Nemzeti Társalkodó, 1844 (1-52. szám)
1844-11-22 / 47. szám
ívem látogatható meg egyszer is e’ nagy hirű rokont, kinek olly sok százados élet után, szakáa tán térdig is érhete már. — Csak azon meltallankodok jámbor lelke, hogy mig sok hozzáhasonlót látott már hivatalban , benne az tizedéin el nem ismertetek , és igy elszomo- lnivan, ép nemesi szellemben, semmit nem teve otthon; jelenleg versenyt ásitozva a’ kihűlt kandalló erebével, forgató nem legfényesb szerencsével mosolygó kártyáit. Még egy polutyos zömök tekintetes ur foglala mellette helyet, és sorban tovább, savószin arczú énekes diákok, kik temetni jöttek a’ helység egy nemzetes urát, ki megsokallva a’ kormányzás terhes szónoklatait, minthogy ő vala N. úgyövezett kis királya, — tiszteletes nyelvét szerényen torkába nyelte. Gyönyörű reg szépen aranyozta tűzsuáraival N. bérczeit, tisztaség csendes szellője lengeté a’ fejlődő természet zöld lombjait, ami” zárt szoba rekedt lésében mámorral bo-TD viritva görnyedezett a’ szép társaság; már diákjaink is ásitozni kezdettek, mázsás szempilláik, nehézség törvényeinél fogva lefelé sietvén, midőn egy sajátságos jelenet, melly részint boszantó, részint nevetséges kikapásra ingerlő vala — mindnyájokat élénkekké tette.—Szarkai Jónás, egy ritka alakú kép — millyet csak közelítőleg is szemlélni, Amerika őserdeit kellene bebarangolni — lépett be legilledelmesb hetykeséggel hozzájok. — Ha tudnának képzelni olvasóim, egy csupasz szőrtelen majom arczal, hoszszan előre nyúlt arczéllel, gyönyörűen görbédétt kánya orral, mély gödrökbe szerényen viszszavonult szemekkel, melyvekből jelenleg hat, egymásután átvirasztott éjszakának ríttak ki káprázolatos éjfélét; karon derekát, mellyet bármelly salom szűz sóvároghatott volna , regényesen görbedett pipa szár lábak tárták, ’s végre mind ezeknek koronául , egy tarka szövetből készült rongyos háló föveget, ’s rajta egy hatalmas ón gombra férczelt bojtot, mellynek igen hihetően fontos rendeltetése vala, a’ csinos kis fejecskét, mellyben legalább hat Minerva-madár fészkelhetett volna— forgó széltől óvni, — ha mondom, illy képet képzelhetnének olvasóim , Szarkai Jónás letőtül talpig előttök állana. — Jó reggelt önöknek uraim ! mondó Jónás urfi, magyar nemes büszkeséggel tekintve hajdani diák társaira, kiket rég ott hagyott a’ tanoda falai között, mert tüzes lelke elmélyedvén a’ philosophiába, midőn egyik igen bölcs tarnokától ez eszmét hallá, tisztességes alattomos úton mindent véghez vihetni, ő igen is híven követé, és mit tehete róla, ha éppen vagyon szerzésre fordító,’s más fölfedezvén az alattomos utat, és a’ bölcs iskólai elöljáróság nem tanálván azt egyszersmind tisztességesnek is, —hogy annál biztosabb lenne javulása ,— kizárta köréből. Azonban ez nem háboritá olly nagyon lelkét, mert kis tekintélyű Szarkai uramból most tekintetes nemzetes Szarkai Jónás urfi jön, ’s hány nálánál még sokkal nagyobbra törekvő nem nyer csak puszta czimzést jutalmul! — ... De lássuk N. legszereltebb arszlána mint folytató reggeli üdvözletét. ,Lepke szárnyakon lebegtem önökhez, midőn a’ reg, az édenkecses, rózsavánkosain szenderegve felringatta kelet hajnalát, ’s Dodona berkéből kelt fuvalom rezegteti öszveölelkezett Nymphák lobogó szövétnekét a mondó ezüst év módjára bűvösen ömledező szavait olly bájos szónoklattal, mint mikor az állatkirály egykori vetély-társának torkába a’ hangok viszszahuzódnak , — ez ékes szónoklatból hiszem , észre veszik olvasóim, mikép Jónás urfi olvasni szokott. „Jó reggelt!“ mozga vissza a’gyülekezet, ’s gúnykaczaj melódiája kisérte üdvözletöket. ,Ez egész éjen át megyénk érdemes atispányával játszottam, ’s csak képzeljék uraim, egy egész éjen át nem tudék többet nyerni 200 pengőnél, monda tovább Jónás urfi, ’s a’ társaság szelíd melódiája hangos kaczaj al*tusába tört át. — ,,Na rajta, hát velünk is Szarkai úr“ monda égjük sovány arczu hangász, gúnyosan vigyorogva az elébb szólóra. ,„Ördögbe! csak ki ne koppasszon a’ temetési díjból,444 monda szomszédja. ,Várjunk csak, megnézem hoztam-e pénzt magammal;4 viszonzá vált vonítva Szarkai úr, ’s zsebéből, mire számba véve, 70 ezüst forintot vont ki. „Uram, ne vigy kísértetbe! — imádkozék egyik diák — négy évi jövedelmem sem megy ennyire!44 .Csak úgy benyúltam pénzes szelenezémbe, gondolva csak réz-pénzt veszek ki, no de legyen már, — végré határzottan Jónás urfi, ’s helyet foglala a’ boldog asztal mellett, mellének talán soha nem vala még illy merész já