Nemzeti Ujság, 1921. május (3. évfolyam, 94-116. szám)
1921-05-08 / 99. szám
( IS * IMjj R ' ' ■ 'Upas 2 korona* raMmap, 1921 május s:»in. évf. 99. NEMZETI UJSÄG iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiitiiiiiiiiüiiiiiiiiiiii, mi, ni, iiiiiiiiiiniRmiiiHiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiuiHiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiimiii! Szerkeszt5s£{':Gerlőczy-u.ll.Telef.:Józs.65,Józs.(6>5>67, KFRF97TFNY Pill ITIk A I NAPIT AD Előfizetési ári Egész évre 440 kor., félévr« 220 kor., 5-68, 5-69. Éjjeli telef. s 7S-3S és 75*31. — Kiadóhivatal: RÜH ML 1 üfl I PULII Ili AI HArlLAP negyedévre 110 kor., egy hónapra 40 kor. Egye* Kárt Gerloezy-n. 11. Telefon: 5-67, 5-68. Reklamáció: 19-25. Felelős szerkesztői Tűri Béla« 2 korona. — Hirdetések millimétere* díjszabás szerint. jykert. "(*) Egy összetört nemzet ünnepli legnagyobb fiát, a, törhetetlen aggastyánt. Egy kétségbeesett és kétségbeejtő kor ünnepli a legnagyobbat azok közül, akik az összeomlás gyanútlan, idilli előestéjéből egy boldogabb kornak emlékeivel és más levegőnek, más erkölcsnek neveltigégével származtak át a szörnyűséges jelenbe, hogy tanulság, példa és reménység legyenek. A készülő országos ünnepnek méltó nyitánya az a tény, hogy a Szent István-Tájjánlat — a magyar kulturkatolicizmusnak ezes a gazdagmultú tudományos szerve — elnöki székébe választotta őt. A magyar nemzetnek és Apponyi Albertnek egyaránt tragikuma, hogy a fehérhajú pátriárka föltornyosuló alakja körül bánatos magyar sóhajok lengetik meg az ünnepi mécsek fényét Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár, Pécs felől, s a magyar igéretföld zengő szavú táltosának élete estéjébe elrablott városok tornyai rajzolódnak, keserű bizonyságul, hogy a függetlenségi eszme prófétájának ünnepéig még az is elveszett, amii a bécsi elnyomatás haraggal tűrt napjaiban is szabadon, boldogan a mienk volt. A kép komor, s egy Berzsenyi Dániel tudná zordon versekkel megörökíteni, — de e sötét rajzolat mögött földereng egy másik, ami ma a felé a derengő kép felé fordulunk. Mert van ez ünneplésben egy másik bizonyosságunk is: az öntudat, az önbizalom és a remény bizonyossága, amely megadatott nekünk Apponyi Alberttel, azzal a tömérdek szellemi és erkölcsi kinccsel, amit e vérünkből szakadt férfiú jelent, és megadatott azzal, hogy az összetört magyar nemzet ilyen férfiút ünnepelhet és ezt a férfiút büszkén, báládatosan ünnepli is. Nem a „bérelt ódák“ panegyrikus hangja tör ki belőlünk, mikor Apponyi Albertet politikai pályafutásának ötvenedik évfordulóján a büszkeség, a szeretet és a hála szavaival üdvözöljük. Ennek az ötven esztendőnek éppúgy megvoltak a hétköznapjai, mint minden emberi életnek. Ennek a pályafutásnak éppúgy megvoltak a fáradt pillanatai, tévedt utjai, mint minden földi zarándoklásnak, legyen bár zarándokbotja fejedelmi pálca vagy görcsös paraszti bot. De Apponyi Albert útja egy emelkedett léleknek, egy csodálatosan mélyhitü kereszténynek és világraszólóan kiváltságos intellektusnak az útja volt mindig. Ő ama kevesek közül Való, akiket Emerson szava, a „representativ man“ ritkagyémántú jelzője illet, hősi férfin, akinek politika, közélet, tehetség, szereplés nem időfölés, nem foglalkozás és nem babérkeresés, hanem a csontig ivakodott felelősségérzet, a költői mélységgel érzett elküldetés parancsa. Erre a nemes aggastyánra áll a hősi életnek az a meghatározása, hogy a hős nem azt kérdezi az életitől: „mit adhatsz nekem még, még?“, hanem azt kérdezi minden bőséges ajándékozása után: „mit adhatok neked még, még?“ Apponyi Albert mindent nemzetének és nemzetén át az emberiségnek adott, ő valóban „másra költő élte dús javát“, s mert ez a tékozlás az, amely kifogyhatatlanná gazdagítja a szent tékozlót, Apponyi Albert ma is még kincseket osztogat boldogtalan nemzetének. Elsősorban egy nemes, fenkölt élet erkölcsi példájának, sugalló erejének kincsét — amely mérhetetlenül fontos annak a nemzetnek, amely erkölcsei megfogyatkozását vezekli politikai katasztrófájával s erkölcsi talpraállás nélkül föl nem szabadulhat, — másodsorban pedig vigasztaló és bátorító igéinek prófétai gazdagságát. Mikor Apponyi Albert arcélét e rövidéletű papírra szeretnék rajzolni, valóban a „gazdagság zavara“ fogja el az embert. Melyik Apponyit is rajzoljuk? A politikai küzdelmek fényes orátorát, akinek szava félszázadon át, agyatszivet bűvölt ebben az országban? Rajzoljuk Európa és Amerika ünnepeltjét, aki mindenütt ott volt, ahol a keresztény kulturemberiség nagy eszményeiért kellett szót emelni, akit a Szentlélek oly bőven megáldott a nyelvek adományával, hogy a külföld — amelynek mi oly sokáig voltunk kanászok, jogászok és betyárok, felálmélkodott rajta, s akit Amerika olyan hivatalos tisztességgel fogadott, amilyenben külföldi létére addig csak Laffayettenek és Kossuthnak volt része? Rajzoljuk a gerinces férfiút, aki soha nem hízelgett a csőcselék aljas ösztöneinek, de a koronás király előtt is bátran, nyíltan merte tolmácsolni egy elnyomott nemzet jogait, vágyait, kívánságait? Vagy mutassuk meg azt a fériut, aki wagneri fenséggel tudott szólni az emberi művészetek legszebbjének, a zenének szelleméről? Azt hisszük, mind e vonások csak részletvonások, mind e képességek — minden nagyságuk mellett — abban az erkölcsi nagyságban gyökereznek, és kapnak eleven, tartalmat, folytonos irányítást, amelyet amiről Apponyi Albert jelent, a homo catholicus-nál; abban az igazi, őszinte és bátor hitéletében, amelyhez foghatót vezérptolitikusainknál alig tapasztalhatunk. Úgy érezzük, hogy a legnagyobb Apponyi az az alázatos Apponyi, aki reggel odamegyen a templom homályába, a szenvedő és reménykedő emberek lelki demokráciájának közösségébe, akinek kiváltságosan magas alakja térdet hajt az oltár előtt s aki a többi szomjas lélek testvéri egyszerűségével és alázatával mond mea culpát Isten szolgájának. Ez a mély hitélet, a hitnek ez az élményi ereje és folytonos áramlása, ez a nagy alázat és szeretet — amely olyan sértő botrány a gőgös értelemnek és a megmerevült léleknek — ez az az erő, amely nem engedte, hogy Apponyi Albertnek képességei mindössze virtuozitást jelentsenek és „zengő érc, pengő cimbalom“ maradjanak. S ez az a fenkölt és erőteljes példa, amelynek eleven sugallata nélkül hasztalan ünnepel és remél a maradék magyarság, és ez az a motívum, amely túlemeli szokásokon és külsőséges cermóniákon az ország Apponyi-ünnepét. Tudjuk, hogy a sors nem kímélte meg Apponyit és az ő magasztos öregségét. Amit ellene, legjobb szándékai és legtisztább egyénisége ellen egy idegen fajnak gonosz, kegyetlen csábosai a rágalmaikkal, csúfolódásaikkal vétettek, azt ő egy krisztusi mozdulattal meg tudta bocsátani és el tudta felejteni. Mindennél keserűbb lehetett azonban neki, hogy agg korára egy keresztrefeszített ország nevében kellett elmennie a nyugati barbárság „írástudói és farizeusai felé és látnia kellett, hogy a becsület és az igazság még az ő hatalmas ékesszólásán át sem tudja fölnyitni a vakok szemét, a gonoszok szívét és a dölyfösek értettmét De Apponyi úgy tért vissza, hogy a remény szavai nem hervadtak le ajkáról, s ő minden Paris és Versailles után rendületlenül hirdeti az ígéret földjét, amelyet ő még életében meg fog látni, nem mint látomást, hanem mint valóságot . Apponyi hite épp olyan erő nekünk, mint az a tudat, hogy bármilyen mélyre sülyedtünk, még mindig van olyan ünnepelni és büszkélkedni való erkölcsi gazdagságunk — nem elvontság, nem jelkép, hanem eleven élet és cselekvő személy — amilyenhez Öreg szilfa. — írta : P. Ábrahám Ernő. ■Reggel nyolc óra tájban csak bevágtat Andris a hortobágyi máthi telepre. — Hát ennek meg mi a baja? — gondolja magában István, az öreg hajdú. Mert látja a habos lóról, hogy indulatban a gazdája. De el nem árulná fél világert, hogy a más dolgával is törődik. Csak áll a kerítés mellett s mindössze annyit vet a köszönő bojtárnak: — Hát te? Az nem is felel. Nagy dologról van most szó. Kicsi ahhoz a hajdú, becselet helyett ő is kérdez: — Itthon van a tekintetes doktor úr? Mért ne volna. s A lakásban? ■— Mért volna. — Hát? — Ott. A legény elfordítja a lovát s az istállókhoz vágtat. Az orvos éppen kész s jön ki a Kornya-istállóból.— Na mi az, Andris? Baj van, tekintetes úr? — Majd eligazítjuk. — Nehezen. Nagy baj van. — Lóban? — A Demeterben! Az állatorvos nyugodt, jóindulatú ember. Avillám leülne mellette, meg se rezzenne. De erre már felüti a fejét: — A Demeterben? — A Demeterben! A Demeter a legszebb háromesztendős csikó a törzsménesben. — Hát beszélj fiam, — biztatja a doktor. — Megverték. — Megverték! —, kérdi a doktor, mintha nem femaín !— Meg. — Ki verte meg? — Gábor bátyámék. A doktort a ló érdekli inkább, a körülmények csak azután. Aszerint kérdezi: — Nagyon?— Meg bizarr kegyetlenül, — Esett-e benne kár?. A szemében, •'v-- Kiütötték? — Ki nem ütötték, de a balszemével aligha lát többet. — Ne beszélj már, na! — Mondom! — Hej te, — tör ki most az állatorvos, — te is csikós vagy, te, hogy nem tudsz a lóra vigyázni? — Vigyáztam én. — Vigyáztál ám a szűrödön! Aludva! Hanem ez drága lesz néked, úgy tudd meg! , A csikós hallgat. Az állatorvos is hűti a felindu-lását Azután megint kérdi: — Mikor történt?— Ma, hajnalban. » — Mondd el! — Hát Gábor bátyámék megfogták... — Mert megint a gulya közé engedtétek a ménest! — tört a beszédbe a doktor haragja. A legény nem mentegetőzik. Ami hiba, az hiba. Hát csakfolytatja. ...... — Négy ló szökött át. Azt is mindjárt észrevettük, mentem is utána azonnal. — Mentél ám a hátadon, behunyt szemmel, aludva! ...... — Elszaladtak, — menti magát Andris kurtán. — Elszaladtak! Dajkának állj gyerek mellé, ne csikósnak méneshez! A bojtár nem felel, mert érzi, hogy leveles, ha' nem mondja tovább: — Csak látom, hogy dolgozik ám Gábor bátyám, meg a négy cselédje, bottal verték az egyik lovat, a Demetert verték, ahol érték, de leginkább mégis a fejét Még meg is kötöttek, Eayiához. Mikor, megláttak, elengedték, de engem is halállal fenyegettek. Mintha félne tőlük valaki! Az utolsó mondatnál megvillant a szeme. A doktor sokáig nem szól. Gondolkozik. Végig csalapodott haraggal mondja: — Hát hiszen van néked számadód, aki felel a lóért. Te meg majd felelsz a számadódnak. Az a cselédje vagy. . . — Felelek! — vágja a legény dacosan. — Bizony hogy felelsz! — Hallgatnak. A legény várja, mi lesz? — Most hol a ló? — kérdi végre a doktor. — A ménesbe, a többivek — Eredj érte, vezesd ide. Ha még tudnék valna mit segíteni. Megértettél? — Igenis, tekintetes doktor úr! Alig vágtatott el a csikós, érkezik ám azöveg Szoboszlai Gábor is. Magas, széles szál ember. A kor megeszítette hullós fürtjeit, de a derekát nem hajlíthatta. Vagy meghajlítják-e az öreg szilfa büszke törzsét az évszázadok?_A szőrére fordított bunda még vastagabbá teszi. Kezében bot. Köszön tisztességgel. Kérdi a doktor: — Na, Gábor, mi történt az éjjel? — Az öreg nagy lélegzetet vesz, leeresztett két keze mozdulatlan marad, de ökölbe szorul, mellét kidüíi, nyakát még vastagabbá teszi az indulat, telt, széles arcát elfutja a vér. Kitörni készül, de megembereli magát: — Hát tekintetes úr, hatvan esztendeje szolgádom a várost, becsületben, de ilyen még nem történt rajtam! — Milyen, Gábor? Most már nem bir magával az öreg. Kitör: — Milyen? Hát tekintetes ur, vagy elmegy az Andris a törzsménestől, de ebben a minutumban, vagy a gyilkosa leszek! — Mi mondjuk azt meg, Gábor, — feleli nyugodtan az állatorvos. — A mátai biztos ur dolga az, nem a magáé. — Tudom, — veti az öreg s végigcikázik a hatran a szemében, a bundáján ránt egyet a két váb n.