nem köttetett egyéb kölcsön, csak mire a deficit fedezése s a törlesztési összegek beszerzése czéljából a költségvetési törvény felhatalmazta a kormányt, a pénztári készletek megfogytak, mert több éven át — főleg 1884-ben és 1885-ben — a tényleges deficit nagyobb volt a praelimináltnál. Gróf Szapáry nem szépítette a helyzetet ; elmondá, hogy a most kért 22 milliónyi kölcsönre szüksége van az állampénztár kiadásai fedezketése végett; de elmondá azt is, hogy a történt túlkiadások miatt az ország pénzügyeinek állását nem szabad túlságos sötétnek rajzolni, mert tényleg az 1885. év bevételi eredményei (eltekintve az államjavak eladásából befolyt összeg csekélyebb voltától) örvendetes emelkedést mutatnak, s az 1886. év három első hónapja ismét jobb volt, mint a múlt év három első hónapja. A helyzet tehát az, hogy az ország jövedelmei — a nem tagadott gazdasági nehézségek daczára — szaporodnak, s hogy az állam terheit megbizja, s polgárai jólétére, nemzeti missiója előmozdítására, culturális czéljai istápolására állandón teljesíthesse kötelességeit, oda nem kell egyéb, mint az, hogy a kiadásokban megtartsuk a kellő mértéket, beruházások eszközlésében ne lőjünk túl a czélon s pillanatnyi ragaszkodásért kedvencz eszméink azonnal való érvényesítéséhez ne koczkáztassuk tiz év nehéz munkáját, egész generatio nagy áldozatait a jelen consolidált hitelét s a jövő reményeit. Az e részbeli intő szó nem kívülről hangzott a kormány felé: saját maga ismerte föl a helyzetből folyó teendőket. Az 1886-oi költségvetés, ismételve leszállított kiadási tételeivel, bizonyítékot szolgáltat hogy mielőtt e helyzet iránt bárki a kormányon kívül tájékozva lehetett volna, a kormány kebelében sem tanácstalanul, sem könnyelműn nem néztek azzal szembe. S azért minden hasonlitgatás az 1873-ki helyzethez midőn az országnak hitele kiapadt, s kormányférfiai tehetetlenül álltak a viszonyok alakulásával szemben, a mily helytelen, és oly igazságtalan is. Hogy Magyarország ma nem az az állam többé, melynek tönkremenetelétől minden áron fél a pénzpiac, annak bebizonyítására, ha más bizonyíték nem lenne, egyszerű összehasonlítás értékpapíraink mai és másfél évtized előtti cursusa közt elégséges lenne. És ne mondják, hogy ez a hitelviszonyok általános javulásával kapcsolatos, mert a hitelviszonyok, igaz, általán javultak; de Magyarország, és mert ereje megismerése s a nemzet áldozatkészségének ismételt nyilatkozása is ez időbe esik — fokozott mértékben élvezte e javulást, s míg hazánk kamatlába és Ausztriáé közt, a hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején, szinte két, sőt három percent volt a különbség, ma, például, a papírjáradék kamatozása közt Ausztriában és Magyarországon alig van fél százalék differentia s bizony, hogy mégis van, az egyik sajnos következménye a mostanihoz hasonló gazdálkodási visszásságoknak, melyeket senki sem akar szépíteni, midőn tiltakozik az ellen, hogy az államfőnk stb. nagy mondásaival jellemeztessenek. Két évi (1884. és 1885.) hiány mintegy 22 millióval több kölcsönt tesz szükségessé, mint eredeileg tervezve volt. E huszonkét millióból két millió közösügyi póthitel (nagyobb részében a vámjövedelmek hiánya által okozva), húsz millió az egyes tárczák túlkiadása, 1884-ből (a zárszámadás szerint) 5 és fél millió, a többi 1885-ből. Ez összegből mintegy 8 milliót képvisel az, amit az államvasutak túlköltése okozott. E miatt került szóba a pénzügyi bizottságban az államvasutak igazgatása; e miatt constatálták ott, hogy az 1884-ben és 1885-ben ott uralkodott rendszer tarthatatlannak bizonyult, s ez provokálta Tolnay Lajos válaszát, mely — elfogadván az ott történt miniszteri nyilatkozatokból mindazt, ami rá nézve megnyugtató — visszahárítja a kormányra mindazt, amit az általa mindvégig otalmazott rendszer elítélésére felhoztak. Azok után, amiket magunk elmondtunk, s azok után, amik másutt elmondottak: nem lehet ezélünk pontról pontra venni e nyilatkozatot. Azt constatáljuk, hogy nekünk nem telik kedvünk a vádaskodásban egy férfiú ellen, ki hatáskörében évtizeden át szolgálta a közügyet. De ez a kitérés a reeriminatiók elől nem mehet annyira, hogy a tények igazságát félremagyaráztatni engedjük. S ezek a tények bizonyítják azt, hogy az utóbbi két év történetében minden másról lehetett olvasni az ellenzéki sajtóban, csak arról nem, amit most Tolnay Lajos akar bizonyítani s amit az ellenzék sajtója fel akar használni, hogy t. i. az államvasutak akkori igazgatósága s a kormány mindenben egyetértettek. Hiszen a közlekedési tárczában 1882 végén történt változás óta, szinte azonnal megindult az a különös jelenség, amit nagy élvezettel szemléltek a beavatottak, hogy egész sora a támadásoknak következett a sajtóban a közlekedési kormányzat ellen, épp azok miatt az állítólagos »akadályok« miatt, melyek Tolnay működése elé vettettek. S csodálatos — ezek a támadások, melyek a közönség elé csak nagy általánosságokban kerültek — mindig összeestek egy-egy oly ellentéttel, amely a közlekedési minisztérium és az államvasutak igazgatója közt fölmerült. Ritka negyedév telt el egy ily cause celebre nélkül; a közlekedési minisztérium — különösen államtitkára, Baross Gábor — legalább hat ízben combinatiókkal hozatott kapcsolatba, mintha az államvasutak igazgatóságára törekednek, s egész hivatalos működését, mely tisztán és kizárólag oda volt irányozva, hogy az államvasutak igazgatása ne szigetelje el magát a minisztériumtól, hanem a viselt felelősség következésekép azon intenzióknak szolgáljon, melyet a kormány kitűz, s a legodiosusabb támadásokkal illették. Ugyanazon lapok, melyek ma azt mondják báró Keménynek, azt mondják Barossnak: főnökei voltatok Tolnaynak, miért nem álltátok útját s ha nem hiúsítottátok meg helytelen gazdálkodását, most ne is emlegessétek azt: ugyanazon lapok feljajdultak, s mint a legnagyobb igaztalanságot, »a középszerűségeknek a lángelme ellen való összeesküvését« (ipsissima verba) emlegették, valahányszor b. Kemény vagy Baross egyszer-másszor más véleményen volt, mint Tolnay. Azt hiszik-e, hogy ezt elfeledte a közönség ? Azt hiszik-e, hogy azok a vehemens phrasisok, amelyekkel Tolnay lemondásának első hírét világgá bocsátották, már feledve vannak ? Azt hiszik-e, hogy valaki jóhiszeműnek veheti A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 21. A millenniumról és őseinkről. 1. Sokat gondolkoztam azon, hogy vájjon a történetírásnak melyik ága szebb, az-e, mely kész adatok alapján építi föl valamely kor históriáját, vagy az-e, amely fenmaradt adatok nélkül, avagy legalább is kevés adattal, főként a történelem philosophiájára támaszkodva, oldja meg föladatát. És körülbelül mindig arra az eredményre jutottam, hogy a történetírások emez ága, bár amannál jóval több nehézségekbe ütközik, ha az íróban megvan a mindenesetre megkívántató genialitás, határozottan szebb. Különös volna ugyan állítani, hogy az adatokban bővelkedő epochák megelevenítése nem mutat fel nagy mestereket; de el kell ismerni azt is, hogy ahol a történetíró az egyetemes történelem, a nyelvészet, a földrajz, az ethnographia stb. segélyével világítja meg az eddig homályban volt históriai helyzeteket és nyújt azokról szép, s ami fő, elfogadható képet, sokkal derekabb feladatot teljesített, mint az, aki ezer kínálkozó, positiv adatból kiszemel százat s ezeket ügyesen összefűzi. Gondoljunk csak Worsane-ra, ki Európa őstörténetét, melyre nézve jóformán semmi adatunk nincs, az archaeologiai kutatások alapján, oly gyönyörűen felderítette, hogy művét méltán classicus műnek lehet nevezni; vagy nézzük Thierryt, a ki a római birodalom népvándorláskori történetét a IV. és V. században írta le s a mely korszakot a historicusok mindig a legsötétebbnek jellemeztek, abba ő kitűnő tehetségének prismáján át a legderültebb világosságot sugároztatta. És ez azért sikerült neki, mert áttanulmányozta nemcsak a római irodalmat, a római sociológiai viszonyokat, hanem jól ismerte a barbár népek ethnographiai állapotát is. Említsünk itt meg még egy német történetírót, Arnoldot, aki az ősgermán világot oly alaposan, s mégis oly érdekesen állította elénk. A történetírásnak ez az ága, melyet e kitűnő férfiak példáiban mutattunk be, kezdi most már mindinkább a maga jogait követelni. Minél jobban fejlődnek a történelmi segédtudományok s minél jobban bebizonyul az, hogy ezeknek végczélja nem lehet más, mint maga a történelem, annál inkább kezdik a tudósok érvényesíteni azon eredményeket, melyeket e segédtudományok elértek. A magyar nemzet története a honfoglalás előtt és után még mindig azon korszakai közé tartozik történelmünknek, melyek mindez ideig nem találtak méltó mesterükre. És ez is, ki tudja, mikor fog rátalálni? Mindaz, amit e részben eddig felmutathatunk, többnyire csak kísérletezés, legfeljebb arról jó, hogy mutassa az irányt, merre nem kell, merre nem szabad haladnunk. Egy oly történésznek kell előállania, kiben egyesülnek az archaeologiai, nyelvészet, régi geographia, ethnographia, nemzeti mythologia és jogi élet ismeretei, s ki e mellett az előadásnak is mestere, és szegről-végre áttanulmányozza az ide vonatkozó kútfőket, az aztán hozzáfoghat a magyar nemzet őstörtörténetének megírásához. De míg ez idő el nem jő, addig bajosan fogjuk megismerni őseinket a maguk valóságában. Pedig volna-e egy-egy nagyobbszerű emléke a közeledő ezeréves ünnepélynek, mint éppen egy olyan munka, amely őseinket szemünk elé tudná varázsolni, úgy a mint a viszontagságokon átmentek, a mint éltek, a mint ezt az országot hazájukká tették. Róma is megünnepelte alapíttatásának ezeréves fordulóját Marcus Julius Philippus császár idejében s Pomponius Laetus elősorolja, hogy az ezen alkalommal tartott circusi játékokban 32 elefánt, 10 jávorszarvas, 10 tigris, 60 szelídített oroszlán, 30 ugyanolyan leopárd, 10 hyena, egy víziló, egy szarvorru, 10 giraffes isten tudja még mennyi állat és gladiátor volt látható; előadja, hogy Pompeius theatrumában három nap és (mirum dictu!) három éjen át nézte a nép a színészek játékait. És mindezen ünnepélyes játékokból mi maradt fenn, ami hirdethette volna, hogy az örök város ezredik születésnapját megülte ? Így ne járjunk mi is, magyarok, kik híresek vagyunk arról, hogy egy-egy nemzeti ünnepet evéssel-ivással szoktunk megülni. Mondogatjuk ugyan, hogy a szabadság oszlopa, melyre most folyik a gyűjtés, lesz egyik monumentuma az ünnepnek; tervbe van véve egy nemzeti pantheon építése, Szent István szobra; Árpád sírját is nagy buzgalommal keresik. Ami a szabadságszobrot illeti, az bajosan lesz készen arra az időre s ha készen lesz is, inkább a nemzet szabadságáért vívott harcroknak lesz symboluma; alkalmas ugyan arra, hogy a nemzet ezeréves múltjának tanújaként szerepeljen, de az is bizonyos, hogy a magyar ember, történelmének sokkal későbbi emlékeit fogja hozzáfűzni. A nemzeti pantheon ügye, úgy látszik, alszik, s csak pium desiderium. Kétségtelen, hogy egy ily monumentális épület, melyet midőn a nemzet nagyjainak emel, maga magát tiszteli meg benne, nagyon hozzá illenék a kiváló ünnep hangulatához s sokkal általánosabb lenne a jelentősége, mint pl. a Szent István szobrának, kinek keresztényi kegyessége sok tekintetben ellentétet mutat Árpád pogány magyarjainak szilaj harczkedvével. Mindezek között azonban legkivihetetlenebbnek látszik Árpád hamvainak feltalálása. Igazán kár azért az időért és anyagi áldozatért, mely már eddig is erre a czélra fordíttatott. Bármily jól esnék a nemzeti önérzetnek, ismerni a helyet, hol a nagy bűnatkotó aluszsza örök álmát s sírja fölé emelendő méltó emlékkel köszönni meg neki e szép hazát, az egész fáradozás nem tűnik fel egyébnek, mint álomhüvelyezésnek. Ugyanis van egy cronicásunk, az Anonymus, ki sok bolond mesét költött a magyar nemzet történetének elbeszélése közben; ő mondja, hogy Árpád tetemei egy patak fejénél temettettek el, mely akkoron kőmederben folyt le Attila városába, ahol később a kereszténység fölvétele után, Boldogasszony Fehéregyházának nevezett temploma emelkedett. Az Anonymus, ki IV. Béla korában élt, a mikor Buda és Pest legnagyobb jelentőségre vergődtek az Árpádok alatt, ki tudja ma már, minő czélzattal helyezte Árpád sírját Budára ? De ha a templom, mely e sír fölött emelkedők, a török világban elpusztult: hogyne pusztult volna el maga a sir is, mikor Székesfehérvárott annyi királyi sír közül egyetlenegy sem marad fenn? Inkább is ebben a városban volt Árpád elégetett (s így miként is feltalálható) hamvainak nyugvóhelye s nem Fehéregyháza körül, a hol most téglagyár áll. Ne vétessék kegyeletlenségnek az a nyilatkozat, melyet a minap hallottam s mely körülbelül látszólag s elmésen igazolni akarja a sirkeresők munkájának eredménytelenségét, hogy t. i. nem lehet tudni, nem építtették-e bele Árpád hamvait Buda-Pest valamelyik házába az ama téglagyárból került téglákkal ? Nem tudom, a fölmerült számos tervek előtt bezáródott-e már az ajtó. Nekem is van egy, s megvallom , kevésbbé esnék roszszul az, ha már későn jöttem, mint az, hogy feltűnési viszketeggel vádoljanak. Az én szerény nézetem szerint leginkább megérdemelné nagy ünnepünk alkalmára az emlékszerű feltüntetést Magyarország alkotmánya, s az a tényező, melynek ezeréves fennállásunkat elsősorban köszönhetjük. Szobraink már vannak , bizonyára emelkednek még ezután is; oszlopunk is lesz, ha a szabadságszobor elkészül. Ennélfogva én azt ajánlanám, ami még nincs, t. i. a porta triumphalis (arc de triomphe) alakját. Magyarország alkotmányának ez lenne a leggyönyörűbb symboluma; annak az alkotmánynak, mely mindjárt létrejöttekor bebocsátott sorompóin magyart, nem-magyart egyaránt, s a mely 1848-ban újra megnyitá kapuit, hogy befogadja a nem-nemeseket is. Egy ily diadalkapu azután feltüntetné azt is, hogy hazánk a nyugoti cultura előtt megnyílott s a magyar nép Európa nyugoti népei közé lépni akar. Hely dolgában sem kellene fennakadni; ott az Andrássy-út városligeti vége, melynek méltó berekesztésére régen keresik a megfelelő épületet; mi sem zárná be imponsánsabban e sokat magasztalt utat, mint egy művészileg alkotott diadalkapu. Igen, de jóformán még az iránt sem vagyunk tisztában, mikor telik be itt lakásunk ezredik esztendeje. Tudvalevő, hogy a közoktatási m. k. miniszter úr 1882. év végén fölkérte a magy. tudományos académiát: állapítaná meg — szakférfiainak meghallgatása után — a magyarok bejövetelének és államalapításának időpontját, illetőleg évét. Az académia négy kiváló szakemberére bízta a kérdés tudományos eldöntését. Ezek közül Botka Tivadar 884-re, Szabó Károly 889-re, Pauler Gyula 895-re és Salamon Ferencz 897—898-ra határozták a bejöveteli évet. Botka Tiivadar és Szabó Károly meghatározásai rég túl vannak haladva s ezért komoly tárgyalás alapját nem is képezhették. Megmaradtak mint tudományosan elfogadható nézetek a Pauler és Salamon meghatározásai s az academia részéről a legegyszerűbb eljárás az lett volna, ha e kettő közül valamelyikhez csatlakozik. Pauler véleményének a Salamoné fölött még az a nevezetes körülmény is kedvezett,hogy a külföldi nevesebb történetírók szintén a 895. évben conveniálnak. Azonban az academia hosszú vita után, opportunitási szempontból indulva ki, megállapodott a 894. évben s ez által természetesen nem kerülhette el, hogy azt a vádat ne vonja magára, hogy egy oly év ezeredik fordulóját ünnepelteti meg a nemzettel, amelyben a magyarok egész Pannóniát teljesen (ad intemnecionem) elpusztították, mint a hiteles fuldai évkönyvek beszélik. Fölösleges volna e helyen, a már úgyis hoszszúra nyúlt vitát még hosszabbra nyújtani; elég az hozzá, hogy a millenniumot minden valószínűség szerint 1894-ben, tehát nyolcz év múlva, fogjuk megünnepelni. A magyarok bejöveteléről beszéltünk. E bejövetel alatt, mint később látni fogjuk, nem szabad képzelnünk, mintha a magyarok eltökélt szándékkal, zárt sorokban lépték volna át a Kárpátokat. A szövetkezett bolgárok és besenyők, midőn a magyarok fő hadereje éppen valamely hadjáraton távol volt, rátörtek ezeknek etelközi szállásaira ,és családjaikat tökéletesen megsemmisíték, és az országuk őrzésére hátrahagyott magyarokat csúful kiverék« — tudósít a jól értesült görög kútfő. Képzeljünk el most már magunknak,akár csak egy kisebb tömeget, mely falak közé bezárva, egyszerre, midőn arra nem is gondol, azt látja, hogy körülötte minden ég. Mindenki szabadulásra gondol s ember ember hátán rohan arra felé, ahol kimenetet remél. Ilyen volt a magyarok menekülése is Etelközből, hova a körülfolyó nagy folyamok zárták be őket. Nem rendszeres csatasorokban vonultak tehát be őseink mai hazánkba, hanem futva, menekülve. És ez igen fontos körülmény a későbbi eseményekre nézve. Ezzel a mi krónicáinkban fenmaradott nemzeti hagyományok tökéletesen ellenkezőt beszélnek. Tudjuk, hogy ezek a hagyományok Attila örökségét emlegetik, hogy a magyarok még ázsiai hazájukban Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva.