Nemzeti Ujság, 1920. január (2. évfolyam, 1-27. szám)

1920-01-01 / 1. szám

2 az ország gazdasági és kulturális jövendő­jét mérnökök, tanárok, orvosok, általában szakemberek nélkül megalapozni nem lehet. A jóakarat,a tudatlanság többet árthat, mint amennyit használni remél. Szükség van kisgazdákra, de a faluban nemcsak kis­gazdák, hanem földnélkülijánosok is élnek, szükség van­ munkásokra, de a városokban nemcsak gyári munkások, hanem lateine­­rek, kisiparosok is élnek. Ez osztályok lelki, szellemi és gazdasági egységét csak a keresztény, nemzeti és szociális politiká­ban való felolvadás, nem pedig a külön­állás destruktív elemekkel, telt önzése te­remtheti meg,, Magyarországnak"elszánt, meg nem al­kuvó," ha kell," mindennel és mindenkivel leszámoló szociális keresztény nemzeti po­litikára van szüksége. Aki ezt nem érzi, álljon félre, s ha önként nem teszi, a tömegek életösztöne lökje ez akadályozókat az út­­szélre, akár a falvakban, akár a városok­ban jelennek is meg kalózzászlaik alatt. A nemzetgyűlésen kipróbált emberekre van szükségünk, mert nem a programmokon, nem az osztályszármazáson és nem az osztálynak hízelgő kijelentéseken múlik a dolog, hanem az embereken. Keresztény, nemzeti és szociális politikára van szük­ségünk, mert ezer esztendős jogunk van hozzá, hogy­ minden téren a magunk urai, ne osztályok, fajok rabszolgái, derékba tört ideológiák áldozatai­ legyünk. .Aki még ma sem meri a cégtáblájára kiírni, hogy ke­resztény ; aki még ma is megbokrosodik attól a szótól, hogy: nemzeti ; aki m­ég ma is ideges lesz a szociális munka nagy keresztényi gondolatától, annak nincs mit keresnie a fórumon 1920-ban, mikor erre jogot csak az ad, ha e nagy elvekért ott állott, teljes harci fegyverzettel a múltban. Tudása, körültekintése, elhatá­rozottsága, akarata és bátorsága kell, hogy legyem a magyarság vezet­ésére hivatottak­nak. Önzésből, gyávaságból, mérsékelt ke­reszténységből, megalkuvásból elég volt a múltban. A múltat ne eltemetjük, de el nem feled­jük. Sírjába száll 1919 két szuronnyal és két kézigránáttal jelképezett évszáma, de emlékezetünk nem száll vele. Él és éget, mint friss seben a parázs, ez esztendő min­den napjának emlékezete. A sebet eltakar­juk, maradék erőnk, el nem vesztett vé­rünk értékeit összefogva készülünk a nagy harcra, a rejtelmes,­de biztató jövendőre. azt nem lehet. Egészségesek. Tisztességre ne­veljük őket. Elvonjam a szájuktól a falatot? Az ember jelent meg a hangra a szoba ajta­jában. Mosolygó szemű, pirosarcú ember volt. Kisebb a másiknál, mintha nem is a testvére tett volna. A kezét nyújtotta a bátyja felé. — Agyonisten, Mihály. Barátságosan, őszinte pillantással nézett rá. — No? Ez komoran nézett az öccse kezében füs­tölgő pipára. — Pipázol? Az ember készségesen mozdult meg.­­ Gyurs rá te is, Mihály. 55 már ki is rántotta a zsebéből a dohány­­zacskót. Born­­ás Mihály gyanakvó pillantással fogta meg a felé nyújtott dohányzacskót. Kinyi­totta, belepillantott. •— Van itt minden — szólt imigyen. — Hús fő a fazékba, dohány a z­acskóba. Megtömte a pipáját, leült egy kis tölgyfa­­lócára, meggyújtotta a pipát, néhányat szip­pantott belőle s fölvetette szemét az öccsére. — Iláj — mondta nagy komolyan, a hang­ját megnyomva,­­ a kocsön ügyibe gyűjtem. Tudjátok, hogy fizetni kell a takarékba? Az öccse szelíden felelte: — Tudjuk, mie számítunk a jóságodra. Borbás Mihály megmozdult. A fejét csó­válta. — Már pedig hiába. Most fizetni kell. Az öccse felsóhajtott. — Pedig én nem tudok fizetni. Borbás Mihály bólongatott. -- Baj, baj. Az öccse közelebb húzódott hozzá s kérő pillantást vetett a szemébe. — Hát nem tehetnéd meg, Mihály . . . hogy kifizetnéd? Tisztességgel megadom. A kama­tot is fizetem. Borbás Mihály a fejét csóválta. — Nekem nincs. Tudjátok, hogy a Csáki­­János fődjit is megvettem. De mondok vala­mit. Megvan még a réti fődeték. Kifizetem a takarékot, a többit elszámoljuk. Borbás István, kivette szájából a pipát. — Odaadjam azt a kis fődet? Az utolsót? Borbás Mihály a föld felé nézett. — Csak így lehet rendezni. — De nézze, Mihály — nyikkant felé az asszony. — Szerettük vóna, ha legalább az megmarad a gyerekeknek.­­ — Négy gyereknek! Mi jut abból egynek? — Mégis. — Nem. Amit mondtam. Felállt. Kifelé fordult. Borbás István szeme szelíd szemrehányás­sal emelkedett a bátyjára. — A többi is a tiéd lett, Mihály. A nyomási főd, a szellő. Borbás Mihály szava felcsattant: — Elraboltam tületek, vagy becsületesen szőröztem? . Borítás István keserűt mosollyal bólintott. — Becsü­letesen. •— Nohát. . Borbás István szeme a bátyjára villant. — De mégis. Testvér a testvérnek megte­­hetné. — De ha nincs pézöm. Ha a főd meg is van, nálunk nem fő sonka a fazékba. Minek perédáltok? Sonka, csirkepaprikás. Tán ven­­dégösködtök is? — Ha valaki gyű­­, szívesen látjuk". — Akkor ne panaszkodjatok. Fizessetek! Borbás István kivörösödve vágta oda a bátyjának: — Hát vidd! Legyen a tied a réti főd is! Az asszony nyugodt hangon mondta: — Tudtam, hogy az lesz a vége. No de nem baj. Majd megsegít a jó Isten. . Kiemelte a sonkát a fazékból s­­egy tálba eresztette. Bor­bás Mihály nézegette a párolgó sonkát. Szivogatta az orrán befelé a jó meleg füstelikus illatát. Az asszony megindult be­felé a tállal. Borbás István a bátyjára pillan­tott s a szoba felé intett: — No, Mihály. Kóstold meg. Borbás Mihály szeme megcsillant. — Hát. .. Az asszony barátságosan intett felé a sze­mével. — Tessék! Megser­tette benn az asztalt. Kenyeret állí­tott az asztalra, az udvarra kikiáltott a gyere­keknek. Ezek berohantak a szobába s friss hő-­ szaggal árasztották el a szobát. Leültek az­ asztalhoz s csillogó szemmel néztek a son­kára. Borbás Mihály nagyokat szelt a sonkából. Borbás István az asszonyt meglökte. NEMZETI ÚJSÁG 1920. január 1. ) / Tartsunk össze! Bangha Béla S. i. ----Budapest, dec. 31. Temetőbe vittük 1919-et, a legnagyobb ha­lottat a gyorsan lepergő évek között. Mint egy lidércnyomástól, szabadul fel a lelkünk tőle. Örülünk, hogy vége van. Szomorú esztendő volt : 365 napja a legszárnyaibb válságoknak , borzalmak és veszteségek, világrengés és világ­­káosz szörnyű éve, aminőt nem sírt­ál a magyar Batu Khán országperzselő látogatása óta. Ravatalon a mi legnagyobb megrablónk, or­szágtestünk széttépője, koldussá­­tevőnk, örök időkre meggyalázónk. Fájdalommal és öröm­mel búcsúzunk tőle , fájdalommal az emlékezés­től s örömmel, hogy új remények éveibe mene­külhetünk előle. Az 1919-hez hasonló évektől, ez a mi szilveszter-éji imádságunk, örök időkre mentsen­ meg minket az Úr ! Szomorú dicsőségünk, hogy a világtörténe­lem legnagyobb hatóerejű történéseinek éveiben élünk. Ami azelőtt évszázadokra elegendő nagy esemény lett volna, az most hónapokra és he­tekre sűrűsödik. Egy világ dől össze s egy uj világ alakul. Egyik felében diadalünnepek és győzelmi téboly, a Clemenceauxt napkirályi gesztusai s a büszke szó, hogy nem Vétót, ha­nem L’Europe c'est moi­ a másik oldalon di­dergő világvárosok, éhenhaló gyermekek, hazá­jukat temető nemzetek szivettépő siránkozásai. Mintha egyenesen rólunk költötték volna, úgy hangzanak a jeremiási lamentációk: «Íme, hogyan ül a város, mely egykor népekkel volt tele ; özveggyé lett a népek úrnője ; a nemzetek fejedelme adót fizet. Évente szüntelenül sir s könnyei végigfolynak arcán ; barátai ellensé­geivé lettek. Sión utcái gyászolnak, mert senki sem siet az ünnepre ; papjai nyögnek, szüzei elfonnyadnak s őt megemészti a hit. Fejedel­mei olyanok mint a juhok, melyek nem talál­nak legelőt s erőtlenül menekülnek az üldözők elől ... A csecsemők nyelve a szomjúságtól tor­kukhoz ragad ; kenyeret kérnek a kisdedek és senki sincs, aki törne nekik. Akik máskor cse­megéket ettek, most éhen halnak az utakon; akik skarlátba öltözködtek, a szennyet ölelik. Választottaik fényesebben ragyogtak mint a hó, fehérebben mint a tej, pirosabban mint régi elefántcsont, szebben mint a szafir. S most feketébbek a szénnél s nem lehet rájuk ismerni az utcákon; bőrük csontjukra ragad s elszá­­rad mint a fa ... Örökségrészünk idegeneké lett, házaink ismeretleneké. A vizet is pénzen isszuk, a fát fizetéssel szerezzük meg. Szolgák lettek urak rajtunk s nincs, aki kimentsen az ő kezükből ...» Ez a mi szörnyű karácsonyunk, ez a mi fekete ujesztendőnk. De mi következik ebből? Koldusok is erősek, ha összetartanak; a ki­vert kutyák, a havasi farkasok is együvé ve­rődnek végveszedelem idején. Mi is reménnyel nézhetnénk könnyeink közül a jövőbe, ha egy­ségben és összetartásban keresnénk egyelőre semmi egyebet, mint a kibontakozást szörnyű félholtságunkból. Hiszen még fel sem keltünk és ezer sebünk vérzése sem indította részvétre külső és belső ellenségeinket. Egy nagyon vezető­ emberről odakint mondják, hogy midőn iszonyú nyomorunkról, gazdasági megcsonkít­­tatásunkról, élni nem tudásunkról síró panasz­kodásunkat barátaitól meghallotta, e rövid szóval intézte el a kérdést : Qu’ils crévent ! Pusztuljanak hát el! A győzedelmes plutokrácia nem ismer felebaráti szeretetet. De a plutokrácia nem ismer honszeretetet sem. Itt ülnek kép­viselői köztünk, politizálnak, választásokra készülnek, «szaktanácsokat­ nyújtanak a zsák­utcába került hazának, éberül vigyáznak, hogy az egyetemes nagy lerongyolódás közepén egyedül a mammonarchia ne veszítsen semmit, de az ujjakat meg nem mozdítanák, hogy a ver­gődő államot végső szorultságából elszánt és önzetlen lendülettel kisegítsék, hogy egyszer,­­ egyetlen egyszer életükben önzetlenek legye­nek. Ennyi ellenség és áruló között legalább mi, halálraszántak, találnák meg egymás kezét mind s ne szétszórva, szétfelekezve, széthúzón, ha­nem együtt és egyet akarón indulnánk neki a gyógyulás és talpraállás esztendejének. Magyarok ! tartsunk össze ! Szeressük egy­mást és szeressük ezt a halálra vált hazát job­ban az érdekeinknél, az egyéni vélekedéseink­nél, a kedvelt jelszavainknál ! Ha Szamuely akasztóféiból, a Kohn-Kerekesek vérengzései­ből s az elherdált milliárdok hűlt helyéből ezt az egyet megtanuljuk, a bolsevizmus véres észtén.

Next