Nemzet, 1888. május (7. évfolyam, 2038-2067. szám)

1888-05-04 / 2041. szám

Szemesztősíp: f­elímeztek-tare, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Perencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal : Perencsiek-tere, Athenaeum-épü­let, földszínt. Előfizetési du : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .........­............... 9 írt 3 hónapra ............................... 6 » 6 hónapra .................... 19» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1­0 Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 0 kr. 3041. (124.) szám. Budapest, 189$. Péntek, május 4. VII. évi folyam. Budapest, május 3. A kormánynak és pártjának éreznie kell a felelősséget, a­melyet az ország nehéz helyzete minden irányban reá hárít s intézke­déseiben sem egyoldalúság, sem könnyelmű­ség nem szolgálhat vezérelve gyanánt. Évek óta általánossá lett a meggyőződés, hogy a pénzügyi helyzet rendezése parancsoló fel­adat. Jelszóvá ígérkezett válni, hogy minden egyéb érdek háttérbe szorításával, e czélnak szenteli erejét az állami organismus, s bár igen helyes körültekintéssel mellőztetett min­den oly megszorító intézkedés, mely a nem­zet életerejét megzsibbasztotta volna s bár a gazdasági válság meghúzta a határokat, me­lyek közt az állam jövedelmei szaporítására gondolhatunk, — lehetővé vált mégis oly intézkedések tervezése, melyek megvalósitha­­tásában nem kétkedhetett komolyan senki, s melyek rövid idő alatt visszaadhatták vol­na az államnak financziás rendjét, s vele a lehetőséget, újabb fokozott tevékeny­ségre a nemzeti erők fejlesztésében, minden téren. S a remény, hogy e feladat meg lesz oldva, nem foszlott még el. Dolgozni kell megvalósításán minden erővel, nem szűnő igyekezettel. De ki tagadná, hogy minden nap fejleménye nagy akadályokat hárít e teendők elébe, s ki tagadná, hogy azok le­küzdése megpróbálja az erőket, s új feladatok terhével súlyosítja az amúgy sem könnyű vállalkozást. Nagy élvezettel utal rá az ellen­zéki sajtó, hogy ime, mekkorák az új terhek. El sem készült még a törvényhozás a tarta­lékosok esetleges behívása iránt benyújtott javaslattal, már napirendjén van a vasúti beru­házási kölcsön tizenhét milliós új terhe, s Bécs­­ben magyar miniszterek, osztrák miniszterek, közös miniszterek vállvetve dolgoznak a dele­­gációk elé benyújtandó hitelköveteléseken, me­lyek — ez a hírlapi híresztelés legutóbbi ösz­­szege — 52 millióra fognak rúgni, a közös költ­ségvetés keretén kívül. A szeszadó még meg sincs szavazva, mondják, s a hadügyminiszter már derekasan hozzá lát, hogy várható ered­ményét, lefoglalja magának. Mivé lesznek a pénzügyi rendezkedés illuziói, s mily jogosult a közönség elégedetlensége, mely már-már ki­törőben van . . . Ámulva olvassuk e vádakat s ámulva kérdezzük: jóhiszemű-e, jogosult-e, megfon­tolt-e az ilyen beszéd ? Hiszen igaz, kelletle­nek ezek az új terhek. Senki sem lelkesedik értük, azok sem, a­kik megszavazták, de sőt azok sem, a­kik kérték és kérik. És az is bi­zonyos, hogy nehezítik a pénzügyi rendezés művét Az új jövedelmi forrásokat részben igénybe veszik, s ha távol is van még — s hiszszük, távol is marad — a veszély, hogy miattuk a rendezés műve egészében megakad­jon, vagy csak halasztást is szenvedjen, az tény, hogy ezekben az új kiadásokban a mér­leg passiv oldala növekedett, s az actív olda­lon most már ezek terheivel többet kell helyre pótolni. De kérdjük: van-e ez országnak pártja, van-e politikusa, van-e egyáltalán számbave­­hető tényezője, a­ki azt mondaná, hogy attól való félelmünkben, a mi bajt e terhek állam­­gazdaságunkban okoznak, tartózkodjunk el­vállalásuktól s viseljük készületlenül a nagy politikai koc­kázatot, melynek eshetőségével szemben állunk. Kényelmesnek, egy időre, kényelmesebb lenne az bizonnyal s főleg a kormányon levő pártra. De a jelen nemzetközi politikai hely­zet megítélésében nem oszlott meg pártok szerint a közvélemény. S ha lehetne árnya­lati különbségeket keresni, azt mondhatnék, hogy a szigor és erély megkövetelésében, melylyel kijelölt békés és önvédelmi érde­keink sértetlenségéhez ragaszkodnunk kell, az ellenzék minden adott alkalommal szinte to­vább ment, mint a kormánypárt. Nem vesz­­szü­k rossz néven tőle; feladatához tartozott, állása kötelezettségeivel járt az. De ha így van, ki meri akkor felpanaszolni, ki meri egy politikai párt, egy kormány, egy többség s egy irány bűnei, vagy csak politikai balfogá­sai közé sorozni, hogy felelőssége s kötelessé­gei tudatában nem tér ki azon terhek elvál­lalásától, melyek nélkül adott pillanatban gyengéknek bizonyulnánk, vagy legalább bizonyulhatnánk az érdekek megvédelmezé­­sére, melyeket a nemzet, sőt a monarchia ille­tékes tényezőinek egyező akarata jelölt ki olyanok gyanánt, melyektől nem tágítha­tunk. Nem az lenne-e inkább menthetetlen bűn a kormánytól, törvényhozástól s a párt­tól, a­mely e törvényhozásban a többséget ké­pezi, ha a felismert szükségesség követelmé­nyeivel szemben habozna, ha határozatlansága következményeiért, adott esetben az állam biztonsága lakulna meg. S nem jogosabban érnék-e mind akkor a vádak, a­melyeket gyöngesége miatt úgy is sokszor kellett hal­lania, s melyek bizonyára — bármit hoz is a jövő — fel fognak újulni most is, ugyan­azoktól, a­kik — bár eddig, elismerjük, a parlamentben kevésbbé — most a közvéle­mény előtt e terhek miatt emelnek vádakat. Nem a mellett érvelünk mi, hogy a kül­ügyi helyzet súlya előtt el kell némulnia minden egyéb tekintetnek. Jöhet idő, a­mely­ben ez lesz a kényszerűség, s akkor meg lesz szomorú igazolása mindazoknak, a­kik idejé­ben megtették az előkészületeket, de ma még — s reméljük, hosszú időn keresztül nem kö­vetkezik be a veszély akut pillanata — az ál­lamélet vezető tényezőire az a nehéz feladat hárul, hogy a bizonytalanság veszedelmeivel szemben megfontolják, mi az, a­mit az ország védelmére már most meg kell tenniük, mi az, a­mit elő kell készíteniük, s mi az, a­mit nagy érdekek koc­káztatása nélkül szabad még halogatniuk. Nem vagyunk beavatva a most lefolyt tanácskozások titkaiba. A már letár­gyalt javaslatok létrejövetelének is csak nyil­vános adatait ismerjük. De azt állítni merjük, hogy mindazok, a kiknek feladatuk volt, hogy az e kérdésekben szóban forgó nagy érdekeket mérlegeljék — s a nagy érde­kek közé oda soroljuk épp úgy a haza biztonságát, mint az állam pénzügyeit s a honpolgárok vérét és vagyonát — hogy mindazok, kik ez érdekeket mérlegelték, tel­jes tudatában jártak el annak, hogy e téren az elsietés épp oly bűn, mint a késlekedés, a fukarság épp oly végzetes lehet, mint a pazar­lás, s hogy a legnagyobb politikai feladatok egyike: ily helyzetekben megtalálni a he­lyes mértéket, mely a jövő érdekei biztosí­tása mellett, válságok kierőszakolása nélkül, meg tudja találni a jelen érdekeinek lehető kí­mélését is. Csak a jövő hozhatja meg e részben a választ. De az idő előtti vádaskodásnak nincs czélja, nincs jogosultsága. A nemzetnek szük­sége van a hitre, hogy a terheket és áldoza­tokat nem valamely politikai tévedés, vagy politikai nagyralátás erőszakolta reá, hanem hogy azokat nagy politikai, társadalmi, ál­lami és nemzeti érdekei megotalmazása czél­­jából kérik tőle. Ez áldozatok mérveire, mód­jára, idejére nézve lehetségesek az eltérő né­zetek, azokat nem vesszük rossz néven senki­től, bár egész természetesnek tartjuk, hogy — nézeteltérés esetén — e részt azok véle­ménye érvényesül, a­kiké a felelősség súlya. A­mi ellen mi felszólalunk, az az, hogy a részletkérdésekben való ellentétek miatt ne próbálják a sajtóban sem s még kevésbé a par­lamentben megrendítni a közvélemény hitét a kívánt áldozatok szükségessége s czéljai iránt, mert minél nagyobb e terhek súlya, s minél nehezebb a minden téren reánk váró feladatok megvalósítása, annál végzetesebb lehet, ha a köztudatot pártokra osztják oly kérdésekben, melyek megoldása a nemzet egyetemének erejét igényelheti. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 3. A LÉLEN­DOMÁR. VEG-Éint ÖT KÖTETBEN IRTA : JÓKAI MÓR. ÖTÖDIK KÖTET. MÁSODIK FEJEZET. (Folytatás.) 96 »Belle Alliance.« A meghívás el lett küldve Dorogmándról Al­­bisorára. Két »hajtás« közötti napon volt egy »vak« nap, a­mikor ráért a vadásztársaság szomszédolni. A válasz visszajött. Az urak készséggel jönnek mindnyájan. Hanem Sidonie grófnőnek Kolozsvárra kell utaznia, sürgős ügyben: ő tehát nem jöhet. A­hogy előre lehetett látni. Nosza vadásznak, szakácsnak, kertésznek pin­­czemesternek ki lettek adva a rendeletek: a vendég­szobákban az ágyakat kiszellőztették, bébillérek, főző­asszonyok dologba lettek állítva. Egy pár kertész­legényt felöltöztettek inasköntösbe, a tiszttartó haj­dúja is mozgósítva lett az asztali felszolgáláshoz, ugyannak a szobaleánya a kisegítéshez ; a vendég­lovak istállóit kitakarították, az egész kastélyban mindenki készült a vendégfogadáshoz. Hermione kisasszony e­közben kiadta a maga utasításait Lidy Carcassenak. — Most jött el az »úr színeváltozásának« napja. Az urak vacsorára érkeznek meg, a­mi el fog nyúlni késő éjfélig. Akkor az asszony búcsút vesz a vendég­társaságtól s a hálószobájába távozik. Az urak még folytatják a poharazást. Lyonelnek meg fog ártani az áldomásozás: ő nincs szokva ezekhez a tüzes erdélyi borokhoz, a magyar urak tréfát csinálnak belőle, hogy a vitéz oroszlánvadászt az asztal alá igyák. Kedvük szerint történik. Lyonés egészen makutyi lesz. A Péter, meg a hajdú felviszik a szobájába s le­fektetik. A részeg embernek az a kívánsága, hogy küldjenek hozzá szép leányt. Te odamegy hozzá: a férfi cselédek visszavonulnak. Lyonelnek semmi baja sincs, minden érzékének birtokában van. Nem árt annak még a muc­omor szesz sem. Az urak ez alatt felkelnek a borozó asztaltól, s felcserélik azt a kártyázó asztallal. Mind jól tudják a szerepeiket. Lándorynak le kell velük ülni tarokkozni. Folyvást nyerni fog. S a nyerő játékosnak nem lehet abba­hagyni a játszást, kivált ha még házi­gazda is hozzá. Ott fogja őket találni a virradat. — Te pedig Lyo­néit a hátulsó lépcsőn levezeted az én hálószobámig. Gondolsz ki valamit, a­mivel a szájtátó cselédeket el­foglald, hogy valaki a folyosón ne találkozzék vele. A dajkának a­ki az asszony hálószobája mellett fek­szik, sert adsz, hogy mélyen aludjék. Az én hálószo­bámból az asszony szobájába felvezető rejteklépcső elől elfordítod a félremozdítható kályhát. A Pétert pedig elfoglalod, hogy valami neszt ne foghasson; mert az, daczára annak, hogy a mi zsoldunkban áll, még­is hive az urának. A többi azután az én gondom. — És az asszonyság ? — Medea grófnő? Tudtával történik minden. — Akkor jól vagyunk. Ez a beszélgetés künn a kertben folyt, a­mig Hermione és Lidy az őszibaraczk-rácsozaton válo­gatták az éretteket az asztaldiszitésre. A kertnek egy szögletében a Péter pepecselt valamivel. Ő is dilettáns kertész volt. Abban fáradozott, hogy egy nagy vederben ne­velt gyümölcsfának az érett terményeit, ott a fán, tüll tokocskákba kötözgesse. — Mit csinál maga Péter? — szólita meg Hermione. — Süvegeket húzok ezekre a szilvákra. — S mire való az ? — Hogy a darazsak, vagy a rózsabogarak ki ne kezdjék a gyümölcsöt, a­míg az uram leszedi. — Hát olyan drága gyümölcs az ? — Elhiszem azt. Ez az a híres formozai szil­va, — melyből a legelső példányt gróf Benyovszky Móricz hozta el XIV. Lajos király számára Formo­­zából. A versaillesi üvegházból még ajtó szemet sem volt szabad senkinek adni belőle. Ezt a példányt nagy grátia útján kapta ajándékba az uram Thierstől. Most terem először. Úgy érzi, mint egy férjhez­­adó leányt. — Ah! Ezt a gyümölcsöt nekem meg kell íz­lelnem. — Nem szabad ám kisasszony. Szigorúan meg­­ van tiltva. — Ki tiltotta meg? — Hát az uraságunk. Sándory úr. — Adok is én valamit az ő tilalmára ! — De majd nagyon meg fog haragudni az úr! — Annál roszabb rá nézve! A harag csak an­nak árt, a­ki megharagszik. — No én előre figyelmeztetem a kisasszonyt, hogy ha ebből a gyümölcsből pákoszkodik, annak rossz következése lesz. Csak az kellett Hermione kisasszonynak, hogy őt egy elkapatott cseléd merje letiltani valamitől. Csak azért is leszakított egy szilvát a drága csemetéről. Az alakja is olyan különös ennek a szilvának. Nem hoszszúkás, mint a rendes fajok, nem is göm­bölyű, mint a reine Claude-ok, hanem lapos, mint az alma, s a színe csokoládébarna. Hermione csupa daczból ízlelte azt meg. Mikor aztán a szájában volt, akkor ismerte meg annak a rendkívüli tulajdonságait. Valami kü­lönös édes iz, zamat és illat, mintha minden ked­­vencz gyümölcsnek az előnyei egyesítve volnának benne. Most aztán még egyet szakított le a fáról. A másodikat már gyönyörűségből ette meg. És aztán a harmadikat. Arra már a falánk­ság vitte. A negyediket azért, hogy megmutassa Péter­nek, mennyire nem törődik az ő urának a haragjával. Az ötödiknek az elköltésére rávitte az asszonyi kíváncsiság. A hatodikat már nem is kívánta, de mégis meg­ette, csak azért, hogy egy se maradjon a fán. Majd hogy fog nevetni Bertalan urnak az el­­szörnyedő ábrázatján, mikor az a féltve őrzött fáját tisztára lepusztítva találja! — No kisasszony! Én mosom a kezemet! — mondá Péter, — de meglássa, hogy mi következése lesz ennek a torkoskodásnak. Hermione gőgösen nevetett rajta. Ekkor vette észre, hogy még egy szem szilva van a csemetén, el­bújva a levelek közt. — No ezt az egyet tegyük ide az ősziba­­raczkok tetejébe, hadd gyönyörködjék benne Lán­dory úr. Azt is leszakította s azzal orrot billegetett Pé­ter felé, ott hagyva őt a megkoppasztott fánál. — A mit mondtam, megmondtam! — dörmögé utána Péter. Persze, ha olvasta volna Hermione kisasszony Benyovszky Móricz emlékiratait, hát akkor tudta volna, hogy miért van megtiltva a paradicsom fái között épen ez egynek a gyümölcseit megizlelni. Az egy rettenetes, beszúálló gyümölcsfa! A formozai szilvafa. Alig telt bele két óra, midőn Hermione kisasz­­szonyt utolérték, minden kórtünetei annak a félelme­tes epidémiának, a­mit a paradicsomi Kelet-India ajándékozott a többi földrészeknek. Lidy Carcasse rémülten szaladt Bertalan úr­hoz, jelenteni, hogy Hermione kisasszony minő baj­ban van. — Ne üss lármát! — mondá Bertalan. —Ven­dégek jönnek, ha megtudják, mind szétszaladnak. Az asszonynak egy szót se szólj. A cselédek se tudják meg. A faluból fel kell hivatni a kenő asszonyt, az maradjon a beteg mellett ápolóul. — Más cseléd nem is vállalkoznék rá, mert az mind fél a ragálytól. — A kocsis fogjon be és vágtasson be a vá­rosba, hozza ki az orvost. Addig majd én tekintem meg a beteget. De senki be ne menjen hozzá, a ki a feleségemmel érintkezik. Ő maga tehette , hisz ő — olyan távol szokott már a feleségétől. (Folyt, köv.) Mai számunkhoz féliv melléklet un cutolu. Budapest, május 3. Az olasz parlamentben tegnap és ma folyt külpolitikai vita, különösebben is ráte­reli a közfigyelmet Olaszországra. Az ott szó­ban levő ügy, az afrikai occupatio, minket csak annyiban érdekel, amennyiben látjuk, hogy mint régebben nálunk a boszniai meg­szállás tekintetében, úgy az olasz parlament­ben is megoszlanak a vélemények ezen expe­­ditio czélszerüsége felől s a római képviselő­házban is akadnak emberek, kik akkor, mi­dőn Italiának már sikerült megvetni lábát a Vöröstenger partján, a csapatokat visszahi­vatni javasolják — mint tévé nálunk is an­nak idején az ellenzék. Úgy az afrikai expeditióra vonatkozó vita azonban, mint egy pénzügyi törvényja­­vaslat elvetése — meggyőződésünk szerint — semmiben sem érinti Olaszország európai politikáját, melyre nézve Magliani pénzügy­miniszternek a kabinetben maradása vagy onnan távozása merőben közönyös. Egyébiránt Robilant gróf visszavo­nulása, majd Depretis kormányelnök és külügyminiszter elhunyta után, merültek volt fel itt-ott aggodalmak, hogy a személyválto­zásokkal esetleg irányváltoztatások is történ­hetnek Olaszországban — kiváltképpen a külügyi politika terén. Ez aggodalmak azon­ban szerencsére koraiak­ és alaptalanoknak bizonyultak, mert Olaszország a közép-euró­pai szövetséghez való viszonyát meg nem változtatta, álláspontját egy pillanatra sem hagyta el. Az eddigiekből ítélve tehát azt a biztos reményt ápolhatjuk, hogy bármit hozzanak is időközben az olasz parlamenti esélyek, a külpolitika azon szilárd alapja, melyen Olasz­ország egy idő óta s ez idő szerint is elv­ből, de még sokkal inkább saját jól felfogott érdekéből áll, pillanatra sem fog meg­ingani. Merítjük pedig hitet és reményt az éppen említett körülményen kívül még abból is, hogy Olaszország csatlakozása a közép­európai szövetséghez, nem pusztán a hivatalos politikának ad­ása, hanem oly tény, melyet parlamentben, sajtóban és társadalomban erős közvélemény is támogatni látszik. Meg­látszott ez, utóbbi időkben, két nevezetes al­kalommal: Crispi és Bismarck, majd később az olasz és német uralkodóknak olasz földön történt találkozása alkalmával. És különben is az a külpolitikai irány, melyet most Olaszország követ, teljesen meg­felel ezen hatalom históriai hagyományainak, abból az időből, mikor az európai hatalmak egy része ugyancsak Oroszország ellené­ben állást foglalni kénytelen volt. Azzal a különbséggel mégis, hogy az akkori állásfoglalás aggressív jellegű volt, ho­lott a mai kiválóan defensiv természetű. És ha különbözik is az ötvenes évek ligája attól a társaságtól, melynek Itália most egyik tagját képezi, s különbözik főkép abban, hogy hiányzik belőle — Francziaország: az olasz királyság ebbe ép úgy bele tudott illeszkedni érdekeivel és aspiratióival, mint akkor amabba. A krimi háború idején az a combinatió felelt meg, most pedig ez a társa­ság convenial Olaszország érdekeinek. Egy régi baráttal, kivel akkor is karöltve járt, ma is találkozik e téren Olaszország é­s ez Anglia, melyet érdekei és rokonszenvei sok­kal inkább vonzanak a középeurópai szövet­séghez, mint másfelé. Most velünk kezet fogva tehát, nemcsak hagyományos de érdekpolitikát is követ az azóta megizmosodott olasz királyság. Az egykori barát, szövetségtárs és protector, Francziaország ellenséges indulatu vetély­­társsá lett s oly bevégzett tényeket te­remtett, melyek majdnem egy ér­vágás jelentőségével bírnak Olaszországra néz­ve. Ennek ellenében csak a középeuró­pai szövetségből meríthet erőt és vitális érdekeinek további sérelme ellen biztosí­tást, védelmet. Észak-Afrika egy részének el­foglalása a francziák által, az erős és nagy verseny, melylyel Francziaország az olasz tengeri kereskedelmet s általán tengeri posi­­tióját szorítja; másfelől a Kelet-Európára irá­nyuló ismeretes orosz aspiratiók, melyek tekin­tetében a Quirinálban a dolog természeténél fogva közönyösek nem lehetnek, mind meg­annyi támpontok arra nézve, hogy Olaszor­szág mint eddig, úgy ezután is, a közép-euró­pai szövetség legális, megbízható tagjának fog bizonyulni s nem kevésbbé lesz az akkor sem, mikor esetleg a nehéz megpróbáltatás napjai bekövetkeznek. A helyzet ma is az, mint volt akkor, mi­dőn Olaszorszország monarchiánkkal s a né­met birodalommal kezet fogott s ha változik később a helyzet, inkább csak abban az irányban fog változást szenvedni, mely még szorosabbra kell hogy fűzze Itáliának hozzánk való simulását. Orosz részről kisebbíthetik, a­mint te­szik is, Olaszország erejét, súlyát, de mi meg vagyunk győződve, hogy azok a tetemes ál­dozatok, melyeket déli szomszédunk úgy szárazföldi, mint tengeri haderejének gyarapí­tására hozott, nem vesztek kárba — a­miről a mai kicsinylők esetleg holnap-holnapután de facto is meggyőződést fognak szerezhetni s hisszük, hogy az afrikai expeditió is igen jó iskolának bizonyuland egykoron az olasz seregre nézve. Bár a mondottaknál fogva nem tartunk A Zichy-kiállítás. Zichy Mihálynak a műcsarnokban kiállított rajzai nagy feltűnést fognak kelteni a műértőknél és műbarátoknál, de a nagy közönség is érdekkel fogja őket nézni, mert e rajzok, a­mint hogy mélyen enged­nek beletekinteni a művészi inspiratio titkaiba, az alkotó genius műhelyébe, úgy fölötte ékesen és meg­győzően beszélnek a szemlélő érzéséhez is. Szépek és hatásosak. Az első cyclus Lermontovnak »Mary herczeg­­nő« czímű regényét illustrálja. A huszonnégy rajz, hu­szonnégy remek, különösen finomságra és elegantiára nézve. Mindjárt az 1. számúban, mely a regény hős­nőjének arczképét tünteti fel, csudálatos a lelki jel­lemzés ; az »Isilborus« czímű rajz szellemes kivitelé­vel, az »Aeél-hárfa« költői jellegével, a »Mélység Putyigorszkban« pompás távlatával imponál. A »Ven­déglőterem« igen válogatott rajza; a 12. számú bu­­csúzási jelenet átlátszó éjszakája és világított oszlop­­zata igen szép hatást tesz. Meglepő az asztal körül ülők különféle arczkifejezése az »Étterem«-ben; gyö­nyörű a természeti igazság a »Vizesés«-ben, a tájkép romanticája a »Lermontov sziklájá«-ban. A rajzok második csoportját, Madách »Ember tragoediájá«-nak illustrátióit már ismerjük, minthogy ki voltak nálunk állítva egy ízben. De nem mind­­megannyian. Van köztük öt uj, és pedig: a 32. sz. »Hyppia: Atyám, megkönnyülök!« a 33. sz. »Tankréd a patriárcha előtt« ; a »Lucifer: »Pár ez­redév gúláidat elássa« (28. sz.), mely compositiója ál­tal épp úgy kitűnik, mint a Luczifer arczán játszó gú­nyos bonhomia kifejezése által; az »Adám: Hagyjá­tok az anyának gyermekét!« (39. sz.) és végre az »Adám: Az édenkert egy késő sugara« (40. sz.) . Meg volt nálunk mondva és ez alkalommal csak is­mételhetjük, hogy alig található a modern művészet­ben rajz-sorozat, mely hivebb, teljesebb és magaszto­­sabb kifejezést adna költői műnek. Zichy azonban nem csupán képírója Madách művének, de lelkes és szellemes magyarázója is. Interpretációi pedig annál érdekesebbek, hogy nem hiányzik belőle a magyarázó saját poésisének vonása sem. A festő eszménye mintegy beleolvad a költőébe, és így kellemesen lep meg bennünket, gyakran saját fölfogásunk ellenére is. Úgy állunk e festői magyará­zat előtt, mintha egy csoport elsőrendű színésztől látnák a drámát előadni új, merész és szellemes fel­fogással. Ez előadás meggyőz és elragad bennün­ket. Mikor végig néztük, kénytelenek vagyunk meg­­vallani, hogy »Az ember tragoediáját« eddig csak félig ismertük. Rusztarellinek »A párduczbőrös ember« czímű költeményéhez huszonhat rajzot készített Zichy. Mindnyájukban bámulatos szép a compositio és a han­gulat. A kivitel stylusa nem azonos bennük ; a tárgy szerint változik. Mintha a művész minden egyes tárgyhoz a megfelelő stylust kereste volna, a végből, hogy a tárgy magyarázata annál hivebb és annál rá­­beszélőbb legyen. Némelyike e rajzoknak egészen a harminc­as évek aczélmetszeteire emlékeztet és ez által is igen hathatósan hirdeti az ábrázolt jele­net romanticáját; mások a vonal akadémiai tiszta­sága által keltik a világosság, bizonyosság érzését, melyet a classicai modor kelt legjobban a szemlélő lelkében; ismét más lapok egészen modern ízlésben vannak concipiálva, ezek közvetlenül akarják megra­gadni a néző képzeletét, mintha magára a nézőre appellálnának, döntő véleményért a fenforgó ügyben. Az »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben« czímű munka részére, Jókai gyönyörű tag

Next