Nemzeti Ujság, 1923. március (5. évfolyam, 48-73. szám)

1923-03-22 / 66. szám

f * .I­­, V. évfolyam 66. Ara korona A ^ Csütörtök, 1923 március 22. NEMZETI ÚJSÁG Szerkesztőség és kiadóhivatal, Budapest, V., i/pdbCZTÉK1V qai ITI 1Z AI \i soil ad Előfizetési dr. Egy hónapra 600 korona, Honvéd­ n. 10. Tel.: 127—46, 127 —47, 127—48. l\CKt5Z I LN Y rUL.1 11 KAI­­NAFlLAr' negyedévre 1700 korona. — Egyes szám ára 127—49 és J.65.Fiókkiadóhivatal:IV.,Duna-u.6. v . 60 korona. — Hirdetések milliméteres dijsza-Tel.: 123—08 és Teréz-körút 62. Tel.: 121—41. Főszerkesztő: Tart Béla. ♦ Felelős szerkesztő: Tóth László dr. írás szerint. — Reklamációk: Telefon 19—25. A tisztviselői kérdésről írta: Stand Miklós dr., miniszteri osztálytanácsos Amióta a trianoni békeszerződés nyomán en­nek a megcsonkított országnak kapuján beko­pogtatott a szegénység, minden nap és minden lépésnél újból kell tapasztalnunk, mily sovány kenyér egy legyőzött nép kenyere. Ha az állami és társadalmi élet terein körültekintünk, lép­­ten-nyomon észre kell vennünk, mennyi kul- túrképesség és kultúrakarat, hány tehetség, hajlam és intézmény van tengődésre vagy­ ép­pen sorvadásra kárhoztatva ,annak következté­ben, hogy a békeszerződés az országot sok egyéb veszteség mellett megfosztotta azoktól a­ gazdasági erőforrásoktól is, ame­lyek addig kultúráját táplálhatták. E szomorú közéleti te­rületek közt egyike azoknak, amelyekben a legszembeötlőbben tükröződik az ország elsze­gényedése, a tisztviselői kérdés. A lehangoló képet pedig ennek a kérdésnek nemcsak az az oldala mutatja, amely elénk tárja, hogy a tisztviselők egyéni életében mennyire leszállott az életmód színvonala, mennyi a lemondás, mennyi talán az önmegta­­gadás is. Emellett a kérdés más oldalain saj­nálattal kell észrevennünk azt is, hogy élet­módjainak sü­lyedésével kapcsolatban egyrészt a tisztviselői kar némely egyéb társadalmi réte­gek szemében bizonyos presztízs­veszteséget is szenvedett kevesebb méltósággal képviseli az állami tekintélyt, másrészt pedig a kettős nyo­masztó hatás alatt, amelyet a megélhetés ne­hezebb és a társadalmi megítélés ke­dvezőtlenebb volta kifejtenek, a tisztviselők egy részének ambíciója, munkakedve, talán munkaeredmé­­nye is csökkent. Ha ezenfelül tekintetbe vesszük, hogy a tiszt­viselői kar kielégítőnek éppen nem mondható jelenlegi helyzetében is az állami költségvetést oly élovasúllyal terheli, amely­ szinte nyűgöző nyomataikkal vonja le az államháztartás mérle­gének passzív oldalát, vájjon csoda-e, ha a tisztviselői kérdés a nehezen megoldható fel­adatok aggasztó félhomályából ez idő szerint ismét a közéle­ti problémák előterébe került. Sok vita hangzott, sok szenvedélyes elégü­let­­lenség viharzott már e kérdés körül, de eköz­ben a megoldás útjait keresve, a közérdek és a kari magánérdek összeegyeztetésének eredő vo­nalát csakis az állami és társadalmi célszerű­ség irányában találhatjuk meg. Ebben az irányban az idő és a körülmények kínosan ér­lelő hatása alatt egy elvi eredményhez el is ju­tottunk már, amely annak felismerésében áll, hogy immár elkerülhetetlen a tisztviselői kart az ország összezsugorodott arányaival valame­lyes összhangzásba hozni. Ma ugyanis már nemcsak a kormány­ kívánságának felel meg, hanem a közvélemény meggyőződésében, sőt jórészt az érdekelt tisztviselői kar tudatában is utat tört az a belátás, hogy az állam csak akkora tisztviselői létszám további fentartá­­s­ára vállalkozhat, amely szükségleteit és anyagi erőit meg nem haladja. Valóban ked­vező lélektani időpontot választott tehát a kor­mány, amikor a tisztviselői létszám leszállítá­sának tervével a nyilvánosság elé lépett. Bármily talpraesett, időszerű, sőt mellőzhe­tetlen elhatározás is azonban a tisztviselői lét­szám apasztása, testet csak úgy ölthet nagyobb rázkódtatás és károkozás nélkül, ha mind az állami igazgatás, mind a társadalmi életműkö­dés természetes törvényeivel összhangzásban történik.­­ Az állami szervezet szempontjából nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az apasztás oksze­rűen csak úgy vihető keresztül, ha az nem me­chanikusan, hanem organikusan megy­ végbe. Minthogy az állami organizmus az állami funkciókkal van várhatatlan összefüggésben, világos, hogy amint az előző kísérleteknél, úgy most sem vezethetne célhoz oly tisztán százalé­kos alapon történő mechanikus létszámapasz­­tás, amely­ a tisztviselői feladatköröket és el­látásuk eddigi módjait érintetlenül hagyná. A létszámcsökkentés kétségtelenül csak egy reor­ganizációs folyamattal kapcsolatosan, sőt lo­gikusan csak annak nyomában juthat egészsé­ges eredményhez, amely reorganizáció az ügy­körök, eljárási módok és szervezeti rendszerek bizonyos módosítása révén még azt a hasznot is meghozná az államkincstárnak, hogy a sze­mélyi kiadások csökkentése mellett a dologi kiadások céltudatos és számottevő apasztását is elérhetné. A törvényhozás bizonyára kész volna a szükséges újjászervezést akár egyes törvényi módosítások megszavazásával, akár a kormány részére általánosabb felhatalmazások adásával lehetővé tenni. A törvényhozáson kí­vül azonban az újjászervezés sikeréhez még egy nagyjelentőségű tényezőre van szüksége az országnak s ez maga a tisztviselői kar. Az 5 megértő és odaadó közreműködése a teljes sikernek lélektani feltétele. Nem kételkedhetünk benne, hogy amint a kormány nem hanyagol­hatja el ennek a lélektani erőforrásnak tőle telhető biztosítását és helyes megnyilvánulásá­nak lehetővé tételét, úgy­ a tisztviselői kar is kész volna a személyi és tárgyi reorganizálás, munkájában oly emelkedett szempontok ve­zérlete alatt részt venni, amineknek érvényesü­lését az országos érdek megkívánja. Amint államigazgatási vonatkozásaiban a tisztviselői létszámapasztás keresztülvitele tel­jes végiggondolást és az államszervezet helyes felfogását feltételezi, úgy különös tapintatot, gondos kormánypolitikai érzéket kivon az tár­sadalmi vonatkozásaiban is. Hiszen társadalmi szempontból ez a kérdés pályakérdés és megél­hetési kérdés, amely társadalmunk egy­ik külö­nösen értékes értelmiségi rétegének egy részét exisztenciális gondok elé állítja. És épp ezért, mert az elbocsátandó tisztviselők új életpályá­kon lesznek kénytelenek az exisztenciális küz­e­delmet fölvenni, a társadalmi méltányosság kí­vánja, hogy ebbe a küzdelembe inkább a fiata­labb nemzedék tagjait küldjék, amely frissebb­ erőivel, nagyobb alkalmazkodási képességével és A többnyire kisebb családfentartási terheivel könnyebben és sikeresebben fogja megtalálni a boldogulás útjait, mint a már gyökeret vert és nagyobb érdemű régibb nemzedék. Az idő­sebb tisztviselők nyugdíjazásának korábban gyakran hangoztatott tervét viszont teljesen elhibázott gondolatnak kell tekinteni, mint­hogy az a költségvetésben megtakarítást alig jelentene, a rendelkezésre álló tapasztalt erők tétlenségre kárhoztatása folytán ellenben ta­gadhatatlan energia­pazarlásnak volna mond­ható. Ám valósuljon meg bármely célszerű el­vek szerint is a létszámcsökkentés, reméljük, annak keresztülvitele alkalmával a kormány, mérséklettel fogja használni a cím- és rang­­adományozás díszítő hatalmát, amelynek ko­rábbi, túlságosan bőkezű kezelése nem kis mértékben hozzájárult a tisztviselői méltóság devalválásához, a valóban kiválóbbak becsvá­gyának leszereléséhez. A békeszerződésből kisarjadzó tisztviselői kérdés nehéz és nem kedves feladat, akár az or­vosé, akinek hozzátartozóján kell műtétet vé­geznie, de az országos érdeket szívében hordozó céltudatos akarat, a gondos megfontolás és a méltányos igazságérzet előtt ez sem megoldh­a­­tatlan. Magyarországnak igen nagy értékei rejlenek a barnaszénben Nem használtuk ki eléggé ezt a természeti kincsünket — Josse, német bányatanácsos nyilatkozata (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Ma délben Buda­pestre érkezett Németország egyik legelsőrangú szén szaktekintélye, Josse bányatanácsos. A német szak­ember holnap délután nagy­ előadást tart a szénérde­keltségek előtt Magyarország szénértékeiről. Josse tanácsos jövetelének céljáról a következőkben tájékoztatott bennünket: — Magyarországra az itteni Szénipari Szövetség meghívására jöttem, hogy az itteni érdekeltségek előtt előadást tartsak Magyarország szénértékeiről. Hosszú­ ideig tanulmányoztam Magyarország szénvi­­szonyait és arra az eredményre jutottam, hogy a Magyarországon található háromfajta szén közül csak a fekete szenet és a lignitet használták fel kiás­képpen, a barnaszenet meglehetősen elhanyagolták, pedig ez nagyszerűen használható ipari célokra. Nézetem szerint a barnaszén megfelelő kibányászása és értékesítése igen nagy lehetőségeket nyit meg a magyar ipar előtt. Magyarország széntelepeit főleg elméletileg ismerem, de azért vannak közvetlen ta­pasztalataim is e téren. Néhány évvel­­ezelőtt h­os­-­szasabban tanulmányoztam a délmagyarországi Ti­zenkét Apostol bányatelepet és több tanáccsal szol­gáltam az ottani vezetőségnek. dömbösök kiválnak az egységes pók­ból (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A korona Zürichben ma már 0.13-ra zuhant, a politikai kulisszák mögött tovább tart a hatalomért való tülekedése. Gömbös Gyula pedig a Szózat mai számában Középút? című vezető cikkben vála­szol a mi állásfoglalásunkra. Gömbös Gy­ula kétségtelenül higgadt és objektív hangon sora­koztatja fel azokat az érveit, amelyekkel a középút politikája ellen foglalt állást, mi azon­ban még­sem foglalkozhatunk cikkével bőveb­ben, még­pedig azért, mert érvei olyan pehely­­könnyű­ek, hogy komolyabb bírálatra úgy ösz­­­szeomlanak, mint a kártyavár. Válasz a­­ miniszterelnöknek Azt mondja Gömbös Gyula, hogy a középed politikája mellett nem lát hatalmas sziklatöm­böket, amelyekre várakat lehetne építeni, de nem lát romokat sem, amelyek nagy­ időkről beszélnek. Igaza van Gömbös Gyulának, mi sem látunk már várakat. Ellenben látunk ro­mokat, füstölgő romokat, trianoni Magyaror­szágot, mert a várakat, amelyeket Széchenyi István, Deák Ferenc és Andrássy Gyula középút politikája épített fel, elsöpörte az októ­beri lázadás. Mert a szélsőségek a történelem sze­rint mindenütt egyformán csak rombolni tud­nak, de alkotni nem. És aztán Gömbös többi ér­vei? Ki beszél itt középútról, szocializálás és magántulajdon, történelmi materializmus és idealizmus között? Ezekre igazán felesleges még a szót is vesztegetni. De igenis van közép­út a túlzó sovinizmus és a nemzet tagadó koz­­mopolitizmus között, az a középút, amely egy­szerre tud nemzeti és emberi lenni. Mint ahogy Magyarország történelmének nagy korszakai­ban a nemzeti és emberi gondolat mindig egy­más mellett haladt és mint ahogy maga a ke­reszténység és így a keresztény politika fo­galma is e két nagy gondolat szoros és elvá­­laszthatlan kapcsolatát jelenti. Értsék meg már végre mindannyian, hogy Csonkamagyaror­­szágban élünk és ha igazán keresztény politi­kát akarunk csinálni, akkor nem az a felada­tunk, hogy jelszavakkal politizáljunk, hanem az, hogy halálos komoly munkával fogjunk össze mindannyian, mert legelső most a minden­napi kenyér. Mert Zürichben a korona zuhan. Az árak itthon, az égbe szöknek fel. A keresz­tény tömegek nyomorognak, szomszédaink Aliig fegyverben állnak a határon, a gazdasági katasztrófa pedig elsöpréssel fenyeget fajt és fajvédelmet egyaránt. Ez a helyzet ma és ezen semmiféle szélsőséges irányzat nem segíthet, csak a halálosan komoly munka és az össze­tartás. Egy elhatározásaiban teljesen független nem­zet, amely minden külső befolyástól menten érvényesíteni tudja a maga akaratát, talán megengedhetné magának a célkitűzésnek azt a kissé hazárd szélsőségét, amelyet Gömbös Gyula hirdet, de mi, akiket fegyveres szomszé­dok vesznek körül, akiknek elhatározása a külső befolyásoktól ne­m független, akik meg a jogfolytonosságot sem tudtuk a külső befolyá­soktól menten helyreállítani, nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust, hanem minden erővel a gazdasági megerősödés útjára kell lépnünk, mert csak ezen az úton erősödhetik meg a nemzet és csak egy erős nemzet tudja magát megszabadítani a külső befolyások alól, amelytől sajnos, ma nem vagyunk mentesek. Azt mondja még Gömbös Gyula, hogy a poli­tikus munkájának valódi értékét a jövő mu­tatja meg, amely eldönti, hogy alkotott-e mara­dandót. Mi azt hisszük, hogy a magyar történe­lem egyik legnagyobb alakja, Széchenyi István gróf volt a középút politikájának egyik legmara

Next