Nemzet, 1888. május (7. évfolyam, 2038-2067. szám)
1888-05-04 / 2041. szám
Szemesztősíp: felímeztek-tare, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Perencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal : Perencsiek-tere, Athenaeum-épület, földszínt. Előfizetési du : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........................ 9 írt 3 hónapra ............................... 6 » 6 hónapra .................... 19» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 10 Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 0 kr. 3041. (124.) szám. Budapest, 189$. Péntek, május 4. VII. évi folyam. Budapest, május 3. A kormánynak és pártjának éreznie kell a felelősséget, amelyet az ország nehéz helyzete minden irányban reá hárít s intézkedéseiben sem egyoldalúság, sem könnyelműség nem szolgálhat vezérelve gyanánt. Évek óta általánossá lett a meggyőződés, hogy a pénzügyi helyzet rendezése parancsoló feladat. Jelszóvá ígérkezett válni, hogy minden egyéb érdek háttérbe szorításával, e czélnak szenteli erejét az állami organismus, s bár igen helyes körültekintéssel mellőztetett minden oly megszorító intézkedés, mely a nemzet életerejét megzsibbasztotta volna s bár a gazdasági válság meghúzta a határokat, melyek közt az állam jövedelmei szaporítására gondolhatunk, — lehetővé vált mégis oly intézkedések tervezése, melyek megvalósithatásában nem kétkedhetett komolyan senki, s melyek rövid idő alatt visszaadhatták volna az államnak financziás rendjét, s vele a lehetőséget, újabb fokozott tevékenységre a nemzeti erők fejlesztésében, minden téren. S a remény, hogy e feladat meg lesz oldva, nem foszlott még el. Dolgozni kell megvalósításán minden erővel, nem szűnő igyekezettel. De ki tagadná, hogy minden nap fejleménye nagy akadályokat hárít e teendők elébe, s ki tagadná, hogy azok leküzdése megpróbálja az erőket, s új feladatok terhével súlyosítja az amúgy sem könnyű vállalkozást. Nagy élvezettel utal rá az ellenzéki sajtó, hogy ime, mekkorák az új terhek. El sem készült még a törvényhozás a tartalékosok esetleges behívása iránt benyújtott javaslattal, már napirendjén van a vasúti beruházási kölcsön tizenhét milliós új terhe, s Bécsben magyar miniszterek, osztrák miniszterek, közös miniszterek vállvetve dolgoznak a delegációk elé benyújtandó hitelköveteléseken, melyek — ez a hírlapi híresztelés legutóbbi öszszege — 52 millióra fognak rúgni, a közös költségvetés keretén kívül. A szeszadó még meg sincs szavazva, mondják, s a hadügyminiszter már derekasan hozzá lát, hogy várható eredményét, lefoglalja magának. Mivé lesznek a pénzügyi rendezkedés illuziói, s mily jogosult a közönség elégedetlensége, mely már-már kitörőben van . . . Ámulva olvassuk e vádakat s ámulva kérdezzük: jóhiszemű-e, jogosult-e, megfontolt-e az ilyen beszéd ? Hiszen igaz, kelletlenek ezek az új terhek. Senki sem lelkesedik értük, azok sem, akik megszavazták, de sőt azok sem, akik kérték és kérik. És az is bizonyos, hogy nehezítik a pénzügyi rendezés művét Az új jövedelmi forrásokat részben igénybe veszik, s ha távol is van még — s hiszszük, távol is marad — a veszély, hogy miattuk a rendezés műve egészében megakadjon, vagy csak halasztást is szenvedjen, az tény, hogy ezekben az új kiadásokban a mérleg passiv oldala növekedett, s az actív oldalon most már ezek terheivel többet kell helyre pótolni. De kérdjük: van-e ez országnak pártja, van-e politikusa, van-e egyáltalán számbavehető tényezője, aki azt mondaná, hogy attól való félelmünkben, a mi bajt e terhek államgazdaságunkban okoznak, tartózkodjunk elvállalásuktól s viseljük készületlenül a nagy politikai kockázatot, melynek eshetőségével szemben állunk. Kényelmesnek, egy időre, kényelmesebb lenne az bizonnyal s főleg a kormányon levő pártra. De a jelen nemzetközi politikai helyzet megítélésében nem oszlott meg pártok szerint a közvélemény. S ha lehetne árnyalati különbségeket keresni, azt mondhatnék, hogy a szigor és erély megkövetelésében, melylyel kijelölt békés és önvédelmi érdekeink sértetlenségéhez ragaszkodnunk kell, az ellenzék minden adott alkalommal szinte tovább ment, mint a kormánypárt. Nem veszszük rossz néven tőle; feladatához tartozott, állása kötelezettségeivel járt az. De ha így van, ki meri akkor felpanaszolni, ki meri egy politikai párt, egy kormány, egy többség s egy irány bűnei, vagy csak politikai balfogásai közé sorozni, hogy felelőssége s kötelességei tudatában nem tér ki azon terhek elvállalásától, melyek nélkül adott pillanatban gyengéknek bizonyulnánk, vagy legalább bizonyulhatnánk az érdekek megvédelmezésére, melyeket a nemzet, sőt a monarchia illetékes tényezőinek egyező akarata jelölt ki olyanok gyanánt, melyektől nem tágíthatunk. Nem az lenne-e inkább menthetetlen bűn a kormánytól, törvényhozástól s a párttól, amely e törvényhozásban a többséget képezi, ha a felismert szükségesség követelményeivel szemben habozna, ha határozatlansága következményeiért, adott esetben az állam biztonsága lakulna meg. S nem jogosabban érnék-e mind akkor a vádak, amelyeket gyöngesége miatt úgy is sokszor kellett hallania, s melyek bizonyára — bármit hoz is a jövő — fel fognak újulni most is, ugyanazoktól, akik — bár eddig, elismerjük, a parlamentben kevésbbé — most a közvélemény előtt e terhek miatt emelnek vádakat. Nem a mellett érvelünk mi, hogy a külügyi helyzet súlya előtt el kell némulnia minden egyéb tekintetnek. Jöhet idő, amelyben ez lesz a kényszerűség, s akkor meg lesz szomorú igazolása mindazoknak, akik idejében megtették az előkészületeket, de ma még — s reméljük, hosszú időn keresztül nem következik be a veszély akut pillanata — az államélet vezető tényezőire az a nehéz feladat hárul, hogy a bizonytalanság veszedelmeivel szemben megfontolják, mi az, amit az ország védelmére már most meg kell tenniük, mi az, amit elő kell készíteniük, s mi az, amit nagy érdekek kockáztatása nélkül szabad még halogatniuk. Nem vagyunk beavatva a most lefolyt tanácskozások titkaiba. A már letárgyalt javaslatok létrejövetelének is csak nyilvános adatait ismerjük. De azt állítni merjük, hogy mindazok, a kiknek feladatuk volt, hogy az e kérdésekben szóban forgó nagy érdekeket mérlegeljék — s a nagy érdekek közé oda soroljuk épp úgy a haza biztonságát, mint az állam pénzügyeit s a honpolgárok vérét és vagyonát — hogy mindazok, kik ez érdekeket mérlegelték, teljes tudatában jártak el annak, hogy e téren az elsietés épp oly bűn, mint a késlekedés, a fukarság épp oly végzetes lehet, mint a pazarlás, s hogy a legnagyobb politikai feladatok egyike: ily helyzetekben megtalálni a helyes mértéket, mely a jövő érdekei biztosítása mellett, válságok kierőszakolása nélkül, meg tudja találni a jelen érdekeinek lehető kímélését is. Csak a jövő hozhatja meg e részben a választ. De az idő előtti vádaskodásnak nincs czélja, nincs jogosultsága. A nemzetnek szüksége van a hitre, hogy a terheket és áldozatokat nem valamely politikai tévedés, vagy politikai nagyralátás erőszakolta reá, hanem hogy azokat nagy politikai, társadalmi, állami és nemzeti érdekei megotalmazása czéljából kérik tőle. Ez áldozatok mérveire, módjára, idejére nézve lehetségesek az eltérő nézetek, azokat nem vesszük rossz néven senkitől, bár egész természetesnek tartjuk, hogy — nézeteltérés esetén — e részt azok véleménye érvényesül, akiké a felelősség súlya. Ami ellen mi felszólalunk, az az, hogy a részletkérdésekben való ellentétek miatt ne próbálják a sajtóban sem s még kevésbé a parlamentben megrendítni a közvélemény hitét a kívánt áldozatok szükségessége s czéljai iránt, mert minél nagyobb e terhek súlya, s minél nehezebb a minden téren reánk váró feladatok megvalósítása, annál végzetesebb lehet, ha a köztudatot pártokra osztják oly kérdésekben, melyek megoldása a nemzet egyetemének erejét igényelheti. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 3. A LÉLENDOMÁR. VEG-Éint ÖT KÖTETBEN IRTA : JÓKAI MÓR. ÖTÖDIK KÖTET. MÁSODIK FEJEZET. (Folytatás.) 96 »Belle Alliance.« A meghívás el lett küldve Dorogmándról Albisorára. Két »hajtás« közötti napon volt egy »vak« nap, amikor ráért a vadásztársaság szomszédolni. A válasz visszajött. Az urak készséggel jönnek mindnyájan. Hanem Sidonie grófnőnek Kolozsvárra kell utaznia, sürgős ügyben: ő tehát nem jöhet. Ahogy előre lehetett látni. Nosza vadásznak, szakácsnak, kertésznek pinczemesternek ki lettek adva a rendeletek: a vendégszobákban az ágyakat kiszellőztették, bébillérek, főzőasszonyok dologba lettek állítva. Egy pár kertészlegényt felöltöztettek inasköntösbe, a tiszttartó hajdúja is mozgósítva lett az asztali felszolgáláshoz, ugyannak a szobaleánya a kisegítéshez ; a vendéglovak istállóit kitakarították, az egész kastélyban mindenki készült a vendégfogadáshoz. Hermione kisasszony eközben kiadta a maga utasításait Lidy Carcassenak. — Most jött el az »úr színeváltozásának« napja. Az urak vacsorára érkeznek meg, ami el fog nyúlni késő éjfélig. Akkor az asszony búcsút vesz a vendégtársaságtól s a hálószobájába távozik. Az urak még folytatják a poharazást. Lyonelnek meg fog ártani az áldomásozás: ő nincs szokva ezekhez a tüzes erdélyi borokhoz, a magyar urak tréfát csinálnak belőle, hogy a vitéz oroszlánvadászt az asztal alá igyák. Kedvük szerint történik. Lyonés egészen makutyi lesz. A Péter, meg a hajdú felviszik a szobájába s lefektetik. A részeg embernek az a kívánsága, hogy küldjenek hozzá szép leányt. Te odamegy hozzá: a férfi cselédek visszavonulnak. Lyonelnek semmi baja sincs, minden érzékének birtokában van. Nem árt annak még a mucomor szesz sem. Az urak ez alatt felkelnek a borozó asztaltól, s felcserélik azt a kártyázó asztallal. Mind jól tudják a szerepeiket. Lándorynak le kell velük ülni tarokkozni. Folyvást nyerni fog. S a nyerő játékosnak nem lehet abbahagyni a játszást, kivált ha még házigazda is hozzá. Ott fogja őket találni a virradat. — Te pedig Lyonéit a hátulsó lépcsőn levezeted az én hálószobámig. Gondolsz ki valamit, amivel a szájtátó cselédeket elfoglald, hogy valaki a folyosón ne találkozzék vele. A dajkának aki az asszony hálószobája mellett fekszik, sert adsz, hogy mélyen aludjék. Az én hálószobámból az asszony szobájába felvezető rejteklépcső elől elfordítod a félremozdítható kályhát. A Pétert pedig elfoglalod, hogy valami neszt ne foghasson; mert az, daczára annak, hogy a mi zsoldunkban áll, mégis hive az urának. A többi azután az én gondom. — És az asszonyság ? — Medea grófnő? Tudtával történik minden. — Akkor jól vagyunk. Ez a beszélgetés künn a kertben folyt, amig Hermione és Lidy az őszibaraczk-rácsozaton válogatták az éretteket az asztaldiszitésre. A kertnek egy szögletében a Péter pepecselt valamivel. Ő is dilettáns kertész volt. Abban fáradozott, hogy egy nagy vederben nevelt gyümölcsfának az érett terményeit, ott a fán, tüll tokocskákba kötözgesse. — Mit csinál maga Péter? — szólita meg Hermione. — Süvegeket húzok ezekre a szilvákra. — S mire való az ? — Hogy a darazsak, vagy a rózsabogarak ki ne kezdjék a gyümölcsöt, amíg az uram leszedi. — Hát olyan drága gyümölcs az ? — Elhiszem azt. Ez az a híres formozai szilva, — melyből a legelső példányt gróf Benyovszky Móricz hozta el XIV. Lajos király számára Formozából. A versaillesi üvegházból még ajtó szemet sem volt szabad senkinek adni belőle. Ezt a példányt nagy grátia útján kapta ajándékba az uram Thierstől. Most terem először. Úgy érzi, mint egy férjhezadó leányt. — Ah! Ezt a gyümölcsöt nekem meg kell ízlelnem. — Nem szabad ám kisasszony. Szigorúan meg van tiltva. — Ki tiltotta meg? — Hát az uraságunk. Sándory úr. — Adok is én valamit az ő tilalmára ! — De majd nagyon meg fog haragudni az úr! — Annál roszabb rá nézve! A harag csak annak árt, aki megharagszik. — No én előre figyelmeztetem a kisasszonyt, hogy ha ebből a gyümölcsből pákoszkodik, annak rossz következése lesz. Csak az kellett Hermione kisasszonynak, hogy őt egy elkapatott cseléd merje letiltani valamitől. Csak azért is leszakított egy szilvát a drága csemetéről. Az alakja is olyan különös ennek a szilvának. Nem hoszszúkás, mint a rendes fajok, nem is gömbölyű, mint a reine Claude-ok, hanem lapos, mint az alma, s a színe csokoládébarna. Hermione csupa daczból ízlelte azt meg. Mikor aztán a szájában volt, akkor ismerte meg annak a rendkívüli tulajdonságait. Valami különös édes iz, zamat és illat, mintha minden kedvencz gyümölcsnek az előnyei egyesítve volnának benne. Most aztán még egyet szakított le a fáról. A másodikat már gyönyörűségből ette meg. És aztán a harmadikat. Arra már a falánkság vitte. A negyediket azért, hogy megmutassa Péternek, mennyire nem törődik az ő urának a haragjával. Az ötödiknek az elköltésére rávitte az asszonyi kíváncsiság. A hatodikat már nem is kívánta, de mégis megette, csak azért, hogy egy se maradjon a fán. Majd hogy fog nevetni Bertalan urnak az elszörnyedő ábrázatján, mikor az a féltve őrzött fáját tisztára lepusztítva találja! — No kisasszony! Én mosom a kezemet! — mondá Péter, — de meglássa, hogy mi következése lesz ennek a torkoskodásnak. Hermione gőgösen nevetett rajta. Ekkor vette észre, hogy még egy szem szilva van a csemetén, elbújva a levelek közt. — No ezt az egyet tegyük ide az őszibaraczkok tetejébe, hadd gyönyörködjék benne Lándory úr. Azt is leszakította s azzal orrot billegetett Péter felé, ott hagyva őt a megkoppasztott fánál. — A mit mondtam, megmondtam! — dörmögé utána Péter. Persze, ha olvasta volna Hermione kisasszony Benyovszky Móricz emlékiratait, hát akkor tudta volna, hogy miért van megtiltva a paradicsom fái között épen ez egynek a gyümölcseit megizlelni. Az egy rettenetes, beszúálló gyümölcsfa! A formozai szilvafa. Alig telt bele két óra, midőn Hermione kisaszszonyt utolérték, minden kórtünetei annak a félelmetes epidémiának, amit a paradicsomi Kelet-India ajándékozott a többi földrészeknek. Lidy Carcasse rémülten szaladt Bertalan úrhoz, jelenteni, hogy Hermione kisasszony minő bajban van. — Ne üss lármát! — mondá Bertalan. —Vendégek jönnek, ha megtudják, mind szétszaladnak. Az asszonynak egy szót se szólj. A cselédek se tudják meg. A faluból fel kell hivatni a kenő asszonyt, az maradjon a beteg mellett ápolóul. — Más cseléd nem is vállalkoznék rá, mert az mind fél a ragálytól. — A kocsis fogjon be és vágtasson be a városba, hozza ki az orvost. Addig majd én tekintem meg a beteget. De senki be ne menjen hozzá, a ki a feleségemmel érintkezik. Ő maga tehette , hisz ő — olyan távol szokott már a feleségétől. (Folyt, köv.) Mai számunkhoz féliv melléklet un cutolu. Budapest, május 3. Az olasz parlamentben tegnap és ma folyt külpolitikai vita, különösebben is rátereli a közfigyelmet Olaszországra. Az ott szóban levő ügy, az afrikai occupatio, minket csak annyiban érdekel, amennyiben látjuk, hogy mint régebben nálunk a boszniai megszállás tekintetében, úgy az olasz parlamentben is megoszlanak a vélemények ezen expeditio czélszerüsége felől s a római képviselőházban is akadnak emberek, kik akkor, midőn Italiának már sikerült megvetni lábát a Vöröstenger partján, a csapatokat visszahivatni javasolják — mint tévé nálunk is annak idején az ellenzék. Úgy az afrikai expeditióra vonatkozó vita azonban, mint egy pénzügyi törvényjavaslat elvetése — meggyőződésünk szerint — semmiben sem érinti Olaszország európai politikáját, melyre nézve Magliani pénzügyminiszternek a kabinetben maradása vagy onnan távozása merőben közönyös. Egyébiránt Robilant gróf visszavonulása, majd Depretis kormányelnök és külügyminiszter elhunyta után, merültek volt fel itt-ott aggodalmak, hogy a személyváltozásokkal esetleg irányváltoztatások is történhetnek Olaszországban — kiváltképpen a külügyi politika terén. Ez aggodalmak azonban szerencsére koraiak és alaptalanoknak bizonyultak, mert Olaszország a közép-európai szövetséghez való viszonyát meg nem változtatta, álláspontját egy pillanatra sem hagyta el. Az eddigiekből ítélve tehát azt a biztos reményt ápolhatjuk, hogy bármit hozzanak is időközben az olasz parlamenti esélyek, a külpolitika azon szilárd alapja, melyen Olaszország egy idő óta s ez idő szerint is elvből, de még sokkal inkább saját jól felfogott érdekéből áll, pillanatra sem fog megingani. Merítjük pedig hitet és reményt az éppen említett körülményen kívül még abból is, hogy Olaszország csatlakozása a középeurópai szövetséghez, nem pusztán a hivatalos politikának adása, hanem oly tény, melyet parlamentben, sajtóban és társadalomban erős közvélemény is támogatni látszik. Meglátszott ez, utóbbi időkben, két nevezetes alkalommal: Crispi és Bismarck, majd később az olasz és német uralkodóknak olasz földön történt találkozása alkalmával. És különben is az a külpolitikai irány, melyet most Olaszország követ, teljesen megfelel ezen hatalom históriai hagyományainak, abból az időből, mikor az európai hatalmak egy része ugyancsak Oroszország ellenében állást foglalni kénytelen volt. Azzal a különbséggel mégis, hogy az akkori állásfoglalás aggressív jellegű volt, holott a mai kiválóan defensiv természetű. És ha különbözik is az ötvenes évek ligája attól a társaságtól, melynek Itália most egyik tagját képezi, s különbözik főkép abban, hogy hiányzik belőle — Francziaország: az olasz királyság ebbe ép úgy bele tudott illeszkedni érdekeivel és aspiratióival, mint akkor amabba. A krimi háború idején az a combinatió felelt meg, most pedig ez a társaság convenial Olaszország érdekeinek. Egy régi baráttal, kivel akkor is karöltve járt, ma is találkozik e téren Olaszország és ez Anglia, melyet érdekei és rokonszenvei sokkal inkább vonzanak a középeurópai szövetséghez, mint másfelé. Most velünk kezet fogva tehát, nemcsak hagyományos de érdekpolitikát is követ az azóta megizmosodott olasz királyság. Az egykori barát, szövetségtárs és protector, Francziaország ellenséges indulatu vetélytárssá lett s oly bevégzett tényeket teremtett, melyek majdnem egy érvágás jelentőségével bírnak Olaszországra nézve. Ennek ellenében csak a középeurópai szövetségből meríthet erőt és vitális érdekeinek további sérelme ellen biztosítást, védelmet. Észak-Afrika egy részének elfoglalása a francziák által, az erős és nagy verseny, melylyel Francziaország az olasz tengeri kereskedelmet s általán tengeri positióját szorítja; másfelől a Kelet-Európára irányuló ismeretes orosz aspiratiók, melyek tekintetében a Quirinálban a dolog természeténél fogva közönyösek nem lehetnek, mind megannyi támpontok arra nézve, hogy Olaszország mint eddig, úgy ezután is, a közép-európai szövetség legális, megbízható tagjának fog bizonyulni s nem kevésbbé lesz az akkor sem, mikor esetleg a nehéz megpróbáltatás napjai bekövetkeznek. A helyzet ma is az, mint volt akkor, midőn Olaszorszország monarchiánkkal s a német birodalommal kezet fogott s ha változik később a helyzet, inkább csak abban az irányban fog változást szenvedni, mely még szorosabbra kell hogy fűzze Itáliának hozzánk való simulását. Orosz részről kisebbíthetik, amint teszik is, Olaszország erejét, súlyát, de mi meg vagyunk győződve, hogy azok a tetemes áldozatok, melyeket déli szomszédunk úgy szárazföldi, mint tengeri haderejének gyarapítására hozott, nem vesztek kárba — amiről a mai kicsinylők esetleg holnap-holnapután de facto is meggyőződést fognak szerezhetni s hisszük, hogy az afrikai expeditió is igen jó iskolának bizonyuland egykoron az olasz seregre nézve. Bár a mondottaknál fogva nem tartunk A Zichy-kiállítás. Zichy Mihálynak a műcsarnokban kiállított rajzai nagy feltűnést fognak kelteni a műértőknél és műbarátoknál, de a nagy közönség is érdekkel fogja őket nézni, mert e rajzok, amint hogy mélyen engednek beletekinteni a művészi inspiratio titkaiba, az alkotó genius műhelyébe, úgy fölötte ékesen és meggyőzően beszélnek a szemlélő érzéséhez is. Szépek és hatásosak. Az első cyclus Lermontovnak »Mary herczegnő« czímű regényét illustrálja. A huszonnégy rajz, huszonnégy remek, különösen finomságra és elegantiára nézve. Mindjárt az 1. számúban, mely a regény hősnőjének arczképét tünteti fel, csudálatos a lelki jellemzés ; az »Isilborus« czímű rajz szellemes kivitelével, az »Aeél-hárfa« költői jellegével, a »Mélység Putyigorszkban« pompás távlatával imponál. A »Vendéglőterem« igen válogatott rajza; a 12. számú bucsúzási jelenet átlátszó éjszakája és világított oszlopzata igen szép hatást tesz. Meglepő az asztal körül ülők különféle arczkifejezése az »Étterem«-ben; gyönyörű a természeti igazság a »Vizesés«-ben, a tájkép romanticája a »Lermontov sziklájá«-ban. A rajzok második csoportját, Madách »Ember tragoediájá«-nak illustrátióit már ismerjük, minthogy ki voltak nálunk állítva egy ízben. De nem mindmegannyian. Van köztük öt uj, és pedig: a 32. sz. »Hyppia: Atyám, megkönnyülök!« a 33. sz. »Tankréd a patriárcha előtt« ; a »Lucifer: »Pár ezredév gúláidat elássa« (28. sz.), mely compositiója által épp úgy kitűnik, mint a Luczifer arczán játszó gúnyos bonhomia kifejezése által; az »Adám: Hagyjátok az anyának gyermekét!« (39. sz.) és végre az »Adám: Az édenkert egy késő sugara« (40. sz.) . Meg volt nálunk mondva és ez alkalommal csak ismételhetjük, hogy alig található a modern művészetben rajz-sorozat, mely hivebb, teljesebb és magasztosabb kifejezést adna költői műnek. Zichy azonban nem csupán képírója Madách művének, de lelkes és szellemes magyarázója is. Interpretációi pedig annál érdekesebbek, hogy nem hiányzik belőle a magyarázó saját poésisének vonása sem. A festő eszménye mintegy beleolvad a költőébe, és így kellemesen lep meg bennünket, gyakran saját fölfogásunk ellenére is. Úgy állunk e festői magyarázat előtt, mintha egy csoport elsőrendű színésztől látnák a drámát előadni új, merész és szellemes felfogással. Ez előadás meggyőz és elragad bennünket. Mikor végig néztük, kénytelenek vagyunk megvallani, hogy »Az ember tragoediáját« eddig csak félig ismertük. Rusztarellinek »A párduczbőrös ember« czímű költeményéhez huszonhat rajzot készített Zichy. Mindnyájukban bámulatos szép a compositio és a hangulat. A kivitel stylusa nem azonos bennük ; a tárgy szerint változik. Mintha a művész minden egyes tárgyhoz a megfelelő stylust kereste volna, a végből, hogy a tárgy magyarázata annál hivebb és annál rábeszélőbb legyen. Némelyike e rajzoknak egészen a harmincas évek aczélmetszeteire emlékeztet és ez által is igen hathatósan hirdeti az ábrázolt jelenet romanticáját; mások a vonal akadémiai tisztasága által keltik a világosság, bizonyosság érzését, melyet a classicai modor kelt legjobban a szemlélő lelkében; ismét más lapok egészen modern ízlésben vannak concipiálva, ezek közvetlenül akarják megragadni a néző képzeletét, mintha magára a nézőre appellálnának, döntő véleményért a fenforgó ügyben. Az »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben« czímű munka részére, Jókai gyönyörű tag