Nemzet, 1890. február (9. évfolyam, 2668-2695. szám)

1890-02-11 / 2678. szám

Melléklet a „Nemzet“ 2678. (41.) február 11. számához, ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése február 10-én. A földmivelési tárcza költségvetése. A földmivelésügyi minisztérium költségvetésének tárgyalásáról esti lapunkban közölt tudósítás pót­lásául a következőket közöljük: Andrássy Manó gróf: T. képviselőház! (Hall­juk! Halljuk!) Választóim gyakran kérdeztek,miért nem szólalok fel gazdasági kérdésekben. Azon választ adtam nekik . . .. Beöthy Ákos: Hogy a magas politikával foglal­kozik. (Derültség.) Andrássy Manó gróf.... amel­lyel most kez­dem felszólalásomat, hogy eddig az ország állapota oly súlyos volt, a viszonyok oly terhesek voltak, hogy az országtól több áldozatot, mint a­mennyit már ho­zott, követelni nem lehetett. Midőn a kormány most külön földmivelésügyi minisztériumot szervezett, annak akart kifejezést adni — én legalább úgy hiszem, hogy az ország földmive­­lési érdekeinek kiváló fontosságot tulajdonít. A jó­akaratot a most kinevezett miniszterben­­ meg fogom találni; ezt előre is látom azokból, a­miket eddig fel­hozott. A­mikor egy uj minisztérium keletkezik, mely — a mint látszik — tájékozva nem is akar lenni azért, mert önmagából kíván meríteni, akkor meg kell szűnni azon nézetnek is, mintha lehetséges volna, hogy jövőre is párt részéről jött indítványok, vagy ál­talában oly kedvezményezések, a­melyek miatt eddig is gyanúsították a minisztériumot, az ország érdekeit már csak azért is veszélyeztetnék, mert így, vagy amúgy pártkérdést képezhetnének. (Élénk helyeslés balfelől.) s ez indít a felszólalásra. Minden bajunknak kútforrása a kezdetben rej­lik. Méltóztassék csak visszagondolni arra az időre, mikor nagy elhamarkodással mindent megkezdettünk. A miniszter ide érkezett, jeles könyvekkel a hóna alatt, (Derültség.) a faipar terén, fürészgyárak, vas- és gépgyárak, a bankok felállítása körül, egyszóval minden téren a kormány ragadott magához mindent és mindent a kormánytól követeltünk. Ez a törekvé­sünk most is meg­van és elég szomorú, hogy így van, de ez csak a kezdetnek következése. Felfogásom sze­rint önmagunkban kell keresni az erőt és önmagunk kell, hogy kivigyük azt, a­mi e tekintetben szükséges. Nem akarok reli­minálni, nem fogom azokat elmon­dani, a­miket már gyakran elmondottam, hanem csak azokat akarom érinteni, a­mik e tekintetben szüksé­gesek, a­miket az ország érdekében teendőknek tar­tok. (Halljuk! Halljuk!) Mindenhez pénz szükséges. Én azt a pénzt nem keresem a kormánynál, de keresem másutt. (Derültség. Halljuk! Halljuk!) Meg tudom bírálni azt a helyzetet, a­melyben a kormány volt addig, míg ő maga is 7 °­0-kos pénzt vett fel, mert eddig olcsóbb pénzt nem szerezhetett, de most a helyzet megváltozott; a kormány abban az állapotban van, hogy könnyen olcsóbb pénz felett dis­­ponálhat és nincs pénz szüksége. Ebből aztán az kö­vetkezik, hogy ha a kormány olcsóbb pénzhez jut, a mi kamatlábunkat is lejebb kell szállítani. Mert nagy különbség az, ha nem 8 °/C, hanem 6 °/C az engedélye­zett kamatláb. Pénzintézeteink, melyeket 1848 óta létesítettünk, nem felelnek meg czéljuknak úgy, mint más országokban. Itt vannak a földhitelintézet, a ta­karékpénztárak ; vajjon hasonlítanak-e az anyához, melyből fejlődtek ? Bizony nagyon elváltoztak azok és mért ne lehetne ezen a kormánynak segíteni. Ha a maximális kamatláb 5—6 °­ C-ban fog meg­­állapíttatni, akkor a takarékpénztárak, bankok ehhez alkalmazkodni fognak és ily módon a kisebb iparo­sok és kisebb gazdák sokkal olcsóbb pénzhez fognak juthatni. Mikor, t. ház, 1847-ben az ország akkori bölcsei eltörülték az avicitást és behozták a váltótörvényt, valamint a könnyebb eladási módot megállapító tör­vényt, azt hitték, hogy a külföldiek csak úgy özönleni fognak az országba, a nagyobb és kisebb birtokosok vagyonuk egy részét el fogják adhatni és az így szer­zett pénzzel magukat majd rangirozhatják. De ez csalódás volt. És ha itt valamit elérnünk lehet és — nézetem szerint — kell is, úgy a t. miniszter úrnak — miután ez felfogásom szerint az ő tárczájához tar­tozik — oda kell törekednie, hogy a kamatláb maxi­muma 6 °­ C-nál nagyobb ne lehessen. (Élénk helyeslés balfelől.) annyival is inkább, mert nincs ipar, nincs kereskedés, mely hozna 8 °­ C-ot; Így tehát az eddigi maximális kamatláb leszállítása szükséges. A második kérdés, melyről szólani óhajtok, a fa kérdése. Meglehet, hogy unalmas lesz, de azért elő fogom adni. (Halljuk!) Magyarországnak 11/2 millió hold erdeje van, ez az erdőség az elhamarko­­dás korszakában 10—20 esztendőre adatott ki egyes nagy­vállalkozóknak, kik még nagy pénzösszegeket is kaptak azon a czimen, hogy fürészmalmot, csatornát, vagy utat fognak létesiteni. Ez a pénz vagy nem for­­dittatott e czélra, vagy ha fordittatott, mily előnyben voltak ezek a mellettük levő földbirtokosokkal szem­ben. Ezek — szállítási eszközök nem lévén — kény­telenek voltak fájukat olcsón eladni, csökkent tehát az erdőbirtokok értéke, sőt el is pusztultak részben és e mellett a kamarális erdők bérlői összetartván, felver­ték a fa árát és nehezítették az ipar fejlődését. És ezek nem nézték azt, hogy egyes fanemeket miként lehet értékesíteni; nem nézték pl. hogy a lucz-fenyőből a papiros készítése nagyon jutányos. A nagyértékű víz­esések 20 esztendeig ezen kamarális bérlők kezében vannak, a­kik az ily kisebb ipart tönkre­teszik, mert oly áron adják a fát, mint nekik tetszik. Megkísértem előadni a módot, hogyan lehetne e bajon segíteni. A múlt tekintetében ez lehetetlen, mert szerződések vannak, de a jövőre nézve arra irá­nyozhatja a kormány figyelmet, hogy az erdők kisebb iparűző kezekbe adassanak, azonfelül szerződésileg kikötheti, hogy azon fának fele, melyet a szerződő fél az erdőből elad, az országban maradjon. Mert abból, ha a húsz évre szerződők a fa árát felviszik, az államnak semmi haszna nincs, míg azon földmivelőnek, a­ki nem kap fát, kára igen nagy. Ha a kormány ipar­kodni fog jövőre az erdőket kisebb részletekben bérbe adni, vagy a bajon másként segíteni, meg fog szűnni azon anomália, hogy fa tekintetében tökéletesen a nagykereskedők kezében vagyunk, akik azzal mono­póliumot űznek, mel­lyel szemben a kis­birtokos elve­szett, vagy veszendőben van és soha sem concur­­rálhat. Még egy pár szót kívánok szólni. Méltóztassa­­nak türelemmel­­ meghallgatni. (Halljuk! Halljuk!) És pedig szólok a vasról. Mikor vasról van szó, igen sokan érdekemet méltóztatnak látni, de én vasról soha sem szólok. Most is a legnagyobb érdekem ellen fo­gok beszélni. (Halljuk! Halljuk!) A magyarországi iparnak első fő kelléke a fa, második a vas. A­hol olcsó a vas, ott fejlődhetik gyár­ipar, a­hol drága, ott nem. A vas is kettőnek a kezé­ben van: a nagytarjáni részvény­társaságnak és az államnak a kezében. A nagytarjáni részvény­társaság szerencsés constellatiójánál fogva igen olcsó vasat producálhat, míg az állam a viszonyoknál fogva a vasat nehezebben producálja. Ennek következtében a kettő egyesült. E részvény­társaság, melynek tagjai kereskedők, ki fogják venni a nyereségeiket, mert — nézetem szerint, — a most fennálló kartell —­ a minő más országokban is van — mesterségesen magasra fogja az árakat emelni. Azért említettem, hogy érde­kem ellen beszélek, mert én nyersvasat produkálok, míg az állam és a nagytarjáni társaság finomított vasat adnak a gazdáknak. Erre akartam a miniszter urat figyelmeztetni, a­ki nem tartván méltónak enge­­met meghallgatni, eltávozott. Pedig, neki sok figyel­meztetésre van szüksége. (Élénk derültség ) Ezután áttérek a czukorrépatermelés körére. Ez financiális szempontból igen helyesen indult meg. És itt megint distingválni akarok. A pénzügymi­niszternek igen természetesen arra kellett várni, hogy mentül jobban terjedjen ez a termelési ág és mi lett ennek a következése ? Ez az t. ház, a­mire a föld­mivelésügyi miniszter urat szerettem volna figyel­meztetni, ha jelen volna. (Felkiáltások jobbfelől: Itt van!) Bocsánatot kérek, nem láttam, talán elbújt elő­lem. (Derültség.) Tehát a t. földmivelésügyi miniszter urat arra akartam figyelmeztetni, hogy ez a czukor­­gyárak felállítása is igen hamarosan kezdődött. An­nak idején­­ az akkori államtitkár, a mostani pénz­ügyminiszter úr, Wekerle Sándor, nagy erél­lyel fel­karolta a dolgot, de itt is hibás alapból indult ki épp­úgy, mint a faszerződéseknél, a­mennyiben először is az államjószágokon kezdték meg a c­ukorrépater­­melést és mindjárt meg is állapították annak az árát 70 krajczárban métermázsájaként. Persze­ a pénz­ügyminiszter úrnak haszna lesz belőle, ha a répa minősége jó lesz , de ennek az a kö­vetkezése volt, hogy ezzel azután az egész or­szágra nézve megszabták a czukorrépa árát. Ez az intézkedés a legjobb akaratú lehetett, de mivel az állam maga vette kezébe az ügyet, nem si­került a dolog, a­mi ki fog tűnni majd akkor, ha egy czukor-crisis áll be és a gyárak megszűnnének mű­ködni, a­minek következtében a répát termelő gaz­dák, a­kik nagy befektetéseket tettek, nem kapnának p­énzt a gyáraktól, a­mint ezt már sokszor láttuk is. Én tehát arra kérem a t. miniszter urat, hogy a föld­­mivelés érdekében ezt a dolgot is figyelemmel kísérje. (Helyeslés jobbfelől.) Áttérek most a bor és szőlőtermelés kérdésére. Engem ugyan ez nem érdekel, mert a szőlőim mind kipusztultak és ezek közt, a mint egyik szomszédom­tól hallottam, az elsők a néhai Ranolder püspök által kitünően művelt és 80,000 írtba került rigolirozott és sorba ültetett szőlők voltak. Minthogy nekem, test­véreimnek és rokonaimnak igen nagy terjedelmű sző­­leink vannak, mindent megpróbáltunk, jelesen pe­dig felszólítottam a tarczali vinczellérképezde igaz­gatóját, hogy tegyen különféle kísérletet, én ren­delkezésére bocsátok egy szőlőt, a költségeket is én viselem; de az illető igazgató úr lebeszélt erről engem s azt mondta, hogy ezt ne tegyem, mert az eredmény bizonytalan. Hogy ezután én mit fogok tenni, az nem ide tartozik, hanem egyet tanultam abból, a­mit Jókai J. képviselőtársam mondott, hogy az a legjobb szer. Azt mondta továbbá a t. képviselő­­társam, hogy a budai szőlők mind kivesztek, kivéve Kerkápolyi egyetemi tanár úrét, az ő szomszédjáét és egy parasztét, mert ezek jól mivelték szőlőjüket. Engedelmet kérek, de ez egészen más. Kerká­polyi Károly jól miveli szőlőjét, mert igen jól tudja a borok árát s mert azt, amit kér érte, meg is kapja. Az pedig, a ki a bort positive el tudja adni, miveltet­­heti jól a szőlőjét, védekezhetik is phylloxera ellen az alkalmazandó szert meg is fogja találni, de a­ki nem tudja borát eladni, mint én magam is, a­ki egy pár ezer akóval disponálhatok, de még csak meg sem kérdezik, hogy hol a borom,­­ az ezreket nem fektet­het be a bortermelésbe. (Úgy van­ jobb és bal­oldalon.) Hogy pedig mi is elérjük, a mit Kerkápoly Károly elért, ahhoz nem mintapincze kell, hanem kell a hamisított borok gyártásának megtiltása (Helyes­lés); kell annak kimondása, hogy pl. 10 esztendőre a hamisitott borok gyártása szigorúan meg van tiltva. (Élénk helyeslés.) Van a magyarban annyi érzés, kü­lönösen abban, a­kit érdekel, hogy egy bizonyos morá­lis presszóval éljen azzal szemben, a­ki neki kárt csinál, így pl. mikor az uzsoráról volt szó, azt mond­ták, hogy ez mit sem fog használni, de mégis mi tör­tént. Az, hogy a közönség az uzsorától elfordul. Ha tehát meg lesz mondva, hogy a hamisítás így és így büntettetik, akkor nem kell a hamisítás constatálá­­sára chemicus, míg a hamisítót meg fogja a közönség és úgy fog eljárni, a­hogy eljárt az uzsorakérdésben. (Helyeslés.) Reménylem, hogy a miniszter úr ennek kimondásához, mint azt különben is kilátásba helyezte, annyival inkább hozzájárul, mert az ország ezt tőle méltán megkivánhatja. (Helyeslés.) Áttérek, t. ház, a vizszabályozás kérdésére és Ausztriához való viszonyunkra. (Halljuk! Halljuk !) A vizszabályozás kérdése a földmivelésügyi tárczához tartozik. Mikor a Tisza szabályozás először megkezdődött , én a szabályozó bizottság elnöke voltam, volt szerencsém 9 millió forintot felvenni egy ausztriai pénzintézettől minden nagyobb potocol­­lum, vagy hosszadalmas irkálás nélkül, csak egy közönséges meghatalmazás mellett. Akkor az volt in­­tenziónk, hogy amit magunk tudunk fedezni, azt azonnal, vagy a legrövidebb idő alatt fedezzük is. Ak­kor bennünket, t. i. a birtokosokat megkérdeztek és épen a t. miniszter ur atyja ura volt az, ki ezt az igen helyes elvet követte. Azóta azonban ettől eltér­tek s a mai állapotokat a miniszter úr nyélbe nem ütheti, mert el van már puskaporozva ennek a lehe­tősége. (Nagy derültség.) Elment ezután megkér­dezni az érdekelteket, elment vármegyéről várme­gyére, az egyik szabályozási társaságtól a másikhoz, s vitt magával értelmes egyéniséget, hogy a dol­got kellőleg megbeszélhessék. Találkozott ugyan igen sok badar ellenvetéssel, de csak akkor ment el, a­mikor már meggyőzte az illető érdekelteket arról, hogy ezt és ezt meg kell tenni. Mikor már tanácsait mindenütt felkarolták, azokkal szemben, kik önmagukat nem tudták elhatározni, az erőszak lett alkalmazva, ki­mondatván, hogy ennek meg ennek muszáj meglenni. (Derültség.) Ma azonban kimondják : szabályozni kell a vizeket, azokat be kell vezetni a tengerbe s ezzel vége. E mellett, megengedem, a mérnökök kara nem érzi magát rosszul, mert van foglalkozása. Egyébként a mérnököké vagyunk mindnyájan, mert azok azt csi­nálják, amit akarnak, (Halljuk! Halljuk !) mert a tu­domány csalhatatlan (Derültség.) s annak folytán a lak­ásnak még szólani sem lehet. A mérnökök a vizet n­éző számra mérik, vagy úgy, a­mint azt kedvük tartja, a vége mindig az, hogy fizess. (Nagy derültség.) Engedelmet kérek, ily eljárás jó eredményre nem ve­zethet. Említette a t. miniszter úr, hogy minő mérték­ben van a vidék megterhelve, s hogy egy vidéki város, a­melyre 13 millió van már kiróva, a terheket többé nem bírja. Ezek igen szomorú tények. Mikor a szabá­lyozás a kormány kezében volt, ez azt a mérnökökre bízta. Mikor pedig a mérnökök nem épen helyesen jártak el, kormánybiztosokra bízták az ügyek ellátá­sát. Ezek csináltak aztán, a­mit akartak. Sőt még a törvények is úgy lettek alkotva, hogy nekik korlátlan hatalmuk volt, a­minek gyászos lett a következése. (Úgy van­ balfelől.) Erről t. hát, most azért szólok, mert azt hi­szem, hogy a bajon még talán lehetne segíteni s azért igen kérem a t. miniszter urat, hogy a­mit mondok, fontolóra venni szíveskedjék. (Halljuk! Halljuk!) A mérnökök t. ház, most azzal az eszmével lépnek föl, hogy raktározni kell a vizet. Eddig szalá­mit, meg búzát volt szokás raktározni. Én­ tehát azon, hogy a vizet is lehessen raktározni — megvallom — bámultam, és ha­bár tudom is, hogy mi a czélja a vízraktározásnak, azt hogy a Tisza vizét, a­melyet 4 millió holdnyi területen láttam elöntve, miképen le­het raktározni s egy bizonyos időre bezárni — meg­vallom tudatlanságomat — elképzelni nem tudom. A miniszter úr, a­mint látom, az ezen eljárással szemben már­is bizonyos óvatosságot tanúsít, mert a raktározást nem úgy kívánja megvalósítani, a­mint azt a mérnökök szeretnék, hanem előbb kisebb arány­ban akarja kipróbálni. Én tehát felhívom a miniszter urat, hogy ha nem sikerülne, próbálja meg a régi módot, különösen a Tisza vidékén. Az újságokból tudom, hogy a Tisza vizének 27 méternyi esést lehet adni, ha az a Dunába vezettet­nék. Ez oly esés, mint a­milyennel az egyptomi, vagy amerikai canalisoknál találkozunk. Ha ennek keresz­tülvitelére 15—20 milliót költünk és a vizet csak­ugyan le tudjuk vezetni, ennek meglesz a maga előnye. (Halljuk ! Halljuk!) A régi szabályozási mód : a töltések egyszerű felemeléséből áll s ennek eredménye látható. Ez, te hát, csak a rossz manipulatio és érthetetlen törvények folytán nem bizonyult czélszerünek. A baj főleg az volt, hogy a töltéseket nem az érdekeltek, hanem mások csinálták, a­kik nem úgy rakták a gátakat, a­mint kellett volna. Ehhez járult még az is, hogy rossz törvényeket hoztak a vízszabá­lyozás ügyéről. Hogy csak egyet említsek, felhozom, ámbár ezt talán nevetségesnek fogják találni, hogy a törvényben az van, hogy a gátakra nem szabad menni és azokon semmiféle marhát sem lehet hajtani. Sokan tudják, hogy mily hiba ez intézkedés, mikor száz mértföldnyire kell a töltések mellett menni és a marha a töltések előtt úgy áll, mintha az templom volna, a­melybe senki sem jár. Ennek aztán az az eredménye, hogy a töltés teli van egérrel s mikor esik az eső, a padláson hull be, minek következtében millióknak kell ily bolond törvény miatt megsemmisülniük. (Élénk derültség.) Engedelmet kérek, de hogy ha tudom is, hogy a »bolond« kifejezés miatt nem méltóztatik ellenem ad­tot kérni, mint a régi megjegyüléseken, e kifeje­zést kénytelen vagyok oda módosítani, hogy ez a tör­vény helytelen, mert az, eltekintve attól, hogy annak az egerek úgy sem engedelmeskednek, mert azok bi­zony keresztül­lyukgatják a gátakat, csak az őrök és felügyelők szénája miatt lett a mérnökök kívánságára meghozva. Ezt tehát mindenekelőtt meg kell szüntet­ni. (Élénk helyeslés.) Ha t. ház, a földmivelés érdekében komolyan akarunk valamit tenni, mindezen kis palliativumok semmit sem, vagy csak igen keveset használnak. Mi be vagyunk ékelve Ausztria, Szerbia és Románia közé és hiába teszünk akármit, ha csak nem győz­zük meg Ausztriát arról, hogy ne törekedjék bennün­ket minden áron megsemmisíteni, mert a mi érdekünk az ő érdekük is. Ha a magyar ember szegény, csak egy kaputot vesz egy esztendőben, de ha gazdag, má­sikat is csináltat. Ne iparkodjanak tehát az osztrákok bennünket elnyomni azzal, hogy Oláhországból Szer­biából most is egész nyájakat hajtanak fel a piac­ra a végből, hogy ott iparczikkeiket elhelyezhessék. (Helyeslés.) Az osztrákoknak saját eszélyességük parancsolja, hogy ne iparkodjanak bennünket tönkre tenni, mert utóvégre is, ha mi nem fogunk létezhetni, ők is tönkre mennek. (Úgy van­­ balfelől.) Hiszen amúgy is annyi irigységet, a szállí­tások körül annyi mindenféle rexálást tapasz­talunk részükről, mintha bizony ellenségek volnánk. A miniszternek tehát kötelessége a viszonyokat Bécs­­ben feltárni és oly dolgokat meg nem engedni, a mik nekünk és közvetve Ausztriának is kárára vannak. (Úgy van­ balfelől.) Ezek azok, a­mikre az t. miniszter úr figyelmét felhívni kötelességem volt. (Élénk helyeslés). Wekerle Sándor pénzügyminiszter: T. ház! (Halljuk ! Halljuk!) Az előttem szóló t. képviselő úr két oly szempontot érintett beszédében, két oly kér­dést vetett fel, melyek specialiter tárczámat érdeklik. Kötelességemnek tartom tehát az elmondottakat valódi értékükre redukálni, annyival is inkább, mert az én csekély személyemet is méltóztatott a vita kö­rébe vonni. Az első kérdés, melyet felvetni méltózta­tott, vonatkozik a vaskartellre, vagyis a nagyobb vas­gyárak azon egyezményére, melyben azt a hányadot és árt, melyen a finomított vasáru forgalomba hoza­­tik, bizonyos időtartamra megkötik. Kötelességemnek tartom, azon közgazdasági meggyőződésemnek adni kifejezést, hogy én az ipar terén, a szabad fejlődésnek, a szabad mozgásnak va­gyok barátja és ebből kifolyólag, nagyon természete­sen, a cartelleknek nem lehetek szószólója. (Élénk helyeslés.) Anomáliának tartom a cartellt az iparélet terén, melyet ideig-óráig lehet tűrni, sőt az ipar érde­keinek megóvása szempontjából, ideiglenesen még elő is lehet segíteni; de ha nem akarunk czélt tévesz­teni, ha életképes ipart akarunk létesíteni, akkor a cartellek maradandóan hosszabb ideig fen nem tart­hatók és különösen a kormány nem gyámolíthatja, nem segítheti ezeket elő. (Helyeslés jobbfelől.) De hogyan áll t. ház, a kérdés a vas­cartelle­k tekintetében ? A vascartellek tekintetében nem az a kérdés, hogy, ha a magyar kincstár az egészet te­kintve, igen alárendelt és kis gyáraival kivonná magát, talán képes lenne ezt az anomáliát megszüntetni; az eredmény az lenne, hogy először is azon kincstári vasgyárak, mel­lyé magukat kivonnák, még azon mér­sékelt haszonnal sem tudnának dolgozni, mel­lyel most fenntartják magukat, sőt egyes válságos évek­ben, mivel nem is haszonnal, hanem veszteséggel dol­goznának, ez a veszteség oly nagy lenne, hogy képte­lenek volnának az állami vasgyárak magukat fenn­tartani, és a következés az lenne, hogy ezer, meg ezer munkás kéz, mely ott foglalkozást nyer, kereset nélkül maradna. És az lenne a következés, nemcsak állami financiális szempontból, hanem magyar köz­­gazdasági szempontból is, hogy azt a tért, mely­et hazai vasgyáraink ma elfoglalnak, még inkább fog­lalnák el az idegen vasgyárak és a következmény a képviselő úrra sem lenne közömbös, mert azt a nyers vasat, melyet most a t. képviselő úr előnyösen tud elárusítani, sehogy sem tudná elárusítani. Ezt vagyok bátor a vas-cartellre nézve megjegyezni. A másik vád, mel­lyel illetni méltóztatott, arra vonatkozik, hogy akkor, mikor a czukorgyárak ala­pításáról volt szó, az­által, hogy a répának az árát meghatároztuk, oly korlátot szabtunk, melynél maga­sabbra a répának az ára nem mehet. Nem akarok ki­terjeszkedni arra, hogy azoknak a czukorgyáraknak megalapítása, mely pedig a magyar mezőgazdaság és közgazdaság szempontjából, kivált mikor azt látjuk, hogy a mezőgazdasági iparnak egyes ágazatai nálunk mind szűkebb korlátok közé szorulnak és hogy ezen korlát megvonásával, úgy­szólván, tehetetlenül kellett szemben állanunk, úgy mezőgazdaságunk érdekében egy eminens és sürgősen végrehajtandó feladat. (He­lyeslés jobbfelől) de merem mondani azt, hogy akárki fogja higgadtan megítélni azt a nagy átalakulást, melyen ezen ügy nálunk az utóbbi évek során át­ment az ezt a legnagyobb közgazdasági alkotások egyikének lesz kénytelen elismerni. (Helyeslés.) De nem is erre méltóztatott kiterjeszkedni, hanem arra, hogy a kormány a mezőhegyesi árak ál­tal mintegy gátat szabott a répaárak emelkedésének. Nem tagadom, te­hát, hogy akkor, mikor ezt a kérdést meg kellett oldani, a kormánynak, bármennyire szí­vén viselte is, és pedig első­sorban a magyar mező­gazdaság érdekeit, nem lehetett az a szerepe, hogy ennek egyoldalú képviseletére vállalkozzék. A való­sítandó czél az volt, hogy minden áron létesítsünk c­ukorgyárakat, de ezen czél csak úgy volt elérhető, hogyha a gyárosok és a vállalkozó gazdák kölcsönö­sen szoríttatnak azon határig, hol a megegyezés léte­­sithető. (Helyeslés jobbfelől.) És méltóztassanak elhinni, hogy a legrosszabb szolgálatot tette, nemcsak a magyar közgazdaságnak, hanem specialiter a magyar mezőgazdaságnak is az és azok, kik azt hitték, hogy akkor képviselik érdekeit, ha túlságos követelésekre sarkallják a gazdákat. Ma, t. képviselőház, az akkori tevékenységtől már egy esztendő választ el bennünket; azon idő óta egy évi termés tapasztalatai állanak mögöttünk s én merek utalni azon tapasztalatokra, hogy nem valósá­gos áldás-e ez magának a mezőgazdaság szempontjá­ból és hogy a megállapított árak nem oly magasak-e, hogy nálunk a mezőgazdasági termelésnek egyik leg­­rentábilisabb ágát a c­ukorrépa termelése képezi ? (Igaz! Úgy van­ jobbfelől.) De­­, képviselőház, az igazság kedvéért bátor vagyok még kettőt megjegyezni. Először, nem lehet azt a mezőgazdasági répaárat, a 70 krral úgy oda­állítani, hogy az minden külön megjegyzés nélkül parifikáltassék más gyárak áraival. Mert igaz, — ha jól emlékszem — hogy 70 kr ott a répa ára, de mél­­tóztassék azt is figyelembe venni, hogy minő korlá­tozásnak kellett ott a gyárt alávetni ezen uradalom speciális érdekei szempontjából. Ezen uradalom fel­adata, hogy állattenyésztésre szolgáljon ; ott nem le­hetett szabad kezet adni a gyárosnak, hanem az ura­dalom fenhatósága alá kellett rendelni azt, azért, hogy az uradalom tulajdonképpeni rendeltetésétől el ne vonassék. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Másodszor, ott a répaátadás nem úgy történik, mint másutt, t. i. 5 °­ C-os felsulyban, hanem minden felsuly nélkül a gazdasági tiszteknek eredeti fölmér­­legelései képezik a fizetés alapját. Ez az árra nézve is jelentékeny különbség. A szeleteknek, hulladékoknak felhasználása teljesen az uradalom részére van biztosítva és bizonyos czukor­­árak elérése után még a nyereségből is van jövedelem biztosítva az uradalom részére. Ily körülmények kö­zött, t. képviselőház, a 70 krt, mint a jövedelemnek egyik tényezőjét kiszakítani és úgy állítani oda, mintha ez lenne mind­az az előny, a­mely az uradalomra há­rul, ez,­­ azt hiszem, nem felel meg egészen a valóság­nak. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Nekem erős meggyő­ződésem, hogy igenis meg lesz a financiális előnye a gyár megalkotásának az adózásra nézve, de meglesz a financiális előny ennek az uradalomnak jövedel­­mezőségére nézve. De másodszor nem is ez a gyár volt az tulajdonképpen, a­mely nálunk a répa­árakat szabályozta. Hisz, méltóztatik tudni, hogy a hatvani gyár szerződései már sokkal koráb­ban meg voltak kötve. A kérdés tehát az, hogy a többi gyárakkal, t. i. a szerencsi, vagy bot­falvi gyárakkal javítottuk-e, vagy rontottuk a hatvani gyár által megállapított répaárat? S itt merem mondani, hogy nem rontottuk, hanem határozottan javítottuk azokat, mert a pola­­risatio minden teljes foka után emelkedett ott az ár, és most minden 1h0-es fok után emelkedik; másrészt, míg ezelőtt a gyakorlatilag úgyszólván kivihetetlen bírói eldöntésnek volt fentartva, hogy a polarisatio foka miként állapíttassák meg, itt kimondtuk azt, hogy a kormány egy szakértője által kimondott szak­­vélemény lesz a döntő az ár fizetésére nézve. Ezek mellett, te­hát, a répaszeleteknél nemcsak a quantu­­mot biztosítottuk a gazdáknak, hanem egyúttal a répaszeleteknek szárazsági tartalmát is. Ott vetettünk fel először kötelezettségképpen egy kérdést, a­mely ma minden gazdai körben általános kívánalomként merül fel, t. i. a répaszeleteknek szárítási kötele­zettségét. Ezeket voltam bátor a valóság érdekében meg­jegyezni, kérve a t. házat, hogy ezen különben sem e tárcza keretébe tartozó dolgokat esetleg a pénzügyi minisztériumi tárcza költségvetésének tárgyalásánál méltóztassanak felhozni. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Tóth Antal a Rábaszabályozást sürgeti s az ügy jelenlegi állapotáról kérvén felvilágosítást, kéri a minisztert, hogy alkalmilag saját szemeivel győződjék meg az ottani viszonyokról. Miksa Elek: A tagosítás kétségkívül a gazda­ság czélszerű folytatásának sine qua non-ja. Azt hi­szem, hogy a szoros értelemben vett Magyarország­ban, a­hol rendezett úrbéri viszonyok már régen voltak, ez túlhaladott álláspont. De nem így va­gyunk a kis bérezés hazában, Erdélyben. Ott ugyanis az úrbéri viszonyok nagyon rendezetle­nek voltak és a tagosítások 1848 előtt Erdélyben csak mint fehér hollók mutatkoztak; 48 után pedig részint a gazdasági czélok előmozdítása, de — úgy hiszem —igen nagy részben a barázda­vágásoknak a jogegyenlőség alapján felmerült műtéteit megakadá­lyozni kívánva, a tagosítások már nagyobb mértékben kezdettek divatozni és ma úgy állunk, hogy körül­belül az értékesebb községek határain, a­hol különö­sen nagyobb földbirtokok vannak és a hol a régi ta­­gositási törvénynek megfelelő területquantum meg van, azok jobbára már tagositva lettek. De vannak, t. ház, Erdélyben igen szép határu községek, a hol földbirtokos nem lakik, hanem az u. n. bé­biró bir 100—200 kisebb földquantummal, melyek még a jelen­legi tagosítási törvény alapján is a tagosítás keresz­tülvitelére nem alkalmasak. Ennélfogva ezért az egyért bátor vagyok szavamat felemelni és azt úgy a t. ház, mint a t. miniszter ur becses figyelmébe aján­lani. (Helyeslés jobbfelől.) Ezen bajon, nézetem sze­rint, tal­án aképpen lehetne segíteni, ha nem állapíta­nék meg azt a minimumot, melynek alapján a tagosí­tás keresztülvihető volna, hanem talán kimondanék, hogy nem separatistikus szempontokból, hanem a községi összes lakosságnak és az államnak is érdeké­ben, utat és módot szolgáltatnánk arra, hogy ily köz­ségekben is keresztül vitessék a tagosítás. (Helyeslés tobbfelől.) Nézetem tehát az, hogy ily községekben akár a birtokosság, akár egyes, földbirtokkal biró lakos kérelmére engedélyeztessék a tagosítás. (Helyes­lés.) Második kérésem az volna, hogy a tagosítási eljárás, a­mennyire lehet, gyorsittassék, mert vannak esetek, hogy nem öt—hat, de 10—12 évig is eltart egy-egy tagosítás. Ez kimeríti az illetőnek bé­­ketűrését, kimeríti erszényét és szinte megfoghatatlan, hogy miért kell a dolognak oly hosszasnak lenni. (Helyeslés.) Ily községekben a tagosítás után azon­nal megszűnik a gazdálkodási rendszer, és minden em­ber elkezdi a földjét derüre-borura minden esztendő­ben bevetni, hogy kijöjjön a jövedelem. (Úgy van! ügy van!) Meggyüjti trágyáját, jövendőbeli gazda­sága számára, az az idők hosszú során át megromlik, értéktelenné válik, maga a föld pedig elveszti termő erejét. Nézetem szerint tehát nagyon szükséges volna a tagosítási eljárás gyorsítása. (Élénk helyeslés.) Na­gyon jól tudom, te­hát, hogy ez nem a földmivelésügyi miniszter úr teendője, de azt is tudom, hogy fontos közgazdasági érdekről lévén szó, az igazságügyminisz­ter úrral egyetértően bizonyára meg fogja tenni a szükséges intézkedéseket. (Helyeslés jobbfelől.) Herman Ottó Jókai beszédével igyekszik pole­­mizálni, melyről azt állítja, hogy a szőlőtermelőknek — ha utána indulnak — milliónyi kárt okoz. Hibáz­tatja, hogy a phylloxera-bizottság üléseiről nem közöl­­tetnek jelentések. Azért, hogy most a phylloxera-vész ellenében a közönség minden segedelmet a kormány­tól vár, a kormányt hibáztatja, mely megbénította mindenütt a társadalom öntevékenységét. Hosszasan beszél a szegedi rakpart bedőléséről. E bedőlést min­den szakember megjósolta az építéskor, de csak azért építették úgy a rakpartot, mert »A kegyelmes úr úgy akarta«. Azt mondja, hogy itt föl kell vetni a felelős­ség kérdését s ne az állam fizesse a szenvedett kárt, hanem az, aki okozta a helytelen terv keresztü­lerő­­szakolásával. A költségvetést nem fogadja el. Jókai Mór: A t. ház kegyes engedelmével sze­mélyes kérdésben kívánok felszólalni. (Halljuk! Hall­juk !) Az előttem szólott t. képviselő úr igen súlyos vádat mondott ki ellenem, t. i., hogy én beszédemmel az országnak megszámlálhatatlan, milliókra menő kárt okoztam. Ki kell nyilatkoztatnom, hogy nincsen az a microscop, a­melyen keresztül a t. képviselő úr ezt a csodabogarat fel tudja fedezni beszédemben. (Derültség.) a­melyet megc­áfolni akart. Én abban a beszédben semmit elő nem hoztam, mint azt, a­mi a kormány előterjesztésében benne van. Mindazokat a tételeket, a­melyeket a kormány által összehívott en­­quete — a­melyre maga a t. képviselő úr is hivatko­zott — elfogadandóknak vélt, én is elfogadandóknak tartom, csupán azoknak nagyobb mérvben való ke­resztülvitelét szorgalmaztam, (ügy van­ jobbfelől.) Azon kívül pedig szóltam a mezőrendőrségről és a talajjavító bankról. Hogy ezeknek melyike fogja az országnak azt a megszámlálhatatlan, milliókra menő kárt okozni, azt csekély eszemmel felfogni képes nem vagyok. E vádat kénytelen vagyok visszautasítani. (He­lyeslés jobbfelől.) Elnök az átalános vitát bezárja. Szapáry Gyula gróf földmivelési miniszter: T. ház! Kötelességszerűen akarok még némelyekre vá­laszolni, a­mik a vita folyamán elmondattak. (Hall­juk ! Halljuk!) Mielőtt ezt azonban tenném, bátor vagyok kijelenteni, hogy a felhozott kérdések közül egyikre nem fogok kiterjeszkedni, ez pedig a szegedi rakpart kérdése. A t. ház előtt tudva van, hogy azon kérdés iránt külön jelentés adatott be. Nekem semmi észrevételem sem lett volna saját szempontomból az ellen, hogy a rakpart tárgyában beadott jelentés a költségvetéssel egyidejűleg tárgyaltassék, ha a t. ház így határozta volna. Minthogy azonban a t. képviselő­ház nem tűzte ki a jelentést a költségvetéssel egyide­jűleg a napirendre, e tekintetben a felvilágosítás megadását elhalasztom azon időre, mikor a jelentés napirenden lesz. (Helyeslés a jobboldalon.) Magától értetik, hogy ha a tárgyalás alkalmával nem egyes képviselőtől, de magától a t. háztól részletesebb elő­terjesztés kivántatnék, azt teljes készséggel meg fo­­gom tenni. (Élénk helyeslés.) Hermann képviselő úr megjegyzést tett még azon értesítésre, mely az országos phylloxera-bizott­ság üléséről nyilvánosságra hozatott. De abban érde­mileg nincs eltérés közöttünk. Ő rosszalja, hogy nem adattak ki stenographicus naplószerű jelentések. De igenis történt az, hogy gyorsírói jegyzetek alapján az ülés folyamáról és minden ott történt felszólalásról terjedelmes jelentések adattak ki. Azt hiszem, hogy ez a czélnak teljesen megfelelt és azért ezen eljárást egészen helyesnek tartom. (Helyeslés a jobboldalon.) Mert én sem ezen, sem más bizottsági tárgyalások­ból, melyek hivatalosan történnek, titkot csinálni nem akarok. (Helyeslés.) épen azért tartatnak ezen tár­gyalások, hogy azok lehetőleg a közönség felvilágosí­tására szolgáljanak. (Helyeslés:) Azon felszólalások között, melyekre reflektálni kívánok, első­sorban áll Linder György t. képviselő úrnak felszólalása, a gazdasági hitel kérdésében. És mindenek előtt azon kérdést intézem a t. képviselő úrhoz, mily irányban kívánja, hogy az állam e rész­ben támogatását érvényesítse , mert ha azt kívánja a t. képviselő úr, hogy egy állami bank, vagy pénzsegé­lyezés létesíttessék, mely a kisbirtokosok hitelviszo­nyain segítsen, akkor előre is kijelentem, hogy ily el­járásra a kezdeményezést meg nem tenném; ha azon­ban a t. képviselő úr azt kívánja, hogy e részben a kezdeményezés s a kérdés elintézése bizassék első­sorban az érdekelt szövetkezetekre és vidékekre s az ott létező egyesületekre, és hogy a kormány feladata legyen e tekintetben elhárítani azon nehézségeket, melyek ily szövetkezetek létesítésével járnak: ez irányban a kormány a szükséges intézkedéseket akár törvényhozási, akár administrativ után hajlandó meg­tenni. (Helyeslés jobbfelől.) E részben, t. hát, már a törvény kijelölte az utat, melyet a kormány követni szándékozik. Méltóz­tatnak talán emlékezni mindazok, a­kik a regáléról szóló törvény megalkotásában részt vettek, hogy an­nak egy pontja utasítja a kormányt, különösen a pénz- és belügyminisztereket, hogy az ügy kellő fel­derítése után tegyenek intézkedéseket arra nézve, hogy a községnek jutó kártalanítási összegek, hitel­­szövetkezetek felállítására és támogatására fordíthas­­sanak. És kimondta ez a törvény azt is, hogy ezen ügyre vonatkozólag a kormány az előterjesztést egy év leforgása alatt tegye meg. Ebben tehát a mód meg van adva a kormánynak arra, hogy a kérdéssel ily irányban foglalkozzék és oly gyakorlati intézkedést és lépést, mely a kérdés sikeres megoldását leginkább elő fogja mozdítani, a kormány igenis hajlandó tenni. Ezen az úton szándékozik a kormány haladni és ezt az előterjesztést megteszi, de nemcsak az érdekelt mi­niszterek, t. i. a bel- és pénzügyminiszterek közbejöt­­ével, hanem a földmivelési miniszter hozzájárulásá­val is, hogy ekként a gazdaközönség érdeke szintén kellő figyelemben részesüljön. (Helyeslés többfelől.) Ez iránt a munkálatok folyamatban vannak s igy an­nak megtételét kilátásba helyezhetem. (Helyeslés jobbfelől.) Jókai Mór t. képviselő úr (Halljuk!) — mi­ként szavait reatificálva imént ismételte — nem kifo­gásolta az én intézkedéseimet, csupán azoknak bizo­nyos irányban való kiterjesztését kívánta. De a­mint már magam is mondottam, t. hát, ezen intézkedése­ket a kormány nemcsak az eddig jelzett irányban és mértékben, hanem azon túl is szándékozik foganato­sítani és én talán csak egyben térek el a t. képviselő úrtól, a­ki azt mondja, hogy nem elégséges az állami telepeken nyerhető szőlővesszőmennyiség előállítása, hanem meg kell tízszerezni a termelést ezeken a te­lepeken, én pedig azt mondom, hogy igenis ezeken a telepeken a termelést fokozni kell, de azonkívül vi­­dékenkint is kell ily telepeket létesíteni, abból az elvből indulok ki, melyből a t. képviselő úr is kiin­dult, hogy az Amerikából, vagy Francziaországból behozott vesszőknek aránylag sokkal kisebb része fogamzik meg, mint a­melyek közelebbről hozattak. (Helyeslés.) A t. képviselő úr kiterjeszkedett továbbá a ki­zárólag szőlőtermelés czéljából adandó kölcsönök kér­désére. (Halljuk!) Én, t. ház, e kérdésnek fontossá­gát elismerem és kijelentem, hogy azzal foglalkoztam. Hogy nem szóltam róla, ez tisztán arra vezetendő vissza, hogy nem szeretek oly terveket előterjeszteni, oly kérdésekről beszélni, melyeknek miként és mikor leendő valósítása iránt még garanciát nem vállalha­tok, mivel azok nincsenek oly stádiumban, hogy irán­tuk határozottan nyilatkozni lehessen. E részben már igen­is folytattam tárgyalásokat több pénzinté­zettel s az érdekelt szakkörökkel oly irányban, hogy oly pénzintézetek létesíttessenek, melyek szőlők tele­pítésére és alkotására előleget nyújtanának s e te­kintetben minden esetre első szükség azt megállapí­tani, hogy ily kölcsön ne egyeseknek adassák, hanem bizonyos körülmények kö­­t oly szövetkezeteknek, me­lyek egymás között a kölcsönös jótállást elvállalják,

Next