Nemzet, 1886. május (5. évfolyam, 1317-1347. szám)

1886-05-04 / 1320. szám

SzBBiaflntta: Verencsiek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet» A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk «1. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK mgr mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 2 kr. Esti kiadás: KjAt­S­fftTATAi,? ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földesial Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra .............................................. 2 frt 8 hónapra .......... .................. „ „ 6 , 6 hónapra .......................................... .. 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 • Egyes szám 2 kr. 1320. (123.) szám. Budapest, 1886. Kedd, május 4­­. évi folyam. Budapest, május 4. A népfelkelési törvényjavaslat fe­letti általános vita vette ma kezdetét a kép­­zelőházban. A vita már régen nagyarányú­nak ígérkezett, az érdeklő­dés azonban, leg­alább a mint az ma a vita első napján mu­tatkozott, jóval csekélyebbnek bizonyult, mint­sem várni lehetett volna. A vitát Mün­ni­ch Aurél előadó nyi­totta meg, ki tájékoztató szakszerű beszédben fejtette ki a javaslat sarkelveit s annak szükségét indokolva, elfogadásra ajánlotta. Utána Fejérváry báró honvédelmi miniszter emelt szót s beszélt oly lendülettel, oly meggyőző erővel, hogy a ház mindvégig a legnagyobb élvezettel hallgatta őt s a több­ség igen gyakran élénk helyeslésekkel, végül zajos és tartós éljenzéssel jutalmazta a mi­niszter kitűnő beszédét, mely a mai vitá­ból magasan kiemelkedik. A honvédelmi miniszter katonai, politikai, pénzügyi, köz­­gazdasági és etnk­ai, tehát minden lehető szempontból világítá meg a fontos törvényja­vaslatot s végül felsorolta azon lehető esete­ket, melyekben a népfölkelés az ország hatá­rain kívül fölhasználható lesz. A miniszter hatással utalt arra, hogy véderőnk ilyetén fejlesztése anyagi áldozatokat fog ugyan igé­nyelni, de ezek korántsem lesznek oly na­gyok, mint amineket szültek a történet tanú­sága szerint a készületlenség következményei és a javaslatot annyival inkább elfogadásra ajánlja, mert egész Európában mi vagyunk az utolsók, kik csak most egészítjük ki véderőnket a népfölkeléssel. — A miniszter előadása szabatos, könnyed és rokonszen­ves volt. Ernuszt Kelemen a javaslat elfoga­dása ellen szólt. A véderő köréből többrend­beli gravament hozott fel; egyebek közt azt, hogy a dualizmust nem vették tekintetbe, mert a magyar tisztek hiányának pótlására nincs felállítva a magyar katonai akadémia. Majd magára a javaslatra áttérve, azt alkot­mányos szempontból aggályosnak látja ; az­tán a porosz Landsturm is sokkal humánu­sabb, mint a most tervezett magyar népföl­kelés ; a finn népfölkelést nem szabad az or­szág határain kívül alkalmazni, a magyar pedig a javaslat szerint alkalmazható lesz külföldön is, mit szónok nem helyesel. Kifogásolja azt is, hogy nem tudjuk, mennyi lesz a létszáma a népfölkelésnek s mibe fog kerülni, meg hogy nincs garantia arra nézve, hogy az ellenség ne bánjék majd úgy a népfölkelővel, mint rablóval s túlzásai­ban annyira ragadtatta magát a »mérsékelt« szónok, hogy azt mondá, nem is népképviselő az, a­ki javaslatot elfogadja. V­a­d­n­a­y Károly igen érdekes és tanul­ságos beszédben szólt a javaslat mellett. Ki­fejté az általános védkötelezettség előnyeit s jelentőségét; találó és érdekes példákat ho­zott fel 1848-ból s a nemzeti önbizalom éb­resztésére igen alkalmas, okos érvekkel har­­czolt a holtra ijedt és tettre képtelen csüg­­gedés ellen. Thalynak alkalmatlankodó köz­beszólásaira pedig egy általános derültséget keltett észrevételt tett. Egész beszédét az ál­lam s a nemzet biztonságának mindenek föl­­­lött álló eszméje uralta. S Si­s Gyula nem fogadja el a javasla­tot, mely szerinte »álcrázott bálvány« s ennek szónok áldozatokat hozni nem hajlandó. Ma nem a csapatok számától, hanem a tisztek és hadvezénylet képességétől és képzettségétől függ a siker. Erre példákat hoz fel a görög­­persa háborúból s a 48.-ki szabadságharczból. Végül Gaj­ár­y Ödön szólt röviden, de tartalmas, szép beszédben, melyet átalános figyelemmel hallgatott a ház — a javaslat mellett. A szólás joga most Thalyra került volna, de mert az idő előrehaladt, az ülés véget ért. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 4. A­kit nem akarnak befogadni. j­eg­ézsy-írta: Tóvölgyi Titusz. ELSŐ KÖTET. (Folytatás.) 8 — Egy barátnőmtől hallottam, — mondá Leona, — hogy a Kígyós vize szabályozásának tervét ön készítette, sőt talán a munkálatokat is ön vezeti. Ez pedig azért érdekli barátnőmet, mert birtokuk a Kígyós mentén van s a kiöntésektől igen sokat szen­vedtek eddig. Most azonban, miután tudják, hogy mily kezekben van, egészen meg vannak nyugodva. Károly meghajtotta magát és az elismerés aligha hangzott még előtte ily édesen valaha: — Szabad tudnom az érdekeltek nevét, — kérdé élénk kíváncsisággal, amily kiváncsinak régen lehetett látni őt. — Csermelyi Elvira, már t. i. az én barátnőm. Nagybátyja Csermelyi Ádám képviselő. — Ah igen! .. . Csermelyi Ádám urat jól ismerem. Különben a szabályozás és vasút építés léte­sítésének egyik főtényezője ő volt. Most azonban meg­akadtunk, és épen Csermely községének csökönyös­sége akasztott meg bennünket. Sőt félek, hogy veszély lesz belőle. — Talán nem Csermelyiékre nézve ? — kérdé Leona élénken. — De legkivált rájuk nézve. A munkálatok ugyanis folynak. Csermely községe a falu mögött egy töltés készítésére van kötelezve, de nem készíti. Min­dig folyamodnak, felebbeznek, de nem dolgoznak, holott a munkálatok annyira előrehaladtak már, hogy e töltés a legsürgősebben szükséges, mert egy váratlan áradás elöntheti az egész falut. — Csermelyiék kastélya pedig a falunál is mélyebben fekszik! — szólt Leona. — Jóval mélyebben. — Hiszen ,ebből nagy szerencsétlenség lehet... — Igen. Éppen azért el is követünk mindent. Csermelyi is megmozdít minden követ, de a faluval még eddig sem bírtunk menni semmire. A szárnyas ajtó most feltárult, s az inas az ebédet jelentette. A méltóságos úr éppen akkor lépett a terembe és sietett karját a ház asszonyságának fölajánlani, miután pedig a fiatalok közül született gróf Kotrányi Arabella körül nem igen törte magát senki, s az ismét kapálózni, emelkedni és sülyedni kezdett ülő­helyén, Leona és Károly siettek oda, hogy kisegítsék, amely segélyt ő méltósága a szokásos hi hi hi-vel fogadott és köszönt meg. Károly aztán karját nyujtá neki s hasonló képen tett Leona, hogy a kis öreg két erős támaszba csimpaszkodva, a szokottnál könnyebb szerrel juthatott most el az asztalig, a­mit mély fej­­bicczentéssel és hosszas hi hi hi­vel köszönt meg. IX. A neszmélyi­ Czeremonia mester hiányában a vendégek elhe­lyezésének tisztjét Szegváryné vállalta magára, ámde a fiatalok Leona kivételével, már előre az asztal alsó végénél csoportosultak össze, és a szétválásra nem mutattak semmi kedvet. Vezéry, Bercsényi, Alfons, Camilla és Bercsényiné egy csoportban álltak és együtt akartak maradni. A házi­asszonynak persze nem tetszett ez a beosztás, Vezérynek azonban, kire hihetőleg számított, nem akarván kedvét venni, a fia­talokat magukra hagyta, a többi helyet pedig úgy osztotta be, hogy a legelsőt ő maga foglalta el, tőle jobbra ült a született grófnő, balra az ex főispán,azon alul Károly, és a grófné mellett, tehát Károllyal szemben Leona. Hogy pedig Károly mellé ki üljön, a fiatalok közt valóságos susogás és torzsonkodás tá­madt, míg végre Bercsényit erőltették oda, ki lát­hatóan kedvetlen resignatióval adta meg magát sor­sának. Károlyról nem lehet feltételezni, hogy mindeze­ket észre ne vette volna, Leona is észrevette, Szeg­váryné is észrevette; utóbbi azonban kedvteléssel fogadta, mint a malmára hajtott vizet, mely Károly­lyal annál inkább érezteti a családi fölényt. Leonán látni lehetett az izgatottságot, s tekintete, mely néha a Károly tekintetével találkozott, annyira kifej­ezé­­ gondolatát, hogy azt a megvetést és ellenszenvet, melyet az általunk jelzett fiatalok iránt érzett, Károly kiolvashatta belőle, mint egy nyílt könyvből. És a te­kintetek ezen néma beszélgetése, mely az eszme- és gondolatcseréknek mindig egyik sikerültebb neme szokott lenni, a két rokon lelket oly hamar megismer­tette egymással, hogy talán egy heti szóbeli érintke­zés sem tehette volna azt meg, ily félremagyarázhatat­­lanul és tisztán bizonnyal nem. Ha tehát a fiatalok modorának egy-egy újabb sértő kifejezése került színre, Leona Károlyra emelé bűbájos nagy szemeit, Károly önkénytelenül viszonza azt, s a két tekintet­nek szóváltása körülbelül ez valt: »Fel se vegye ön, amit ezek tesznek.« vagy: »Ez ismét egy sületlen élet volt, de remélem ön sokkal okosabb ember, mint­sem, hogy ilyesmi megsérthetné.« — Károly pedig ezt felelte: »Legyen nagyság nyugodt.« És ezzel megértették egymást, és habár némán, öntudatlanul, talán akaratlanul is, de már az első órában bizalmi szövetséget kötöttek. Ami magát az ebédet illeti, azt, egy valamikor szakács, de most már félig kulcsár, félig inas, félig házmester készítette, ki mikor az uraság falusi jószá­gán tartózkodott (persze a legutóbbi éveket értve) a szakács szerepének betöltésére volt hivatva. Valami­kor talán tudott főzni, de bizony nem csoda, ha a hosszas gyakorlatlanság következtében kijött belőle, és most már csak úgy emlékezet után rántott és kevert, az újabb étkeket pedig csakis szakácskönyv után ismerte. Czifra ételeket még tudott csinálni, hanem persze csak úgy elő- és kiállítva, hogy az úri asztalok­hoz nem jártas egyént az ő furcsaságuk által bámu­latba ejthették, ámde aki tudta, hogy mi a franczia konyha, az nem láthatott ezekben mást, mint egy ebéd-paródiát. A méltóságos asszony és a főispán úr mindazon­által nagyokat nyeltek, Szegváryné pedig úgy tett, mintha kitűnőeknek találná. Károly nem tudván, hogy mit eszik, igen keveset vett, mert látta, hogy a házi­asszony figyelemmel kíséri, udvariasságból annyit, amennyit csak elfogyasztott, hanem a fiatal nemzedék a tányéron hagyott mindent, ámde annál többet ivott. Szegváryné, bortermelő rokonaitól, az alatt a czím alatt, hogy orvosa ilyen és ilyen bort rendelt neki, ámde valódit nem képes kapni, — tehát innen is, onnan is összeszedett egy pár üveggel. Rokonait persze mindig felszólította, hogy írják meg az árát, hanem azok már tudták mire való, és küldték neki árszabás nélkül. Ezen az utón mindig rendelkezett néhány üveg finom bor felett, s elvárván vendégei­től, hogy nem isznak sokat, ünnepélyesebb alkalmak­kor felrakatta az asztalra. Az alsó parlament azon­ban most nagyon hozzá­fogott a neszmélyi és tokaji aszúhoz, hogy bár a házi­asszony majd kinézte a poharukból, de nem akarták megérteni. Alfons, hogy maga is ihassék, egyre kínálta Vezéryt, gondolván, hogy anyja nem fogja rossz néven venni ez édesgetést; Bercsényi sógor pedig mindannyiszor oda tolta a poharát: »Sógor! Bizony meg se kínálná az embert.« Volt ugyan más fajta bor is az asztalon, de a főispán úr is a fiatalok üdvös példája után indulva, csak a javát szoritgatta, a született grófnőnek is töltögetvén, ki mindannyiszor meg is itta és mindinkább hango­san kezdett nevetgetni. — Ezt a másik bort nem szereti ön ? — kérdé végre Szegváryné a főispántól, a közönséges fehér, savanyu borra mutatván. Pedig ez igen kitűnő asztali bor. Én legalább mindig ezt hallottam dicsérni. — Oh igen finom, — válaszolá a főispán, — igen kitűnő. — Hanem azért a neszmélyinél maradunk, ugy­e bátyám ? — szólalt meg alulról Vezéry egy kissé nekipirosodván, és bátorodván. — Már hisen ami engem illet, reám néz­ve mindegy, — válaszolá a volt főispán az ő nyelvhibá­jával, mely különösen igy ünnepélyes alkalmakkor szokott nála jelentkezni és pedig minél több poharat ürített, annál jobban, — hanem az sért­­ésemről is most mondom, hogy amilyen nesmélyit itt azs ő méltó­sága ajtalánál találhatni, azs non plus ultra. Ő méltóságára nézve igen hízelgő volt e meg­jegyzés, hanem azért nem látszott azt kellő értékében méltányolni. — Mondhatom, gyakran volt serencsém azs ő méltósága vendégverető kegyeit élvez­ni, — folytatá a főispán, — hanem ily kitűnő nesmélyit még saját aszalomnál sem ittam. Pedig kitűnő boraim voltak... — Hi hi hi hi . . . nevetett szemközt Arabella grófnő. „ — Ő méltósága emlékszik rá, ugy­e bár ? — Hi hi hi hi, — volt ismét az igenlő válasz, de nem a Szegváryné részéről. — Mikor egysor az­ én kedves barátommal, Szegváryval, Pestről, az­ én saját fogatomon, — még akkor­ nem volt vasút. — — Éljen a vasút — szólt Vezéry az alsó táb­lához poharat emelve, mire a többiek felkaczagva, koczczintottak, fél szemmel Károlyra sandítván. Leona elvörösödött. — Pszt, — intett Alfons az inasnak, és az üres üvegekre mutatott, — neszmélyit. — Apropo vasút, — szólt a főispán úrhoz Szegváryné az asztal alsó végénél történteket fél szemmel figyelve, — hiszen magának jó barátja a közlekedési miniszter . . . E közben az inas előáll és zavartan, fél szem­mel a ház úrnőjére pislog, mert nem tudja, hogy a fiatal méltóságos urnak mit feleljen. — Oh igen, —­ válaszolja a főispán úr, — testi lelki jó barátom. Csak nem régen találkoztam vele és mondtam neki hogy: Ugyan kedves barátom hova gondoltok ezzel a sok haszontalan vasúttal... — Ugyan miért mondta azt, — vágott közbe a házi asszony folytonosan az asztal alsó végére pis­logva, de úgy hogy ne igen vétessék észre,­­ inkább azt mondta volna, hogy Szegvárra is építsenek. Károlyt persze jobban érdekelte ez a beszéd, már csak azért is, mert nagyon jellemző volt, azon felül pedig vasutakat emlegetett, tudni való lévén, hogy »szénégetőnek tőkén a szeme«, s így nem figyelt az »alsó parlament«­ben történtekre, hol az inas, mi­után látta, hogy a méltóságos asszony nem akar tudo­mást venni a dologról, az urfi pedig követel, tehát kénytelen volt bevallani, hogy­ nincs több neszmélyi. — Micsoda ? — kiáltá Alfons.­­ Te szemte­len szamár. A te orrodra van az kötve. Takarodjál. (Folytatása következik.) ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőhöz ülése május 4-én. Az ülés kezdete d. e. 10 órakor. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Zsilinszky Mihály, Rakovszky Ist­ván és Tors Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kál­mán miniszterelnök, Fejérváry Géza báró. Elnök a múlt ülés jegyzőkönyét hitelesítvén, be­mutatja Tolna megye közönségének feliratát, melyben Veszprém megye közönségének az úrbéri tagosítások befejezése iránti felterjesztését pártolja. Kiadatik a kérvényi bizottságnak. Földváry Miklós előadó beterjeszti az igazoló bizottság jelentését, Polónyi Géza német-újvári kerü­leti képviselő ügyében. Elnök : A jelentés alapján Polonyi Géza Vas­megye német-újvári választó kerület megválasztott képviselőjét, a szabályszerű 30 nap fenntartása mel­lett igazoltnak jelenti ki és az első osztályba so­rozza. Bejelenti, hogy a mai napirenden levő tárgya­lás alkalmára a honvédelmi miniszter Zsoldos Fe­­rencz alezredest és Kasics Péter osztálytanácsost ne­vezte meg megbízottainak, kiket tehát a házszabályok értelmében, a szükséges felvilágosítások megadhatása czéljából a szólás joga megillet. Ezután a Budapesten létesítendő rendőrlakta­nyáról szóló törvényjavaslatot elfogadták és az elnök a jegyzőkönyv erre vonatkozó pontját hitelesíti. Következik a népfelkelésről szóló törvényjavas­lat általános tárgyalása. Mü­nnich Aurel előadó: T. ház! (Halljuk!) Ha tekintetbe veszem az 1868. évi 40. t. sz. rendelkezé­seit, melyek szerint a védelmi kötelezettség átalános és minden védképes állampolgár által személyesen terje­mtendő, lehetetlen, hogy védrendszerünk mai fejlettségét szemügyre véve, azon meggyőződésre ne jussak, hogy ezen rendelkezésnek teljesen elég téve nincs, mert eltekintve attól, hogy a tényleges szol­gálat alól a sorozás alá tartozó egyének közül sokan mentetnek fel, kik különben védképesek volnának, eltekintve a számos ideiglenes felmentéstől, elte­kintve attól, hogy a felmentettek közül sokan kisebb testi fogyatkozás daczára, a szolgálat némely ágai­ban mégis alkalmazhatók volnának, az 1868. évi 42. tcr. a népfölkelés kiegészítését önkéntesek toborzásá­tól teszi függővé, mi­által az általános védkötelezett­ség elve illustriussá válik. Jelen törvényjavaslat a népfölkelésben való részvételt kivétel nélkül kötelezőnek mondván ki, ezen elvet teljesen érvényre juttatja. Nem szükséges Európa többi államaira utalnom, hol a kötelező népfölkelés évekkel ezelőtt már behozatván, a had­sereg esetleges kiegészítése, ha a védelmi erő végső megfeszítésének szüksége előáll, — már szer­veztetek, elég ha annak feltétlen szükségességét hangoztatom, hogy minden állam jól felfogott érdeke megkívánja, hogy béke idején gondoskodjék mind­azon tényezőkről és mindazoknak előkészítéséről, me­lyek háború idején a győzelemre segítheti fegyvereit) Azon népfölkelés, a melynek kiegészítése ön­kéntesekre bizatik, a melynek tisztikara választás útján egészittetik ki, a melynek felfegyverzése nin­csen szabályozva, — nagyon csekély értékű,­­ de igenis a lakosság közgazdasági fejlesztésének olyannyira árthat, hogy a harczászati előnyöket a közgazdasági hátrányok teljesen tönkre teszik. A szervezetlen népfölkelés nem juthat érvényre és a­hol alkalmaztatik, az ország védelmét nem fogja lényegesen elősegíteni, de épen szervezetlenségénél fogva oka lehet számos oly zavaroknak, a­melyek, eltekintve egyéb hátrányoktól, a békekötések alkal­mával a legyőzött államnak egyrészt felette nagy ká­rokat okozhatnak, másrészt pedig a polgári vagyon­ban felette nagy pusztítást idézhetnek elő. A szervezetlen önkénytesekből összetoborzott népfölkelés hatása, a közerkölcsiségre is felette káros befolyással lehet. Nagyon gyakran a rablásnak pa­lástolója, rendszerint a nép salakját foglalja magában és nem egyszer törvényes alakot ad a legborzasztóbb bűntényeknek. Nem lehet tehát védelmezni az önkénytesekből alakult népfölkelést, mert nem lehet czélja az állam­nak, hogy elvesztett harcrokban feleméssze magát, de igenis czélja, hogy netán vereséget szenvedve, új erőket gyűjtsön, hogy később szervezett erővel az elvesztett előnyöket visszaszerezni képes legyen. Ezekben röviden összefoglaltam azon indoko­kat, melyek engem vezérelnek, midőn a már béke idején szervezett népfölkelés szükségességéről és he­lyességéről meggyőződve, a jelen törvényjavaslat­ által, mely ugyanazt czélozza, egyszersmind az általános védkötelezettségi elvnek teljes keresztülvitelét vélem elérhetőnek.­­ Ezek után áttérek ezen törvényjavas­lat 2-ik sarkelvére, melyet abban foglalok össze, hogy a megváltozott harczászat folytán, a monarchia fegy­veres erejének olyképeni kiegészítése feltétlen szük­séges, hogy háború esetén a szükséghez képest a kellő csapatok azonnal rendelkezésre álljanak. Azon mondat igazságából kiindulva, hogy a nép ereje annak ifjúságában rejlik, el kell ismerni, hogy a háború folytatására első­sorban ifjú erőkből álló hadseregre van szükség , mert épen a mai harczászat folytán az idős és tapasztalt katonára kevésbé van szükség, mint azelőtt.­­ Az újabb háborúk folytatá­sánál a tapasztalat a legénységnél rendkívül csekély szerepet játszik és ma csak híréből ismeri azon régi szervezetet, a­mely szerint a polgárok egy része éle­tének legszebb korát a katonaságnál mint legénység töltvén, ezt mintegy életpályául tekinteni kénytelen volt. Abban az időben a katona teljesen elválaszta­tott a polgári élettől, igazi otthonját a fegyverek kö­zött találta, belőle gyakran kalandor lett, a­kinek életczélját a háború képezte. Ma ellenkezőkép áll a dolog és az utolsó háborúk bizonyítják, hogy a leg­bátrabb katonák azok, a­kik a veszedelmet még nem ismerik; — a hosszas 8—10 évig tartó szolgálat, ki­képzés és gyakorlat tehát a legénységre nézve elvesz­tette jogosultságát. De ha az elmondottak a­ legénység­­re állanak, nem lehet ugyanazt alkalmazni a tisztekre és leginkább a vezérekre nézve. Ezen helyek betöltésénél igenis figyelembe veendő a hosszas szolgálat, a tapasztalás és katonai műveltség. Az ősz tábornokok és tisztek időnkben is régi helyüket teljes mértékben elfoglalják, míg a le­génység hathatós és sikeres működésére a hosszas szolgálat és tapasztalás nem okvetetlen szükséges. A harczászat ezen átalakulásánál fogva telje­sen indokolt a szőnyegen levő törvényjavaslat azon intézkedése, mely az 1868. 42. tcz. 6. §-ában foglalt rendelkezést teljesen megváltoztatva, a népfölkelés tisztjeit és altisztjeit nem választás utján, hanem ki­nevezés utján véli kiegészítendőnek. A hosszú ideig tartó harczok elmúltak, ma a győzelem napok, sőt gyakran órák alatt döntetik el, és így fő feladata kell hogy legyen minden állam­nak, oda hatni, hogy fegyveres erejének kellő szerve­zése által abban a helyzetben legyen, hogy a szük­séghez képest gyengített hadseregét azonnal pótol­hassa illetve kiegészíthesse. Hogy mennyire fontos a jól szervezett tartalék, erre nézve legyen szabad utalnom az 1870. évi né­­met-franczia háborúra, a midőn Németország, min­dennemű vesztességeinek pótlására, több mint 2000 tisztet és 220.000 katonát hadseregének kiegészíté­sére küldött és daczára annak 1871. évi márcziusban még ugyanannyi tartalékossal rendelkezett. Ilyen rendszer mellett érhetők el a kellő eredmények. De nemcsak a harcroló létszám kiegészítése válik szüksé­gessé, hanem felette fontos azon csapatok szolgálata­­ is, melyek élelmezési, szállítási teendőket végeznek,­­ vagy melyek megerősített helyek, vasutak, kórházak, raktárak és hidak megszállására és őrzésére ren­­delték. Mindezen szolgálatok, minden körülmények kö­zött és eshetőségekkel szemben, monarchiánk mai védrendszere mellett teljesen el nem érhetők, mert a fegyveresek hadi létszáma — tekintve a háborúban mindig előfordulandó csapások és veszteségekre — nem elegendő, azaz a 800,000 főnyi, illetve a két hon­védséggel együtt 1 milló 200,000 főnyi létszámmal a monarchia minden eshetőségekkel szemben biztosítva nincs. Felette szükséges tehát, hogy a törvényhozás e hiányok pótlásáról gondoskodjék, nehogy az ország ennek nem teljesítése folytán veszélybe sodortassék, nehogy az ország késedelmezés folytán eredő hátrá­nyok és csapások súlyát érezze. Jelen törvényjavaslat intézkedései oda irányul­nak, hogy ezen baj orvosoltassék. Nem látható előre milyen dimensiókat vesz egy háború, milyen áldozatokat követel a sikeres hadvi­selés. Ez okból teljesen indokoltnak tartom, hogy a törvényhozás a népfölkelésnek ez törvényjavas­latban contemplált szervezete által az országot min­den eshetőségekkel szemben biztosítsa, hangsúlyozván persze azt, hogy mint már a népfölkelés fogalma is mutatja, ezen rendszabályok csak a végszükség ese­tében vétethetnek foganatba, a­midőn mintegy élet­kérdéssé válik, váljon képes-e oly erőt a harc­oló se­reg kiegészítésére és pótlására gyorsan kiállítani, hogy a győzelem biztosítassék, vagy az ország hatá­rán az ellenség átlépése meggátoltassék. A­mi ezen törvényjavaslat harmadik — véle­ményem szerint — sarkalatos elvét illeti, az a monarchia fegyveres erejének, tekintettel az Európai főbb államok hadi erejére, olykép leendő fokozása és fejlesztése, hogy azokkal a kellő arány helyreálljon , legyen szabad erre nézve a következőket megjegyeznem. Ismételve kell a megváltozott harczászatra utalnom. A mai időben, midőn a harczás felfegyver­zése annyira tökéletes, hogy a háború sorsa rövid idő alatt eldönthető, a midőn rövid idő alatt nagy veszte­ségeket szenvednek, a harczoló felek, a midőn feltét­len szükséges, hogy az így támadt hézag gyorsan pó­­toltassék, nem annyira az egyes katona vitézsége, mint inkább a tömeges együttműködés bir fontosság­gal és veendő szemügyre. S épen ezen tömeges fellépés eredményezi, hogy az előnyomulás is gyorsan történvén; még mielőtt ideje volna az országnak új erőket kiállítani, új hadsereget szervezni vagy toborzani, már előállhat azon eset, hogy az ország határa veszélyben forog, mi­által égető szükséggé válik a kellő csapatokat, melyek a népfelkelés fogalma alá tartoznak, ideje korán szervezni. Hogy mily aránytalanság uralkodik jelenleg az egyes államok fegyveres ereje között, mutatják a szá­mok , mert míg Németország közel 6 millió fegyverest állíthat ki, Oroszország pedig 101/3 milliót, Franczia­­ország 31/­ milliót, Olaszország 21/1 milliót, addig monarchiánk összesen 1 millió 200,000 fegyveressel rendelkezik. E számok elég világosan illustrálják a helyzetet , nem ringatja magát azt hiszem sen­ki azon illuzióban, hogy az arány helyreállítására megkívánt fegyvereseket, jelenleg fennálló népföl­­kelési törvényünk értelmében, önkénytes beállás és toborzás útján lehessen kiállítani. De ismerve ezen hátrányt, melyben monar­chiánk jelenleg van, feltétlen kötelessége a törvény­­hozásnak arról gondoskodni, hogy a bajon segítsen. Jelen törvényjavaslat intézkedései ezen aránytalan­ságot kiegyenlíteni s monarchiánk védrendszerét oly­kép akarja kiegészíteni, hogy jövőben nem kell tar­tani azon eshetőségektől, hogy háború esetén várat­lan csapás érhessen. De bármennyire szükségesnek tartom is ezen intézkedések megtételét, nem helyeselhetném, ha a jelenlegi törvényjavaslat értelmében kiállítandó erők, — mint már említeni szerencsés valók — a legvég­sőbb szükség esetét kivéve, szolgálatra behivatnának. De ez nem is c­élja a törvényjavaslatban fog­­­­lalt intézkedéseknek, mely a népfölkelés alkalmazá­­­­sát csak azon esetre szorítja, ha nagy háború folytán a kellő csapatok gyors alkalmazása válik feltétlen szükségessé. Ily értelemben feltétlenül helyeslem a törvényjavaslatban contemplált intézkedéseket. Igaz, hogy ezen törvényjavaslat újabb terheket ró a haza polgáraira, azoktól újóbbi véradót követel, de tekintve, hogy ha hazánk, mint említem , nem akarja magát azon veszélynek kitenni, hogy esetleges háború alkalmával saját hibája, azaz a kellő erők hiánya folytán vereséget szenvedjen, tekintve, hogy a­mint a bizottsági jelentésben már felhozatott, s amely körülmény újóbbi felhozásával a t. ház figyelmét igénybe venni nem akarom, a népfölkelésre kötelezettek csak meghatározott sorrendben és a legvégső szükség esetén lesznek behívandók, akkor, amidőn min­den védképes honpolgár hazánk védelmére fegy­vert fogni úgyis hazafiai kötelességének kell, hogy tartsa, azt hiszem, hogy e teher és áldozat meg­hozása indokolva van és az illető, népfölkelés kötelezettek által a tőlük a haza érdekében meg­kívánt szolgálat teljes odaadással fog teljesí­tetni, annyival inkább, mert béke idején sem fegyvergyakorlatra való behívás, sem más szolgálatok teljesítése tőlük nem kívántatván, polgári foglalkozá­saikban legkevésbbé sem zavartatnának. A jelen törvényjavaslat a szolgálati időt a 42-ig évig állapítja meg, azonban tekintettel van egyrészt azon hadkötelesekre, kik az 1868. évi XL. tcz. 20. §-a értelmében önkénytesen léptek a hadseregbe; ezekre nézve a jog és méltányosság is követeli, hogy nép­­fölkelési kötelezettségük csakis a honvédség köteléké­ből történt elbocsát­tatásuk után következő 10 évre ter­jedjen, a mely intézkedés a­­j­avaslatban is benfog­­lal­tatik. Miután az 1868. XL. és XLI. t. sz. életbelép­tetése előtt, az akkori rendeletek hatálya alatt szá­mos hadkötelezett magát megváltotta, ezen most ne­vezettek nem lesznek ugyan a jelen törvényjavaslat szerint rendes katonai szolgálatra beosztva, de őket teljesen felmenteni nem lehet, mivel ez ismét nem fe­lelne meg a jogegyenlőségnek, a­miért csak helyesel­hetem a­­javaslat azon intézkedését, hogy a kiváltot­tak nem oszthatók be ugyan a hadsereg vagy honvéd­ség soraiba, de egyébbként népfölkelés kötelezettek lévén, háború esetén más szolgálatok teljesítésére kö­telezhetők. T. hát! Röviden igyekeztem, mint a véderőbi­zottság előadója, a népfölkelésről szóló törvényjavas­latot megismertetni, tudom, hogy sokan néznek aggo­dalommal a jövő elé, hogy számosan felette nagy terheket látnak ez­által a polgárok vállaira nehezedni, de ha csak az elmondottakat is összefoglalom, nem zárkózhatom el és azt hiszem velem együtt nem fog senki, ki hazánk jól felfogott érdekeit szem előtt tartja azon feltétlen szükségesség elől elzárkózni, hogy fegyveres erőnk fejlesztése nagyobbítása oly for­mán, a­mint ez a törvényjavaslat által contemplálta­­tik, elodázhatlan feladata a törvényhozásnak. Nem tekintem ezt pártkérdésnek, mert hiszen nem lehet e háznak egy tagja sem, a­ki ne szavazná meg készséggel a hazánk védelmére megkivántató erőket. Thaly Kálmán : A hiaza védelmére szívesen! Münich Aurél, előadó: Igenis a haza védel­mére ! még akkor is, ha súlyosabb áldozatok követel­­tetnének is a honpolgároktól. A háború nagy veszély az országra nézve, a há­ború éppen azért csak a végszükségben indokolt, de ha kikerülni nem lehet akkor teljes erővel, teljes erő­feszítéssel folytattassék, ha kell utolsó emberig, utolsó fillérig. Valóban csodálkozni lehet azon, hogy a népek civilisatiojával a népek culturális fejlődésével növeke­dik azon áldozat is, melyet az egyes ország honpol­gáraitól védelem czímén követel. Nézzünk körül, te­kintsük az európai államokat és azt látjuk, hogy soha még ily hadi erővel nem rendelkeztek, soha így fel­fegyverkezve nem voltak, mint jelen időben, és mi hátramaradjunk-e, hátramaradjunk-e akkor, mikor hazánk védelméről van szó ? bizonyára nem tehetjük , hanem hadi erőnket mindaddig kell fejleszteni, míg az összes államok egyetértve az általános lefegyver­zést, melyre ma, sajnos, még kevés kilátás van, meg nem kezdik. Az általános védkötelesség tehát igazi értelmében nemcsak katonai szempontból különösen fontos, hanem a mai állam fogalmával teljesen össze

Next