Nemzet, 1886. június (5. évfolyam, 1348-1376. szám)
1886-06-01 / 1348. szám
SZERKESZTŐBI 0: Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Egy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kp. Reggeli kiadás: tusó-műfaji Ferenciiesek tere, Athenaeum-épület, földflóra. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra ................................................... 2 frt, 8 hónapra .................. .. .. ..................... 6 > 6 hónapra .......................... .. .................. 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 5 kr. 1348. (151.) szám. Budapest, 1886. Kedd, junius 1. V. évi folyam. Budapest, május 31. Apponyi Albert grófot nem hagyták pihenni Tisza Kálmán kormányelnök babérai. Ezért kellett a mérsékelt ellenzék vezérének ma ismét elkövetnie egyik legsajnosabb ballépését. Ellensúlyozni akarta azon hatást, melyet Tisza Kálmánnak a Hentzi-ügyben tett nyilatkozata országszerte keltett. Versenyre akart kelni a kormányelnökkel a népszerűség pálmájáért. Ez ok miatt kellett ma interpellációját megtartani. De már eleve constatáljuk: Apponyi Albert gróf teljesen csalatkozott, sőt ellenkező hatást ért el, mint melyet elérni akart. Keserű leczke lehet rá nézve a mai nap tanulsága is. Nem először és nem utoljára küzd a fiatal gróf a népszerűség nimbusáért. A romanticus kor lovagjai nem kisérlették meg a harcznak különfélébb módjait, egész a szélmalom ostromáig, a szép Dulcineáért, mint Apponyi Albert e nimbus kivívásáért Soha politikus több áramlatba nem vetette magát, mint ő, hogy kiúszszék a népszerűség Armida szigetére, hol Rinaldót a lángoló szerelem dalaival és dicsérekkel fogadják még a madarak is. És soha politicusnak nem sikerült ez oly kevéssé mint éppen neki. Miért ? És azért, mert mindent megkísérel, minden áramlatot és eszközt czélravezetőnek tart. Így jutott el Apponyi Albert gróf, a hadsereg czimén történt interpellációig,miután már hosszú pályát futott meg a ránézve csak vereséget eredményező versenytéren, s miután nem egy helytelen irányban indult és számtalan tapintatlanságot követett el. És szüksége volt még mai fellépésére is. Ezt különben mellékes kérdés. Egy balfogással több vagy kevesebb, csak homokszem a homokbuczkában, csepp a tengerben. De szüksége volt-e azon ügynek, melynek nevében Apponyi Albert gróf felemelte szavát? Mi azt hisszük, s azt hiszi velünk a magyar politikai életnek minden komoly tényezője pártkülönbség nélkül, hogy nem volt szükség. Nem magyar érdek az, hogy a hadsereg és az alkotmányosság közt fel-felvillanó differenciák a jelen pillanatban kiélesítessenek, s hogy azok felett a kölcsönösen szenvedélyes vita végtelenig nyúljék. A magyar érdek, a magyar szempont a miniszterelnök minapi válasza által érvényre jutott, diadalt aratott. E diadal örvendetes zajától viszhangzott az egész ország. Ezzel egyszersmind az ügy befejezést nyert a mi részünkről. Azaz, hogy csak nyert volna, ha Apponyi Albert gróf elég önzéstelenséggel és férfias nyugalommal bir arra, hogy a kormányelnöknek az igen kényes, s pártszempontok alá nem foglalható sikereit elviselhesse. Ha bir vala azzal, ami az államférfiunak első tulajdonsága, higgadt önmérséklettel. De nem birt. További anyagot szolgáltatott a vitára, s a szenvedélyek tüze számára. Ez azonban még nem volna a legnagyobb baj, ha a kérdésnek éppen közjogi oldalát nem érinti. Ha továbbá a deákpárti traditiókat, melyeknek szerinte ő (éppen ő !) igaz letéteményese, a vitába nem keveri. Mennyi alkalmat adott ez által az ellenfelek plausilibis érvelésére, a magyar közjognak sarkaiban való megrázására. Mi tudjuk, hogy ez a közjog megingathatatlan. Tudjuk, hogy nem diadalmaskodhatik azon semmi phrasis, dialectica és loyaliskodás. De csak annyiban, amennyiben a magyar államiságból s a dualismusból folyik, nem pedig amennyiben tételes positív törvényre támaszkodik. A közös hadseregre a kiegyezési törvények nem nyomták rá a dualismus jellegét, még annyira sem, mint az »és« szócska által a diplomatára. A »császári és királyi« hadsereg, mely egyedül felel meg a dualismusnak, épp a kiegyezés utáni években teljesen mellőztetett. Az a rendelet, mely a hadsereget értesítette az alkotmányos változásról, távolról sem felelt meg a dualizmus álláspontjának, valamint nem felelt meg sem a magyar, sem osztrák kiegyezési törvény. Hagyták a kérdés formai megoldását utóbbra.És később is, a hadseregnek sikerült megőrizni bizonyos mérvig kivételes jellegét, úgy czömében, mint szellemében. Természetesen ezt nem helyeseljük. Sőt a szabadelvű párt és kormány volt az, mely állandóan arra törekedett, hogy a dualizmus gyakorlati következményei a hadseregben is érvényesüljenek. De Apponyi részéről tévedés vagy malitia, úgy tüntetni fel a dolgot, mintha a régi állapot jobb leendett a jelenleginél , vagy hogy a közjognak betűje és nem szelleme volna sértve. Ezért fog provocálni sok plausibilis támadást a dualistikus törvények ellen. Az pedig mindig baj, ha lényegileg,— mint jelenleg — igazunk van is, de formailag jó alkalmat adunk a támadásra. Annak az ügynek tehát, melynek nevében a mérsékelt ellenzék vezére, szót emelt, mit sem használt. Attól tartunk, ártott. Mert minden felesleges vita árt a kényes természetű ügyeknek s bizonyára ilyen ügy a közös hadseregnek beilleszkedése az alkotmány keretébe. Ez részben megtörtént, részben meg fog történni ezután. De csak úgy, ha a magyar kormány és törvényhozás a kellő időben, mint a minap, erélyt, határozottságot tanúsít. Ha megmutatja, hogy a magyar hazafias közszellemet a kardviselő urak büntetlenül nem sérthetik, de időn kívül nem provokál felesleges vitatkozásokat. Eltekintve ettől, Apponyi Albert ma ismét demonstrálta, hogy a népszerűség rá nézve nem azon paripa, melyet ő erős marokkal megragadni s meglovagolni tudna. Vagy fel sem tud arra kapni vagy csakhamar lebukik róla. Mert nincs merész elhatározása, biztos szeme és szilárd keze. Mert mindig előre és hátra tekint. Mert minden zászlót csak félig ragad meg, hogy a kellő pillanatban elejthesse. A bizonytalanság, a habozás jellemezte ma is. Ezért nem tudott gyújtani pártján sem, annál kevésbé a közvéleményben. Nem egy felesleges, sőt tapintatlan dolgot mondott, amivel, ismételjük, ártott az ügynek , de mégis oly erőtlen, bágyadt volt mai beszéde, hogy még középszerű beszédeinek színvonalára sem emelkedett. Ő, a colorit teljes ékesszóló, ma, túlzásai és »Schnitzer «-ei daczára, tompa, fa-gyos, üres volt, mint a kibúvó ajtókat kereső 1 . diplomata. Pedig hogy kevés szóval mily sokat lehet mondani, s néhány gondosan elhelyezett mondatot egész a »tett« szinvonalára lehet emelni, megmutatta, épen ma is Tisza Kálmán kormányelnök. Férfias nyilatkozata csak fokozhatja minapi nagy sikerét. Amidőn egyfelől kijelentette, hogy a közös hadsereg a törvény védelme alatt áll, amíg az illető törvények fennállnak, addig egyszersmind az ország jogos érdekei ellen irányuló minden nyilatkozatot, vagy tettet, bárkitől származzék is az, kárhoztatni fog. És ezt teszi a kormányon, tenni fogja, ha a két alkotmányos tényező egyike elvonja tőle bizalmát, az ellenzéki padokon, íme, a hatás titka. Őszintén érezni, férfiasan akarni és a szerint cselekedni: ez az, ami nagyobb dolog az államférfinál, mint valamennyi nagy szónok ékesszólása, Cicerótól Apponyi Albertig. Tapasztalhatta ezt ma is. Tisza minapi és mai nyilatkozatai által nem kereste a népszerűséget, de megtalálta. Azért találta meg, hogy őszinte és férfias volt, meg talán ép az által is, hogy azt nem kereste. Apponyi pedig ismét elindult, hogy megtalálja »az erdőben alvó szépet«, s talált helyette egy satyrt. Keserű tapasztalás, de az ékesszólás története ez esetet is fel fogja használni annak megbizonyítására, hogy a rhetorica és az államférfim bölcsesség nem mindig egy fán teremnek. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 31. A három márvány fej. Regény,kritikával elegy. Irta: JÓKAI MÓR. III. KÖTET. Egy uj nép. (Folytatás.) 52 A warang fiuk csapatja tódult ki legelői a katakombák ajtaján át a templomba. Ez ajtó a sekrestye mellett volt, a szószék alatt: az előrohanó had az oltár előtti tért foglalta el. A növendék apáczák az oltár mögé menekültek; a felriadt nének serege azonban, az első rémselenet után hanyatthomlok rohant a főajtónak, és menekült ki a szabadba. Ezek azután egész Raguzáig meg sem álltak, s ott általános riadalt idéztek elő azzal a rémhírrel, hogy a három tüzes szentek kolostorát elfoglalták az ördögök. Egész részletességgel azonban csak soror Theodosia beszélte el az ott később történteket, ki az énekvezetőnő lévén, odafenn szorult a chórusban, s ott elrejtve magát a rácsozat mögé, végig nézte az egész daemoni látványt, s csak a késő éj sötétségében menekült meg bűvhelyéről, s apácza köntösét felváltva egy angyaléval, bántatlanul bocsáttatott tovább. Solom királyfi és Almodái egymás nyakába borultak. Az egyik e szóval üdvözlé a másikat: »én királyom!« — a másik »én hadvezéremmel« az egyiket ; és aztán mind a ketten »mi főpapunk«-nak nevezték Onufriost, lábaihoz vetve magukat, s papucsait ajkaikkal érintve. Lubomira és Milenka az alatt feloldák a kezeit. Arra azt mondá Asmodái a főpapnak: — íme itt van a te új néped, a kit a föld keble szült e mai napon. És az a katakomba-ajtó véghetetlen anyává látszott lenni. Egymás után szülte a fiakat, leányokat, férfiakat, anyákat, kis gyermekeikkel karjaikon, százat meg százat, számlálhatatlan sokaságot, s mindnyájan fegyverbe öltözve, karjaikon arany és bronz kösöntyűk, a nők varrás nélküli, drága szövetekkel derekaik körül, a férfit,k csaknem mezítelen, arcza valamenyinek halavány (száz napi föld alatti bujdosástól), megtelik velük az egész templom, még bele sem férnek. És aztán Onufrios egyenkint a nagy tó medenczénél megkereszteli őket: mind pogányok voltak, most kapnak neveket. Az uj nép erre átvonul a lebocsátott hidon a paradicsomkertbe s annak érett gyümölcseit gyönyörrel ízleli. »Itt lészen jövendő lakástok !« mondja nekik Solom királyfi. Azok áldják, magasztalják s hymnust énekelnek a dicsőségére, ki megígérte nekik, hogy a szolgálatnak házából, a föld alatti utakon keresztül, a tejjel-mézzel folyó Kanadánba fogja vezetni őket. Ugyan ura lett szavának: »Jó mi nekünk itten laknunk!« mondják azok, s mindjárt hozzá látnak, hogy sátorokat készítsenek az asszonyok és gyermekeik számára. Mindenütt nagy a vigasság. (A föld alól előkerült nép nem tudja, hogy ez az idvezítő keresztre felmagasztalásának napja.) Néhány íjász kirándult az erdőre s hevenyében elejtett egynéhány vadtulkot, ami még akkor sűrű lakója volt a dalmata völgyek pagonyainak. Rögtön hozzáláttak a feldarabolásához. Hónapok óta nem volt húsétel a szájukban. (Pedig ma sem lesz!) A warang legények vitézségük és nemes bátorságuk által előkelő hadnagyi állást vívtak ki az egész keveredett nép között, mely mindenféle ajkú és nemzetiségű rabszolgákból volt összehordva a bogumilok által, szaporítva a warangoktól megszökött rabszolgákkal, akik azokat megint három világrészből hurczolták össze. Most ezek mind szabad emberekké lettek. Találtak ki valamely közös nyelvet, valamennyiből összeábdálva, de az bizonyára csak a legszükségesebb mindennapi megélhetésnek szolgált közvetítőül parancsszónak pedig mindenki a harangok idiómáját fogadta el. (Miként még mai nap is ismerünk egy országot, ahol »egy« katonai vezényszóra kilencz különböző nyelvű nemzet áll sorba, czéloz, tüzel, jobbra néz, balranéz, tiszteleg, rohamra indul és verekedik.) Solom királyfit azonban megértette mindenki. Őt imádta az egész nép s amit ő kimondott, az szentség volt előtte. Ha ő egyszer azt fogja mondani, hogy »ti pedig ezekhez a nyárson pirított szép konczokhoz »ma« nem fogtok hozzányúlni, hát senki még a szagát sem fogja beszívni a csábító pecsenyének. A keresztelés nagy munkája után az új hívek imét felgyülekeztek a templomba, tudatva volt velük, hogy ott még lesz valami szertartás. Aki nem fért el a templomban, az letelepedett kívül a lépcsőkön. A szép angyali éneket ott is meghallhatta az ajtón keresztül. Lubomira és Milenka a megriadt, de futni kénytelen ifjú noviceket szép szóval megnyugtaták az iránt, hogy nem ördögök azok, akik most a föld alól előkerülének, sőt inkább istenfélő emberek akik épen most vevék fel a szent keresztséget, s annál fogva azokat még jobban meg fogja erősíteni a hitben, ha a chórusban szép zsolozsmákat énekelnek a szent leánykák, bizalmas kebellel. A minthogy valóban annyira megszelidíti a vad népeket a magasból jövő áhitatos ének, hogy kézifjak húrjait pengetve, képezének zenekiséretet hozzá. S mivel hogy a kézijjak húrjai a hanglajtorja minden fokait képviselték, úgy ebben a kézijj pengetésben bízvást feltaláljuk a hajdankor Wagnere által feltalált »múltak zenéjét.« (Lásd bővebben a themát. Priscus Rhetor interviewjában Atilla királynál.) Solom királyfi megragadá az alkalmat két zsolozsma közötti szünetnél, hogy szót emeljen a templomban, támaszkodva arra az arany mondatra, hogy »vox populi, vox Dei.« (A nép szava Isten szava.) — Mink, szabad éskók nemzet,’»szökevények« szabad nemzete; megválasztjuk a mi fejedelmünkké a mi jól tevőnket, a Raguzából való Bobolit, az énekest, a jóst, a bölcset' Éljen a király! Ezernyi összevert dárda és szekercze csattogása felelt a nyilatkozványra, helyeslésképen. Az ifjú költő, ki ott állt az oltár alsó lépcsőjén Onufrios mellett, annak a jeléül, hogy a megtisztelő kikiáltást elfogadja, feltette a süvegét a fejére. Ekkor igy szólt másodszor is a nép nevében Solom királyfi. — Mink, szabad Uskók nemzet, legifjabb hívei a Jézus Krisztusnak, a Megváltónak, az Isten fiának, a mai napon megválasztjuk a mi egyházfejedelmünkké, főpapunkká: Onufriost, az aranyszájat, az isten felkent prófétáját, a szent embert. Ezt is még egyszer oly nagy riadal szentesíte. A leánykák énekhangja rezgett utána, mint égből jövő szeráfi ének, melyen keresztül zeng a két diskant és szoprán arkangyal szózat, Lubomira és Milienka hangja. Onufrios malaszt teljesen terjeszte ki a karjait az új hívek gyülekezete fölött. Valóban lelki megelégedést érezhetett, ha végig gondolá, hogy enynyi ezernyi pogány lelket ő térített meg a mennyek országának számára — azok letérdepeltek előtte mindanynyian. S még ki voltak terjesztve a karjai, a midőn lassú, rezgő hangon igy szólalt meg a nagy csendességben: »Frater Aktaeon!« S e névre az ifjú Boboli, az Almodái ördög, a most megválasztott király, karjait összetéve mellén s megsüvegtelenitett fejét mélyen lehajtva, rebegé: »En adium, genuflectens, famulus tuus.« »Induas vestem tuam monachi, servus servorum Domini!« S erre a délezeg ifjú felvette az oltár mögött heverő barát csuháját s azt a czifra lovagöltözete fölé felölte, a csuklyáját a fejére húzva. Tökéletes fráter Aktaeon volt. Onufrios folytatá a parancsolást. »Redibis in Cavernam tuam, quae est in deserto, et ibi manebis; donee Dominus te vocabit: et eris mortuus in valle mortis; usque ad diem resurrectionis. Ait Deus Zebaoth »mitte Sapientem et nihil ei dixeris.« »Obsequar capite submisso tibi, beatissime Pater.« »Amen.« Az egész diákbeszédből a nép nem értett semmit, csak azt látta nagy bámulva, hogy az ő megválasztott királya milyen alázatosan húzza be magát a barátcsuklyába s hogy oson el a hátulsó ajtón. Ebből láthatta, hogy micsoda hatalom az, a mit Onufrus gyakorol! (Folytatása következik..) Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolátt. Budapest, május 31. Az osztrákok megtámadták a kiegyezésnek egyik lényeges részét. A nyers petroleumvámot felemelni készülnek, annyira, hogy tartani lehet attól, hogy a petróleumfinomítók megbénítva lesznek. Éppen a lengyelek támadták meg a javaslatot és Suess olyan váratlanul jött segítségükre, a lengyel clubhoz oly hirtelen csatlakozott a Lichtenstein club, mintha mind összebeszéltek volna, hogy a kiegyezés ezen pontját megbuktassák. Pedig minden osztrák politikai tényezőnek tudnia kell azt, hogy egyfelől a nyers petroleum vámjának azon módosítása is, mely a kormányok javaslatában van és amely 1 frt 10 krról 1 frt 42 krra emelte a nyers petroleum vámját és 200.000 méter mázsában contingentálta a 68 kr mellett behozható romániai petróleumot, mennyi aggodalmat keltett fel Magyarországon és a petroleum finomítók részéről általában, ha tehát most 1 frt 42 kr helyett 9 írtra akarják tenni a vámot (amint Suess tervezi) akkor lehetetlenné teszik azon érdekek érvényesülését, melyeket e kérdésben nemcsak Magyarország képvisel, de az osztrák kőolajfinomítók és fogyasztók egyaránt. Másfelől azt is tudniuk kell az osztrák politikusoknak, hogy az osztrák kormány lekötelezte magát a kiegyezés előkészítésére befolyással bíró minden illetékes tényező irányában a tekintetben, hogy azt keresztül viszi, illetőleg a mellett marad. Ha tehát mégis olyan indítványt fognak elfogadni, milyen a Suessé, azzal vagy azt árulják el, hogy nem ismerik a helyzetet vagy azt, hogy épen azért cselekesznek így, mert ismerik azt, vagyis meg akarják buktatni vagy a kiegyezést, vagy a Taaffe-kormányt, vagy mind a kettőt. Ha az első eset — a tájékozatlanság vagy meg nem gondolás — áll, akkor könynyen lehet a bajon segíteni, a kormány kötelessége lesz a szükséges felvilágosítást megadni és pressiót gyakorolni és — hiszszük — hogy meggyőződésből éppúgy, mint a helyzetben rejlő követelmények alapján, a dolog menni fog. De ha a czél öntudatos, akkor felvilágosítás és pressio nem érnek semmit, sőt csak ártanak, akkor a küzdelmet fel kell, hogy vegye elsősorban a Taaffe-kabinet és másodsorban a magyar kormány is, amennyiben az utóbbi a magyar közvéleményre is számíthat. És mi egyáltalában nem tartjuk lehetetlennek az utóbbi alternatívát, mert úgy látszik, hogy a galicziai (ismeretes) helyi önzést ügyesen akarják mindazon osztrák párttöredékek, melyek a Taaffe-kormánynyal megelégedve nincsenek, felhasználni arra, hogy ebben a kérdésben megbuktassák. Bizonyítja ezt az a körülmény is, hogy az erős ellenzéki Suess tette az indítványt és a lengyelek, a Lichtenstein-club, megfeledkezve arról, hogy mily éles ellentétben állnak az indítványozó pártjával és összes törekvéseivel, csatlakoztak hozzá. Újabb példát adván arról, hogy a helyi önzés mennyire rövidlátó és menynyire vakon, számítás nélkül dolgozik. Mert — hogy az utóbbi mozzanatot emeljük ki — ha a galicziai lengyelek azt hiszik, hogy Dunajewski visszalépésével vagy a Taaffe-kormány bukásával nyert ügyük lesz, akkor ugyan vastagon csalódnak. De hát még kérdés az, hogy a petróleumadó és vám miatt visszalép-e Dunajewsky, bukik-e a Taaffe-kormány ? Nemcsak azért kérdés, mert még keresztülviheti álláspontját, de azért is, mert nem tudni, hogy megmarad-e mellette, akár a lengyel pénzügyminiszter, akár a kormány? Ha az előbbi eset áll be, természetes, hogy minden fennakadás nélkül fog tovább folyni és — esetleg — eredményre jutni, a kiegyezési tárgyalás, ha pedig Dunajewsky vagy a Taaffekormány adott szavát szegné — mit fel nem tételezünk — akkor, Magyarország kormányától és törvényhozásától függ, hogy felmentik-e ez alól, illetőleg megalkusznak-e vele, és hogyan? Míg az utóbbi kérdésekre nem kerül a sor, szépen, nyugodtan bevárjuk az osztrák fejleményeket. Majd lesz időnk akkor is a kérdéshez szólani, mikor elénk kerül, illetőleg hozzánk lesz intézve. BELFÖLD, Budapest, május 31. (A képviselőház illése.) A képviselőház holnap, június hó 1-én, kedden, d. e. 11 órakor ülést tart, melynek napirendje : A törvényhatósági közigazgatósági tisztviselők, segéd és kezelőszemélyzet tagjai elleni fegyelmi eljárásról szóló törvényjavaslaton a főrendiház által ejtett módosításokra vonatkozó közigazgatási bizottsági jelentés, továbbá némely országgyűlési választókerületeket érintő változtatásokról és némely választási székhelyek áthelyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása. Budapest, május 31. (A szabadelvű párt értekezlete.) Az országgyűlési szabadelvű párt holnap, június hó 1-én, kedden, d. u. 6 órakor értekezletet tart. Budapest, május 31. (Üdvözlő felirat az igazságügyminiszterhez.) Szabadka város törvényhatósága legutóbb Jankovics Aurél főispán elnöklete alatt tartott közgyűlésén, Mamuzsich Ágoston bizottsági tag indítványára egyhangúlag elhatározta, hogy Fabiny Teofil m. kir. igazságügyminiszterhez felirat intéztessék, melyben őt kinevezése alkalmából a törvényhatóság üdvözölje és irányában bizalmát fejezze ki. Budapest, máj. 31. (Közjegyzői megkeresések kézbesítése.) A belügyminiszter, miként értesülünk, a következő kör rendeletét bocsátotta ki: A kir. közjegyzőkről szóló 1874. XXXV. törvényczikket módosító és kiegészítő 1886. VII. t. sz. 37. §-ánál fogva oly ügyekben, melyeket a közjegyző, mint bírósági vagy gyámhatósági megbízott végez, az idézések és kézbesítések a közjegyző megkeresésére, a hatósági székhelyen az illető hatóság erre hivatott közegei által, vidéken pedig a községi elöljáróság által eszközlendők. A törvénynek ezen rendelkezésére a közigazgatási bizottságot figyelmeztetem s egyúttal felhívom, hogy intézkedjék az iránt,hogy a kir. közjegyzőktől a felhivatott törvényszakasz alapján érkező megkereséseket a megyei árvaszék székhelyén a megyei és városi árvaszéki kézbesitő, rendezett tanácsú városokban és az 1877. XX. t. sz. 174. §-a alapján gyámhatósági jog gyakorlatával felruházott községekben a városi, illetve községi árvaszéki kézbesítők, vidéken pedig az arra az 1875. X. t. sz. szerint hivatott közegek az 1875 évi julius hó 3-án 2036.I. M. E. szám alatt kibocsátott bel- és igazságügyminiszteri rendeletben (Lásd Rendeletek tára 1875. 68. szám.) szabályozott módon pontosan és gyorsan teljesítsék. Budapesten, 1886. évi május hó 12-én. Tisza, Budapest, május 31. (A községi faiskolákról szóló számadások.) A községi faiskolákról szóló számadásokat eddig elkülönítve tartoztak a községek vezetni. A belügyminiszter most körrendeletben tudatja, hogy a földművelési miniszterrel egyetértőleg e külön számadástól eltekint, fölhívja azonban a törvényhatóságokat, mikép kebelbeli községeiket, illetőleg azok elöljáróik oda utasítják, hogy a községi faiskolák bevételeinek és kiadásainak a községi számadásokban való rendes vezetése mellett , azokról külön nyilvántartási kivonatok is tartassanak, melyekből a faiskolák vagyoni állapota a járási faiskola-felügyelők által mindenkor betekinthető legyen. Budapest, május 31. (»Román szomszédaink.«) A Romániával megvívandó vámháboru egész irodalmat kezd teremteni, amelynek mivelői különféle szempontból tárgyalják a gazdasági hirek esélyeit és következményeit monarchiánkra nézve. Ez irodalom terméke egy kis röpirat is, melynek fején a föntirt czim olvasható s amelynek szerzője Egan Ede, mint gazda foglalkozik a kérdéssel s pedig oly tapasztalatok alapján, melyeket Romániában személyesen volt alkalma szereznie. A szerző a következő öt kérdést teszi fejtegetése tárgyává: Helyes-e, ha a magyar mezőgazdaság Romániával szemben a búza megvámoltatását követeli ? Lehet-e szó az állatbehozatali tilalom megszüntetéséről ? Mik okozták a magyarországi iparczikkekkel Romániában való kereskedésnek pangását ? A székely kivándorlás kérdése. A magyar kérdés Romániában és a román kérdés Magyarországon. Ami az első kérdést illeti, arra Egan határozott igennel felel. A román búza nem csak azért kellemetlen ránk nézve, mert saját terményeinkkel belpiaczunkon versenyez, hanem azon okból is mindig veszélyes lesz, mert a miénktől teljesen eltérő, sokkal kedvezőbb viszonyok közt termeltetik. Románia mezőgazdasági helyzetének előnyei a föld minőségében, az ország kedvezőbb lecsapódási viszonyaiban, a vadvizes földek hiányában, égaljában, az olcsó termelési viszonyokban s végre a földmivelésre nézve kedvezőbb népességi és adózási, valamint közlekedési viszonyaiban gyökeredznek.Egy ily könnyen és valóban amerikai stylusban producáló ország gabnájának vámmentességet biztosítani, mint azt a románok követelik és mint bécsi testvéreink concedálni nem vonakodnak, annyit tenne, mint Magyarország mezőgazdaságának létértiküz-