Nemzeti Ujság, 1924. június (6. évfolyam, 106-128. szám)

1924-06-01 / 106. szám

Vasárnap, 1921 j uniu» 1. NEMZETI ÚJSÁG Beszélgetés Pirandelloval új darabjáról Egy óra a Savini-kávéház irodalmi törzsasztalánál Milano, 1924 május 26. , (A Nemzeti Újság rendes tudósítójától.) Pirandello Milanóban v­an , néhány nap múlva a milánói publikum véleményt mondhat a legnépszerűbb, a legtöbbet tá­madott és legtermékenyebb olasz szerző legújabb da­rabjáról. „Mindenki, a maga­­módja szerint" az új darabnak a címe, amelyet most mutat be a Teatro dei Filodram mattei és amelynek próbáit és rendezé­sét maga a szerző vezette. Pirandello hallani se akar „interviu"‘-ról, ő csak baráti beszélgetésre kapható. Az öreg Savini-kávéházban, amely az írók, újságírók és művészek kedvelt tanyája, sikerült fellelnem. A márványasztalnál ült még Massimo Bontempelli, a bizarr ötleteiről híres novellista, de Stefani és Enrico Franchi, a fiatal regényírók két legjelesebbje és végül az olasz futuristák vulkanikus feje, Mari­netti. — Sosem voltam Magyarországon — válaszolt első kérdésemre Pirandello —, de nagyon szeretnék oda­menni, mert eddig még mindenki elragadtatva nyi­latkozott róla. Eddig tizenegy darabomat fordították le németre és magyarra. Budapesten mostanában, úgy tudom, „Hat szereplő szerzőt keres“ című dara­bomat adták elő. úgy hallom, a sajtó és közönség jóleső rokonszenvel fogadta. Bontempelli és Marinetti, akik már jártak Magyar­­országon, hirtelen belekapcsolódtak a beszélgetésbe és fölelevenítették személyes emlékeiket, benyomásai­kat. Ebből aztán pokoli dialógus származott; a tokaji bor, Kun Béla, a királyi Opera, a paprikás, a Bala­ton, a cigányok, Budapest és mindenekfelett a ma­gyar nők szépsége zagyva összevisszaságba kerültek egymás mellé. Pirandello mosolyogva hallgatott. Megkértem, hogy mondjon valamit legújabb darab­járól. •­ A „Mindenki a maga módja szerint“ antitézise a „Hat szereplő szerzőt keres" című darabomnak. Itt a maga pillanat­szerűség­éb­en és bőségében akar­tam szinte vinni az életet. Mert az éset nem tűri, hogy fix korlátok közé szorítsák. A két ellenlábas a közönség soraiban ül és amikor látják, hogy a szí­nészek milyen híven tükrözik őket vissza a színpadon, fölkelnek és tiltakoznak, de a végén mégis éppen azt teszik, amit a művészi intuíció kitalált. A felvoná­sok között bevezettem a kórust, de nem mint bizarr újdonságot vagy szatírát. A kórus a magyarázó sze­repére hivatott, épp úgy, mint a görög tragédiában. — Beszéljen, kérem, jövő színpadi tevékenységéről. — Maria Melato az ősszel előadja Rómában az „Az új gyarmat“ cím­ű­ű felvonásosomat. Ugyancsak ott kerül színre az „Első feleség“ című darabom is. Most két új vígjátékon dolgozom; az egyik 3 felvo­­násos és a címe „A tegnapi világ“,, a­ másik szintén 3 felvonásos s az ,egy hang . . .“ címet viseli. Ez utóbbi teljesen újszerű, főszereplői egy nő és egy vak. Gondolatban még öt új témám van, de ezeket csak egy hosszabb pihenő után írom meg. A beszélgetést állandóan megszakították. Aki el­megy az asztal mellett, az mind üdvözli a ,,maestro“-t. — Nem szeretem, ha így szólítanak — mondja Pirandello, — ez a szó annyira tiszta gallicizmus, hogy ki kellene törölni az olasz nyelvből. Ezután a regényei felől kérdezősködtem. — Az „Egy, senki, százezer“ című regényem már csaknem kész. Közben folyton dolgozom a „Naponta egyet" című novella-sorozaton is, amelyben, mint tudja, 24 könyvben 365 novellának kell lennie. Jelen­leg csak a hatodik kötetnél tartok. Munkában van ezenkívül egy rendkívül terjedelmes, hatalmas re­gényem is, amelynek részére óriási anyagot hord­tam össze. A címe ez lesz: ,­Adamo ed Éva col mondo di dietro vivence che avanti“. Még nem tudom, a re­génynek milyen befejezése lesz, vág vagy drámai. Ez lesz talán legutolsó regényem, amelyben minden munkának a megsemmisülését kívánom érzékeltetni. Pirandelo ez utóbbi szavakat mosolyogva mondta, de hangjából nem érzett ki, hogy komolyan beszél-e, vagy tréfál. Az asztalnál most már politikáról beszéltek. Pi­randello közbevágott:­­ Mussolini rosszul tette, hogy összehívta a par­lamentet. Végleg be kellene zárnia és egyedül kor­mányoznia, mint nagy kapitánynak Marinetti élén­ken helyeselt, a többiek vitatkoztak Végül még azt kérdem meg Pirandellotól, hogy mikor történik meg szenátorrá való kinevezése. Kém akar tudni róla, de annyit mégis elárult, hogy Mussolini személyesen kívánja ajánlani. Corrado Rossi A hangja szomorú volt és érzelmesen rezgett Azért volt ilyen, mert a fiatalok már akkor tudták, hogy Szolnokiék nem akarnak bele­egyezni a házasságba. A főhadnagy magában elismerte ugyan, hogy igazuk van. Valószínű­leg ő sem adta volna hozzá a leányát saját magához. — Nem tudok élni maga nélkül, Jutka! — ismételte­n és a szive mélyén csakugyan ez a meggyőződés élt, mert tudta, hogy ha a Jutka hozományát meg nem kapja, fölkötheti magát. A hitelezői már nagyon szorongatták. — Én sem tudok maga nélkül élni, Zoltán! — sóhajtotta Jutka, sírásra álló szájjal, mire a romantikus költőket kétszeres lassúsággal kezdték forgatni a purga­tórium­ nyárson, amiért ennek az ártatlan leánynak a szívét megmérgezték az örök szerelemről szóló mesék­kel. — Mit csináljunk, szerelmem! Mit csinál­junk! — kérdezte a főhadnagy busán, pedig már tudta, hogy Jutka úgyis csak azt fogja tenni, amit ő parancsol. — Mit csináljunk, Zoltán! — kérdezte a leány. — Mamáék nem fognak beleegyezni soha. A főhadnagy erre azt is mondhatta volna: — Gyere babám! Megszöktetlek! De nem mondta, mert neki nem Jutka kellett, hanem főképen a Szolnokiék áldása, szép, kék­­hasú bankók alakjában. Azért hát azt felelte Jutkának:­­­ Meg kell nekik mondani, hogy a szülőknek nincs joguk, hogy megakadályozzák a gyerme­kük boldogságát Még az igazi szülőknek sincs joguk! Hát még nekik! Hogy mernek ők a maga életébe avatkozni! Mi jogon! Ők adták magának ezt az életet? Nem! És most mégis rendelkezni akarnak vele! Ezt nem lehet! Ezt nem! V. Tinka mama lágyan és szeretettel simogatta a Jutka szőke haját. —­ Verd ki a fejedből, kisleányom! Verd ki, nem hozzád való! — De mikor annyira szeretem — zokogta Jutka — nem tudok nélküle élni! Ő sem nél­külem. — Ne higyj neki kisleányom! A pénzedet akarja, azért beszél így! Utána jártunk és ki­sült minden, kártyás, lump, léha. Amellett szív­telen, gonosz ember... Nem engedhetjük meg, hogy hozzámenj . • Ekkor Jutkának fejébe szaladt a vére és ki­­kottyantotta, amit a főhadnagytól hallott: — Mama, édes jó Tinka mama, én tudom, hogy mivel tartozom maguknak. Hálás is leszek­­ érte egész életemben. De maguk nem akadá­lyozhatják meg a boldogságomat. Nincs joguk hozzá... Ha az édes szüleim élnének, ők meg­értenének engem... de hiszen maguk nem ... Ebben a pillanatban vad fájdalom nyilalott át Tinka mamán, mintha tüzes fogóval szorí­tották volna össze a szívét. Évek óta ettől félt, évek óta ez mérgezte meg minden örömét. Védőleg emelte fel a kezét és halálsápadtan csak annyit tudott szólni Jutkának: — Ki ne mondd! Ki ne mondd! Nem! Nem! Ő nem követelhet a leányától semmit! Nem hivatkozhatik anyai jogokra, mert hiszen nem szenvedett meg Jutkáért­­ soha. És ha azt akarja, hogy mégis legyen leánya neki is, akkor most kell alávetni magát a szenvedésnek. Hadd jöjjön hát a fájdalom, hogy joggal szerethesse a leányát ő is, mintha az édes gyermeke volna. Vérzett a szive, de visszanyelte hulló köny­­nyeit és azt mondta Jutkának: — Ezt nem szabad többet mondanod, leányom! Te a mi édes gyermekünk vagy és nem akarom, hogy azt hidd, hogy az édes szü­leid másképen bántak volna veled ... Rend­ben van, hozzá fogsz menni Makk-király Zol­tán főhadnagy úrhoz. VI. Ami ezután történt, azt az idők folyamán annyira megszokták a Szolnoki-házban, mint azt, hogy minden reggel kivilágosodik. — Megint pénz? Mindig pénz? Hát eszi az a­z ember a pénzt? — kérdezte Szolnoki Péter haragosan. De mert a felesége siró arcának még­sem tudott ellen­állni, azt tette hozzá: — És te azt mondod, Tinka,hogy fizessük ki?­­~ Azt, Péter! Azt! Gondolj arra, hogy haboz­nál-e, ha a saját édes leányunk uráról, ha a saját édes unokáink apjáról lenne szó? Mikor már torkán van a kés? . . . A gulya, a ménes, a nyáj fogyóban volt, a Szolnoki-boltokon és a földeken nem a hul­lámzó vetéseket látta már Péter úr, ha végig nézett rajtuk, hanem a terheket. Mostanában már nem azon sóhajtozott, hogy kire marad a vagyon, hanem, hogy marad-e valami egyáltal­­ában. De egyszer aztán mégis elfogyott a tü­relme. Megint pénz kellett. A kapitány úr kár­tyázott és adós maradt. Ha ki nem fizeti, vége az arany kardböjtnak. — És az utolsó! — mondta Szolnoki Péter. — Tessék! Itt a pénz! De Jutka már most pak­­kolja össze a két kis leányát, aztán jöjjön haza. A kapitány urat pedig neon óhajtom látni többé. Hazament a kapitányáé a két kis leányával, de csak mintha árnyéka lett volna a régi Jut­kának, fáradt, szomorú, sokat szenvedett már­tírt csinált belőle­ a nagy boldogság, amelyért szembe szállott a fogadott szüleivel. Siralom volt ránézni. Szolnokiné féléjszakákon át ke­sergett miatta, de szemrehányással persze nem illette egy világért sem. Csak „azt a banditát“ átkozta naponként. Jutka azonban ilyenkor csak sóhajtott egyet és azt mondta: — Ne bántsa mama! A gyerekeim apja! És mikor egyszer megjelent Szolnokiaknál a kapi­tány úr, hogy a feleségével szeretne beszélni, nem lehetett Jutkát rábírni, hogy elutasítsa. — Jutkám, feleségem! — kezdte a kapi­tány. — Csak még egyszer bocsáss meg és jöjj vissza hozzám. Csak most tudom, hogy mim voltál . . . — Nem, Zoltán! nem megyek . . . — A tenyeremen foglak hordozni! — Nem! köszönöm. Elég volt a maga tenye­réből! Inkább mondja meg gyorsan, mennyit akar! Úgyis tudom, hogy csak azért jött! . . . — Igazságtalan vagy Jutka. — mondta el­szomorodva a kapitány. — Én csak te érted jöttem. — Akkor végeztünk! — szólt az asszony és kifelé indult a szobából. Ámbár — vallotta be sietve a kapitány_­igaz, hogy egy kis pecchem is volt. A tőzsdén egy kis differenciám ... — Már a tőzsdén játszik­ ... De hát nem gondol maga a gyermekeire? — Épen ő rájuk gondolok. Vissza akartam nyerni, amit eddig vesztettem . . . Tudom én mivel tartozom a gyermekeimnek . . . Szolnokiék már akkor benn laktak a­ város­ban Az instrukció már elfogyott és a birtok kerben volt. Épen, hogy még ráfért annyi te­her, a­men­yrivel a tőzsdespekuláns nevét meg lehetett menteni a Szolnoki unokák számára. * 3 „Nem a magyar faj kép­viselői voltak Párisban“ Gombos Gyula Interpellációja az olimpiai ki­küldetés hibáiról — Folytatták a vámtarifa­­javaslat futáját — A nemzetgyűlés mai ülése (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A nemzetgyűlés mai ülését fél tizenegykor akarta megnyitatni Zal­­­vay Tibor alelnök, de még a megnyitja előtt észre­vette, hogy nincsen­­ jegyző. Jó tíz percig kellett várni, amíg előkerült Forgács Miklós és megnyit­hatták az ülést. Zsitvay Tibor közben felfüggesztette az ülést és ad hoc jegyzőket akart választatni. Napirend előtt Aknássy László szólalt fel és vála­szolt azokra a hírekre, amelyek a Jutaipar r.-t. bu­kásának alkalmával róla elterjedtek. A Jutaipar r.-t. alakuló közgyűlésén, amely mindössze öt percig tartott, megjelent, de az igazgatósági ülésen nem vett részt, sehol közbe nem járt és semmiféle juta­lékot nem kapott. Sorsából való visszautazása köz­ben olvasta, hogy lemondott igazgatósági tagságá­ról. A lemondáshoz hozzájárul. Csendes vita A vámtarifa javaslat vitájának alsó szónoka Temes­­váry Imre volt, aki azt akarta bizonyítani, hogy az új vámtarifa, a régihez képest néhány cikknél vám­­leszállítást jelent. A javaslatra különben okvetlenül szükség volt, mert csak így lehet megvédeni azt az ipart, amely Trianon után megmaradt. Arra kérte a kereskedelemügyi minisztert, hogy a behozatalnál szüntesse meg a kontingenst. Ne élvezhessen egyik kereskedelmi érdekeltség kedvezményeket a másik rovására. A javaslatot elfogadta. Gömbös Gyula­­volt a következő lzpnok, örömmel üdvözölte a javaslatot, amelyben az alkotás és az élniakarás szellemét, látja. Ennek a fontos javaslat­nak a tárgyalásánál üresek a padsorok, de ha bot­rányról lenne szó, tele volna az ülésterem és a kar­zat is. A kormányt azért hibáztatta, hogy ezt a rop­pant fontot, javaslatot, amelyet a más államokban alapos tárgyalás előz meg, hirtelen beledobták a Vitába. Kereskedelmünknek szerinte nyugatról kell tanulnia és tapasztalatait a Balkán felé kell érvé­­nyesítenie. A javaslat a magyar ipart védi. Ezt nem lehet hibájául felróni akkor, amikor a szanálási ja­vaslatok legnagyobb hibájának azt mondották, hogy Magyarországot agrár­állammá degradálja. A kor­mánnyal szemben bizalmatlan, mert ennek a kor­mánynak három balkeze van, három pénzügymi­nisztere. A javaslatot nem fogadta el Bartos Andor szólott ezután a javaslathoz. Készte­tésen ismertette a magyar ipar fejlődését a legré­gibb időtől napjainkig. A javaslatot elfogadta. Kabók Lajos nem fogadta el a javaslatot, mert pártja, a szociáldemokrata párt a szabadkereskede­­lem alapján áll. Ezután elhatározták,­ hogy a legközelebbi ülésen.­

Next