Nemzet, 1890. május (9. évfolyam, 2756-2785. szám)
1890-05-04 / 2759. szám
62BERKESZTŐSÉD: Ferenciek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a Berkesztőadóhez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 4759. (122.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1890. Vasárnap, május 6. Kiadó-hit az Ferencaiek-tere. Athenaeum-épület. ISMsalasz Előfizetést dr.t. A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budepesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ^ 8 hónapra g • hónapra 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 38 kr., negyedévenként 1 Ara f kr. vidéken • kr. (esti lappal együtt 8 kr.) IX. évi folyam. Budapest, május 3. A szellemi és physical erély szerencsés egyesülése: ez Szilágyi Dezső igazságügyminiszter egy-egy nagyobb beszéde. A puszta szellemi erő — bármily nagy, mint az övé — nem volna képes e hatalmas szónoklatok hordozására. És az erélynek oly nyilvánulásához, mely az igazságügyminiszter mai beszédéből Polónyi ellen kitört, valóban physicai erő is szükséges. De a gondolkodó és öntudatos erő. Polónyi, tegnapi hetykélkedése után ellehetett rá készülve, hogy az igazságügyminiszter kemény visszatolásban részesíti. Meg is kapta s pedig ismételten, mert nem állhatta, hogy ne replikázzon. A ház mindannyiszor, szinte pártkülönbség nélkül, élvezte a megérdemelt castigálás hol mulatságos, hol komoly jelenetét, mely felettébb hasonlíthatott ahhoz, midőn a görög mythologia szerint, Apollo nyúzta Marsyast. Mit avatkozott Apolló mesterségébe az ? Miért jogászkodott és hozzá még miért kötött ki Szilágyi Dezsővel Polónyi ? A népszónoki duhaj legénykedés szerepét nem lehet büntetlenül igazságügyi térre átjátszani. A parlamenti fenegyerekség megüti körmeit, ha a tudományba avatkozik, tudomány nélkül. Szilágyi Dezső mestere a szónak. Talán, mondják némelyek, túlságos nagy erővel dolgozik, mint valamely jól besűtött gőzgép. Talán az érvek hegyeivel — nem is szikláival — dobálózik, ahol elégségesek volnának néha a vitatkozás kavicsai. Ennek a szónoki Titánnak vasökle majd mindig egyenlő erővel sújt le, mint a gőzkalapács, agyonlapítva amit ér, habár tán csak legyinteni kellett volna. Polónyi jogászi hetykélkedése és Szilágyi ellen állandóan folytatott személyeskedése azonban ezúttal megérdemelte az agyonlapítást. A jogtudományi Marsyas nem mer fűszfapoétáskodni többé ott, ahol Apolló füleit sértheti. De az igazságügyminiszter most is, mint máskor — és némelyek véleményével ellentétben — megmutatta, hogy nagy erejében van fokozat; előadásának hangjában árnyalat. Ugyanazon hatalmas erő, mely Polónyit szétzúzta, az önmérséklet sima keztyűivel bánt el Horváth Lajos, Veszter Imre és Holló Lajos komoly érveivel, így felelt Mocsárynak is, igen érdekes nyilatkozatokat téve az esküdtszék kérdésében, habár e nemzetiségi túlzó ugyancsak provocálta a megtorlást. Hol van ma már Szilágyi beszéde után a sorrend kérdése? Hol a perrend codificatiójának elsőbbsége? Hol a Betétben való ugrás vádja ? Hol vannak azon összes vádak, melyeket a kir. táblák decentralisatiója ellen, akár a sorrend, akár a birói függetlenség, de különösen az elsőnek nevében felhoztak ? A többit Szilágyi a részletes vitára hagyta, kivéve a felhatalmazások kérdését, melylyel alaposan foglalkozott. A mozdulatlanságnak, cselekvésre képtelen tépelődésnek, a theoriák szürke ködében tévelygő határozatlanságnak ezen részint őszinte, részint álnok érvei mind ott feküsznek a parlament porondján, hatalmas erő által lesújtva, mindent szétszedő dialectica és ellenállhatatlan logica malomkövei közt megőrölve. Nem lehet feladatunk, hogy Szilágyi Dezsőt nyomról-nyomra kísérjük nagy, szinte rengeteg mérvű beszédében. Érdekes, de hosszú kirándulás volna ez a tudomány, az eszmék magas alpesein, a cáfolatok zuhatagai, a támadások meresz és rohamos hegyi patakjai mellett; a sziporkázó szellem fényjátéka közepett. Ez a nagy beszéd kettős tükör volt. Egyik mutatta a sötét igazságügyi múltat, a másik a fényes jövőt. És nemcsak mutatta, hanem utóbbiba szinte már bevezetett bennünket. Ez a jövő nem káprázat, hanem komoly valóság, melytől csak rövid idő választ el. E rövid mesgyén csakhamar átvezeti az országot Szilágyi tudománya és erélye. Nem a theóriák ellen nyilatkozott ma, midőn az elméletek helytelen előtérbe tolásáról szólt. Tudja ő, hogy elmélet nélkül nincs tudomány , de egyszersmind hasztalan a tudomány a gyakorlati megvalósításhoz szükséges erély nélkül. Valóban csak így lehet reformálni tudománynyal és erélylyel. A tudomány igen szép és szükséges dolog. Nélküle jó és tartós reform képzelhetetlen. A puszta empirismus ephemer dolgokat teremt, melyeken nem ragyog az eszme fénye. A tudomány a vezér, ez viszi elől a világító fáklyát. De az erélynek nyomon kell követnie azt, mint a fegyveres csapatnak parancsnokát. Annál van az ész, a gondolat, ennél az erő. Azé a magas látkör, ezé a tett. A tudomány erély nélkül hallati tépelődés, mely sem önmagával, sem az eszmével nem képes tisztába jönni. Szilágyi Dezsőben a tudomány és erély együtt ültek az igazságügy miniszteri székbe. Az eszme és a tett. Miért késtek oly soká igazságügyi reformjaink? Nemcsak pénzügyi viszonyaink miatt, mert hisz volt idő, alkotmányunk visszaállítása után, midőn a pénzügyi miseria dohos légköre nem fojtotta meg a csirázó eszméket, a reformok zöld hajtását. Azért, mert e két tényező nem foglalta el együtt az igazságügy miniszteri széket. Ha a tudomány meg is volt, nem egészítette azt ki az államférfimerő, mely képes az elhatározásra és a keresztülvitelre. Hamleti tépelődéssel még végtelen időkig fenn lehetne tartani a jelen türhetlen állapotot. Fenn lehetne tartani az igazságügyi legnagyobb képtelenséget, a központosított ki. táblát. Hiszen a sorrend kérdése felett — Horváth Lajossal, Veszterrel, s másokkal el lehetne tépelődni még legalább egy évtizedig. Ki is jelentette Szilágyi Hollóval szemben, ki még az anyagi codificatiót is sürgette, hogy ez esetben ebben a százban reform nem lehetne. Melyik reformot kell megvalósítani előbb, a birói Organismus!, vagy az alaki codificatiót? E felett folyhatna a vita, ki tudja meddig! És a mérsékelt ellenzék kiválóan jó médiuma a tépelődéseknek és elhatározásra való képtelenségnek. Ez magyarázza meg ez ellenzék örökös politikai ingadozásait. Hoszszú és kínos vergődések után elhatározta magát valamire, de mi haszna? Újra előtérbe lépett a töprenkedés, s megdőlt az elhatározás. Soha még nem volt jelentékeny államférfiú, akiből a tetterő hiányzott volna. Nem volt nagy reformer az igazságügy miniszteri széken sem, ki valóban ritkán volt még külföldön is. A csak jogász, de nem egyszersmind államférfi — igazságügyminiszterek rendszerint sokat törődtek a jogászok disputáival. Ezek pedig ritkán vagy soká hoznak tisztába valamely elvi kérdést. Évtizedek kellenek, míg egy-egy elv vitatlanná lesz, sőt alig van még alapvető kérdés is, mely teljesen vitatlanul állna a tudomány dogmája gyanánt. Ez nagyon természetes, mert az eszmék birodalma nagyon finom, nethem valami. Nem lehet azt occupálni, hadsereggel megszállni, s abban a tulajdonjogot betelekkönyvezni, a lázadásokat fegyveres erővel leverni, vagy meggátolni. Ki győzné bevárni e vitatkozások végét, melyek mindig újrakezdődnek? Más feladata van a törvényhozásnak, más a tudománynak. Ha a törvényhozás be akarná várni a destillált végső eredményeket, úgy a codificatio, sőt a bírói szervezet megalkotása lehetetlenné válnék. Ez volt oka, hogy a jogászok vitáiba kiváló államférfiak az erély szavával avatkoztak. Ezt tette I. Napóleon, ezt Bismarck. Ha a nagy cancellár nincs, a német jogászok még most is vitatkoznának az egységes büntető törvénykönyv és eljárás felett. A birodalmi egység tán ebben a században sem nyerne kifejezést a büntetőjog egységében, ami az állami egységnek szükséges következménye. Szerencsére Magyarországnak most van igazságügyminisztere Szilágyi Dezsőben, aki jogász és államférfi egy személyben. Oly előny, melylyel eddig mi sem bírtunk, de nem igen bíit a külföld sem, így elérkezett a reformok valódi korszaka. Azon korszak, melyben többé nem pusztán tervezgetünk, hanem cselekszünk is. Szilágyi Dezső tudománya biztosítja a reformok irányának helyes megválasztását, erélye ezek gyors keresztülvitelét. Bizonyítja ezt a kir. táblák decentralisatiója. Ez a reform megbukott volna, maguk a részletek miatt Szilágyi nélkül. A helyi érdekek lármás zsidójától visszadöbben vala minden igazságügyminiszter; csak ő nem. A városok versenyében mindenki eltéveszti vala a helyes irányt; csak ő nem. A hatalmas befolyásoknak mindenki más enged vala, csak ő nem. És most készülnének — ha ugyan az egész reformot el nem fújta volna a támadt zivatar — készülnének a családi kir. táblák, mint készültek és sajnos, hogy elkészültek, a családi vasutak és törvényszékek. Készülne a másodfokú birói szervezetnek oly monstruma, mely tán még ijesztőbb lenne, mint amily ijesztő a jelenlegi Trendszernek absurd tévedése, az egységes királyi tábla. És mikor lenne szóbeliség? Valódi szóbeliség, nem annak valamely életképtelen elfajzása. Talán nagysokára, vagy éppen soha. Erély nélküli igazságügyminiszter mellett— még, ha tudománya meg is leendett — attól lehet vala tartani, hogy megalkuszik a félrendszabályokkal. Hogy inkább kontárművet alkot, mintsem megküzdjön a nehézségekkel. Szilágyi Dezsőnél ettől nem lehet tartani. Szilágyi csak egygyel alkuszik meg: a gyakorlati szükségességgel. A nehézség nem akadály azon erélylyel szemben, mely gyakorlati próbát tett a kir. tábla decentralisatiója által. E reform sikere nem kétséges. Nem volt kétséges a parlamenten kívül, ahol felette a szakférfiak tanácskoztak. Annál kevésbbé lehet kétséges a parlamentben, melyen a helyes reformot az ékesszólás diadalmenetben viszi keresztül. Éz Szilágyi Dezsőben meg van a harmadik ritka tulajdonság is, mely egy államférfit ékesít: a szó hatalma. Az ékes szó hatalma, a dialectica ellenállhatlan ereje. Szilágyi minden felszólalása úgy hat a házban, mint a világosság a félhomályban, egyszerre megvilágítja a kérdéseket. Vita esetén úgy hat, mint az éles kard: egyszerre ketté vágja a csomókat. Küzdelem esetén akkér, mint az ellenállhatatlan roham, szétszórja a vele szemben álló küzdőket. Ily három tulajdonsággal: tudománynyal, erélylyel és ékesszólással meg lévén áldva az igazságügyminiszter, kétkedhetik-e valaki a reformok sikerében? Nem kétkednek bizonyára azok sem, akik a decentralisatio ellen aggodalmaikat fejezték ki. Nem kétkedik a ház és pedig pártkülönbség nélkül. Mert pártkülönbség nélkül helyeselte Szilágyi Dezső zárszavait, melyekben utalt arra, hogy a decentrális adó megszavazása nem a nyugalmat fogja rá nézve jelenteni, hanem a kötelezést a munkára. E szavakat, szintén pártkülönbség nélkül, helyesli és üdvözölni fogja az egész ország. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 3. Csapdában. Mesterségemre nézve építész vagyok. Egy régi jó barátom, ki mesterségére nézve lelki betegek orvosa, a minap a következő levelet írja nekem: »Kedves barátom! Intézetem, istennek hála, immár olyan keresettségnek örvend, hogy nagyszámú betegeimnek alig tudok helyet adni. Építkeznem kell. Légy tehát szives és látogass meg ezekben a napokban. Délelőtt jöjj, hogy azután nálam ebédelhess s az asztal felett beszélhessük meg, mit és hogyan építsünk. A viszontlátásig ölel hived — stb.« Harmadnapra délelőtt már becsöngettem a csinos és vidám villa kapuján, melyben barátom lakik. A nyájas lakház zöldelő kertjén túl emelkedik az őrültek szomorú háza. Az ebéd idejéig az őrültek orvosával kívülről vettük szemügyre a kibővítendő épületeket és a telkeket, melyeken majd tovább építkezhetünk. Aztán visszamentünk a nyájas orvosi lakba, hol a finom háziasszony pompás ebédre várt bennünket. A tálak és boros palaczkok egymásra ürültek ki s a beszéd árja megeredt. Házigazdám rejtelmes mestersége nagyon érdekelt engemet. S ő maga nagy tapintattal érezte ki, mi az, ami tapasztalataiból a lakás előtt is érthető. Beszéde közben rátért arra, hogy milyen nehéz és sok furfangot igénylő dolog, a szerencsétlen megtébolyodottakat az őrültek házába beszállítani. A legtöbb őrült, mikor érezni kezdi agyának bomlását, irtózik attól a gondolattól, hogy az őrültek házába vigyék. Az erőszak mindig kegyetlen és nem egyszer veszedelmes dolog. Ezerféle körmönfont furfangot kell az őrültek orvosának kitalálni, hogy a beteget szép szerével csalja be abba a szomorú házba, ahol gondos és szakszerű az ápolás és mégis olyan ritka a teljes gyógyulás. — Egy fogorvost, ki közveszélyes tébolyba esett, sehogy sem volt képes családja ideszállitani. Végre elmentem hozzá magam s nagy komolyan elpanaszkodtam neki, hogy egy betegem rettenetes fogfájásban szenved. Kértem a fogorvost, segítsen szegény betegemen. A fogorvos szó nélkül csomagolta össze műszereit — kocsiba ültünk és jött velem. A csel teljesen sikerült. A tébolyodott fogorvos azóta itt van, biztos őrizet és kellő gyógykezelés alatt. — A tébolyodott ügyvédet úgy csalom ide, hogy perem van s rá akarom bizni. A papot úgy, hogy az utolsó kenet feladása végett siessen ide. Teremtette, gondolom én, — mig barátom ügyes fogásairól beszélt — az építészeket meg bizonyosan úgy csalja ide, hogy építtetni akar velük. Végig simítottam koponyámat s megnyugtattam magamat, hogy én nem vagyok bolond és én csakugyan építeni fogok itt valamit. — Nem is hinnéd — folytató barátom — hogy a szegény tébolyodottak mennyire megvannak egészséges, épelméjűségükről győződve. Alig van közöttük egy is, aki sejtené, hogy ő bolond. Kezdtem magamat roszszul érezni. Hátha én is csak ilyen csalódásban ringatódzom. Barátom tovább beszélt: — A múltkor egy fiatal gavallérral volt dolgom. Sehogy sem tudtam ide csalni. Végre meghívtam ebédre. Eljött. Ott ült, éppen azon a helyen, ahol te most. Ebéd után megkérdeztem, nem akarná-e megnézni bolondjaimat. Persze, hogy akarta. Fölvezettem a kórházba s mutogattam neki a külön cellákat. Egy jól kipárnázott cellának az ajtaját hirtelen becsuktam mögötte. Tehát ezt is megfogtam. Kényelmetlenül fészkelődtem azon a helyen, ahol, mint most megtudtam, néha napján bolondok szoktak ebédelni. Vájjon nem az ebédel-e ott most is ? Elűztem s eltitkoltam bolondos kétségeimet. Soha az öregapám sem volt bolond, már pedig a lelki kórságot az ember rendesen úgy örökli. Nem, az én hivatásom nem puszta ürügy. Én csakugyan, valósággal építeni jöttem ide. Ebéd után barátom engem is megkérdezett, hogy nem kivánnám-e megnézni a betegeket? A dolog nagyon érdekelt s szégyenlettem még csak tréfásan is fölemlíteni gyermekes aggodalmaimat. Felmentünk a kórtermekbe. Összejártunk vagy ötven szobát s láttunk vagy százötven őrültet. Mögöttem egy cella ajtaját se csukhatta be barátom, mert ügyeltem, hogy egy lépéssel mindig én álljak hátrább. Végre kijöttünka bolondok épületéből. Amint a kapun kifordultunk s a friss utczai levegő az arczomba lehelt, boldog bizonyosságban voltam a felől, hogy én igazán nem vagyok bolond. Alig mentünk öt lépést az utczán, észrevettem, hogy újdonol selyemesernyőmet föntfeledtem az ötven szoba valamelyikében. Emlékeztem is rá homályosan, hogy hol tettem le. Szóltam barátomnak, hogy egy perczre nekem vissza kell szaladnom az esernyőmért. — Jó, jó, csak siess. Valamelyik ápoló majd segítségedre lesz az esernyő keresésben. Barátom visszakisért a lépcsőig, melyen én, egyszerre négy fokot is ugorva, rohantam fölfelé. Az első emeletről egy ápoló bámészkodott le. A lépcső alján álló orvos rám mutatva, élénk gestu-sokkal integetett föl neki s odakiáltott, hogy »kisérje a szobákba a nagyságos urat.« S a szolgálatkész ápoló menten a hátam mögött termett s különös, tudákos gyöngédséggel kezdett kisérni. — Ide be, balra, nagyságos uram. Úgy, úgy szépen. Csak balra tartsunk. Megálltam a folyosón s végig néztem a furcsa ápolót. — Atyámfia, maga engem ne a hátam mögött igazgasson, hanem menjen előttem és vezessen. Keresse pedig főképpen az esernyőmet. — Hogyne, édes nagyságos úr. Keressük, bizony keressük. Előre megyek, úgy, úgy, de aztán szépen tessék utánam jönni. S láttam, hogy a bolond ápoló sunyi módon int egy collegájának. Most már az első ápoló előttem ment, hanem a másik akit odaintett, mögém került. Ismét megálltam. — Aki erre-arra áldójuk van kendteknek! Csak nem képzelik, hogy bolonddal van dolguk. Most már egy tappodtat sem megyek tovább. Keressék meg az esernyőmet maguk, vagy vigye az ördög az egész esernyőmet. És megfordultam, hogy lesiessek megint a lépcsőn s panaszt emeljek barátomnál az ápolók ostobasága ellen. Az ápolók megfogtak. Egyiket nyakon vágtam, a másikat földhöz. — Dühöngő őrült, — ordította a két ápoló. S egy pillanat alatt, mint hat szelindek, hat ápoló csüngött rajtam. Rúgtam, kapáltam, ordítottam, káromkodtam, — nem ért semmit. A hat ápoló fölkapott, mint könynyü lapdát s behajitott egy jól kipárnázott szobába. Csitt-csatt, — kettőt csattant a zár és én be voltam csukva, mint bolond, egy dühöngőknek csinált czellába. Rémületem határtalan volt. Hátha csakugyan bolond vagyok ? Szemlét tartottam életem utolsó szakának minden eseménye felett. Tettem-e valami olyast, ami bolondra vallana? Udvaroltam egy ballerinának. De nem vettem el. Tehát nem vagyok bolond. Igen, de írtam hozzá verseket. Egy építész, aki verseket irt Biz Isten, mégis bolond vagyok. Ezt rímeltettem össze, hogy »bájad hatványozott — azért vagyok én átkozott.« De hiszen ez versnek elég józan s nincs benne semmi ihlet. Pedig az ihlet szent őrültség! így hát én mégsem lehetek őrült. És végre is, azokat a verseket nem tettem közzé. Csak köztünk maradtak, tudniillik köztem és a ballerina közt. Szóval közbotrányt nem okoztam s közveszélyes nem voltam. Nem és ezerszer nem, én nem vagyok bolond ! És ha az vagyok is, csak titokban vagyok az. A világ mit sem tud arról, hogy én jövedelmem másfélszeresét Amaranthára költöm. Arról kívülem csak Amarantha tud. S ha ő árult el s ő csukatott ide, akkor ő a bolond s őt kell ide csukni. De, ha nem vagyok bolond, akkor az én orvos barátom mért nem jön értem ? Feltűnhetett már neki, hogy milyen sokáig maradok el az esernyőmért. A cella ajtaján egy kis négyszögű lyuk volt. Azon folyvást egy szem kukucsált be hozzám. Őriztek, hogy kárt ne tegyek magamban. Majd megnyílt az ajtó s egy udvarias másodorvos lépett be rajta, aki igen illedelmesen kért rá, hogy adnék neki kölcsön egy peniczilust. Ez hallatlan ! Most már attól tartanak, hogy megbicskázom magamat. De meggondoltam a dolgot. Ha nem adom oda a peniczilusomat, még bolondabbnak fognak tartani s birkózva veszik el. Megvetéssel hajítottam oda, a másodorvos lábához. — No, no, jó ember, majd írunk magának egy kis csillapítót. — Írjon, jó ember, amit akar s egye meg maga. Nekem azonban rögtön küldje ide az igazgató orvos urat, akinek vendége vagyok. — Igen, igen, mindnyájunk vendége. De legyen nyugodt, jó ember, az válik az ön javára. Az igazgató orvos úr pedig most nem jöhet ide, mert őt előbb sürgősen elhívták egy haldoklóhoz. Ha attól szabadul, bizonyosan mindjárt eljön s megnézi önt. Hiszen ő hozatta önt ide. Most már világos volt előttem a dolog. Csakugyan nem vagyok bolond. Az ostoba, ápoló félreértette barátom integetését , s barátomat rögtön rá a haldoklóhoz hívták, így kerültem én a csapdába. Benn voltam vagy két óráig. Végre hangos kacagásba futó káromkodás jelezte, hogy barátom siet fölmentésemre. Szidta az ápolókat, de a nevető görcs elvette szitkainak komoly jellegét. Csak úgy peregtek a könnyei a nevetéstől, mikor kitárta a cella ajtaját s bocsánatomat esdve, a nyakamba borult. — Megbocsátok, pajtás, de megyek. És nyargalva távoztam a bus intézetből. Ott maradt nemcsak a selyemesernyőm, hanem a peniczilusom is. Barátom kérlelve rohant utánam. — De mondd csak, mikor lösz az építkezés végett ? — Soha! Andronicus. Mai számunkhoz egy év melléklet van csatolva. A képviselőház holnapután, május 5-én, hétfőn, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A királyi táblákról és kir. főügyészségek szervezéséről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalása. jej ei x_, yr ci, xr- Budapest, máj. 3. (A bécsi tanácskozások.) A bécsi tanácskozások, amelyekre gr. Szapáry miniszterelnök, Wekerle pénzügyminiszter és Tarkovich államtitkár ma este utaztak el, a »B. C.« értesülése szerint, valószínűleg két vagy három napot vesznek igénybe. Budapest, máj. 3. (A parlamenti illem és a »Pesti Napló«.) Tisztelt laptársunk Szilágyi Dezső igazságügyminiszternek mai beszédére olyatén megjegyzéseket tesz, melyekből azt kell következtetnünk, hogy a parlamenti illemre vonatkozó fogalmakkal vagy nincs tisztában — amit azonban eszünk ágába sem jut róla feltételezni, — vagy pedig a vitatkozásban résztvett egyének személye iránti elfogultságában az egyik résznek minden jogot concedál, míg a másik ellenében olyan korlátokat akar felállítani, melyek a parlamenti illem szabályainak legscrupulosusabb értelmezése mellett sem lehetnek irányadók. Miről volt szó ? Egy képviselő oly szavakat használt a miniszter ellenében, melyekről a miniszter kimutatta, hogy azokban otromba gyanúsítás foglaltatik. Miután ezt kimutatta, az illetőt a szellemes gúnyölő fegyverével nevetségessé tette. Akkor, midőn ez a gyanúsítás a házban elmondatott, a »Pesti Napló«-nak nem volt szava a parlamenti modor ezen formája ellen; de a 7T ' '"usitás abstml voltát fetüntetve, az illetőt épp. gyanúsításával teszi a háznak nevetséges alakjává, a »Pesti Napló« könyörületes szive megesik a fegyverbarát« kegyetlen sorsa fölött s rész néven veszi a parlamenti »stylszerüség« okából, hogy a miniszter a gyanúsítást igaz nevén nevezi és azt mondja, hogy a miniszter az ellenzékkel gorombáskodik Egy alkalommal jó tanácsokkal is szolgál az igazságügyminiszternek, hogy miféle szerepet tartson magához méltónak. A »Pesti Napló«-t, aki úgy látszik, igen otthonos a tanácsok osztogatásában, figyelmeztetjük, miszerint arra, hogy valaki a parlamenti illem nevében beszéljen, jogot kell szerezni és ezt a jogot nem adja meg magában arra a bizonyos ,finom hártyádra való visszaemlékezés , aki pedig a parlamenti illem iránt criticát kíván gyakorolni, annak — minden előzménytől el- Sport-levél. Bécs, május 2. Tíz nap óta a Derbyre vonatkozó combinatiók jelentékenyen megváltoztak. A múlt csütörtöki és vasárnapi verseny halomra döntötte az összes eddigi számításokat és tág kaput nyitott az ismeretlennek és kiszámíthatlannak. A tanulságot, amely a bécsi tavaszi meeting nyolcadik és kilenczedik napi futásaiból levonható, legelsősorban a budapesti gyep látogatói fogják hasznukra fordíthatni. A hetedik nap (ápr. 22.) legnevezetesebb eseményét a Bálvány-handicap képezte, amelynél a versenylátogatók túlnyomó része a »Királyné« biztos győzelmére számított. Noha e remény az alább elmondandó okoknál fogva nem valósult meg, mégis kétségkívül teljesen jogosult volt, mert az egész verseny lefolyása bebizonyította, hogy az oroszvári istálló nemesvérű kanczája soha se volt jobb és versenykészebb állapotban, mint éppen most. A bookmakereknél a »K irá lyné«-re és Rothschild báró »Resolute«-jára egyforma összegekben fogadtak ugyan, (az illetők legjobban tudhatják, miért) és annyi bizonyos, hogy a múlt évi Szt.István díj nyerője a handicapozásnál rendkívül kedvező elbánásban részesült, amennyiben 24 fonttal kevesebb súlyt kellett vinnie az egy angol mtföldnyi hosszú pályán a gégebajos »Királyné«-nál. Ami a startot illeti, miután azt a legnagyobb figyelemmel kísértük volna, nyíltan ki kell jelentenünk, hogy éppen úgy nézett ki, mintha egyenesen a »Resolute« számára lett volna megcsinálva. Mikor a fehér lobogó lehanyatlott, a »Reso lute« és a többi tíz ló első sora közt legalább 2 lóhosszuság, a »Resolute« és a »Királyné« közt pedig legalább 8—10 lóhosszuság volt. És ha mindennek daczára, továbbá annak, hogy a »Királyné«, amely e pálya 2/8-ad részén a többi ló közé beékelve nem nyomulhatott elő és mikor végre kívülről e hosszú oldalon iparkodott előre hatolni, a legutolsó pillanatban az ostor alatt kitört, mégis »W ei k i« mögött, (a mely 14 fonttal kevesebb súlyt vitt), alig lófejnyi különbséggel harmadiknak érkezett be, — bízvást állíthatjuk, hogy »kevésbbé szerencsétlen« körülmények közt, a versenyben részt vett lovak közül egyik se lett volna képes a győzelmet elragadni előle. De hát hiába, vannak »véletlenek« a melyek mindenhez inkább hasonlítanak, mint véletlenekhez. A nyolczadik napon volt a mérkőzés a Zsupándijért és ez alkalommal mutatta be magát az idén először »Kalksburger«, az Esterházy-istáló eddigi Derby jelöltje. Hangsúlyozzuk, hogy »eddigi«, mert a futás után megszűnt az lenni. A startnál csak három ló jelent meg: »Kalksburger«.