Nemzeti Ujság, 1919. november (1. évfolyam, 31-55. szám)

1919-11-02 / 31. szám

Censural! Nutiu. niiiiniiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiNiiiiiiinmiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiw^ Kiadóhivatal: IV., Gerlóczy-utca 11. sz. Telefon: 107—37. Vasárnap, 1919. november 2. * /. évf. 31. szám. Előfizetési ár: Egész évre 220 kor., félévre 110 kor., ^ negyedévre 56 kor., egy hónapra 20 kor. Egyes szára Felelős s­zerkesztő: Tűn BólAr^^'S' 'V/v/ljiO fillér. — Hirdetések milliméteres dij­szabás szerint. *■ “ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP. MiiiiiiMiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiHMjuiiiiiiiiimiimniiiiHiiiiiiuiim iiitHiiiuiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii^imtnHiiiiiLiiiíiH'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiuiiiiiiiiii..... Avis. Commandamentul Trupelor române aduce la cunos­­tinta populatiei orasului Budapesta ca au sosit de curand 14­ cisterne cu benzina grea si usoara. Distri­­buirea se face prin Ministerul de Finante ungar direct consumatorilor cu pretul de 1.50 lei litru de benzina grea si 1.70 lei litru de benzina usoara. Commandamentul Trupelor Romane. Értesítés: A román csapatok parancsnoksága tudomására hozza Budapest főváros lakosságának, hogy a napok­ban 14 cisterna nehéz és könnyű benzin érkezett. A szét­osztás a magyar pénzügyminisztérium útján történik, közvetlen a vevőközönségnek, a következő árakkal: Nehéz benzin ára 1.50 lei literenkint, a könnyű pedig 1.70 lei literenkint. A Román Csapatok Parancsnoksága. #»■»Keresztes vitézek.“ Budapest, nov. 1. Keresztes vitézek nyüzsögnek a fórumon, tvrőlmetszett­­­magyarok» magyarázzák a kereszténységet és hirdetik a nagy igazsá­gokat, vállukon fehér folttal, kezükben bo­ros pohárral, árvalányhajas süveggel vagy a honfibútól hajtalan fejekkel. Az asztal közepébe könyökölő bús magyar kurucság hangján szólal meg Vázsonyi Vilmos, aki a magyar földmivelő népnek akarja megma­gyarázni, hogy mit kell neki értenie ke­reszténység alatt. Mert ugy­e a keresztény­ség az­­úrgyűlöletbe ml fejeződik ki pregnáns erővel? Legsürgősebb feladatunk, hogy újra egymásra uszítsunk urat és parasztot, szegényt és gazdagot, földbirtokost és föld­­n­élküli Jánost a demokrácia és a keresztény tolerancia szent nevében. «Az úri nép egyes hazardőrjei volak azok, akik a magyar népet belevitték ebbe a reakcióba, ami Magyarországna­k épp oly szégyene, mint a bolsevizmus» — mondja Vázsonyi pohárkö­szöntőjében és mi kisértetbe jövünk igazat adni neki. Hiszen igaza van neki annyiban, hogy az úri hazardőrök sokat tettek ebben az országban, amit tenni nem kellett volna. A Vázsonyival egy asztalnál poharazó urak felelhetnének erről, ha a páholyokban, a pesti kávéház­akban, a redakciókban ez urakat kérdőre vonták volna valaha. Az úri hazardőrök a pesti Ritzben, a Lipót­városban nyugi­tást játszó pesti urak, a cukorbárók, a f­ópolitikus bankvezérek, a penna-Hindenbu­rgok, a börze-Napoleonok hazardőrjei volak előfutárjai és magas árfolyamra eme­li a bolsevizmusnak s így nekik tegyen szemrehányást Vázsonyi mindazért, amit a keresztény magyar nép jobb őszi átérésnek, Vázsonyi pe­dig toleranciahiánynak nevez. Vázsonyit kereszténységet szeretne, de úgy, hogy azt a magyar földmivelő és ipari munkás gyűlölködése, jellemezze a toleran­cia minden ügye fogy­ott­ságot magában fog­laló jelszava ala­tt. Keresztény magyaroknak magyarázza Vázsonyi a keresztény demokráciát, vagy ahogy ő mondja­­-a város lakója üzen a falu népének, hogy szeressük egymást a szabad­­elvűségben, a parasztot félállattá sülyesztő rothadásnak ebben a marólúgos fürdővizé­ben. Tolerancia és szabadelvűség kell, hi­szen éppen csak ez hiányzott, a falunak, ahol a nép még a szabadelvű uzsoratör­vényt, a szabadelvű kereskedelmi törvényt, a szabadelvű züllés minden átkát-balát nyögi. A »keresztes vitézek» Holongo soka­ságában magyarázza az igét Vázsonyi, bal­ján a Terézvárossal, jobbján a Conti-utcá­­val, úgy hogy lehetőleg a bal ne tudja, amit cselekszik a jobb. Mert cselekszik, tisztelt városi polgár és valóban üzen a falu­nak. Nyomtatásban üzen uszítást a ke­reszténység ellen, a magyar nemzeti érzés ellen. Ne tessék félreérteni, nem Vázsonyi, hanem a jobb,a Conti-utca üzen intő szót valamennyi magyar munkáshoz, a keresz­ténység nevében hirdetvén az evan­géliumi erkölcs diadalmas trónra emelését «a kereszténységgel folytatott országos szé­delgéssel szemben». Mint látni tetszik, a ke­resztes vitézek sokasága nyüzsög a fóru­mon. Boros pohárral és sáros pennák tinta­áradatával vetik magukat a gyanútlan népre a keresztény erkölcs nevében. A Terézvárosból csalogatnak, a Conti­­utcából csalnák a magyar népet a­­keresz­tes vitézek­, ha ugyan a magyar falvakban volna rájuk hallgató ember valakin —k. Az alprefé a zöldben. — A „Nemzeti Újság“ tárcája. — Irta: Alphonse Daude. Az alprefé ur hivatalos kiküldetésben jár. Elül a kocsis, hátul két inas — igy viszi őt a prefektura hintája méltóságteljesen a combe­­aux-séesi mezőgazdasági díjkiosztásra. Az em­lékezetes útra az alprefé ur magára öltötte Siép, hímzett fzakját, azonfelül cilinderjét vi­seli, továbbá szűk nadrágját az ezüstsavval és diszkardját, melynek gyöngyházból van a markolata... Térdén nagy mappa pihen pré­selt sagrénből, melyre szomorúan letekint. Az alprefé ur szomorúan tekint a préselt sagrénből való mappára , arra a remek be­szédre gondol, melyet még ebben az órában tartan­ia kell Combre-aux-Fées lakosai előtt: „Uraim ! Közigazgatási kerületem tisztelt polgárai!...“ De bármennyire csavargatja pofaszakállá­nak szőke selyemszőrét, ha húszszor is is­métli: „Uraim ! Közigazgatási kerületem tisztelt polgárai! ...“ Az, amit ezenfelül még mondani akart, az nem akar visszatérni emlékezetébe. Igenis, ami egyebet még mondani akart, az nem akar eszébe jutni. . Oly meleg van eb­ben a hintóban !... A »téli nap hevében por­felhőbe burkolva fekszik a combe-aux-féesi országút... A levegő úgyszólván izzik s az ut­­széli halai szilfákon, melyeket vastagon borit a fehér por, fáról-fara ezernyi tücsök felesel­het egymással... Hirtelen felugrik az alprefé­­r. Oil­lenn, a domb lábánál megpihantott egy fiatal tölgyest, mely inteni látszott neki. Mintha a fiatal­ölgyes feléje intene : „Jöjjön csak ide, alprefé ur ; ha be akarja tanulni a beszédjét, fáim árnyékában azt sok­kal jobban teheti .. .“ Ezt nem kell kétszer mondani az alprefé urnak. Kiugrik a hin­tóból s megparancsolja embereinek, hogy várjanak, mert ő a zöld töl­gyesben be akarja tanulni a beszédjét. A zöld tölgyesbe­n vannak madarak, vannak ibolyák s vannak források a selymes fű alatt... Mihelyt a madarak meglátták szép nadrágjában s pré­seit sagrénből való mappá­jával az alprefé irat, megijedtek és abban­­hagyták éneküket, a források nem mertek csobogni tovább s az ibolyák elrejtőztek a­ fű­ben . .. Ez az egész kicsi világ sohasem látott még alpresét s halkan kérdezgeti egymástól, hogy ki lehet az is szép, előkelő ur, aki itt ezüstnadrágban S­­tálgak Halkan kérdezgetik egymástól, hogy ki le­het az a szép, elővelő­m az ezüstnadr­ágban. Közben az alprefé­­r, akit elbájolt az ü­­lőcske nyugalma és üd­sége, cilinderjét leteszi a fűre, felemeli frakkja szárnyait s egy fiatal tölgy lábánál letel­epszik a gy­epre. — Bizonyára n­üvész ! — mondja a po­száta. — Dehogyis — mondja a gimpli­­ • ez nem művész, hisz’ ezüstnad­rágja van. Ez bizo­nyára herceg. ... Ez bizonyár­a herceg.. * — mondja a gimpli. — Sem ne­m mű­vész, sem nem herceg ! —, vág szavába egy vén csalogány, mely egy íz­ben egész tavaszét ál a prefektura kertjében énekelt. — Én tudom, hogy micsoda : ez al- prefé ! És az egész erdő suttogni kezdett: —­ Ez alprefé ! Ez alprefé! — Milyen kopasz ! — jegyezte meg egy pa­csirta, mely nagy főkötőt viselt. Az ibolyák ezt kérdezik 4 ^ — Vájjon gonosz-e? Vájjon gonosz c ?.^«« ^kérdeák az ibolyák. A vén csalogány igy felel: — Ments Isten! Dehogy is az! És erre a megnyugtatásra a madarak újra rákezdenek az énekre, a források csobognak, az ibolyák illatoznak, mintha az az úr egyál­­­talán itt se volna ... Érzéketlenül e szivet vi­dító lárma közepett az alprefo ur szivében a mezőgazdasági díjkiosztás múzsájához fo­hászkodik s ceruzáját magasra tartva, path­e­­tikus hangon szavalni kezd: „Uraim! közigazgatási kerületem tisztelt polgárai...“ „Uraim! közigazgatási kerületem tisztelt polgárai“ — mondja az alprefé paihetikus hangon ... ’ ,­Harsogó kacaj szakítja félbe; hátrafordul s nem lát egyebet, mint egy zöld bárkinyl, mely cilinderje tetején ül s nevetve rátekint. Az alprefé vállat von s folytatni akarja be­szédjét, de a­­zöld harkály másodszor is sza­vába vág s a távolból ezt kiáltja feléje: — Mire jó ez? : -~ Mit! Mire jó ez? — mondj­a az alprefé egész vörösén a méregtől s egy mozdulattal elzavarja a szemtelen állatot, aztán­ újból kezdi: „Uraim! közigazgatási kerületem tisztelt polgárai.

Next