Nemzet, 1887. április (6. évfolyam, 1648-1676. szám)
1887-04-22 / 1668. szám
Szerkesztőség : F Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1658. (110.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1887. Péntek, április 22. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési dit : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ............................................ 2 frt, 3 hónapra ...................................................... 6 , 6 hónapra ...................................................... 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 5 kr. II. évi folyam. Budapest, április 21. A legkomorabb szó Anglia történetében: Afrganistán. Kabul véres betűkkel van feljegyezve az angolok emlékében. A sipoy lázadáson kívül nem volt végzetesebb esemény a britek keleti birodalmában, vagy annak közelében. Nana Sahib , vérengzésénél nem volt kegyetlenebb vérengzés, mint az, mely 1842-ben megsemmisítette Afghanistánban az angol megszálló sereget, az angol letelepedőket, egy sereg családot, nőket, gyermekeket. Csak ebben a két esetben gyilkolt barbár ellenség finom, elegáns angol asszonyokat. Ezért harsogott végig mindkét esetben Anglián a rémület és boszu kiáltása. A boszu, különösen az egyik esetben véres és borzasztó is voló. Afghanistánban újra mozgalom készül. Az orosz befolyás kiszorítja az angolt Kabulból. Újra lázadás van küszöbön ott. Mit fog cselekedni Anglia? Hogy mit cselekednék, ha Gladstone volna a kormány élén, nem volna oly bizonyos, mint jelenleg, a conservatív kormány idejében. Gladstone nem adta fel Afghanistánt, hanem a legnagyobb határozottsággal kelt annak védelmére. Pedig akkor csak az afghán határ megsértéséről volt szó. És Gladstone mégis vizsgálatot követelt, kiküldte a helyszínére biztosa Lamndent. Készítette a háborút ugyanazon ideges hévvel, mint ellenzéki vezér korában, irtózott az Oroszországgal való háborúnak még gondolatától is. Ugyanazon portát akarta szövetségesévé tenni, mely ellen a legtajtékzóbb gyűlöletet és haragot tanúsította. Ugyanoly russophobiába esett Afganistán miatt, mint amily russophil vala, amidőn Bolgárországról volt szó. És ha valamely hóbortban rendszer volt, bizonyára volt rendszer Gladstone politikájában. Gladstone úgy okoskodott, hogy Konstantinápolyt a Hindukushnál kell megvédelmezni, nem pedig Balkánnál, holott a conservatív felfogás szerint Indiát is a Balkánnál kell megvédelmezni. De ama híres conflictus idején, mikor Anglia már-már hadat üzent Kaufmann tábornok viselt dolgai miatt Oroszországnak, volt egyéb oka is Gladstone támadó kedvének. Indiában akkor még az volt a népfelfogás, hogy az anglo-indbirodalmat Kabulban és Herátban kell megvédelmezni. E birodalom természetes védvonalát a Hindukush és szorosai képezik. Az volt a közhit, hogy ha valamely komoly ellenség egyszer már leszáll az Indus völgyébe, ezzel szemben Anglia aligha tarthatja magát, mert a hindu és mohamedán törzsek közt a betörő lázadást fog tudni szítani. És ebben a felfogásban kétségkívül volt valami. Vájjon nincs-e jelenleg is? Oroszország hódító előnyomulásának végső pontján, szükségkép Angliával találkozott. Európában, ahol rendezett állapotok vannak, van civilisatio, abból, hogy két nagyhatalom egymás szomszédságába jut, még nem következik feltétlenül, hogy meg kell verekedniük. És ennek daczára mégis csináltak Belgiumot, Svájczot és csinálni akarnak tán semleges Romániát is. Az ázsiai bizonytalan ethnographiai és határviszonyok közt ellenben a conflictusnak okvetlenül be kell következni, mihelyt két európai nagyhatalom egymással érintkezésbe jut. Azért volt szükség Oroszország és Anglia közt egy ütközőre, egy ázsiai Svájczra, a föld legmagasabb hegyvidékéhez tartozó közbenső birodalomra, mely a két nagyhatalom összeütközését feltartóztassa, vagy enyhítse. De Oroszország nem azért végzett roppant aknamunkát, hogy hasznát ne vegye. Nem azért fúrta át Ázsiát, hogy az afghán határon állva maradjon. Előrelátható volt, hogy meg fogja kísérteni Afghanistánnak hatalmába való ejtését. A megbizatlan és megvásárolható emberi s főnökök közt könnyű dolga volt az ázsiai ügyekben járatos Oroszországnak, így történt, hogy az orosz politikának sikerült megfészkelnie magát Kabulban és Herátban. Angliának valóban nincs más lehetősége, mint vagy háborút kockáztatva protectorátust alapítani Afghanistánban, vagy feladva ezt, indul területen védelmezni meg Indiát. Gladstone az előbbit kockáztatta meg. Igaz, hogy Roberts tábornok már-már abba helyzetbe került, mint négy évtizeddel előbb Elphingston, de el volt határozva rá, hogy afghán területen védelmezi meg Anglia indiai érdekeit. Úgy látszik, a conservatív kormány más véleményen van. Afghanistánt fel akarja adni, s Indiában véli megvédelmezhetni Indiát. Egyelőre kétségkívül sikerülni is fog neki. Ha Anglia feladja Afganistánt, Oroszországnak sok idejébe fog kerülni, míg az ázsiai Svájcot szorosan bele fogja illeszteni rengeteg ázsiai birodalmába. Időközben bizony elég kellemetlenséget okozhat neki az angol politika, mely súlyos sterlingek felett rendelkezik. De végre is Afghanistán orosz tartománnyá válik, s akkor meg fogja tudni Anglia, mily különbség van abban, ha Afghanistánt a megizhatlan emirer vagy Szentpétervár irányában nagyon is megbízható orosz tábornokok kormányozzák. És ki fog tűnni, vájjon igaza volt-e az indiai felfogásnak, mikép Indiát csakis Afghanistában lehet megvédelmezni! A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 21. Velenczei levél. (Ápril 19.) Az országos műkiállítás megnyitásának, a Victor Emánuel szobra leleplezésének ünnepélyességeitől immár csak néhány nap választ el bennünket, s még mindig annyi a tenni való, hogy az idegen jóformán el sem tudja képzelni, miként lesz lehetséges oly rövid idő alatt mindent kellőleg rendbe hozni. A Riva degli Schiavonin még mindig ott áll a durván összeékelt deszkakerítés, Victor Emánuel szobrának talapzata körül; maga a lovas szobor, Ettore Ferrari munkája, tegnap érkezett meg Rómából, Nelli híres érczöntő-intézetéből; a kiállítás palotája pedig olyan állapotban van, hogy inkább egy tágas vásárbódé, mint műtárgyak befogadására szánt helyiség bélyegét viseli magán. És csakugyan, a kiállítási palotának csakis egy része épült kőből, hosszan elnyúló szárnyai deszkából vannak összeállítva, mert az olasz az ilyen, maradandóságra nem számított építmények rendezésénél igen practicus, csak a czélszerűségre tekint, lehetőleg kevés pénzből szeret építkezni. A palota azonban mindennek daczára meg fogja lepni a közönséget, s ha nem lesz is olyan imposans, mint a minőnek a párisi »Illustration« rajza ábrázolja, szép arányaival és külső ékítményeivel jó hatást gyakorol a szemlélőre. Egy fiatal velenczei építész, Raimondo d‘ Aranco tervei után készült, akiről itten igen sokat tartanak, mert nyilvános pályázatoknál már többször elvitte a lírákat és a babért társai elől. A kiállítási palota a népkert hosszában húzódik végig, homlokzatával a lagúnákra tekintve, tehát olyan helyen, mely a világ legszebb panorámáinak egyikét tárja föl a néző előtt. Tágas körben egymás mellett láthatók innen a Palazzo dúcaié, a fogházak, San Giorgio Maggiore, a Salute-egyház, San Lazzaro, Sanita Elisabetta del Lido, szóval az egész Velencze, teljes bájában és fenségében. Maga a népkert csak e század elejétől kezdve szolgál sétahelyül a velenczeieknek. Régebben kiegészítő részét képezte a városnak s I. Napóleonnak, ki ekkor mindenható volt Velenczében, templomokat, zárdákat és házakat kellett leromboltatnia, hogy helyükön, óriási munkával, árnyékkal kecsegtető mulatóhelyet teremtsen. A San Domenico és S. Nicolo di Castello-egyházak estek áldozatul, hol nagyhírű és tekintélyű velenczei családok ősei: a Cappellok, Landok, Plaqualigók és Pisanik aludták örök álmaikat. A rombolás munkáját Antonio Selva, a Fenice-színház építője vezette, s a jó velenczeiek sok ideig keseregtek annyi szép műemlékük elpusztulása felett. Amint azonban a fák és cserjék lassan kint izmosodni kezdtek s a kert kigyózó ösvényei a tikkasztó nyári napokban már üdítő árnyékkal kínálkoztak, a könnyelmű, szeszélyes, mindig csak élvezetet kereső velenczei nép is megvigasztalódott és sokan talán már nem is bánták, hogy Napóleontól az elorzott műkincsekért a giardino publicot kapták cserében. Ez a fákkal, cserjékkel beültetett zöld oázis, mely terjedelmére nézve alig nagyobb, mint nálunk egy-egy kisebb főúri palota kertje, most büszkesége a velenczeieknek. Valóságos rajongással beszélnek felőle ; a festők, különösen a sentimentálisabbak, motívumok gyanánt használják egyes részleteit, s az olasz vér hevülékenységével és túlzásával, a természet egyik csodáját látják benne. »Un vero miracolo del mondo«, — mondta közelebb egyik ismerősöm, aki különben egy csésze kávéért is képes lelkesülni, s ha a Flórián kávéházban véletlenül erősebbet kap, mint a megelőző este, azt szeretné elhitetni az egész társasággal, hogy olyan kávét már csak Umberto király, vagy a pápa ihatik. A népkert ilyen nagy népszerűsége mellett nem csoda, ha a velenczeiek sokáig idegenkedtek attól a gondolattól, hogy ezen a helyen rendezzék kiállításukat. Féltek, hogy az épületek nagy térséget vesznek igénybe, s a fák egy része áldozatul esik. A Lido, a Campo di Marte, az Isola di S. Elena egyaránt szóba jöttek, de kiállítás rendezésére egyik sem mutatkozott alkalmas helyiségnek. Mindannyian távol feküsznek a központtól, mely Velenczében utóvégre is a Sz.Márk tér maradt s a gyorsabb és kényelmesebb közlekedési eszközök hiánya miatt hozzájuk jutni, nehéz föladat. Az idegen, kivált szép holdvilágos estéken örömest elhatározza magát egy rövid gondolatútra, de nagyobb távolságokra, ez a jármű egy kissé túlságosan is poetikus. Még akkor is, amikor a szabad tengerről betolakodó légáramlat nem ver erősebb fodrokat a lagúnákon. Végre is abban kellett megállapodni, hogy a kiállítás palotáját Velenczében csak egy hely : a féltékenyen őrzött giardino publico fogadhatja magába. Megtesznek mindent, hogy a pusztítás minél csekélyebb legyen, de ha véletlenül nagyobb lenne is, a művészet Velenczétől, Tizian és Paolo Veronese hazájától megkövetelhet annyit, hogy érte néhány fát és bokrot föláldozzanak. Mielőtt azonban erre az elhatározásra jutottak volna, már magának a kiállításnak tervezése is szerfelett sok gondot okozott. Maguk a velenczeiek talán nem is vállalkoztak volna, ha az 1883-ban Rómában tartott olasz művészeti congressus, el nem határozza, hogy jövőre Olaszországban minden negyedik évben rendeznek nemzetközi, s minden második évben országos műkiállításokat, s ez utóbbiak közül az elsőt 1885-ben Velenczében fogják megtartani. A római határozat nagy lelkesedést, de egyúttal nagy zavart is okozott Velenczében. A művészek örültek a gondolatnak, hogy, nagy idő óta talán most először, versenyre kelhetnek társaikkal, de a város atyái kissé merésznek találták a vállalkozást, mert a lagúnák városa, nincs olyan kedvező helyzetben, hogy minden gond nélkül fedezhetné egy nagyobbszabású kiállítás igen könnyen bekövetkezhető veszteségeit. Aggodalmaikat növelte az a körülmény is, hogy Turin a következő évben — 1884. — rendezte országos kiállítását. Hogyan számítsanak sikerre kizárólag művészeti tárgyakra szorítkozó kiállításukkal, ha alig néhány hónapra a turininak bezárása után, akarják igénybe venni a művészek munkásságát s a költeke- szésben kifáradt közönség érdeklődését ? A képzőmű- Ivészeti academia, a Circolo artistico, s a műpártoló egyesület tehát behatólag foglalkoztak a kérdéssel, s végre is abban állapodtak meg, hogy a kiállításnak egy évvel későbbre való elhalasztására kérik föl a római végrehajtó bizottságot. • Rómában nem ütközött nehézségekbe ez óhajtás teljesítése. Hogy Velencze nem bízik eléggé a kiállítás sikerében, igen természetesnek találták, így álltak a dolgok 1883. végén, s így még a következő évben is, mely előkészületek nélkül, mondhatnám, összedugott kézzel találta Velencze lakosságát. Az eszme megvalósításáról csakis 1885-ben kezdtek gondolkozni, midőn a város bevételeinek és kiadásainak mérlege kedvezőbbnek mutatkozott arra, hogy ilyen merészebb vállalkozáshoz fogjanak. Dante Serego Degli Allighieri grófé az érdem, hogy újabb lökést adott az ügynek, s annyi halogatás után végrehajtó bizottság alakítására szólította föl az idevaló művészeti egyesületeket. E kiváló férfiú, ki költő ősének nemcsak nagy nevét, de erényeit is örökölte, a város kormányzásában néhány év alatt maradandó érdemeket szerzett magának; gyorsabb közlekedési eszközökkel, jó ivóvízzel látta el Velenczét, s buzgó előmozdítója minden nemesebb törekvésnek. Különösen szereti és becsüli a művészeteket. A végrehajtó bizottság, amelyben a többek közt Luigi Nono, Emilio Marsili és Antonio Dal Zotto jól ismert neveivel találkozunk, Giovanelli herczeget választotta elnökének, titkárává pedig Urbani lovagot, e derék fiatal írót, ki számos érdekes és tartalmas munkát bocsátott közre Olaszország művészetéről, különösen pedig Velencze műiparáról. Ez a bizottság ritka erélylyel látott feladatának megoldásához , de csakhamar éreznie kellett, hogy újabb halasztást kell kérnie, ha azt akarja, hogy a kiállítás méltó legyen Velencze hírnevéhez s az újabban nagy lendületet vett olasz művészethez. Hosszas vita és levélcsere után így állapodtak meg aztán a jelen esztendőben, mint ezúttal már végső határidőben. Hogy mit tett a bizottság? — azt nehéz volna, de fölösleges is itten elmondani. A néhány nap múlva megnyitandó kiállítás megmutatja, mennyire jogosultak a remények, amelyeket itt annak szellemi és anyagi sikeréhez fűznek. Hogy lesz műtárgy nagy számmal, kétségen kívül áll. Az olasz művészek sokat termelnek, talán többet is, mint amennyi szükséges , nem ritkán a tanulmány és a műgond rovására. A kiállítás egyik rendezője mondta pár nap előtt, hogy csak festmény több lesz kétezernél, pedig egy pár százat vissza is kellett utasítani. Hát még szobor ? Hiszen tudvalevő dolog, hogy Olaszországban gomba módra terem a szobrász, s vannak olyan kiállítások, hogy a szoborműveket még a folyosókon s fedett udvarokban is csak alig tudják elhelyezni. Tömérdek lesz bizonyára Velenczében is. Feltűnőbb tárgyat ez ideig csak egyet hallottam emlegetni: a fiatal Nono sok szellemmel és routine-nal mintázott csoportozatát. Erről azt mondják, hogy igazi mestermű, s mindjárt első csapásra a legkiválóbb művészek közé emeli alkotóját, Vederemo. A festők közül Favretto, Michetti és Lauretti küldtek szép dolgokat. Morelli, az újabb olasz iskola atyja, nem lesz képviselve, s elmaradt Vinea is, aki újabb időkben kizárólag csak műárusok számára dolgozik. A kiállítás megnyitása, a Victor Emanuel szobrának leleplezését követő napon (máj. 2.) megy véghez, az olasz királyi pár jelenlétében. Nagy előkészületeket tesznek erre az ünnepélyre, s különösen sokat várnak az esti kivilágítástól, mely tündéri fényben fogja bemutatni a lagúnák városát. A Riva degli Schiavonin már tatarozzák, festik és díszítik az épületeket s kivilágítják bizonyára az egész Canale grande-t. Szóval lesz zene, dal, bengáli tűz quantum satis s mindenekfelett nagy aratása a vendéglőknek. Nekem, megvallom őszintén, ez a sok hűhó épenséggel nem imponál, s csodálkozom a velenczeieken, kik valóságos gyermekies örömmel néznek a bekövetkezendő nagy napok elé. Szerintem mysticus jellegétől fosztja meg a várost ez a nagy czifrálkodás. A virágfüzérekkel, színes lámpákkal díszített Velencze épen olyan hatást gyakorol teára, mint egy koros hölgy, aki kendőzi magát. Sz. T. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva Budapest, április 21. Olyan erős az európai viszonyok nyomása, a katonai fegyverkezések és felszerelések tökéletesítése és a haderő fejlesztése tekintetében, hogy annak még az olyan takarékos, az európai nagy politikától és nagy veszélyektől kevésbé érintett ország kormánya, milyen Olaszország, sem vonhatja ki magát. Egy-két tempóval mindig hátrább van ugyan ezen a téren, mint az európai nagyhatalmak, de nem késik ezeket követni, sőt néha egy-két ugrással meg is közelíteni, és — a hajók tökéletesítése tekintetében — meg is haladni. Pedig az 1866—1871. közötti zavaros, háborús, bizonytalan évek után, Olaszország egész erővel és a külpolitika iránti legnagyobb közönynyel, belügyeinek rendezéséhez fogott, és e tekintetben, igaz, hogy az egyházi vagyon értékesítése és nagy adóemelések által, bámulatos eredményeket ért is el, főleg pénzügyi téren. De alig, hogy helyre állott az 1881-ik évben az olasz államháztartásban az egyensúly és rendezve lett a valuta, kezdettek a katonai kiadások — részben belföldi Chauvinismus útján is — népszerűkké és így nagyobbaké lenni, most pedig a tüzérség, a lovasság és hajóhad nagymérvű reformja és felszerelése van tervbe véve, amit, hogy elfognak-e érni azon 170 és illettőleg 85 millióval, melyekről most szó van, nagy kérdés. De már a tekintetben helyesen jár el az olasz kormány, hogy egészen őszintén megköveteli ugyan a katonai kiadások növelését, de egyúttal a fedezetről való gondoskodásnál nem menti fel a nemzetet a fedezetnek megfelelő fokozásától és így a fogyasztási czikkek utáni vámot (főleg a törvényes fogyasztást képező gabna, kávé, czukor, szesz után) tetemesen emelni indítványozza. Ezzel egyúttal a mostani védvámos iránynak is eleget tesz ugyan, mit követelnek azok, kik reá mutatnak, hogy Olaszországban a földmivelési válság már oly nagy mérveket öltött, hogy agrár mozgalmakatis idézett elő, de ahol a lakosság túlnyomó része — szegénysége miatt — most is oroszul táplálkozik, hogy erre nézve a vámemelés mekkora lehet és mekkora veszedelmet jelent, azt nem kell magyarázni az utazó vagy hírlapolvasóközönség előtt, mely teljesen van értesülve arról, hogy milyen közgazdasági és társadalmi viszonyok vannak Olaszországban, daczára annak, hogy forgalmi és culturális, sőt ipari tekintetben is, aránylag, talán ez az ország tette a legnagyobb haladást Európában. Ha ily módon az olasz kormány kénytelen a gabnát is ismét megterhelni, daczára annak, hogy az erre súlyosodott és 80—90 millió lírát adott őrlési adót eltörölte, ha még ezzel sem éri be, hanem a földadónak nem rég megszüntetett pótlékait ismét visszaállítani indítványozza, —pedig csak romlottak azon agriculturai viszonyok, melyekkel azok megszüntetése másfél év előtt indítványozva volt, — ez bizonyítja azt, hogy a pénzügyi politika minden programmját és minden számítását, hogy forgatják fel a katonai követelések, még a csaknem kicsinyességig menő takarékosságáról híres és a nagy európai kérdéseknek és érdekösszeütközéseknek inkább pártján, mint áramlatában levő Olaszországban is, mégpedig ugyanazon kormány alatt, mely a pénzügyeket rendezni képes is volt. Persze, hogy a criticának és oppositiónak az ilyen kormánynyal és politikával szemben, könnyű szerepelehet, ha a hazafias és nemzetközi kötelességeket csak egy perezre is, tekinteten kívül hagyja. Elég, ha a kitűzött czél veszélyeztetését, a közgazdasági helyzet bajait, a társadalom szegénységét és a kormány eljárásában levő következetlenséget tünteti fel, hogy szörnyű erős beszédeket tarthasson és a logica minden szabályát, a szenvedély minden fegyverét, a népszerűség minden esélyét a maga részére vonja. Hisz nem kell ehhez egyéb, mint hogy hírlapokban, parlamentben és választógyűléseken, az illetők úgy járjanak el, mint nálunk szoktak némelyek, emlegessék és nagyítsák a társadalmi nyomort, állítsák ezzel szemben a katonai terheknek növekedését, hozzák fel, hogy a kormány a pénzügyek rendezésére vállalkozott, a nép terheinek könnyítését kísérje meg, és mindezzel épen ellenkező következett be, és ha még a »keményebb hang «-hoz is folyamodhatnak és a következetlenségtől a hitehagyottságig, a szószegéstől a hazaellenes bűnökig alkalmazni lehet a Depretis-kormány ellen mindazon kemény kifakadásokat, melyeket már nekünk nem kell, hogy külföldről behozzunk, mert azokat akkora mennyiségben és olyan eredeti stílusban producáljuk mi is, hogy akár exportcikk gyanánt is szerepelhetne az nálunk, kereskedelmi mérlegünk szükséges javítására. A helyzetnek és e jelenségnek magyarázata pedig nem egyes emberek, egyes kormányok egyéni akaratában keresendő, hanem azon nemzetközi viszonyok hatásában, melyek alól legkevésbé az olyan államok vonhatják ki magukat, melyek, mint hazánk és a monarchia általában, minden nemzetközi és nemzetiségi, sőt nemzetgazdasági küzdelemnek is úgyszólván központját képezik; de mint látjuk, a távolabb eső Olaszország, a neutrális Belgium és Svájcz sem vonhatják ki magukat az alól. Lehet a rossz akaratnak és a rövidlátásnak túltenni ezeken magukat; lehet az általános nemzetgazdasági bajokért is egyes kormányokat okolni, és ezeknek sokszor kárba menő — vagy legalább megfelelő eredménnyel nem járó — erőfeszítését hibául róni fel. De aki elfogulatlanul ! Ítélni és mindent látni akar, aki csak komolyan összehasonlítani akarja a viszonyokat, az fel fogja az egyes kormányokat és országokat az olyan vádak alól menteni, melyek az egész helyzetre alapíthatók, melyeknek okait nagyon kell sajnálni, ellenük lehetőleg korlátokat szabni, de melyek hatása alól semmiféle kormány és törvényhozás, mely kötelességét ismeri, magát ki nem vonhatja, mint Olaszország példája is bizonyítja. BELFÖLD, Budapest, április 21. (A képviselőház ülése.) A képviselőház holnap, április hó 22-én, pénteken, d. u. 1 órakor ülést tart. Napirend: Bizottsági jelentések átvétele. Budapest, ápr. 21. (A kisdedóvás érdekében.) A belügyminisztérium valamennyi vármegyei törvényhatóságnak a következő kör rendeletét küldte meg. Az országos kisdedóvó egyesület közvetlen benyújtott folyamodványában, utalva az ország népességének szaporodását gátló feltűnő nagy gyermekhalandóságra és az ebből származó nemzeti veszélyre, melynek megakadályozását a falusi gyermek-menedékházak felállításában látja, azon kérelemmel fordult hozzám, hogy az általa már társadalmi úton megindított mozgalommal kapcsolatban, a gyermek-menedékházak felállítását a törvényhatóságok figyelmébe ajánljam. A nevezett országos egyesület által az ország több vidékén létesíttettek már ily falusi menedékházak , éspedig ott, hol az anyagi viszonyok meg nem engedték, csak a nyári szünidőkre, az iskolák üresen maradt helyiségeiben. Különösen felemlíti nevezett országos egyesület a Borsod vármegyei miskolczi járás főszolgabírájának ily nyári menedékházak felállítása ügyében kifejtett működését, mely szerint az említett járási területnek csaknem minden községében állíttattak fel a múlt 1886 év nyarán három havi időtartamra, többnyire tanítónők vagy más alkalmas nők vezetése alatt gyermekmenedékházak és pedig oly sikerrel, hogy e gondozás mellett, a kisdedek közül baleset miatt egy sem pusztult el, mig más években az ily esetek száma feltűnően nagy volt. — A menedékházak a községeknek havonkint 5—10 sztkjába kerültek. Az ország halandóságának 50—60 százaléka a a hat évet meg nem haladó, tehát még iskolába nem járó gyermekekre esik, mely nagymérvű elhalálozás okát főképen abban találja, hogy a munkában lévő szülők kisded gyermekeikre megfelelő gonddal nem viseltethetnek. A nagy gyermekhalandóság csökkentésére legalkalmasabb eszközül mutatkozik a kisdedóvás eszméjének az eddiginél általánosabb érvényesítése mindenütt, ahol csak arra a községek lakosainak létszáma és társadalmi viszonyai alapot nyújtanak ; de miután a községek jelenleg különben is nagy mérvben vannak megterhelve és a közelebbi terméketlen évek és különféle elemi csapások a lakosság erejét kimerítették, a kisdedóvó intézetek felállításának kötelezettségét törvényileg kimondani mindez ideig czélszerűnek nem mutatkozott, ennélfogva a kisdedóvó-intézmény terjesztésénél — mint ezideig is történt — csak a buzdítás és megkedveltetés módja alkalmazható és e szerint a kisdedóvók felállítása is főképen társadalmi úton, s különösen az országos kisdedóvó-egyesület kiterjedt tevékenysége és közbenjárásával eszközölhető. A városokban és községekben létesítendő kisdedóvó intézetek szükséges és hasznos voltának megismertetése és az ügy előmozdítása czéljából a vallás- és közoktatási miniszter úr, az országos kisdedóvó, egyesületek által a városi kisdednevelő óvó intézetek (gyermekkertek vagy Fröbel-féle kertek) falusi óvodák menhelyek felállítása és szervezése érdekében kiadott utasításokból néhány példány még 1878. évi augusztus hó 1-én 1936. szám alatt kelt körrendeletével a kir. tanfelügyelőknek oly felhívással küldött meg, hogy azokat az érdekelt községek között azon hozzáadással osszák ki, hogy jövőben ily nemű intézetek felállítása és szervezése körül követendő eljárásra nézve még netalán szükséges felvilágosításokért a kir. tanfelügyelőhöz forduljanak. Ugyancsak a nevezett miniszter úr, a fennálló kisdedóvodák feletti főfelügyelet gyakorlására és uj kisdedóvodák felállítására nézve 1881. évi julius hó 7-én 654 szám alatt kelt rendeletével az egész ország területére kiterjesztendő hatáskörrel miniszteri biztosi minőségben kiküldött P. Szatmáry Károlynak ezen megbízatása alkalmával adott utasításában következők mondattak ki: Óvodákat (gyermekkerteket) külön engedély kikérése nélkül a hitfelekezetek és községek állíthatnak, ha előzőleg annak létesítését szabályszerűen elhatározzák, a költségek viseléséről gondoskodnak, az óvodát alkalmas, egészséges helyiségben kifogástalanul felszerelik és a kir. tanfelügyelő erről meggyőződést szerzett. — Magán egyének és társulatok az 1868. évi XXXVIII. t. sz. 16. §-ban foglaltak figyelembe vételével előzetesen tartoznak a vallás és közoktatási minisztériumtól engedélyt kérni. — Az óvodákban (gyermekkertekben) csak az »orsz. kisdedóvó egyesület«, vagy a »Frőbel nőegylet« óvó (gyermekkertésznő) képzőintézetében szabályszerű képesítést nyert, vagy a külföldön nyert és itt nostrificált oklevéllel biró gyermekkertésznők alkalmazhatók, a magyar nyelv tudása ezektől feltétlenül megkívántatik. Minden oly intézetben, ahol a lakosság nem magyar ajkú, az 1879. évi XVIII. tcz. alapján követeltetik, hogy a kisdedek a magyar nyelvbeszélésébe is bevezettessenek. A kisdedóvodák és gyermekmenedékházak felállítása körül eddigelé kifejtett működés az ország községeinek nagy számával szemben, csekélynek mondható, s a közegészségügyi viszonyokra való tekintettel áldásdús eredmény csak akkor várható, ha a kisdedóvás eszméje minél tágabb körben terjesztetik ki és karoltatik fel. Nem eléggé méltányolható tehát, ha az ország legtöbb községeiben — amennyiben azok anyagi viszonyai megengedik — állandó kisdedóvók (gyermek-