Nemzeti Ujság, 1919. december (1. évfolyam, 56-80. szám)

1919-12-02 / 56. szám

Telefon : József 65 és József 66. Kiadóhivatal: IV.,Gerlóczy­ utca 11. sz. Telefon: 107—37. Felelős szerkesztő: Túri Béla. KERESZTÉNY POLITIKAI NA­p^, Kedd, 1919. dec. 2. * 1. évf. 36. szám. !lllllllllllll­llllllll­lllllllllllllllllllllllllllll|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||llllllllllllll|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||ill Szerkesztőség: Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. sz. Előfizetési ár: Egész évre 220 kor., félévre 110 kor., negyedévre 56 kom egy hónapra 20 kor. Egyes szám 80 fillér. — Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiuiiiinfiüä É­bredő Magyarország: Budapest, dec. 1. Rémhírek röpdöstek a levegőben az «Ébredő Magyarok»­ vasárnapi népgyűlésé­­ről. Hogy a határozatok, amiket ott hoz­tak, egyenesen polgárháborúra vezetnek és hogy a borzalmas bolseviki világ emlé­keit elevenítik meg. Mert az «Ébredő Ma­gyarok» is diktatúrát akarnak és a különb­­ség csak az, hogy az ő bolsevizmusuk ki­zárólag a zsidók ellen irányul. Ebben a beállításban annyira nyilvánvaló a félreértés — vagy a tendencia, — hogy a tisztánlátás szempontjából is foglalkoznunk kell vele. Mert nincs itten szó se diktatúrá­ról, se bolsevizmusról, és aki az «Ébredő Magyarok­ keresztény erkölcsi alapon álló akciójától félti a kereskedelmet, az ipart és a becsületes gazdasági életet, az nyilván a fától nem látja az erdőt. Rideg tárgyila­gossággal kell ugyanis megállapítani, hogy az árdrágítás és a lánc­uzsora egészen más, mint a tisztességes kereskedelem: a gazda­sági élet tehát nem fordul fel attól — sőt egyenesen meggyógyul és fellendül — ha a t­isztességtelen és kapzsi spekulációnak egy­szer s mindenkorra az útját vágjuk. Hogy aztán ez az operáció derékban kettétör -e’z zsidó exiszteneiait, az már nem az «Éb­redő Magyarok» bűne, hanem a zsidóságé,­­amely fajának különös makacsságával tola­kodott a termelők és fogyasztók­ közé. Nem őszinte hang az, amely a magyar nemzeti állam egységének és a társadalmi békének az érdekében jajdul fel azon, hogy az «Ébredő Magyarok» követelik «az árdrá­gítók, csalók, hamisítók, üzérek legszigo­rúbb üldözését és a zsidó kereskedelem túl­­tengésének megakadályozását». Mert ennek a kétségbeejtő drágaságnak és kútfejének, a láncos uzsorának perpetuálása csakis an­nak a kis rétegnek lehet az érdeke, amely lidércnyomásként nehezedik rá az ország gazdasági életére és, kezében tartván a köz­ellátás csatornáinak zsilipjeit, kénye-ked­­vére éhezteti azt a középosztályt, amely megszámolt fillérekből — keserves verej­tékkel szerzett fillérekből — és napról­­napra. «Mindenki és mama — írja egyik előfize­tőnk t il kereskedő, az árdrágító, a pénzüzér, a cigaretta­árus, mert mindenkiről gondoskodik valaki, csak a szegény állami tisztviselőkkel nem törődik senki.. .» És egy másik előfizetőnk, amikor megállapítja, hogy a hivatalos adatok szerint a munkások átlagos napi keresete 30 korona, azt kérdi, hogy: «ha ez, ahogy a zsidó munkásvezérek megállapítják, nem sok, akkor mit kezdjünk mi a fizetésünkkel, fölfelé egészen az államtitkárig? . . .» Rádupláz a harmadik, a legkeserűbb szemrehányással, hogy: «az állami tisztviselő tűrt, szenvedett és ennek da­cára is ha hazafi volt, a kormány támasza. Húzza az igát alázatos megadással, fagyosko­­dik a hivatalban, fagyoskodik otthon, rongyos a cipője, rongyos a ruhája, üres a gyomra — és sírva énekli a Himnuszt . . ." Aki felháborodik 7 .Ébredő Magyarok» határozati javaslatain, aki­ atrocitást lát abban, hogy ennek a kiuzsorázott, a zsidók által minden téren elnyomott és­ kizsákmá­nyolt nemzetnek végre m­egjött a hangja, az öntudatos cselekvő­képessége és a rég elfojtott keserűség viharos szenvedélyével tör ki a piócai ellen, az menjen ki a Nyugati pályaudvarra és nézze végig a marhako­­csikban didergő, nyomorgó menekülteket, akik kilenc hónap óta tengődnek így — köztük intelligens, előkelő állami tisztvise­lők is — egyelőre reménység nélkül, hogy a sorsuk rövidesen jobbra fordul. És ugyan­akkor a magyar főváros — amely még félig emberhez méltó hajlékot se tud adni a menekült, fajmagyar hazafiaknak — ez a «bűnös» főváros tele van galíciai zsidókkal, akiknek se kultúrájuk, se képzettségük, se foglalkozásuk nincsen, de — mivel az ár­drágításhoz értenek — kényelmes lakások­ban laknak, jól élnek és egész napjukat üzérkedéssel, táncolással töltik­­ a sűtött kávéháziakban és éttermekben. Este pedig velük vannak tele a mulatók, az orfeumok és a mozik meg a zenés bárok. Ezeknek a kitoloncolásától és ártalmat­lanná tételétől félteni a kereskedelmet annyi, mint csalásnak és uzsorának kvali­fikálni magát a kereskedelmet. Annyi ez, mint nyílt vallomástétel arról, hogy a ke­reskedelemhez csak a zsidó ért és ahol nem zsidó kézben van a kereskedelem, ott tönkre megy az ország gazdasági élete. Mint például Angliában, Németországban, Franciaországban — hogy Hollandiáról, Belgiumról, Dániáról és Svédországról meg Amerikáról ne is beszéljünk­­— ahol tudva­lévően a kereskedelem és az ipar nem zsidó kezekben van. Akik így beszélnek, azok izgatnak iga­zán a társadalmi béke ellen, azok járnak csak égő tűzcsóvával a szalmafedeles vis­kók közt. Akik nem akarják megérteni, hogy a magyar nemzetnek szintén joga van az önálló­­­nemzeti életre, annak minden attributumával — tehát a gazdasági fejlő­­dés szabadságának minden feltételeivel együtt, amelyek közt nem a legelsők egyike a tisztességtelen verseny kiirtása, a pénz- és áru-uzsora teljes letörése. Ezt követeli az «Ébredő Magyarok» második határozati A császári grácia ára. — A «Nemzeti Újság» tárcája. — Er­a: Talkéts Sándor. Jobbjaink lelkéből ritkán szállt annyi fo­hász az ég felé, asszonyaink szeméből alig hullt annyi könnyharmat alá, mint a Wesse­­lényi-féle szövetkezés idején. Szenvedés, bá­nat és keserűség özönével szakadt akkor a magyarságra ! Siralomra fordult állapotunk. Ágas-bogas családaink fejei a császár vasán tömlőében szenvedtek ; asszonyaik sastól-fias­­tól téltova bujdostak s alamizsnából tengették életüket. Hiszen testig-lelkig mindenük odave­szel, s csak a bubánat maradt korlátlan tulaj­donuk. Jajkiállás hal­szik mindenfelé, s aki­nek tigristől nincs születése, a szenvedés lát­tára izgalomra lágyult. De fönt Bécsben nem hallják az elnyomott magyarság sóhajtását. Az Isten megbátoritotta az ausztriai urakat s könnyebb volt a gyémántban lágyságot ke­resni, mint Lipót császár szivében kegyelmet. Szó ami szó, de bizony kevés politikai moz­galom hozott az országra olyan csapást, mint a Wesselényi-szüvetkezés. Ennek az úgyneve­zett „összeesküvés­­nek politikai részét tövi­­ről-hegyire ismerjük már. Sajnos ! Íróink a gazdasági és pénzügyi részét még nem méltat­ták eléggé. Pedig, ha mélyreható szemmel vizsgáljuk e kor írott emlékeit, akaratlanul is azt látjuk, hogy ezúttal a magyar vagyon, a magyar tulajdon ellen indítottak irtó háborút. Emberben nem is volt sok a veszteségünk. De pénz, kincs és föld dolgában rémítő volt a csapás. Az udvari kamara üres kincstára szi­­­nültig megtelt a koldusbotra juttatott magyar családok javaiból. Jutott azokból mindenki­­­nek. Még a császárné is remekbe készült nás­­fát kapott — a kivégzett Nádasdy gyémántjai­ból. Csak a magyar kincstárnak nem juttattak azokból semmit sem ; a magyar vagyon, a magyar kincs mind Bécsbe vándorol­. Mivel a Felvidéknek úgyszólván egész ve­zető magyarságát kiforgatták vagyonukból s mivel a konfiskált birtok javarésze idegen kézre került, nemzeti és nyelvi szempontból is mérhetetlen volt a csapás. Csak például említ­jük, hogy a tokaji hegyek jól fizető szőlői majd mind a fiskus kezére jutottak. Legérté­kesebb kiviteli cikkünk itt termelt, tehát az udvari kamara gondoskodott róla, hogy a sző­lősgazdákat rebelliseknek nyilvánittassa. Tömérdek embert vetettek tömlöcr­e csupán gyanú alapján. Akiket elfogni nem sikerült, azokat megidézték s mivel nem jelentek meg, eli­télték s vagyonukat elkobozták. A tömlöcre vetett nemes urak ügyében legelőször is azt vizsgálták, mije van. Hogy bűnös-e, vagy nem, az mellékes volt. Hiszen elég bűn volt akkor az is, hogy valaki magyarnak született. Fontosabb volt ennél annak megállapítása, mit lehet tőle elvenni ? És a vádlottaknak —•„ bűnösöknek és ártatlanoknak ” mindenét el­kobozták már az ítélet kimondása előtt. Tudott dolog, hogy az elfogott nemes ura­kat Bécsben, Pozsonyban és Lipótvárott tömlö­­cözték be. A legtöbbje jószágos főember volt, de azért bizony csak zabkenyéren éltek. Az udvari kamara meghagyta, hogy a magyar urak 30 krajcáros ebédet kapjanak. Úgy lát­­szik, hogy ezt a csekélységet is sokalta, mert nemsokára 15 krajcárra redukálta az ebéd költségét. Mivel kenyérre és egyébre négy krajcár ment föl, a szorosan vett ebédre csak 10 krajcár jutott. Wahle András volt az a vendéglős, aki a bécsi magyar raboknak tűze­tett. Ez a jó ember irta volt az udvari kama­rának : „gondolják meg az urak, minő eheti lehet az, amit 10 krajcárból kell előállítanom ! S n­a legalább ezt a pénzt megkaphatnám, de idáig egy fillért­ sem utaltak ki nekem Amíg a nemes urakat imigyen koplaltatták, addig a birtokaik s ingatlan javaik elkobzá­sára kiküldött jelentéktelen alakoknak szabad asztaluk volt s havi 500 frt-ot kaptak ! A legtöbb rab — bűnös és büntelen —­­ más­fél évig ült a tömlőében. A „császár vasa“, no meg a gyalázatos ellátás annyira elcsigázta volt őket, hogy bármire­ készek voltak. Nem is annyira a maguk, mint inkább földönfutó családjuk érdekében arra is ráadták magu­­­kat, hogy a császártól kegyelmet könyörögje-­ nek. Lipót császár keresztény uralkodó volt s igy: a kegyesség véle szüléséit. Adóit is elég sokt emebetnek gráciát. Még pedig jobbára olya-! noknak, akikben amúgy sem találtak bűnt.­ De hát őfelsége a gráciát nem mérte ám in-i gyen ! Drága portéka volt az s igen gyakran­ egyet jelentett a koldusbotra való jutással.­­ A császár — vagyis inkább az udvari ka-­ mara — kétféle kegyelemlevelet osz­tógato­tt.­ Az egyiket „Versöhnungspatens“-nek hívták. Ez volt a drágább. A vádlott és a kamarai hosszú alkudozás után kötötték meg az efféle egyezséget, aztán a császár rádörgöltette öreg pecsétjét. Rákóczi Ferenc például négyszáz­­ezer forintot fizetett a Versöhnungspatens­ért. Akinek kevesebbje volt, arra kevesebbet ve­tettek ki. Roth János például csak tízezer fo­rintot fizetett a császári pátensért

Next