Népsport, 1986. október (42. évfolyam, 236-263. szám)

1986-10-03 / 238. szám

XLII. 238. ♦ 1986. október 3 m Labdarúgás Az ITEFA Kupáért A Rába végre a kupában is előrelépett Hajszán Gyula idegességé­ben egy perc alatt két ci­garettára gyújtott rá. A Rá­ba sérült csatára a lelátóról figyelte a mérkőzést, s ta­lán jobban szenvedett a te­hetetlenségtől,, mint társai a játéktéren a minszkiek szo­rításától. Percenként ismé­telgette, hogy „nem bírom tovább, megyek, átöltözöm!” Természetesen nem ment, kívülről izgulta végig a csa­pata számára továbbjutást jelentő vereséget hozó mér­kőzést. Egyébként megkoc­káztathatta volna a játékot, ám dr. Jancsó József, a Rába orvosa megmondta: ha a Minszk ellen pályára lép, biztos, hogy két-három hét­re harcképtelenné válik, így aztán Gellei Imre le is mon­dott Hajszán szerepeltetéséről. Nem titkolva, hogy ezzel elő­re, a három hét múlva kö­vetkező második fordulóra is gondol... Nem kezelte persze forma­litásként a visszavágót, de aligha akadt bárki is Győ­rött, aki komolyan elképzel­hetőnek tartotta a kiesést a minszki 4-2 után. A többség­ben benne bujkált ugyan a félsz, de senki nem hitte, hogy csúfosan csődöt mondhatna a Rába. Aztán most, utólag is előttem van Gellei Imre megkönnyebbült mosolya, amellyel a találkozó után egy órával megjegyezte: „Hajszán azért nagyon hiányzott.” Bizony, nagyon hiányzott. S a vezetőedző mosolya könnyen kesernyés lehetett volna, ha a vendégjátékosok csak töredékét kihasználják helyzeteiknek. Ha kicsit is pontosabbak az első félidő­ben, ha egy kivétellel nem akad mindig egy győri láb, fej vagy test, amelyről a kapu torkában még rendre kivágódik a labda. Ha, ha, ha . .. Szerencsére, ez a haszontalan játék a ha­zai ezúttal nem magyar csa­pat kudarcát igyekszik meg­magyarázni. A ha­ra ráadá­sul roppant egyszerű felelni: a vendégek csatárai igenis pontatlanok voltak, az pedig dicséri a győri védelmet, hogy mindig akadt egy láb, fej vagy test, és így to­vább. A futball nem nagyon tűri meg a valószínűségeket és az utólagos okoskodást. Az viszont tény, hogy a két mérkőzés alapján kide­rült: a Rába egy jobb csa­patot búcsúztatott a kupá­ból. Ez természetesen csak fokozza a győriek dicsőségét, hiszen továbbjutása feltétlenül bravúrnak számít. Az sem téved nagyot, aki a sikerrel kapcsolatban a sze­rencsét is említi, de a Rába nemcsak Fortuna kegyéből várhatja a pénteki sorsolást. A kudarcokról szólva renge­tegszer felmerült már a ma­gyar csatárokat ostorozva, hogy a nemzetközi porondon csak­ az az együttes állhatja meg a helyét, amelyik a mai labdarúgásban többnyire rit­kán adódó helyzetekből mi­nél kevesebbet hagy kihasz­nálatlanul. És a győriek ép­pen ebben múlták felül el­lenfelüket, ebben nyújtottak nemzetközi szinthez igazodó teljesítményt. A két találko­zón öt helyzetük volt, és eb­ből négyet értékesítettek. A Dinamó előtt tucatnyi lehe­tőség nyílt, de csupán há­romszor élt vele. A szerdai visszavágó pedig elsősorban a következő for­duló szempontjából tanulsá­gos. Ha a Rába messzire nézve sző kupaálmokat, ak­kor legközelebb idegen pá­lyán sem játszhat olyan alá­rendelt szerepet, mint most a szünetig saját otthonában. Zárt védekezés helyett két­ségbeesés, idegesség és kap­kodás jellemezte a győrieket, támadást pedig egyáltalán nem vezettek. Ezért is hiány­zott Hajszán, távollétében nem volt senki, aki lélegzet­hez juttatta volna a győri védőket azzal, hogy tartja a labdát, megpróbál cselezni vagy éppen kapura húzni. Ezúttal megúszta a Rába a kudarcot, mert a szünet után tudott újítani. Gellei Imre a mérkőzés után el­árulta, hogy az öltözőben nem szakmai értekezéssel rázta fel játékosait. Arról beszélt inkább, hogy felnőtt emberek nem szeppenhetnek meg ennyire, meg arról, hogy az egész ország csak őket tartja esé­lyesnek a magyar csapatok közül a továbbjutásra, és vé­tek lenne csalódást okozni. Végül megemlítette, hogy ez a kupaforduló remek alka­lom arra is, hogy kicsit tör­lesszen a magyar labdarúgás Irapuatójáért. Hogy végül ez hatott, vagy a játékosok ma­guktól döbbentek rá, hogy futballozniuk kell, különben kiesnek — az eredmény szempontjából közömbös. Ma már csak az a fontos, hogy belássák a győriek: A­ követ­­kező ellenfélnek aligha ad­hatnak ajándékba akár egy félidőt is büntetlenül. Feltűnő volt a mérkőzés után, hogy néhányan, akik­nek rosszul ment a játék, kissé letörten fogadták a gratulációkat. Holott nyugod­tan örülhettek volna, mint ahogy a vereség ellenére a közönség is önfeledten ünne­pelte a csapatot. S méltán. A nyolcvanas évek Rábája ugyanis a Dinamó Minszk kiverésével végre a nemzet­közi porondon is lépett egyet előre. P. Gy. L. A BEK-ért Egyéni hibák, homá­ r mérkőzés után csak néztem, amint Östergard nyilatkozik az egyik dán rádióriporternek. Ha van valamilyen szerkezetem, amely az emberi arcokról olvasni tud, akkor a bol­dogság mellett alighanem némi szorongást is felfedez a derék jobbhátvéd arcán. Mert a Honvéd második góljáról volt szó, amelyben Kovács mellett a Bröndby védője is „jelentős érde­meket szerzett”. Erről fag­gatta a könyörtelen ripor­ter, pontosabban akkori ér­zelmeiről, amikor a gól után ököllel püfölte a föl­det. A­­ játékos utólag azt mondta: egy világ omlott össze akkor benne. Úgy érezte, el kell süllyednie, mert a Honvédot már sem­mi, senki nem képes meg­állítani. Ez utóbbi gondo­lattal a Bozsik-stadionban aligha állt egyedül, mert mindenki úgy vélte, hogy most a kispestiek ideje kö­vetkezik. Hát nem követ­kezett! Hogy miért nem, azt egyszerűen el lehetne azzal intézni, hogy súlyos egyéni hibák jöttek, ame­lyek aztán nem a magyar bajnokot juttatták tovább a kupában. Csakhogy a Honvéd-gólokat is hason­lóan súlyos egyéni hibák előzték meg, s ha úgy néz­zük, e téren is egyenlítés történt. Éppen ezért a Honvéd bukása mögött alighanem mélyebb okok rejtőznek, amelyeket talán akkor is tanulságos lenne előbá­nyászni, ha történetesen a magyar csapat a tovább­jutó. A gyökerek még alig­hanem egy korábbi idő­szakra nyúlnak vissza, amikor a Honvéd csaknem azonos volt a nemzeti ti­zeneggyel, de ezzel a csa­pattal Mexikóban történt valami. Valami, amit jó lett volna röviddel a történtek után pontosan analizálni, mert azóta folyamatosan elemezgetünk, de alig-alig jutunk a jelenségek lénye­gének közelébe. Mert jelenség­e az van. Már az őszi idény kezdete óta azt látja a Honvéd­meccsre látogató, hogy a korábban magabiztos, könnyedén játszó csapat csak erőlködik, önbizalmát és önmagát keresve csak árnyéka a régi magyar baj­noknak. És ez szerdán is így volt, különösen az első fél órában. Vergődött a csapat. Elöl a csatárok és a középpályások is szigorú őrizetet kaptak. Az már más kérdés, hogy a jó for­mában levő Détáriék mire lettek volna képesek a jól megtermett, ám meglehető­sen darabos dán hátvé­dekkel szemben. De hetek óta nincsenek jó formában s ilyenkor nagyon elkelne a hátulról jövő segítség. Igen ám, de a hátsók sem brillíroztak, négyen őriztek egy, legfeljebb két táma­dót. Persze, az őriztek kifeje­zés csak vázlatosan fedi a valóságot, mert ilyen őri­zet legfeljebb Nielsenék legszebb csatárálmaiban szerepelt. Négy honvédos hátvéd állt, és egyszerűen nem tudott semmit hozzá­tenni a játékhoz. Ott lóg­tak üresen, s amint hozzá­juk került a labda — Ga­­raba kivételével —, nem­ tudtak vele érdemlegest kezdeni, ellenakciót indí­tani. A fölösleges oldal­­passzok, hátraadogatások csak arra jók, hogy időt nyerjen a visszazárkózásra az ellenfél. Minderre lehetne ma­gyarázat, hogy a tavalyi védelem egy poszton meg­változott, de arra a helyre is válogatott érkezett. Mint ahogy az is tény, hogy edző és edző között létezik kü­lönbség, de csak Komora távozásával aligha magya­rázható a Honvéd látvá­nyos összecsuklása. Tény, tavaly a sokkal jobb Honvéd csak egy for­dulóval bírta tovább a BEK-et, s akkor megalá­zóan­ búcsúzott, bár a ké­sőbbi győztes Steauával szemben bukott el. És ak­koriban még a játékosok szinte lubickoltak a siker­ben, duzzadtak az egészsé­ges önbizalomtól, és mégis ... Akkor a kudar­cot joggal lehetett egyéni kihagyások miatti kisiklás­nak tekinteni. A mostani kiesés viszont sokkal in­kább várható volt az előz­mények alapján. Mert Karnyújtásnyira a csodától A szerdán felavatott kispesti Bozsik József­­stadion igazán gyönyörű. Esti keresztelőjén min­den díszét, a pompáját megmutatta, fényárban úszott, száz és száz szín­ben díszelgett, és min­denki csodálattal adózott bájainak. Az újságírók pedig szenzációra éheztek, amit egy ritka készülékkel rö­píthettek volna világgá. Csoda viszont nem tör­tént sem a pályán, sem a sajtóhelyen. A­­ nézők lökdösődve örültek a Honvéd-góloknak, az új­ságírók lökdösődve ve­tették magukat az egyet­len, szürkén lapuló t­el­­­e­f­o­n­r­a. Labdarúgó­­stadionjainkban a ravasz kis készülék már-már mágikus tiszteletnek ör­vend, a tollforgatók ké­pesek miatta órákkal a kezdés előtt kizarándo­kolni a pályára, hogyha mellé nem is ülhetnek, legalább karnyújtásnyira megközelíthessék. Az öl­tözőfolyosókon már meg­szokott, hogy a papírt, tollat szorongatok félve kérdezik egymástól: hány telefon van „odafenn”. S ha a válasz egyet említ, akkor a kirendelt segí­tők rohannak, és kabát­juk alá rejtik, vagy kö­zömbös képpel ráülnek a masinára. Könyörgés, fo­hász nem segít. Aki gyors, az nyer . .. A Bozsik-stadion gyö­nyörű: a tervezők, az építők mindent megte­remtettek, hogy csodála­tos pályát adjanak a legjobb magyar klubcsa­patnak. Az már nem az ő hibájuk, hogy telefon­ból csak egy van. a tisztázatlan múlt állandóan közbeszól, meg­kavarja a hétköznapokat, s a Honvéd­ — és a váloga­tott esetében is — a csa­pat széthullottságában je­lentkezik. Tavaly úgy éreztük, van egy válogatottunk, amely csapatiként sokkal­ jobb, mint amennyit egyénileg tudnak a játékosok. Most a Honvéddal minden éppen fordítva van: jobb futbal­listákból áll az együttes, mint amennyit csapatként produkál. Aki megfejti, hogy mitől volt jobb a vá­logatott, az alighanem azt is megérti, mitől gyengébb a Honvéd igazi önmagánál. És a „megfejtő” esetleg arra is rádöbben, hogy Nielsen profi gólja alapjá­ban nem egyéni hiba mű­ve, hanem a törvény be­teljesedése volt... K. L. Az U­EFA Kupáért Egy góllal jobb csapat a Feyenoo­ rrs S.v­. AS­­terdam­i visszavágóra a PMSC, de csak az elfogult szurkolók bíztak abban, hogy ez az előny elegendő lesz a továbbjutáshoz. A szerdai 90 perc után kiderült, hogy ez­úttal az óvatos­abbaknak lett igazuk, de gyorsan hozzá kell tenni, a PMSC tisztességesen helytállt jónevű ellenfelével s­zemben. A mérkőzés előtt a játé­kosok és Garami József edző is arról beszéltek, hogy min­denképpen egy gólt kellene szegezniük. A kívülállónak viszont úgy tűnt, egy kicsit abban bíznak — de nem mondják ki —, hogy a leg­biztosabb a 0-0-ás döntetlen lenne. Arra képes lehetne a csapat, mert a védelem he­tek óta magabiztosa­n ját­szik, a nyolc bajnoki mérkő­zésen csak egy gólt kaptak, míg a csatárok játéka mes­z­­sze elmarad az elmúlt évi­től. Abból is következtetni lehetett" egy esetleges gól­­nélküli döntetlenre, hogy Garami mesteredző az utol­só pillanatban a négy hát­véd előtt öt középpályás sze­repeltetése mellett döntött. Sokáig úgy tűnt, ez az el­képzelés sikeres lesz, hiszen­­a 68. percig állták a pécsiek a rohamokat. Mi több, az első félidőben csaknem any­­nyi helyzetük volt, mint a mezőnyfölényben levő Feye­­noordnak. Igaz, az eredeti elképzelést felborította, h­ogy a félidő utolsó perceiben az addig nagyszerűen játszó Brezniczky egy összecsapás­­után megsérült és a szünet­ben kiderült, nem tudja foly­tatni a játékot. Kényszer­­cserére került sor és a má­sodik játékrészben már nem vol­t olyan olajozott a pécsi gépezet, mint az előző 45 percben. De a küzdeni aka­rás változatlan maradt és ennek az eredménye, hogy csak a hajrában — amikor kezdett fáradni a PMSC — tudta a maga javára fordí­tani az eredményt a Feye­­noord. A mérkőzést követő tájékoztatón a rotterdamiak edzője, Rinus ismét is elis­merte, hogy alaposa­n felad­ták nekik a leckét. Izraelnek egyébként nagyon fontos volt a továbbjutást jelentő győ­zelem, mert sokan tudni vélték, a mester napjai meg vannak számlálva, ha neta­lán kiesnek. Mondandójának elején utalt is erre. — Számomra életbevágó volt ez a szerdai este — kezdte. — A sikerün­k érté­két növeli, hogy jó csapatot győztünk le. Az első félidő­ben nem valósult meg játé­kunkban, amit megbeszél­tünk. Igaz, a pécsiek nagy­szerűen védekeztek. Szerin­tem végül az döntött a ja­vunkra, hogy mi jobban bír­tuk erővel. Garami József többször visszatért arra, hogy csapata nagyon megérezte a sérült játékosok hiányát és zavart okozott Brezniczky kiválása is. Azt pedig többször ismé­telte, hogy­ az első félidőben kihagy­ott helyzetekért nagy árat fizettek, búcsúzniuk kel­lett az első forduló után az UEFA Kupától, holott közel álltak a meglepetéshez. Valóban bravúrnak ten­t volna, ha a PMSC elüti a továbbjutástól nagynevű ellenfelét. Mert hiába cse­rélődött ki a Feyenoord nagy sikereket elért gárdája, azért a jelenlegi játékosok is nagy csatákban edződtek. Ez vé­gül elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kihasználják az ellenfél pillanatnyi megingá­sait. A PMSC igyekezett, megtett minden tőle telhe­tőt, de ne szépítsük a dol­got, ettől a csapattól egye­lőre csak ennyi telik. A nemzetközi porond mércéje még magasnak bizonyult a pécsieknek. L. L. Elstrup (balról) és Róth végig nagy csatát vívott egymás­sal, és kettőjük küzdelméből ezúttal a pécsiek válogatott védője került ki győztesen. Heus és Hofman őrzése nem sikerült ilyen jól a PMSC-védely­ek, elég volt egy-egy pillanatnyi megingás és a holland játékosok éltek is ezzel NÉPSPORT 3

Next