Nemzet, 1886. május (5. évfolyam, 1317-1347. szám)
1886-05-04 / 1320. szám
SzBBiaflntta: Verencsiek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet» A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk «1. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK mgr mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 2 kr. Esti kiadás: KjAtSfftTATAi,? ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földesial Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra .............................................. 2 frt 8 hónapra .......... .................. „ „ 6 , 6 hónapra .......................................... .. 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 • Egyes szám 2 kr. 1320. (123.) szám. Budapest, 1886. Kedd, május 4. évi folyam. Budapest, május 4. A népfelkelési törvényjavaslat feletti általános vita vette ma kezdetét a képzelőházban. A vita már régen nagyarányúnak ígérkezett, az érdeklődés azonban, legalább a mint az ma a vita első napján mutatkozott, jóval csekélyebbnek bizonyult, mintsem várni lehetett volna. A vitát Münnich Aurél előadó nyitotta meg, ki tájékoztató szakszerű beszédben fejtette ki a javaslat sarkelveit s annak szükségét indokolva, elfogadásra ajánlotta. Utána Fejérváry báró honvédelmi miniszter emelt szót s beszélt oly lendülettel, oly meggyőző erővel, hogy a ház mindvégig a legnagyobb élvezettel hallgatta őt s a többség igen gyakran élénk helyeslésekkel, végül zajos és tartós éljenzéssel jutalmazta a miniszter kitűnő beszédét, mely a mai vitából magasan kiemelkedik. A honvédelmi miniszter katonai, politikai, pénzügyi, közgazdasági és etnkai, tehát minden lehető szempontból világítá meg a fontos törvényjavaslatot s végül felsorolta azon lehető eseteket, melyekben a népfölkelés az ország határain kívül fölhasználható lesz. A miniszter hatással utalt arra, hogy véderőnk ilyetén fejlesztése anyagi áldozatokat fog ugyan igényelni, de ezek korántsem lesznek oly nagyok, mint amineket szültek a történet tanúsága szerint a készületlenség következményei és a javaslatot annyival inkább elfogadásra ajánlja, mert egész Európában mi vagyunk az utolsók, kik csak most egészítjük ki véderőnket a népfölkeléssel. — A miniszter előadása szabatos, könnyed és rokonszenves volt. Ernuszt Kelemen a javaslat elfogadása ellen szólt. A véderő köréből többrendbeli gravament hozott fel; egyebek közt azt, hogy a dualizmust nem vették tekintetbe, mert a magyar tisztek hiányának pótlására nincs felállítva a magyar katonai akadémia. Majd magára a javaslatra áttérve, azt alkotmányos szempontból aggályosnak látja ; aztán a porosz Landsturm is sokkal humánusabb, mint a most tervezett magyar népfölkelés ; a finn népfölkelést nem szabad az ország határain kívül alkalmazni, a magyar pedig a javaslat szerint alkalmazható lesz külföldön is, mit szónok nem helyesel. Kifogásolja azt is, hogy nem tudjuk, mennyi lesz a létszáma a népfölkelésnek s mibe fog kerülni, meg hogy nincs garantia arra nézve, hogy az ellenség ne bánjék majd úgy a népfölkelővel, mint rablóval s túlzásaiban annyira ragadtatta magát a »mérsékelt« szónok, hogy azt mondá, nem is népképviselő az, aki javaslatot elfogadja. Vadnay Károly igen érdekes és tanulságos beszédben szólt a javaslat mellett. Kifejté az általános védkötelezettség előnyeit s jelentőségét; találó és érdekes példákat hozott fel 1848-ból s a nemzeti önbizalom ébresztésére igen alkalmas, okos érvekkel harczolt a holtra ijedt és tettre képtelen csüggedés ellen. Thalynak alkalmatlankodó közbeszólásaira pedig egy általános derültséget keltett észrevételt tett. Egész beszédét az állam s a nemzet biztonságának mindenek föllött álló eszméje uralta. S Sis Gyula nem fogadja el a javaslatot, mely szerinte »álcrázott bálvány« s ennek szónok áldozatokat hozni nem hajlandó. Ma nem a csapatok számától, hanem a tisztek és hadvezénylet képességétől és képzettségétől függ a siker. Erre példákat hoz fel a görögpersa háborúból s a 48.-ki szabadságharczból. Végül Gajáry Ödön szólt röviden, de tartalmas, szép beszédben, melyet átalános figyelemmel hallgatott a ház — a javaslat mellett. A szólás joga most Thalyra került volna, de mert az idő előrehaladt, az ülés véget ért. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 4. Akit nem akarnak befogadni. jegézsy-írta: Tóvölgyi Titusz. ELSŐ KÖTET. (Folytatás.) 8 — Egy barátnőmtől hallottam, — mondá Leona, — hogy a Kígyós vize szabályozásának tervét ön készítette, sőt talán a munkálatokat is ön vezeti. Ez pedig azért érdekli barátnőmet, mert birtokuk a Kígyós mentén van s a kiöntésektől igen sokat szenvedtek eddig. Most azonban, miután tudják, hogy mily kezekben van, egészen meg vannak nyugodva. Károly meghajtotta magát és az elismerés aligha hangzott még előtte ily édesen valaha: — Szabad tudnom az érdekeltek nevét, — kérdé élénk kíváncsisággal, amily kiváncsinak régen lehetett látni őt. — Csermelyi Elvira, már t. i. az én barátnőm. Nagybátyja Csermelyi Ádám képviselő. — Ah igen! .. . Csermelyi Ádám urat jól ismerem. Különben a szabályozás és vasút építés létesítésének egyik főtényezője ő volt. Most azonban megakadtunk, és épen Csermely községének csökönyössége akasztott meg bennünket. Sőt félek, hogy veszély lesz belőle. — Talán nem Csermelyiékre nézve ? — kérdé Leona élénken. — De legkivált rájuk nézve. A munkálatok ugyanis folynak. Csermely községe a falu mögött egy töltés készítésére van kötelezve, de nem készíti. Mindig folyamodnak, felebbeznek, de nem dolgoznak, holott a munkálatok annyira előrehaladtak már, hogy e töltés a legsürgősebben szükséges, mert egy váratlan áradás elöntheti az egész falut. — Csermelyiék kastélya pedig a falunál is mélyebben fekszik! — szólt Leona. — Jóval mélyebben. — Hiszen ,ebből nagy szerencsétlenség lehet... — Igen. Éppen azért el is követünk mindent. Csermelyi is megmozdít minden követ, de a faluval még eddig sem bírtunk menni semmire. A szárnyas ajtó most feltárult, s az inas az ebédet jelentette. A méltóságos úr éppen akkor lépett a terembe és sietett karját a ház asszonyságának fölajánlani, miután pedig a fiatalok közül született gróf Kotrányi Arabella körül nem igen törte magát senki, s az ismét kapálózni, emelkedni és sülyedni kezdett ülőhelyén, Leona és Károly siettek oda, hogy kisegítsék, amely segélyt ő méltósága a szokásos hi hi hi-vel fogadott és köszönt meg. Károly aztán karját nyujtá neki s hasonló képen tett Leona, hogy a kis öreg két erős támaszba csimpaszkodva, a szokottnál könnyebb szerrel juthatott most el az asztalig, amit mély fejbicczentéssel és hosszas hi hi hivel köszönt meg. IX. A neszmélyi Czeremonia mester hiányában a vendégek elhelyezésének tisztjét Szegváryné vállalta magára, ámde a fiatalok Leona kivételével, már előre az asztal alsó végénél csoportosultak össze, és a szétválásra nem mutattak semmi kedvet. Vezéry, Bercsényi, Alfons, Camilla és Bercsényiné egy csoportban álltak és együtt akartak maradni. A háziasszonynak persze nem tetszett ez a beosztás, Vezérynek azonban, kire hihetőleg számított, nem akarván kedvét venni, a fiatalokat magukra hagyta, a többi helyet pedig úgy osztotta be, hogy a legelsőt ő maga foglalta el, tőle jobbra ült a született grófnő, balra az ex főispán,azon alul Károly, és a grófné mellett, tehát Károllyal szemben Leona. Hogy pedig Károly mellé ki üljön, a fiatalok közt valóságos susogás és torzsonkodás támadt, míg végre Bercsényit erőltették oda, ki láthatóan kedvetlen resignatióval adta meg magát sorsának. Károlyról nem lehet feltételezni, hogy mindezeket észre ne vette volna, Leona is észrevette, Szegváryné is észrevette; utóbbi azonban kedvteléssel fogadta, mint a malmára hajtott vizet, mely Károlylyal annál inkább érezteti a családi fölényt. Leonán látni lehetett az izgatottságot, s tekintete, mely néha a Károly tekintetével találkozott, annyira kifejezé gondolatát, hogy azt a megvetést és ellenszenvet, melyet az általunk jelzett fiatalok iránt érzett, Károly kiolvashatta belőle, mint egy nyílt könyvből. És a tekintetek ezen néma beszélgetése, mely az eszme- és gondolatcseréknek mindig egyik sikerültebb neme szokott lenni, a két rokon lelket oly hamar megismertette egymással, hogy talán egy heti szóbeli érintkezés sem tehette volna azt meg, ily félremagyarázhatatlanul és tisztán bizonnyal nem. Ha tehát a fiatalok modorának egy-egy újabb sértő kifejezése került színre, Leona Károlyra emelé bűbájos nagy szemeit, Károly önkénytelenül viszonza azt, s a két tekintetnek szóváltása körülbelül ez valt: »Fel se vegye ön, amit ezek tesznek.« vagy: »Ez ismét egy sületlen élet volt, de remélem ön sokkal okosabb ember, mintsem, hogy ilyesmi megsérthetné.« — Károly pedig ezt felelte: »Legyen nagyság nyugodt.« És ezzel megértették egymást, és habár némán, öntudatlanul, talán akaratlanul is, de már az első órában bizalmi szövetséget kötöttek. Ami magát az ebédet illeti, azt, egy valamikor szakács, de most már félig kulcsár, félig inas, félig házmester készítette, ki mikor az uraság falusi jószágán tartózkodott (persze a legutóbbi éveket értve) a szakács szerepének betöltésére volt hivatva. Valamikor talán tudott főzni, de bizony nem csoda, ha a hosszas gyakorlatlanság következtében kijött belőle, és most már csak úgy emlékezet után rántott és kevert, az újabb étkeket pedig csakis szakácskönyv után ismerte. Czifra ételeket még tudott csinálni, hanem persze csak úgy elő- és kiállítva, hogy az úri asztalokhoz nem jártas egyént az ő furcsaságuk által bámulatba ejthették, ámde aki tudta, hogy mi a franczia konyha, az nem láthatott ezekben mást, mint egy ebéd-paródiát. A méltóságos asszony és a főispán úr mindazonáltal nagyokat nyeltek, Szegváryné pedig úgy tett, mintha kitűnőeknek találná. Károly nem tudván, hogy mit eszik, igen keveset vett, mert látta, hogy a háziasszony figyelemmel kíséri, udvariasságból annyit, amennyit csak elfogyasztott, hanem a fiatal nemzedék a tányéron hagyott mindent, ámde annál többet ivott. Szegváryné, bortermelő rokonaitól, az alatt a czím alatt, hogy orvosa ilyen és ilyen bort rendelt neki, ámde valódit nem képes kapni, — tehát innen is, onnan is összeszedett egy pár üveggel. Rokonait persze mindig felszólította, hogy írják meg az árát, hanem azok már tudták mire való, és küldték neki árszabás nélkül. Ezen az utón mindig rendelkezett néhány üveg finom bor felett, s elvárván vendégeitől, hogy nem isznak sokat, ünnepélyesebb alkalmakkor felrakatta az asztalra. Az alsó parlament azonban most nagyon hozzáfogott a neszmélyi és tokaji aszúhoz, hogy bár a háziasszony majd kinézte a poharukból, de nem akarták megérteni. Alfons, hogy maga is ihassék, egyre kínálta Vezéryt, gondolván, hogy anyja nem fogja rossz néven venni ez édesgetést; Bercsényi sógor pedig mindannyiszor oda tolta a poharát: »Sógor! Bizony meg se kínálná az embert.« Volt ugyan más fajta bor is az asztalon, de a főispán úr is a fiatalok üdvös példája után indulva, csak a javát szoritgatta, a született grófnőnek is töltögetvén, ki mindannyiszor meg is itta és mindinkább hangosan kezdett nevetgetni. — Ezt a másik bort nem szereti ön ? — kérdé végre Szegváryné a főispántól, a közönséges fehér, savanyu borra mutatván. Pedig ez igen kitűnő asztali bor. Én legalább mindig ezt hallottam dicsérni. — Oh igen finom, — válaszolá a főispán, — igen kitűnő. — Hanem azért a neszmélyinél maradunk, ugye bátyám ? — szólalt meg alulról Vezéry egy kissé nekipirosodván, és bátorodván. — Már hisen ami engem illet, reám nézve mindegy, — válaszolá a volt főispán az ő nyelvhibájával, mely különösen igy ünnepélyes alkalmakkor szokott nála jelentkezni és pedig minél több poharat ürített, annál jobban, — hanem az sértésemről is most mondom, hogy amilyen nesmélyit itt azs ő méltósága ajtalánál találhatni, azs non plus ultra. Ő méltóságára nézve igen hízelgő volt e megjegyzés, hanem azért nem látszott azt kellő értékében méltányolni. — Mondhatom, gyakran volt serencsém azs ő méltósága vendégverető kegyeit élvezni, — folytatá a főispán, — hanem ily kitűnő nesmélyit még saját aszalomnál sem ittam. Pedig kitűnő boraim voltak... — Hi hi hi hi . . . nevetett szemközt Arabella grófnő. „ — Ő méltósága emlékszik rá, ugye bár ? — Hi hi hi hi, — volt ismét az igenlő válasz, de nem a Szegváryné részéről. — Mikor egysor az én kedves barátommal, Szegváryval, Pestről, az én saját fogatomon, — még akkor nem volt vasút. — — Éljen a vasút — szólt Vezéry az alsó táblához poharat emelve, mire a többiek felkaczagva, koczczintottak, fél szemmel Károlyra sandítván. Leona elvörösödött. — Pszt, — intett Alfons az inasnak, és az üres üvegekre mutatott, — neszmélyit. — Apropo vasút, — szólt a főispán úrhoz Szegváryné az asztal alsó végénél történteket fél szemmel figyelve, — hiszen magának jó barátja a közlekedési miniszter . . . E közben az inas előáll és zavartan, fél szemmel a ház úrnőjére pislog, mert nem tudja, hogy a fiatal méltóságos urnak mit feleljen. — Oh igen, — válaszolja a főispán úr, — testi lelki jó barátom. Csak nem régen találkoztam vele és mondtam neki hogy: Ugyan kedves barátom hova gondoltok ezzel a sok haszontalan vasúttal... — Ugyan miért mondta azt, — vágott közbe a házi asszony folytonosan az asztal alsó végére pislogva, de úgy hogy ne igen vétessék észre, inkább azt mondta volna, hogy Szegvárra is építsenek. Károlyt persze jobban érdekelte ez a beszéd, már csak azért is, mert nagyon jellemző volt, azon felül pedig vasutakat emlegetett, tudni való lévén, hogy »szénégetőnek tőkén a szeme«, s így nem figyelt az »alsó parlament«ben történtekre, hol az inas, miután látta, hogy a méltóságos asszony nem akar tudomást venni a dologról, az urfi pedig követel, tehát kénytelen volt bevallani, hogy nincs több neszmélyi. — Micsoda ? — kiáltá Alfons. Te szemtelen szamár. A te orrodra van az kötve. Takarodjál. (Folytatása következik.) ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőhöz ülése május 4-én. Az ülés kezdete d. e. 10 órakor. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Zsilinszky Mihály, Rakovszky István és Tors Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán miniszterelnök, Fejérváry Géza báró. Elnök a múlt ülés jegyzőkönyét hitelesítvén, bemutatja Tolna megye közönségének feliratát, melyben Veszprém megye közönségének az úrbéri tagosítások befejezése iránti felterjesztését pártolja. Kiadatik a kérvényi bizottságnak. Földváry Miklós előadó beterjeszti az igazoló bizottság jelentését, Polónyi Géza német-újvári kerületi képviselő ügyében. Elnök : A jelentés alapján Polonyi Géza Vasmegye német-újvári választó kerület megválasztott képviselőjét, a szabályszerű 30 nap fenntartása mellett igazoltnak jelenti ki és az első osztályba sorozza. Bejelenti, hogy a mai napirenden levő tárgyalás alkalmára a honvédelmi miniszter Zsoldos Ferencz alezredest és Kasics Péter osztálytanácsost nevezte meg megbízottainak, kiket tehát a házszabályok értelmében, a szükséges felvilágosítások megadhatása czéljából a szólás joga megillet. Ezután a Budapesten létesítendő rendőrlaktanyáról szóló törvényjavaslatot elfogadták és az elnök a jegyzőkönyv erre vonatkozó pontját hitelesíti. Következik a népfelkelésről szóló törvényjavaslat általános tárgyalása. Münnich Aurel előadó: T. ház! (Halljuk!) Ha tekintetbe veszem az 1868. évi 40. t. sz. rendelkezéseit, melyek szerint a védelmi kötelezettség átalános és minden védképes állampolgár által személyesen terjemtendő, lehetetlen, hogy védrendszerünk mai fejlettségét szemügyre véve, azon meggyőződésre ne jussak, hogy ezen rendelkezésnek teljesen elég téve nincs, mert eltekintve attól, hogy a tényleges szolgálat alól a sorozás alá tartozó egyének közül sokan mentetnek fel, kik különben védképesek volnának, eltekintve a számos ideiglenes felmentéstől, eltekintve attól, hogy a felmentettek közül sokan kisebb testi fogyatkozás daczára, a szolgálat némely ágaiban mégis alkalmazhatók volnának, az 1868. évi 42. tcr. a népfölkelés kiegészítését önkéntesek toborzásától teszi függővé, miáltal az általános védkötelezettség elve illustriussá válik. Jelen törvényjavaslat a népfölkelésben való részvételt kivétel nélkül kötelezőnek mondván ki, ezen elvet teljesen érvényre juttatja. Nem szükséges Európa többi államaira utalnom, hol a kötelező népfölkelés évekkel ezelőtt már behozatván, a hadsereg esetleges kiegészítése, ha a védelmi erő végső megfeszítésének szüksége előáll, — már szerveztetek, elég ha annak feltétlen szükségességét hangoztatom, hogy minden állam jól felfogott érdeke megkívánja, hogy béke idején gondoskodjék mindazon tényezőkről és mindazoknak előkészítéséről, melyek háború idején a győzelemre segítheti fegyvereit) Azon népfölkelés, a melynek kiegészítése önkéntesekre bizatik, a melynek tisztikara választás útján egészittetik ki, a melynek felfegyverzése nincsen szabályozva, — nagyon csekély értékű, de igenis a lakosság közgazdasági fejlesztésének olyannyira árthat, hogy a harczászati előnyöket a közgazdasági hátrányok teljesen tönkre teszik. A szervezetlen népfölkelés nem juthat érvényre és ahol alkalmaztatik, az ország védelmét nem fogja lényegesen elősegíteni, de épen szervezetlenségénél fogva oka lehet számos oly zavaroknak, amelyek, eltekintve egyéb hátrányoktól, a békekötések alkalmával a legyőzött államnak egyrészt felette nagy károkat okozhatnak, másrészt pedig a polgári vagyonban felette nagy pusztítást idézhetnek elő. A szervezetlen önkénytesekből összetoborzott népfölkelés hatása, a közerkölcsiségre is felette káros befolyással lehet. Nagyon gyakran a rablásnak palástolója, rendszerint a nép salakját foglalja magában és nem egyszer törvényes alakot ad a legborzasztóbb bűntényeknek. Nem lehet tehát védelmezni az önkénytesekből alakult népfölkelést, mert nem lehet czélja az államnak, hogy elvesztett harcrokban feleméssze magát, de igenis czélja, hogy netán vereséget szenvedve, új erőket gyűjtsön, hogy később szervezett erővel az elvesztett előnyöket visszaszerezni képes legyen. Ezekben röviden összefoglaltam azon indokokat, melyek engem vezérelnek, midőn a már béke idején szervezett népfölkelés szükségességéről és helyességéről meggyőződve, a jelen törvényjavaslat által, mely ugyanazt czélozza, egyszersmind az általános védkötelezettségi elvnek teljes keresztülvitelét vélem elérhetőnek. Ezek után áttérek ezen törvényjavaslat 2-ik sarkelvére, melyet abban foglalok össze, hogy a megváltozott harczászat folytán, a monarchia fegyveres erejének olyképeni kiegészítése feltétlen szükséges, hogy háború esetén a szükséghez képest a kellő csapatok azonnal rendelkezésre álljanak. Azon mondat igazságából kiindulva, hogy a nép ereje annak ifjúságában rejlik, el kell ismerni, hogy a háború folytatására elsősorban ifjú erőkből álló hadseregre van szükség , mert épen a mai harczászat folytán az idős és tapasztalt katonára kevésbé van szükség, mint azelőtt. Az újabb háborúk folytatásánál a tapasztalat a legénységnél rendkívül csekély szerepet játszik és ma csak híréből ismeri azon régi szervezetet, amely szerint a polgárok egy része életének legszebb korát a katonaságnál mint legénység töltvén, ezt mintegy életpályául tekinteni kénytelen volt. Abban az időben a katona teljesen elválasztatott a polgári élettől, igazi otthonját a fegyverek között találta, belőle gyakran kalandor lett, akinek életczélját a háború képezte. Ma ellenkezőkép áll a dolog és az utolsó háborúk bizonyítják, hogy a legbátrabb katonák azok, akik a veszedelmet még nem ismerik; — a hosszas 8—10 évig tartó szolgálat, kiképzés és gyakorlat tehát a legénységre nézve elvesztette jogosultságát. De ha az elmondottak a legénységre állanak, nem lehet ugyanazt alkalmazni a tisztekre és leginkább a vezérekre nézve. Ezen helyek betöltésénél igenis figyelembe veendő a hosszas szolgálat, a tapasztalás és katonai műveltség. Az ősz tábornokok és tisztek időnkben is régi helyüket teljes mértékben elfoglalják, míg a legénység hathatós és sikeres működésére a hosszas szolgálat és tapasztalás nem okvetetlen szükséges. A harczászat ezen átalakulásánál fogva teljesen indokolt a szőnyegen levő törvényjavaslat azon intézkedése, mely az 1868. 42. tcz. 6. §-ában foglalt rendelkezést teljesen megváltoztatva, a népfölkelés tisztjeit és altisztjeit nem választás utján, hanem kinevezés utján véli kiegészítendőnek. A hosszú ideig tartó harczok elmúltak, ma a győzelem napok, sőt gyakran órák alatt döntetik el, és így fő feladata kell hogy legyen minden államnak, oda hatni, hogy fegyveres erejének kellő szervezése által abban a helyzetben legyen, hogy a szükséghez képest gyengített hadseregét azonnal pótolhassa illetve kiegészíthesse. Hogy mennyire fontos a jól szervezett tartalék, erre nézve legyen szabad utalnom az 1870. évi német-franczia háborúra, a midőn Németország, mindennemű vesztességeinek pótlására, több mint 2000 tisztet és 220.000 katonát hadseregének kiegészítésére küldött és daczára annak 1871. évi márcziusban még ugyanannyi tartalékossal rendelkezett. Ilyen rendszer mellett érhetők el a kellő eredmények. De nemcsak a harcroló létszám kiegészítése válik szükségessé, hanem felette fontos azon csapatok szolgálata is, melyek élelmezési, szállítási teendőket végeznek, vagy melyek megerősített helyek, vasutak, kórházak, raktárak és hidak megszállására és őrzésére rendelték. Mindezen szolgálatok, minden körülmények között és eshetőségekkel szemben, monarchiánk mai védrendszere mellett teljesen el nem érhetők, mert a fegyveresek hadi létszáma — tekintve a háborúban mindig előfordulandó csapások és veszteségekre — nem elegendő, azaz a 800,000 főnyi, illetve a két honvédséggel együtt 1 milló 200,000 főnyi létszámmal a monarchia minden eshetőségekkel szemben biztosítva nincs. Felette szükséges tehát, hogy a törvényhozás e hiányok pótlásáról gondoskodjék, nehogy az ország ennek nem teljesítése folytán veszélybe sodortassék, nehogy az ország késedelmezés folytán eredő hátrányok és csapások súlyát érezze. Jelen törvényjavaslat intézkedései oda irányulnak, hogy ezen baj orvosoltassék. Nem látható előre milyen dimensiókat vesz egy háború, milyen áldozatokat követel a sikeres hadviselés. Ez okból teljesen indokoltnak tartom, hogy a törvényhozás a népfölkelésnek ez törvényjavaslatban contemplált szervezete által az országot minden eshetőségekkel szemben biztosítsa, hangsúlyozván persze azt, hogy mint már a népfölkelés fogalma is mutatja, ezen rendszabályok csak a végszükség esetében vétethetnek foganatba, amidőn mintegy életkérdéssé válik, váljon képes-e oly erőt a harcoló sereg kiegészítésére és pótlására gyorsan kiállítani, hogy a győzelem biztosítassék, vagy az ország határán az ellenség átlépése meggátoltassék. Ami ezen törvényjavaslat harmadik — véleményem szerint — sarkalatos elvét illeti, az a monarchia fegyveres erejének, tekintettel az Európai főbb államok hadi erejére, olykép leendő fokozása és fejlesztése, hogy azokkal a kellő arány helyreálljon , legyen szabad erre nézve a következőket megjegyeznem. Ismételve kell a megváltozott harczászatra utalnom. A mai időben, midőn a harczás felfegyverzése annyira tökéletes, hogy a háború sorsa rövid idő alatt eldönthető, a midőn rövid idő alatt nagy veszteségeket szenvednek, a harczoló felek, a midőn feltétlen szükséges, hogy az így támadt hézag gyorsan pótoltassék, nem annyira az egyes katona vitézsége, mint inkább a tömeges együttműködés bir fontossággal és veendő szemügyre. S épen ezen tömeges fellépés eredményezi, hogy az előnyomulás is gyorsan történvén; még mielőtt ideje volna az országnak új erőket kiállítani, új hadsereget szervezni vagy toborzani, már előállhat azon eset, hogy az ország határa veszélyben forog, miáltal égető szükséggé válik a kellő csapatokat, melyek a népfelkelés fogalma alá tartoznak, ideje korán szervezni. Hogy mily aránytalanság uralkodik jelenleg az egyes államok fegyveres ereje között, mutatják a számok , mert míg Németország közel 6 millió fegyverest állíthat ki, Oroszország pedig 101/3 milliót, Francziaország 31/ milliót, Olaszország 21/1 milliót, addig monarchiánk összesen 1 millió 200,000 fegyveressel rendelkezik. E számok elég világosan illustrálják a helyzetet , nem ringatja magát azt hiszem senki azon illuzióban, hogy az arány helyreállítására megkívánt fegyvereseket, jelenleg fennálló népfölkelési törvényünk értelmében, önkénytes beállás és toborzás útján lehessen kiállítani. De ismerve ezen hátrányt, melyben monarchiánk jelenleg van, feltétlen kötelessége a törvényhozásnak arról gondoskodni, hogy a bajon segítsen. Jelen törvényjavaslat intézkedései ezen aránytalanságot kiegyenlíteni s monarchiánk védrendszerét olykép akarja kiegészíteni, hogy jövőben nem kell tartani azon eshetőségektől, hogy háború esetén váratlan csapás érhessen. De bármennyire szükségesnek tartom is ezen intézkedések megtételét, nem helyeselhetném, ha a jelenlegi törvényjavaslat értelmében kiállítandó erők, — mint már említeni szerencsés valók — a legvégsőbb szükség esetét kivéve, szolgálatra behivatnának. De ez nem is célja a törvényjavaslatban foglalt intézkedéseknek, mely a népfölkelés alkalmazását csak azon esetre szorítja, ha nagy háború folytán a kellő csapatok gyors alkalmazása válik feltétlen szükségessé. Ily értelemben feltétlenül helyeslem a törvényjavaslatban contemplált intézkedéseket. Igaz, hogy ezen törvényjavaslat újabb terheket ró a haza polgáraira, azoktól újóbbi véradót követel, de tekintve, hogy ha hazánk, mint említem , nem akarja magát azon veszélynek kitenni, hogy esetleges háború alkalmával saját hibája, azaz a kellő erők hiánya folytán vereséget szenvedjen, tekintve, hogy amint a bizottsági jelentésben már felhozatott, s amely körülmény újóbbi felhozásával a t. ház figyelmét igénybe venni nem akarom, a népfölkelésre kötelezettek csak meghatározott sorrendben és a legvégső szükség esetén lesznek behívandók, akkor, amidőn minden védképes honpolgár hazánk védelmére fegyvert fogni úgyis hazafiai kötelességének kell, hogy tartsa, azt hiszem, hogy e teher és áldozat meghozása indokolva van és az illető, népfölkelés kötelezettek által a tőlük a haza érdekében megkívánt szolgálat teljes odaadással fog teljesítetni, annyival inkább, mert béke idején sem fegyvergyakorlatra való behívás, sem más szolgálatok teljesítése tőlük nem kívántatván, polgári foglalkozásaikban legkevésbbé sem zavartatnának. A jelen törvényjavaslat a szolgálati időt a 42-ig évig állapítja meg, azonban tekintettel van egyrészt azon hadkötelesekre, kik az 1868. évi XL. tcz. 20. §-a értelmében önkénytesen léptek a hadseregbe; ezekre nézve a jog és méltányosság is követeli, hogy népfölkelési kötelezettségük csakis a honvédség kötelékéből történt elbocsáttatásuk után következő 10 évre terjedjen, a mely intézkedés ajavaslatban is benfoglaltatik. Miután az 1868. XL. és XLI. t. sz. életbeléptetése előtt, az akkori rendeletek hatálya alatt számos hadkötelezett magát megváltotta, ezen most nevezettek nem lesznek ugyan a jelen törvényjavaslat szerint rendes katonai szolgálatra beosztva, de őket teljesen felmenteni nem lehet, mivel ez ismét nem felelne meg a jogegyenlőségnek, amiért csak helyeselhetem ajavaslat azon intézkedését, hogy a kiváltottak nem oszthatók be ugyan a hadsereg vagy honvédség soraiba, de egyébbként népfölkelés kötelezettek lévén, háború esetén más szolgálatok teljesítésére kötelezhetők. T. hát! Röviden igyekeztem, mint a véderőbizottság előadója, a népfölkelésről szóló törvényjavaslatot megismertetni, tudom, hogy sokan néznek aggodalommal a jövő elé, hogy számosan felette nagy terheket látnak ezáltal a polgárok vállaira nehezedni, de ha csak az elmondottakat is összefoglalom, nem zárkózhatom el és azt hiszem velem együtt nem fog senki, ki hazánk jól felfogott érdekeit szem előtt tartja azon feltétlen szükségesség elől elzárkózni, hogy fegyveres erőnk fejlesztése nagyobbítása oly formán, amint ez a törvényjavaslat által contempláltatik, elodázhatlan feladata a törvényhozásnak. Nem tekintem ezt pártkérdésnek, mert hiszen nem lehet e háznak egy tagja sem, aki ne szavazná meg készséggel a hazánk védelmére megkivántató erőket. Thaly Kálmán : A hiaza védelmére szívesen! Münich Aurél, előadó: Igenis a haza védelmére ! még akkor is, ha súlyosabb áldozatok követeltetnének is a honpolgároktól. A háború nagy veszély az országra nézve, a háború éppen azért csak a végszükségben indokolt, de ha kikerülni nem lehet akkor teljes erővel, teljes erőfeszítéssel folytattassék, ha kell utolsó emberig, utolsó fillérig. Valóban csodálkozni lehet azon, hogy a népek civilisatiojával a népek culturális fejlődésével növekedik azon áldozat is, melyet az egyes ország honpolgáraitól védelem czímén követel. Nézzünk körül, tekintsük az európai államokat és azt látjuk, hogy soha még ily hadi erővel nem rendelkeztek, soha így felfegyverkezve nem voltak, mint jelen időben, és mi hátramaradjunk-e, hátramaradjunk-e akkor, mikor hazánk védelméről van szó ? bizonyára nem tehetjük , hanem hadi erőnket mindaddig kell fejleszteni, míg az összes államok egyetértve az általános lefegyverzést, melyre ma, sajnos, még kevés kilátás van, meg nem kezdik. Az általános védkötelesség tehát igazi értelmében nemcsak katonai szempontból különösen fontos, hanem a mai állam fogalmával teljesen össze