Nemzeti Ujság, 1920. január (2. évfolyam, 1-27. szám)
1920-01-01 / 1. szám
2 az ország gazdasági és kulturális jövendőjét mérnökök, tanárok, orvosok, általában szakemberek nélkül megalapozni nem lehet. A jóakarat,a tudatlanság többet árthat, mint amennyit használni remél. Szükség van kisgazdákra, de a faluban nemcsak kisgazdák, hanem földnélkülijánosok is élnek, szükség van munkásokra, de a városokban nemcsak gyári munkások, hanem lateinerek, kisiparosok is élnek. Ez osztályok lelki, szellemi és gazdasági egységét csak a keresztény, nemzeti és szociális politikában való felolvadás, nem pedig a különállás destruktív elemekkel, telt önzése teremtheti meg,, Magyarországnak"elszánt, meg nem alkuvó," ha kell," mindennel és mindenkivel leszámoló szociális keresztény nemzeti politikára van szüksége. Aki ezt nem érzi, álljon félre, s ha önként nem teszi, a tömegek életösztöne lökje ez akadályozókat az útszélre, akár a falvakban, akár a városokban jelennek is meg kalózzászlaik alatt. A nemzetgyűlésen kipróbált emberekre van szükségünk, mert nem a programmokon, nem az osztályszármazáson és nem az osztálynak hízelgő kijelentéseken múlik a dolog, hanem az embereken. Keresztény, nemzeti és szociális politikára van szükségünk, mert ezer esztendős jogunk van hozzá, hogy minden téren a magunk urai, ne osztályok, fajok rabszolgái, derékba tört ideológiák áldozatai legyünk. .Aki még ma sem meri a cégtáblájára kiírni, hogy keresztény ; aki még ma is megbokrosodik attól a szótól, hogy: nemzeti ; aki még ma is ideges lesz a szociális munka nagy keresztényi gondolatától, annak nincs mit keresnie a fórumon 1920-ban, mikor erre jogot csak az ad, ha e nagy elvekért ott állott, teljes harci fegyverzettel a múltban. Tudása, körültekintése, elhatározottsága, akarata és bátorsága kell, hogy legyem a magyarság vezetésére hivatottaknak. Önzésből, gyávaságból, mérsékelt kereszténységből, megalkuvásból elég volt a múltban. A múltat ne eltemetjük, de el nem feledjük. Sírjába száll 1919 két szuronnyal és két kézigránáttal jelképezett évszáma, de emlékezetünk nem száll vele. Él és éget, mint friss seben a parázs, ez esztendő minden napjának emlékezete. A sebet eltakarjuk, maradék erőnk, el nem vesztett vérünk értékeit összefogva készülünk a nagy harcra, a rejtelmes,de biztató jövendőre. azt nem lehet. Egészségesek. Tisztességre neveljük őket. Elvonjam a szájuktól a falatot? Az ember jelent meg a hangra a szoba ajtajában. Mosolygó szemű, pirosarcú ember volt. Kisebb a másiknál, mintha nem is a testvére tett volna. A kezét nyújtotta a bátyja felé. — Agyonisten, Mihály. Barátságosan, őszinte pillantással nézett rá. — No? Ez komoran nézett az öccse kezében füstölgő pipára. — Pipázol? Az ember készségesen mozdult meg. Gyurs rá te is, Mihály. 55 már ki is rántotta a zsebéből a dohányzacskót. Bornás Mihály gyanakvó pillantással fogta meg a felé nyújtott dohányzacskót. Kinyitotta, belepillantott. •— Van itt minden — szólt imigyen. — Hús fő a fazékba, dohány a zacskóba. Megtömte a pipáját, leült egy kis tölgyfalócára, meggyújtotta a pipát, néhányat szippantott belőle s fölvetette szemét az öccsére. — Iláj — mondta nagy komolyan, a hangját megnyomva, a kocsön ügyibe gyűjtem. Tudjátok, hogy fizetni kell a takarékba? Az öccse szelíden felelte: — Tudjuk, mie számítunk a jóságodra. Borbás Mihály megmozdult. A fejét csóválta. — Már pedig hiába. Most fizetni kell. Az öccse felsóhajtott. — Pedig én nem tudok fizetni. Borbás Mihály bólongatott. -- Baj, baj. Az öccse közelebb húzódott hozzá s kérő pillantást vetett a szemébe. — Hát nem tehetnéd meg, Mihály . . . hogy kifizetnéd? Tisztességgel megadom. A kamatot is fizetem. Borbás Mihály a fejét csóválta. — Nekem nincs. Tudjátok, hogy a CsákiJános fődjit is megvettem. De mondok valamit. Megvan még a réti fődeték. Kifizetem a takarékot, a többit elszámoljuk. Borbás István, kivette szájából a pipát. — Odaadjam azt a kis fődet? Az utolsót? Borbás Mihály a föld felé nézett. — Csak így lehet rendezni. — De nézze, Mihály — nyikkant felé az asszony. — Szerettük vóna, ha legalább az megmarad a gyerekeknek. — Négy gyereknek! Mi jut abból egynek? — Mégis. — Nem. Amit mondtam. Felállt. Kifelé fordult. Borbás István szeme szelíd szemrehányással emelkedett a bátyjára. — A többi is a tiéd lett, Mihály. A nyomási főd, a szellő. Borbás Mihály szava felcsattant: — Elraboltam tületek, vagy becsületesen szőröztem? . Borítás István keserűt mosollyal bólintott. — Becsületesen. •— Nohát. . Borbás István szeme a bátyjára villant. — De mégis. Testvér a testvérnek megtehetné. — De ha nincs pézöm. Ha a főd meg is van, nálunk nem fő sonka a fazékba. Minek perédáltok? Sonka, csirkepaprikás. Tán vendégösködtök is? — Ha valaki gyű, szívesen látjuk". — Akkor ne panaszkodjatok. Fizessetek! Borbás István kivörösödve vágta oda a bátyjának: — Hát vidd! Legyen a tied a réti főd is! Az asszony nyugodt hangon mondta: — Tudtam, hogy az lesz a vége. No de nem baj. Majd megsegít a jó Isten. . Kiemelte a sonkát a fazékból segy tálba eresztette. Borbás Mihály nézegette a párolgó sonkát. Szivogatta az orrán befelé a jó meleg füstelikus illatát. Az asszony megindult befelé a tállal. Borbás István a bátyjára pillantott s a szoba felé intett: — No, Mihály. Kóstold meg. Borbás Mihály szeme megcsillant. — Hát. .. Az asszony barátságosan intett felé a szemével. — Tessék! Megsertette benn az asztalt. Kenyeret állított az asztalra, az udvarra kikiáltott a gyerekeknek. Ezek berohantak a szobába s friss hő- szaggal árasztották el a szobát. Leültek az asztalhoz s csillogó szemmel néztek a sonkára. Borbás Mihály nagyokat szelt a sonkából. Borbás István az asszonyt meglökte. NEMZETI ÚJSÁG 1920. január 1. ) / Tartsunk össze! Bangha Béla S. i. ----Budapest, dec. 31. Temetőbe vittük 1919-et, a legnagyobb halottat a gyorsan lepergő évek között. Mint egy lidércnyomástól, szabadul fel a lelkünk tőle. Örülünk, hogy vége van. Szomorú esztendő volt : 365 napja a legszárnyaibb válságoknak , borzalmak és veszteségek, világrengés és világkáosz szörnyű éve, aminőt nem sírtál a magyar Batu Khán országperzselő látogatása óta. Ravatalon a mi legnagyobb megrablónk, országtestünk széttépője, koldussátevőnk, örök időkre meggyalázónk. Fájdalommal és örömmel búcsúzunk tőle , fájdalommal az emlékezéstől s örömmel, hogy új remények éveibe menekülhetünk előle. Az 1919-hez hasonló évektől, ez a mi szilveszter-éji imádságunk, örök időkre mentsen meg minket az Úr ! Szomorú dicsőségünk, hogy a világtörténelem legnagyobb hatóerejű történéseinek éveiben élünk. Ami azelőtt évszázadokra elegendő nagy esemény lett volna, az most hónapokra és hetekre sűrűsödik. Egy világ dől össze s egy uj világ alakul. Egyik felében diadalünnepek és győzelmi téboly, a Clemenceauxt napkirályi gesztusai s a büszke szó, hogy nem Vétót, hanem L’Europe c'est moi a másik oldalon didergő világvárosok, éhenhaló gyermekek, hazájukat temető nemzetek szivettépő siránkozásai. Mintha egyenesen rólunk költötték volna, úgy hangzanak a jeremiási lamentációk: «Íme, hogyan ül a város, mely egykor népekkel volt tele ; özveggyé lett a népek úrnője ; a nemzetek fejedelme adót fizet. Évente szüntelenül sir s könnyei végigfolynak arcán ; barátai ellenségeivé lettek. Sión utcái gyászolnak, mert senki sem siet az ünnepre ; papjai nyögnek, szüzei elfonnyadnak s őt megemészti a hit. Fejedelmei olyanok mint a juhok, melyek nem találnak legelőt s erőtlenül menekülnek az üldözők elől ... A csecsemők nyelve a szomjúságtól torkukhoz ragad ; kenyeret kérnek a kisdedek és senki sincs, aki törne nekik. Akik máskor csemegéket ettek, most éhen halnak az utakon; akik skarlátba öltözködtek, a szennyet ölelik. Választottaik fényesebben ragyogtak mint a hó, fehérebben mint a tej, pirosabban mint régi elefántcsont, szebben mint a szafir. S most feketébbek a szénnél s nem lehet rájuk ismerni az utcákon; bőrük csontjukra ragad s elszárad mint a fa ... Örökségrészünk idegeneké lett, házaink ismeretleneké. A vizet is pénzen isszuk, a fát fizetéssel szerezzük meg. Szolgák lettek urak rajtunk s nincs, aki kimentsen az ő kezükből ...» Ez a mi szörnyű karácsonyunk, ez a mi fekete ujesztendőnk. De mi következik ebből? Koldusok is erősek, ha összetartanak; a kivert kutyák, a havasi farkasok is együvé verődnek végveszedelem idején. Mi is reménnyel nézhetnénk könnyeink közül a jövőbe, ha egységben és összetartásban keresnénk egyelőre semmi egyebet, mint a kibontakozást szörnyű félholtságunkból. Hiszen még fel sem keltünk és ezer sebünk vérzése sem indította részvétre külső és belső ellenségeinket. Egy nagyon vezető emberről odakint mondják, hogy midőn iszonyú nyomorunkról, gazdasági megcsonkíttatásunkról, élni nem tudásunkról síró panaszkodásunkat barátaitól meghallotta, e rövid szóval intézte el a kérdést : Qu’ils crévent ! Pusztuljanak hát el! A győzedelmes plutokrácia nem ismer felebaráti szeretetet. De a plutokrácia nem ismer honszeretetet sem. Itt ülnek képviselői köztünk, politizálnak, választásokra készülnek, «szaktanácsokat nyújtanak a zsákutcába került hazának, éberül vigyáznak, hogy az egyetemes nagy lerongyolódás közepén egyedül a mammonarchia ne veszítsen semmit, de az ujjakat meg nem mozdítanák, hogy a vergődő államot végső szorultságából elszánt és önzetlen lendülettel kisegítsék, hogy egyszer, egyetlen egyszer életükben önzetlenek legyenek. Ennyi ellenség és áruló között legalább mi, halálraszántak, találnák meg egymás kezét mind s ne szétszórva, szétfelekezve, széthúzón, hanem együtt és egyet akarón indulnánk neki a gyógyulás és talpraállás esztendejének. Magyarok ! tartsunk össze ! Szeressük egymást és szeressük ezt a halálra vált hazát jobban az érdekeinknél, az egyéni vélekedéseinknél, a kedvelt jelszavainknál ! Ha Szamuely akasztóféiból, a Kohn-Kerekesek vérengzéseiből s az elherdált milliárdok hűlt helyéből ezt az egyet megtanuljuk, a bolsevizmus véres észtén.