Nemzeti Társalkodó, 1832. január-június (1-26. szám)

1832-02-11 / 6. szám

чШ» 86 ч»« jussa mást kötelességére emlékeztetni, a' ki a’ magáét nem teljesítette. A’ hat ezer esztendős háborúnak utolsó fél századi viadalában elfáradt emberi nem­zet egy kurta fegyver szűnés után ismét tal­pon és fegyverben áll, hogy Örök ellensé­gével, az erőszakkal újra viaskodjék ; hanem mint hajdan a’ hidak’ gágogása költötte­­fel a’ szunnyadó bajnokokat, úgy most is lúd­ak’ szárnyai fedik és védik a’ népeket, és az író—toll fogja ki, v. gyengíti a’ kard­nak halálos csapásait. Ki ragadja ugyan a’ sebess golyóbis a’ tollat néha az író’ kezéből, de sokszor viszsza pattannak a’ gyenge tol­lakról az 50 fontos ágyú golyóbisok is , csak ugyan igaz az, hogy a’ toll oly talismánnal bíró universalis köles, mely előbb-később minden békét felnyit, és minden szolgai lán­­czokat lezár a’ szabadság’ lábairól, és hogy minél több tenta folyt a’ tollból annál keve­sebb vér csepeg az emberi testből. Ismét ha­di lárma hallatik, mondom, és a’ százados álomba merült Magyarnak is a’ lármára fel pattanván szemei, kezdi észrevenni, hogy ő benne élet van, hogy fejében gondolatok, szívében érzések vannak , oly magassak, oly szépek mint akárkinek is ; de híjában, mert Ő mind a’ t­­ör­ténet, mind a’ lelkek’ con­­certjében , a’ hol mások sorot játszanak, úgy­ áll mint egy hoszszason tartó pauza — a' nemzetek társalkodásában pedig mint egy szánakozást gerjesztő, ügye­fogyott süket­néma , nem ért ő másokat, mások sem ér-

Next