Népsport, 1986. október (42. évfolyam, 236-263. szám)
1986-10-03 / 238. szám
XLII. 238. ♦ 1986. október 3 m Labdarúgás Az ITEFA Kupáért A Rába végre a kupában is előrelépett Hajszán Gyula idegességében egy perc alatt két cigarettára gyújtott rá. A Rába sérült csatára a lelátóról figyelte a mérkőzést, s talán jobban szenvedett a tehetetlenségtől,, mint társai a játéktéren a minszkiek szorításától. Percenként ismételgette, hogy „nem bírom tovább, megyek, átöltözöm!” Természetesen nem ment, kívülről izgulta végig a csapata számára továbbjutást jelentő vereséget hozó mérkőzést. Egyébként megkockáztathatta volna a játékot, ám dr. Jancsó József, a Rába orvosa megmondta: ha a Minszk ellen pályára lép, biztos, hogy két-három hétre harcképtelenné válik, így aztán Gellei Imre le is mondott Hajszán szerepeltetéséről. Nem titkolva, hogy ezzel előre, a három hét múlva következő második fordulóra is gondol... Nem kezelte persze formalitásként a visszavágót, de aligha akadt bárki is Győrött, aki komolyan elképzelhetőnek tartotta a kiesést a minszki 4-2 után. A többségben benne bujkált ugyan a félsz, de senki nem hitte, hogy csúfosan csődöt mondhatna a Rába. Aztán most, utólag is előttem van Gellei Imre megkönnyebbült mosolya, amellyel a találkozó után egy órával megjegyezte: „Hajszán azért nagyon hiányzott.” Bizony, nagyon hiányzott. S a vezetőedző mosolya könnyen kesernyés lehetett volna, ha a vendégjátékosok csak töredékét kihasználják helyzeteiknek. Ha kicsit is pontosabbak az első félidőben, ha egy kivétellel nem akad mindig egy győri láb, fej vagy test, amelyről a kapu torkában még rendre kivágódik a labda. Ha, ha, ha . .. Szerencsére, ez a haszontalan játék a hazai ezúttal nem magyar csapat kudarcát igyekszik megmagyarázni. A hara ráadásul roppant egyszerű felelni: a vendégek csatárai igenis pontatlanok voltak, az pedig dicséri a győri védelmet, hogy mindig akadt egy láb, fej vagy test, és így tovább. A futball nem nagyon tűri meg a valószínűségeket és az utólagos okoskodást. Az viszont tény, hogy a két mérkőzés alapján kiderült: a Rába egy jobb csapatot búcsúztatott a kupából. Ez természetesen csak fokozza a győriek dicsőségét, hiszen továbbjutása feltétlenül bravúrnak számít. Az sem téved nagyot, aki a sikerrel kapcsolatban a szerencsét is említi, de a Rába nemcsak Fortuna kegyéből várhatja a pénteki sorsolást. A kudarcokról szólva rengetegszer felmerült már a magyar csatárokat ostorozva, hogy a nemzetközi porondon csak az az együttes állhatja meg a helyét, amelyik a mai labdarúgásban többnyire ritkán adódó helyzetekből minél kevesebbet hagy kihasználatlanul. És a győriek éppen ebben múlták felül ellenfelüket, ebben nyújtottak nemzetközi szinthez igazodó teljesítményt. A két találkozón öt helyzetük volt, és ebből négyet értékesítettek. A Dinamó előtt tucatnyi lehetőség nyílt, de csupán háromszor élt vele. A szerdai visszavágó pedig elsősorban a következő forduló szempontjából tanulságos. Ha a Rába messzire nézve sző kupaálmokat, akkor legközelebb idegen pályán sem játszhat olyan alárendelt szerepet, mint most a szünetig saját otthonában. Zárt védekezés helyett kétségbeesés, idegesség és kapkodás jellemezte a győrieket, támadást pedig egyáltalán nem vezettek. Ezért is hiányzott Hajszán, távollétében nem volt senki, aki lélegzethez juttatta volna a győri védőket azzal, hogy tartja a labdát, megpróbál cselezni vagy éppen kapura húzni. Ezúttal megúszta a Rába a kudarcot, mert a szünet után tudott újítani. Gellei Imre a mérkőzés után elárulta, hogy az öltözőben nem szakmai értekezéssel rázta fel játékosait. Arról beszélt inkább, hogy felnőtt emberek nem szeppenhetnek meg ennyire, meg arról, hogy az egész ország csak őket tartja esélyesnek a magyar csapatok közül a továbbjutásra, és vétek lenne csalódást okozni. Végül megemlítette, hogy ez a kupaforduló remek alkalom arra is, hogy kicsit törlesszen a magyar labdarúgás Irapuatójáért. Hogy végül ez hatott, vagy a játékosok maguktól döbbentek rá, hogy futballozniuk kell, különben kiesnek — az eredmény szempontjából közömbös. Ma már csak az a fontos, hogy belássák a győriek: A következő ellenfélnek aligha adhatnak ajándékba akár egy félidőt is büntetlenül. Feltűnő volt a mérkőzés után, hogy néhányan, akiknek rosszul ment a játék, kissé letörten fogadták a gratulációkat. Holott nyugodtan örülhettek volna, mint ahogy a vereség ellenére a közönség is önfeledten ünnepelte a csapatot. S méltán. A nyolcvanas évek Rábája ugyanis a Dinamó Minszk kiverésével végre a nemzetközi porondon is lépett egyet előre. P. Gy. L. A BEK-ért Egyéni hibák, homá r mérkőzés után csak néztem, amint Östergard nyilatkozik az egyik dán rádióriporternek. Ha van valamilyen szerkezetem, amely az emberi arcokról olvasni tud, akkor a boldogság mellett alighanem némi szorongást is felfedez a derék jobbhátvéd arcán. Mert a Honvéd második góljáról volt szó, amelyben Kovács mellett a Bröndby védője is „jelentős érdemeket szerzett”. Erről faggatta a könyörtelen riporter, pontosabban akkori érzelmeiről, amikor a gól után ököllel püfölte a földet. A játékos utólag azt mondta: egy világ omlott össze akkor benne. Úgy érezte, el kell süllyednie, mert a Honvédot már semmi, senki nem képes megállítani. Ez utóbbi gondolattal a Bozsik-stadionban aligha állt egyedül, mert mindenki úgy vélte, hogy most a kispestiek ideje következik. Hát nem következett! Hogy miért nem, azt egyszerűen el lehetne azzal intézni, hogy súlyos egyéni hibák jöttek, amelyek aztán nem a magyar bajnokot juttatták tovább a kupában. Csakhogy a Honvéd-gólokat is hasonlóan súlyos egyéni hibák előzték meg, s ha úgy nézzük, e téren is egyenlítés történt. Éppen ezért a Honvéd bukása mögött alighanem mélyebb okok rejtőznek, amelyeket talán akkor is tanulságos lenne előbányászni, ha történetesen a magyar csapat a továbbjutó. A gyökerek még alighanem egy korábbi időszakra nyúlnak vissza, amikor a Honvéd csaknem azonos volt a nemzeti tizeneggyel, de ezzel a csapattal Mexikóban történt valami. Valami, amit jó lett volna röviddel a történtek után pontosan analizálni, mert azóta folyamatosan elemezgetünk, de alig-alig jutunk a jelenségek lényegének közelébe. Mert jelensége az van. Már az őszi idény kezdete óta azt látja a Honvédmeccsre látogató, hogy a korábban magabiztos, könnyedén játszó csapat csak erőlködik, önbizalmát és önmagát keresve csak árnyéka a régi magyar bajnoknak. És ez szerdán is így volt, különösen az első fél órában. Vergődött a csapat. Elöl a csatárok és a középpályások is szigorú őrizetet kaptak. Az már más kérdés, hogy a jó formában levő Détáriék mire lettek volna képesek a jól megtermett, ám meglehetősen darabos dán hátvédekkel szemben. De hetek óta nincsenek jó formában s ilyenkor nagyon elkelne a hátulról jövő segítség. Igen ám, de a hátsók sem brillíroztak, négyen őriztek egy, legfeljebb két támadót. Persze, az őriztek kifejezés csak vázlatosan fedi a valóságot, mert ilyen őrizet legfeljebb Nielsenék legszebb csatárálmaiban szerepelt. Négy honvédos hátvéd állt, és egyszerűen nem tudott semmit hozzátenni a játékhoz. Ott lógtak üresen, s amint hozzájuk került a labda — Garaba kivételével —, nem tudtak vele érdemlegest kezdeni, ellenakciót indítani. A fölösleges oldalpasszok, hátraadogatások csak arra jók, hogy időt nyerjen a visszazárkózásra az ellenfél. Minderre lehetne magyarázat, hogy a tavalyi védelem egy poszton megváltozott, de arra a helyre is válogatott érkezett. Mint ahogy az is tény, hogy edző és edző között létezik különbség, de csak Komora távozásával aligha magyarázható a Honvéd látványos összecsuklása. Tény, tavaly a sokkal jobb Honvéd csak egy fordulóval bírta tovább a BEK-et, s akkor megalázóan búcsúzott, bár a későbbi győztes Steauával szemben bukott el. És akkoriban még a játékosok szinte lubickoltak a sikerben, duzzadtak az egészséges önbizalomtól, és mégis ... Akkor a kudarcot joggal lehetett egyéni kihagyások miatti kisiklásnak tekinteni. A mostani kiesés viszont sokkal inkább várható volt az előzmények alapján. Mert Karnyújtásnyira a csodától A szerdán felavatott kispesti Bozsik Józsefstadion igazán gyönyörű. Esti keresztelőjén minden díszét, a pompáját megmutatta, fényárban úszott, száz és száz színben díszelgett, és mindenki csodálattal adózott bájainak. Az újságírók pedig szenzációra éheztek, amit egy ritka készülékkel röpíthettek volna világgá. Csoda viszont nem történt sem a pályán, sem a sajtóhelyen. A nézők lökdösődve örültek a Honvéd-góloknak, az újságírók lökdösődve vetették magukat az egyetlen, szürkén lapuló telefonra. Labdarúgóstadionjainkban a ravasz kis készülék már-már mágikus tiszteletnek örvend, a tollforgatók képesek miatta órákkal a kezdés előtt kizarándokolni a pályára, hogyha mellé nem is ülhetnek, legalább karnyújtásnyira megközelíthessék. Az öltözőfolyosókon már megszokott, hogy a papírt, tollat szorongatok félve kérdezik egymástól: hány telefon van „odafenn”. S ha a válasz egyet említ, akkor a kirendelt segítők rohannak, és kabátjuk alá rejtik, vagy közömbös képpel ráülnek a masinára. Könyörgés, fohász nem segít. Aki gyors, az nyer . .. A Bozsik-stadion gyönyörű: a tervezők, az építők mindent megteremtettek, hogy csodálatos pályát adjanak a legjobb magyar klubcsapatnak. Az már nem az ő hibájuk, hogy telefonból csak egy van. a tisztázatlan múlt állandóan közbeszól, megkavarja a hétköznapokat, s a Honvéd — és a válogatott esetében is — a csapat széthullottságában jelentkezik. Tavaly úgy éreztük, van egy válogatottunk, amely csapatiként sokkal jobb, mint amennyit egyénileg tudnak a játékosok. Most a Honvéddal minden éppen fordítva van: jobb futballistákból áll az együttes, mint amennyit csapatként produkál. Aki megfejti, hogy mitől volt jobb a válogatott, az alighanem azt is megérti, mitől gyengébb a Honvéd igazi önmagánál. És a „megfejtő” esetleg arra is rádöbben, hogy Nielsen profi gólja alapjában nem egyéni hiba műve, hanem a törvény beteljesedése volt... K. L. Az UEFA Kupáért Egy góllal jobb csapat a Feyenoo rrs S.v. ASterdami visszavágóra a PMSC, de csak az elfogult szurkolók bíztak abban, hogy ez az előny elegendő lesz a továbbjutáshoz. A szerdai 90 perc után kiderült, hogy ezúttal az óvatosabbaknak lett igazuk, de gyorsan hozzá kell tenni, a PMSC tisztességesen helytállt jónevű ellenfelével szemben. A mérkőzés előtt a játékosok és Garami József edző is arról beszéltek, hogy mindenképpen egy gólt kellene szegezniük. A kívülállónak viszont úgy tűnt, egy kicsit abban bíznak — de nem mondják ki —, hogy a legbiztosabb a 0-0-ás döntetlen lenne. Arra képes lehetne a csapat, mert a védelem hetek óta magabiztosan játszik, a nyolc bajnoki mérkőzésen csak egy gólt kaptak, míg a csatárok játéka meszsze elmarad az elmúlt évitől. Abból is következtetni lehetett" egy esetleges gólnélküli döntetlenre, hogy Garami mesteredző az utolsó pillanatban a négy hátvéd előtt öt középpályás szerepeltetése mellett döntött. Sokáig úgy tűnt, ez az elképzelés sikeres lesz, hiszena 68. percig állták a pécsiek a rohamokat. Mi több, az első félidőben csaknem anynyi helyzetük volt, mint a mezőnyfölényben levő Feyenoordnak. Igaz, az eredeti elképzelést felborította, hogy a félidő utolsó perceiben az addig nagyszerűen játszó Brezniczky egy összecsapásután megsérült és a szünetben kiderült, nem tudja folytatni a játékot. Kényszercserére került sor és a második játékrészben már nem volt olyan olajozott a pécsi gépezet, mint az előző 45 percben. De a küzdeni akarás változatlan maradt és ennek az eredménye, hogy csak a hajrában — amikor kezdett fáradni a PMSC — tudta a maga javára fordítani az eredményt a Feyenoord. A mérkőzést követő tájékoztatón a rotterdamiak edzője, Rinus ismét is elismerte, hogy alaposan feladták nekik a leckét. Izraelnek egyébként nagyon fontos volt a továbbjutást jelentő győzelem, mert sokan tudni vélték, a mester napjai meg vannak számlálva, ha netalán kiesnek. Mondandójának elején utalt is erre. — Számomra életbevágó volt ez a szerdai este — kezdte. — A sikerünk értékét növeli, hogy jó csapatot győztünk le. Az első félidőben nem valósult meg játékunkban, amit megbeszéltünk. Igaz, a pécsiek nagyszerűen védekeztek. Szerintem végül az döntött a javunkra, hogy mi jobban bírtuk erővel. Garami József többször visszatért arra, hogy csapata nagyon megérezte a sérült játékosok hiányát és zavart okozott Brezniczky kiválása is. Azt pedig többször ismételte, hogy az első félidőben kihagyott helyzetekért nagy árat fizettek, búcsúzniuk kellett az első forduló után az UEFA Kupától, holott közel álltak a meglepetéshez. Valóban bravúrnak tent volna, ha a PMSC elüti a továbbjutástól nagynevű ellenfelét. Mert hiába cserélődött ki a Feyenoord nagy sikereket elért gárdája, azért a jelenlegi játékosok is nagy csatákban edződtek. Ez végül elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kihasználják az ellenfél pillanatnyi megingásait. A PMSC igyekezett, megtett minden tőle telhetőt, de ne szépítsük a dolgot, ettől a csapattól egyelőre csak ennyi telik. A nemzetközi porond mércéje még magasnak bizonyult a pécsieknek. L. L. Elstrup (balról) és Róth végig nagy csatát vívott egymással, és kettőjük küzdelméből ezúttal a pécsiek válogatott védője került ki győztesen. Heus és Hofman őrzése nem sikerült ilyen jól a PMSC-védelyek, elég volt egy-egy pillanatnyi megingás és a holland játékosok éltek is ezzel NÉPSPORT 3