Nemzeti Társalkodó, 1832. január-június (1-26. szám)
1832-02-11 / 6. szám
чШ» 86 ч»« jussa mást kötelességére emlékeztetni, a' ki a’ magáét nem teljesítette. A’ hat ezer esztendős háborúnak utolsó fél századi viadalában elfáradt emberi nemzet egy kurta fegyver szűnés után ismét talpon és fegyverben áll, hogy Örök ellenségével, az erőszakkal újra viaskodjék ; hanem mint hajdan a’ hidak’ gágogása költöttefel a’ szunnyadó bajnokokat, úgy most is lúdak’ szárnyai fedik és védik a’ népeket, és az író—toll fogja ki, v. gyengíti a’ kardnak halálos csapásait. Ki ragadja ugyan a’ sebess golyóbis a’ tollat néha az író’ kezéből, de sokszor viszsza pattannak a’ gyenge tollakról az 50 fontos ágyú golyóbisok is , csak ugyan igaz az, hogy a’ toll oly talismánnal bíró universalis köles, mely előbb-később minden békét felnyit, és minden szolgai lánczokat lezár a’ szabadság’ lábairól, és hogy minél több tenta folyt a’ tollból annál kevesebb vér csepeg az emberi testből. Ismét hadi lárma hallatik, mondom, és a’ százados álomba merült Magyarnak is a’ lármára fel pattanván szemei, kezdi észrevenni, hogy ő benne élet van, hogy fejében gondolatok, szívében érzések vannak , oly magassak, oly szépek mint akárkinek is ; de híjában, mert Ő mind a’ történet, mind a’ lelkek’ concertjében , a’ hol mások sorot játszanak, úgy áll mint egy hoszszason tartó pauza — a' nemzetek társalkodásában pedig mint egy szánakozást gerjesztő, ügyefogyott süketnéma , nem ért ő másokat, mások sem ér-