Nemzet, 1892. május (11. évfolyam, 3475-3505. szám)

1892-05-04 / 3478. szám

öK,SÍBZtOSbe : Ferenczsek­ tere, Athenaeum-épület, 1. emelet. A lap szellemi látó ét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 3478. (124.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1892. Szerda, május 4. KIADÓ-iiiVATAl, ? . F­erencsiek-tere, Athenaeum-épület, földi*InC Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra 2 frt, 8 hónapra ................ „ n „ a „ 6» 6 hónapra .......................... 12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » _^r» * *«’• vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) XI. évi folyam. Budapest, május 3. Neki állottak a nagy-horvátok Fiumé­ban, és úgy tettek, mint a gömöri koldus: felosztották vagy jobban mondva, maguk­nak beosztották a monarkia egy részét. Ki­mondták, hogy Dalmáczia, Bosznia, Hercze­­govina, Isztria Horvátországhoz csatolandó és hogy a többi szláv népekkel, különösen a csehekkel szolidaritásba lépnek és a szláv eszmének és testvériségnek terjesztésére na­gyobb akcziót kezdenek. Hogy pedig ennek az akcziónak mindjárt foganatja legyen, el­határozták, hogy az idősb Starcsevicsnek palotát építenek, mely neki lakóházul, a pártnak klub-helyiségéül fog szolgálni és, hogy Fiuméban lapot alapítanak. Mindezeket a nyilvánosságra jutott ha­tározatokat és ezeknek nyilvánosságra nem jutott indokolását, sőt a bizonyosan titokban létrejött többi határozatokat is,­­ a közvéle­mény minden nyugtalanság nélkül fogadta. Mondhatjuk, komolyan sem vette sem Hor­­vátorországban, sem nálunk, sem a monarkia többi részében. Pedig még azt is tudtul ad­ták a világnak, hogy bosnyákok szintén részt vettek a tanácskozásban, minek a pro­paganda érdekében a nagy-horvátok igen nagy jelentőséget tulajdonítanak. Oka annak, hogy minden nagy erő­feszítés és nagyhangú­ határozatok da­czára, a nagy-horvátok nagy hatást akc­ió­­juk bejelentésével el nem értek, egyszerűen abban van, hogy egyfelől csak a szavuk nagy, de erejük hozzá nincs; ezt több évi tapasztalás fényesen bizonyítja ; másfelől tény, hogy a fiumei tanácskozás a horvátor­szági választásokkal kapcsolatosan tartatott, azt pedig mindenki tudja, hogy ez aktussal szemben a nagy lárma a törpe minoritás ré­széről inkább a gyöngeségnek, mint az erő­nek jele ; harmadszor pedig megrontja az ilyen tanácskozások és fenyegető határozatok jelentőségét főleg az a körülmény, hogy már a megállapodások természete visszatükrözi azt a kettős jellemvonást, mely a közremű­ködő tényezőket jellemzi: az egyik az önzés, a másik a nagyzási hóbort. Önzésből hozták a Szarcsevics házának felépítésére vonatkozó határozatot, a­mit, hogy miképen és mikor foganatosítanak, egészen más, talán sokkal nehezebben megoldható kérdés. Nagyzási hó­bort vonul el többi határozataikon, mert a monarkia felforgatására és átalános szláv agi­­táczióra akarnak vállalkozni azok, kik saját hazájukban csak a községi képviseletekben tudták — presszióval és korrupczióval — fen­­tartani befolyásukat, de a törvényhozásra és kormányra semmi hatást gyakorolni nem képesek. Származik ez onnan, mert — poli­tikában — közelről megismerve, lejárják magukat és így csak a messze hangzó frázi­sok segítségével iparkodnak magukon se­gíteni. A­mi pedig azt az ő általános szláv szo­lidaritásukat és testvériségüket illeti, ame­lyet most az egész monarkia szláv népeire akarnak kiterjeszteni, ez származhatik orosz biztatásból vagy szolgálhat Oroszország ke­gyeinek és rubeljeinek megnyerhetése czél­­jából tervezett feltűnésre és így csak a régi nóta, melyet minél messzebb kinyújtani és szélesebb körben terjeszteni szeretnének, de amely mind kevesebb tartalommal és jelen­tőséggel bír. Nagy szláv hóbortjuk közelről vizsgálva c­áfolatot nyer abban a bánás­módban, amelyben ezek a nagy horvá­­tok közvetlen testvéreiket, a szerbeket, oda­haza részesítik. Mert ha a kormány és tör­vényhozás védő keze és biztosítékai — isko­lai, egyházi ügyekben — ezekre ki nem ter­jednének, sokkal nagyobb elnyomásban és legalább olyan biztos kifosztásban részesül­nének, mint az orosz hatalom alá került né­pek. Ez tiszta fogalmat ad arról, hogy a szláv testvériséget és szolidaritást az izga­tók nagyon jól képesek felhasználni saját önző czéljaik számára, de komoly tartalom­mal ellátni sem nem akarják, sem nem tudják. De hát mégis csak van rendszer az őrültségben. Mert egy kis, fanatikus töredék­nek mesterséges izgatásával és nagyhangú önző akc­iójával van ugyan dolgunk, azon­ban a közönség egy — szerencsére kis — ré­szének, a bel- és külföldön való megtévesz­tésére, mégis alkalmas az; hiszszük, hogy Fiuméban csinálhatnak egy kis izgalmat lapjukkal és konspirácziójukkal; hiszszük, hogy lesz olyan délszláv és olyan cseh, ki felül nekik; hiszszük, hogy Oroszor­szágban, sőt a latin államokban is, ellen­ségeink szeretik az effélét felfújni és el­lenünk kizsákmányolni, de hát mindez csak arra indít, hogy a kormányok és helyi ható­ságok illetékes figyelmébe ajánljuk az illeté­ket és ezek működését. Csak arról kell gon­doskodni, hogy erejükhöz mért méltánylás­ban, szándékaikhoz és működésükhöz méltó elbánásban részesüljenek. Hadd legyen min­den frázis­hólyaguk szétrepesztve és minden cselszövényük leleplezve benn és künn egy­aránt. Az ilyen tényezőkkel és akcziókkal szemben legczélszerűbb a valóság felderí­tése, mert akkor valóságos kicsinységükben jelennek meg úgy az emberek, mint handa­­bandáik és nem, hogy hatást nem gyakorol­hatnak, hanem még nevetségessé is lesznek! A képviselőház holnap, szerdán d. e. 10 óra­kor ülést tart. Napirend: A földmivelésügyi tár­­cza költségvetése, esetleg az igazságügyi tárcza költségvetésének tárgyalása. A honvédelmi ál­lamtitkár felelete Thaly Kálmán interpellá­­cziójára. Az országgyűlési szabadelvű párt holnap, szer­dán este 7 órakor ülést tart. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 3. Mutamur. Herczeg Ferencz huszonkét elbeszélése. Kiadta Singer és Wolfner. Ára 2 írt. Úgy emlékezem, a »Daruvári híd« czim­ű hu­szárhistória volt az első dolga Herczeg Ferencznek, mely egyik elterjedtebb hírlap tárczájában vagy há­rom évvel ezelőtt megjelent. Már aznap minden új­ságolvasó budapesti társaságban beszéltek a nagyon, de nagyon egyszerű kis manőver tréfáról s kérdezget­ték úton-útfélen, hogy ki az, aki ezt írta. Akkor senki sem tudott a kérdésre felelni. Mi sem tudtunk, mi fiaital író-nemzedék, akik már oly régen viseljük a malicziózus »fiatal« jelzőt. Ma már nem kérdezőskö­dik nálunk senki Herczeg Ferencz után. Mindenki tudja már, ki é­s tán tőle kérdezgetik már az embe­rek, hogy kik is vagyunk mi régi fiatalok. Nagy kedvem volna most egészen őszintén neki menni a tisztelt közönségnek s odadörögni szemébe a következő igazságokat. Tisztelt közönség! Ebben az országban van már vagy egy tuczat fiatal író, ki tíz-húsz év óta kitűnő tehetségét a legszorgalmasabb tanu­lással, a legnemesebb és ernyedetlenebb munká­val egyesíti, csakhogy az ön kegyes tetszését megnyerje. Majd megőrülnek ezek a szegény fiúk, csakhogy valami nagygyal, széppel szolgálhassa­nak önnek. Mérkőznek roppant problémákkal drá­mákban, regényekben, esszykben s mélységes versek­ben — s ön rájuk sem hederít, a nevüket sem tudja. Azután egyszerre megjelen egy fiatal ember, egy huszárönkéntes, vagy ilyesféle, odavet önnek egy sém­i­­séget, egy írásművet, mely nem kerül több mun­kába, mint amennyivel az ilyen gavallér-fiú egy czi­­garettet sodorit — s ön oda van, el van ragadtatva s ami nevet tudott is a fiatal irodalomból, mind elfe­lejti s csak ezt az egyet tudja már : Herczeg Ferencz. Mindenesetre ilyen szemrehányásokat tennék a tisztelt közönségnek, ha magam is nem volnék Her­czeg Ferencznek hálára legkötelezettebb és leghála­­datosabb közönsége. Én is a »Daruvári híd«­­dal kezdtem Herczeg Ferenczet olvasni, s azóta is kaptam minden dolgán a mi csak meg­jelent. Rendkívül tetszettek nekem is Her­czeg Ferencz tárcza-elbeszélései s nem is gondol­tam rá soha, hogy ezekről még egyszer kritikafélét is kellene nekem írni. Meggondolás nélkül vetettem ma­gamat az olvasás élvezetébe, ahogy a könnyű­vérű frotteur a bassinba veti magát, ha egyszer a maga kedvéért akar fürödni. De ma ismertetnem kell Herczeg Ferenczet s számot kell róla adnom, hogy mi tetszik és az, ami tetszik, miért tetszik nekem Herczeg Ferencz elbeszé­léseiben olyan nagyon. Zavarban vagyok. Szeretnék kibújni a felelet alól. Először is: miért ismertessem én Herczeg Fe­renczet? Hát ki nem ismeri még őt? Hol az a magyar olvasó közönség, mely arra szorult, hogy az én réve­men ismerje meg ? Hiszen végre is a magyar szépiro­dalmi olvasó közönség nagyjában ugyanaz, mint amelyik a turista-, vagy az atléta-bálba jár. Már pedig, ha én még elvetődném valamikor az ilyen ra­gyogó, vidám, eleven világba, minden­esetre én kérném meg Herczeg Ferenczet, hogy mutasson be. Heuréka! Most már megtaláltam Herczeg Ferenczet a bálban, most már világosodik előt­tem az ő írói alakja, most már kezdem sejteni: mi is tetszik benne nekem és az egész közönségnek olyan nagyon. Mindenekelőtt az, hogy Herczeg Ferencz — az szót értem — a valósággal létező, eleven, vidám magyarországi társaságban mozog. Magyarországi társaság, — érdemes erről né­hány szót szólani. A mágnások nem a magyar társaság; ezek ma­gasan a fejünk felett élnek és Isten tudja mit csinál­nak. Velük, mi írók, legfeljebb találkozunk, nagyon röviden, nagyon futólag és kölcsönösen nagyon ala­­koskodva. Ismerni, nem ismerjük őket. A magyar társaság, a társadalmi zöm sem ismeri őket. Néhány írótársunk mégis elköveti azt az ízléstelenséget, hogy ir a főrangú körökben játszó csodálatosan pelucheses, havannás, aranyos és lakájos történeteket, a­nélkül, hogy főrangú világunkat ismerné. Ha akad majd egy igazi író, a­ki ebben a magas társaságban valósággal otthonos lesz — igen érdekes és ragyogó uj világ fog kiemelkedni elbeszélő irodalmunk óceánjából. A magyar társaságot tehát inkább a gentry alkotja? Ez már inkább, de még ez sem egé­szen. Az igazi gentry jobbára künn van birtokán s a városokba csak be-be látogat. A magyar tár­saságban az igazi gentrynek inkább csak helye van, még­pedig előkelő helye,­­ hanem ez a hely igen sokszor üres, a társaság betöltött helyeit inkább egy álgentry foglalja el. Egy sokféle eredetű em­berekből álló társaság ez, mely azonban a gentry­­minta után formálódik. A magyar úri­embernek más mintája nincs is, mint a gentry, de immár sokkal több a magyar úri ember, mint az igazi gentry-ember. A magyar társaság tehát nem gentry, csak gentrys. Egy-egy császári és királyi kamarásra a társaságban huszonöt kisebb-nagyobb rangú tisztviselő, tizenki­­lenc­ ügyvéd, tíz orvös, öt nem tudom mi, három meg­gazdagodott polgár, sőt még egy művelt patikus és állatorvos is esik. És mindezen különféle rendű és rangú emberek társadalmilag hasonlók igyekeznek lenni a gentryhez. Innen van társaságunknak kissé svihákos, de kedves és urias jellege. Innen a sok bál, sok párbaj, sok szerelmi história, sok tréfa, sok hír­lap, sok elmésség, — kevés tudományszomj, kevés könyv. Hogy az ilyen társaság végtelenül szívesen látja a katonatisztet, különösen a huszárt, — az épen oly világos, mint az, hogy nincs magas véleménynyel az íróról. És mi ezzel szemben a magyar irók bosz­­szúja ? Hátat fordítanak ennek a valóságos magyar társaságnak s összebújnak egymás közt, kávéházaik­ban, korcsmáikban s egyéb iró tanyákon. Őket nem ismeri a társaság, ők nem ismerik a társaságot. De elvégre is, különösen a modern elbeszélőknek, a tár­saságnak, a társaságról és a társaságból kell írni. A társaság azután gúnyos mosolylyal, vagy teljes közönynyel mellőzi az olyan elbeszélőket, akik bo­héme kávéházaik ablakából néznek csak ki a világra, s akik a magyar társaságot hol a naturalizmus, hol a Feuillet-izmus, hol az idealizmus, hol az Ibsenizmus, hol a manó tudja miféle »izmus« rec­eptjei szerint képzelik el, írják le, mulattatják, vagy ostorozzák. Mit ér a tehetség a valóság ismerete nélkül ? De végre jön egy fiatal ember, nem czéhbeli író nem az irodalmi kávéházak, hanem néhány tuc­at, valóságos bál, majális, piknik, egy-két párbaj, szóval a tényleg létező társaság hőse, akinek az Isten — cso­dálatos képen — a világ­i temperamentum mellé még ritka megfigyelő és visszatükröző képességet, friss, elegáns humort s bizonyos szatirikus életfilozófiát is adott — és ez a fiatal­ember papírra veti, mivel sem törődő közvetlenséggel, az ő nem nagy, de a részletek­ben meglepően valószínű történeteit. Jön, lát és győz. Rohammal hódítja meg a közönséget és — »mein Liebchen was willst du noch mehr?« ... Vajjon meghódol-e neki a legkomolyabb és leg­illetékesebb irodalmi kritika is ? Ez még kérdés, ha­bár a közönség rendkívül kedvező plebiszczituma már­is erősen hatott a komoly irodalmi körökre. Két évi írás után Herczeg Ferencznek már sikerült a Kisfaludy-társaságban megbukni. Mások egy-két évtized megfeszített munkájával érik el ezt a di­csőséget. Herczeg Ferencz tehát gavallér-író, a gavalléros magyar társaságból. Gyors népszerűségének titka bizonyára ez. Különösen szerencsés ötlet volt tőle, hogy a társaság előtt nagyon érdekes katonatiszti életre fordította kitűnő szemét. Friss, — stílszerűen szólva »schneidig« — modorában sok apróbb-nagyobb történetet beszél el, ebből az életből. A francziáknak, de különösen a katonás néme­teknek és osztrákoknak már egészen külön irodalmuk van a katonatisztekről, — jobbára humoros. Ná­lunk, miután a katonatiszti élet itt általában nem magyar, elbeszélőink mindeddig mellőzték ezt a gén­et. Mennyire tévedtek a maguk rová­sára, mutatja a Herczeg Ferencz példája, ki meg­kezdte nálunk is az irodalmi militarizmust és hama­rosan nagy sikert aratott vele. Mert hiába, akár­mennyire németül udvarol is be a csinos katonatiszt bájos honleányaink ablakán, azért őt mégis aranyos­nak találja a hölgyvilág s mégis veszedelmes vetély­­társnak tartja a czivilista ficsur. Nem csekély különben Herczeg Ferenc? ügyes­sége abban, ahogy a magyar polgári életet a katona­­tiszti élettel összeszövi. Azaz tulajdonképen ez az ügyessége abból áll, hogy úgy cselekszi épen, mint a valóság maga. A katonatisztek valósággal is beszok­tak néha házasodni a magyar családokba. Ezt Her­czeg Ferencz elbeszéléseiben is megteszik — s igy Hymen építi a hidat a katonatiszti és a polgári élet közt. Másrészt a valóságban és Herczeg Ferencznél is a tartalékos tiszt a rendes közvetítő a két, nyelvre és szellemre különböző társadalom között. Az ilyen közvetítő helyzeténél fogva valósággal is könnyen keveredik visszás, komikus helyzetekbe s mert ez mindenki előtt egészen világos, ellenállhatatlanul hat a kötet egy ilyen helyzetet kiaknázó hosszabb ado­májának, az »Egy­ affaire«-nek pompás humora. Természetes, hogy Herczeg Ferencznek, aki a katonatiszteket olyan jól ismeri, jól kell ismerni a lovakat s a kutyákat is, a katonaélet ezen elmarad-­ batlan tartozékait. Hogy pedig katonai routineján egyetlen szeplő se maradjon, ajánljuk, hogy a kitű­nően elbeszélt s kedves szatírával teljes »Daru­vári hid« czimü maneuvre-történet vadász kato­náinak fejéről a remélhető második javított ki­adásban vegye le a tollas kalapot. Ez a »Kopf­bedeckung« ugyanis kizárólag csak parádé. A­ had­gyakorlatra a vadász is, mint minden gyalog katona, sapkában rukkol ki. A szerelmes, flirtelő, bálozó, öltözködő s bizar­­rériákra hajlandó társaságbeli modern leányok és asszonyok gyors, kontúr-rajza igen sokszor fényesen sikerül Herczeg Ferencznek. A férfi alakokat rende­sen enyhén karikírozza, s épen ezért majdnem min­dig teljesen felfogható, egész képet ad róluk. Van egy gyerek története is — »Lószőr vitéz« a czime, ez jószívű humorral és meghatóan van megírva. Virtuóz és szorgalmas Herczeg Ferencz az alakjai és történetei kellékeinek, apró-cseprő tárgyak­nak, egyes ruhadaraboknak s egyéb e­féléknek a »pillanat fölvétel«-ében, így azután sok csekély kül­sőséget az olvasó képzelme már készen kap az író­tól s ezek nyomán könnyebben konstruálja tovább az egész képet is, melyet az író benne felkölteni akar. Ilyen formán tesznek a raffinirozott panorámások is, midőn a kép előterébe egy-egy valóságos, plasztikus alakot állítanak, hogy az ezekkel megcsalt szem a sik lapra festett alakokat is a térben és távlatban lássa. A könyv a »Mutamur« czímet a benne fog­lalt huszonkét elbeszélés, rajz és adoma közül a leg­­hosszabbtól és legnagyobb igényűtől vette kölcsön. A »Mutamur« a valóságos elbeszélések közé tartozik; van története expozíczióval, bonyolódással, kifejléssel, de főleg lélektani rajzzal. Egy falusi felcser egyszerű leánya fejlődik ki benne nagyvilági hölgygyé, her­czeg­névé, sport ladyvé. A változás proc­esszusa ebben az elbeszélésben igen érdekes és eléggé valószínű. Körülbelül ennyit tudok a mellett felhozni, hogy Herczeg Ferencz könyve nagyon tetszik nekem. Érzem s tudom, hogy vannak hibái is, de azt mond­ják csak el azok, a kiknek nem tetszik. KOZMA ANDOR: Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Belföld, Budapest, máj. 3. (A horvát bán Buda­pesten.) Khuen-Héderváry gróf horvát bán, ki tegnap a fővárosba érkezett, a mai napon hosszabb ideig tanácskozott Szapáry gróf minisz­terelnökkel és Wekerle Sándor pénzügyminisz­terrel. Budapest, máj. 3. (A földmivelési tár­cza a képviselőházban.) Hogy gazdaságilag még nagyon el vagyunk maradva, ezt igyekeztek az ellenzék szónokai a földmivelési tárcza költségvetése tárgyalásának mai első napján bebizonyítani s ebbeli igyekezetükben oly önzetlenül jártak el, hogy azt első­sorban a saját szűk látkörük bemutatásával bizonyították. Nem szólunk Bernáth Bélának fil­­loxerakeserveiről. Igaza van, hogy a filloxera pusztí­tás nagy országos baj és megérdemli, hogy ellene kormány és törvényhozás mindenképen hasson, hanem sajnos­ van sok más bajunk is épen gazdasági életünk­ben, melyek szintén tetemes áldozatokat követelnek és ha igazságosak akarunk le**. -ny nem mondhatjuk, hogy a filloxéraügyet a jelenlegi kormány — és most csak erről van szó — elhanyagolja. Hortoványi József a birtokososztály hanyatlását a féle­ összekombinált sta­tisztika alapján annak adó­ssága növekedéséből igye­kezett demonstrálni. Azonban elmulasztotta a számla másik »követel« lapját bemutatni, hogy a birtokok értéke az utóbbi közvetlen befektetések, birtokrende­zések, folyamszabályozások stb. által mennyire emel­kedett. Ha pedig valaki így akarna például a Rothschild ház vagyonmérlegének ismertetésével eljárni, hogy csak a tartozásokat sorolná fel, akkor könnyű volna kimutatni, hogy az a ház a legszegé­nyebb ház a világon. Azután nekieresztve közgazda­­sági politikájának táltosát, odáig hagyta magát ragadtatni, hogy minden 500 holdas birtokból hitbi­­zományt kívánna alakíttatni, mintha nem volna köztu­domású, hogy a hitbizományok a gazdasági fejlődésre éppen nem előnyösek, s az is túl sok belőle a­mi már fenáll. Abban azonban igaza van, hogy takarékpénztári rendszerünket alapjában reformálni kellene. A füg­getlenségi párt gazdasági vezérszónoka Szemere Huba volt, kitől e tárgyban sokat vártak széles körben, meg­emlékezve az orsz. gazdas­ egyletnél kifejtett műkö­déséről. Hanem beszédes rettenetesen lapos maradt inkább a rég történtekkel, mint aktuális jelentőségű kérdésekkel foglalkozott. Határozottan tévedett pedig azon állításával, mintha­­­z idei gazdakongresszuson a miniszternek a gazdasági érdekképviseletre vonat­kozó indítványa visszavonatott volna, mert először is ily indítvány nem is adatott be. (Máday indítványa csak a sajátja volt), s másodszor a­mennyire a kor­mány álláspontja ez ügyben tudomásra jött, az a győ­zelmes vas megyei indítványhoz a legközelebb állott. Jobban tette volna tehát ez a tehetséges fiatal kép­viselő, ha eszméinek tárházából engedett volna lát­tatni egyet-mást, amint tőle a gazdasági egyletnél megszoktuk volt. Vagy hát az ellenzéki mandátum annyira megbénítja a tehetségeket ? A kormánypárt részéről Miklós Ödön széles ismeretekkel és szakava­­tottsággal, Csáky Kálmán gróf szűkebb keretben a baromfitenyésztés és halászatról, — ezen oly sokáig elhanyagolt gazdasági ágakról — és Bornemissza Lajos a kivándorlás szomorú ügyéről tisztán tárgyi­lagosan szólottakt a szőnyegen levő ügyhöz, s nyu­godtan mondhatjuk, hogy ezekből a gazdaközönség sokkal több tanúságot és hasznot fog meríthetni, mint a legelkeseredettebb, már sokszor elcsépelt visszate­kintő rekriminácziókból. Budapest, máj. 3. (Az ezüst courrans­­pénz.) A »B. C.« jelenti: A pénzügyminiszter felszólításának, amelyet a nyilvános és magáninté­zetekhez a pénztáraikban április 28-án készletben levő ezüstcourans megszámlálása iránt intézett, mindenütt készséggel tettek eleget, ami méltán te­kinthető az általános érdeklődés jeléül. Az ország minden részéből beérkeztek a kívánt kimutatások, nemcsak különböző intézetektől, hanem nagyobb magánpénztáraktól is, csak a magyar államvasút állomásairól és a postahivatalokból hiányzanak még kimutatások. Az eddig beérkezett adatok sze­rint mindössze 2.540.000 forint van forgalomban, ebből azonban magára a központi állampénztárra 2.040.000 frt esik; oly összeg, amely a pénztárban majdnem állandóan készletben van. A többi pénz­tárak — beleszámítva az adópénztárakat is — csak úgy fél millió frtot mutattak ki ezüstben, jórészt negyedforintosokban. Ha mindezeket az adatokat, amelyeknek lényegesebb módosulása alig várható, összevetjük a megfelelő ausztriai kimutatások ada­taival, azt látjuk, hogy az összes 200.632,041 frt 25 kr kivert ezüst-couranspénzből 20 millió frtot — valószinüleg még 1879. előtt — beolvasztottak és hogy ennek következtében, az egyleti tallérokat nem számítva, az ezüstcourans-készlet az egész monarkiában alig tehető magasabbra, mint 180 millió frtra, mivel az egyesek, különösen parasz­tok részéről félrerakott ezüst pénzek az utóbbi években legnagyobb részt ismét forgalomba ke­rültek. Budapest, máj. 3. (Az osztrák-magyar bank ülése.) A »B. D.« jelenti Bécsből távirati­lag . Az osztrák-magyar bank főtanácsa ma ülést tartott, melyen Madarassy Pál újonnan kinevezett magyarországi alkormányzó is részt vett. Az ülés elején Kautz bankkormányzó szíves szavakkal üdvözölte Madarassy alkormányzót és örömét nyil­vánította a felett, hogy benne nagy tapasztalatok­kal bíró derék kartársat nyert. Madarassy alkormányzó megköszönve a neki előlegezett bizalmat, meghatva válaszolt, hangsúlyozván, hogy betartja a bank alapszabályait és a rá bízott fontos állásban a bank és haza érdeké­ben hűségesen teljesíti kötelességét. Megemléke­zett továbbá a bankkormányzó azon veszteségről, mely a bankot a Köffinger dr. volt államtitkár ha­lálával érte. A bank hű barátot gyászol benne, ki­­nek a bank körül rendkívül sok érdeme volt. — Üdvözölte továbbá a főtanács Nemes Vincze gró­fot abból az alkalomból, hogy a titkos tanácsosi méltóságot adományozták neki. — Tárgyalás alá vétettek továbbá az osztrák és a magyar pénzügy­­miniszter átiratai a valuta kérdésében küszöbön álló kormányjavaslatok tárgyában. A főtanács el­határozta, hogy a maga részéről a pénzügymi­nisztereknek ez átiratokban jelzett kívánságaihoz hozzájárul s a bank alapszabályainak kiegészítése ügyében kikéri a közgyűlés határozatát. A rend­kívüli közgyűlést e czélra f. hó 23-ának esti 6 órájára hívják össze. Budapest, máj. 3. (Az ágostai evangé­likus egyház zsinata.) Holnap délelőtt nyitja meg tanácskozásainak sorát az ágostai evan­gélikus egyház zsinata az ág. ev. gimnázium dísz­termében. Ma délután tartották meg a zsinati elő­­értekezletet, melyen már nagy számban jelentek meg a zsinati képviselők. Péchy Tamás nyitja meg az értekezletet, üdvözölvén a megjelenteket, kérve, hogy a zsinat tanácskozásainak sorrendjét állapítsa meg. Kéri to­vábbá az értekezletet,hogy miután megeshetik,hogy az elnökök közül az egyik a megjelenésben akadá­lyozva lesz, gondoskodjék két alelnök választásáról. A tanácskozás sorrendjére nézve azt ajánlja, hogy mindenekelőtt az alkotmányozó bizott­ság jelentését és az alkotmányi törvényjavaslatot tárgyalják, miután ez a tárgyalásoknak bázisa. (Helyeslés.) Indítványozza továbbá, hogy az első letárgyalás után a törvényjavaslat egyeztető bi­zottsághoz utasíttassék, mely az egyes törvény­­javaslatok között létezhető ellentéteket fogja ki­egyenlíteni s aztán másodszori, illetve harmadszori olvasásra előterjesztik a zsinatnak. Az egyeztető bizottság feladatai fölött hosz­­szabb vita fejlődött ki, melyben részt vesznek Podmaniczky Géza báró, Prónay Dezső báró, Zelenka püspök, Radó főispán, Győry Elek stb.­­ben. A zsinati előértekezlet végre elhatározza, hogy a bizottság négy tagból álljon s már a leg­közelebbi ülések egyikén megválasztassék. Érdekes vita fejlődik ki a törvényjavaslatok tárgyalásának sorrendje fölött. Abban az értekez­let megegyezett, hogy előbb az alkotmányi tör­vényjavaslat tárgyaltassék, de nagy ellenzésre talált Prónay Dezső bárónak az a javaslata, hogy az alkotmányi részt, mihelyest letárgyaltatok, szentesítés czéljából ő felsége elé terjeszszék. Töb­ben kifejezték azt a véleményüket, hogy a részle­tekre aligha lehet majd ő­felsége szentesítését ki­kérni. Az ülések idejére nézve az előértekezlet ki­mondja, hogy egyelőre délelőtt 9-1 órák között tartassanak meg azok. Ezekben megállapodott az előértekezlet s e szerint ülését holnap délelőtt 10 órára tűzi ki. P­e­r­l­a­k­y Elek háznagy kéri ezután a zsi­nat tagjait, hogy lakezimeiket jelentsék be. Beje­lenti azt is, hogy egy általános összejöveteli hely­ről fog gondoskodni, ahol a zsinat tagjai a zsinati ülésen kívül is találkozni fognak s eszméket cse­rélhetnek. Jelenti továbbá, hogy a testvér evangé­likus egyházak zsinatairól egy nagyszabású album készül, mely a két zsinat tagjainak arczképeit fogja megörökíteni. Felkéri a zsinati tagokat, hogy jelenjenek meg Erdélyi fényképész Erzsébet­­téri műtermében, ahol az album számára a felvé­teleket eszközük. A sommás eljárás. — A képviselőház igazságügyi bizottságából. — A képviselőház igazságügyi bizottsága mai ülésében megkezdte a sommás eljárásról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. Az 1-fő §-nál (sommás eljárás alá s a kir. járásbíróságok hatáskörébe tartozó ügyek) fel­ynek előadó részletes indokolás indokolás kísé­retében elfogadásra ajánlja a járásbíróságok ha­táskörének javasolt kiterjesztését.­­ Horváth Lajos attól tart, hogy ha oly dolgok utaltatnak a járásbíróságokhoz, melyek csak hosszabb kutatás után hozhatók tisztába, úgy a döntés az igazság rovására fog történni. Ha megmaradnánk azon hatáskör mellett, melyet az 1881. 59. tcz. állapit meg, sokkal kevesebb nehézséggel járna az uj rendszer életbeléptetése. Szóló ellene van an­nak, hogy a járásbíróságokra bárminő uj teher ru­­háztassék, s ily ily irányban javasolja az 1. §. mó­dosítását. — Szilágyi miniszter utal arra,hogy a hatáskör kiterjesztésénél két szempont volt irányadó; az egyik az, hogy a sommás eljárás a szóban forgó ügyeknél nagyobb garanc­iáját nyújtja a helyes ítélkezésnek; a másik az, hogy a gazdasági élet határozottan megköveteli, mi­ként az apróbb szubsztrátumi ügyek kivétessenek a jelenlegi rendes eljárás keretéből, melyek fel­emésztik az ügy szubsztrátumát, s oly eljárás által intéztessenek el, a­melyet megbíznak. Hogy a szempontból helyesen van-e megvonva a §-ban a kiterjesztés határa, az leghelyesebben az egyes pontoknál ítélhető meg.­­ Veszter szintén a jelenlegi egyes bírósági hatáskör megtartása mel­lett nyilatkozik. Ha az mondatik ki, hogy az e §-ban felsorolt ügyek a járásbíróságokhoz tartoz­nak, ebből az következik, hogy minden egyéb ügy kollegiális bíróságokhoz utaltatik, ez pedig prejudikálna szóló azon álláspontjának, melyet az előző ülésen kifejtett, hogy első fokon min­den ügy egyes bíróságilag intéztessék el. Miután e javaslatnak bevallottan egyik czélja a kísérle­tezés, helyesebb megmaradni itt az 1881-ki tör­vény által megállapított hatáskörben. P­o­l­ó­n­y­i e javaslatnál kardinális elvnek tekinti azt, hogy a járásbírósági hatáskör kiterjesztése tűzetett ki fel­adatul és szóló e kérdést az általános vita által már szuperáltnak is tekinti. Különben is az első fokon a teljes egyesbírósági rendszernek lévén maga is híve, el kell fogadnia azt, a­mi e rendszerhez köze-

Next