Nemzeti Ujság, 1925. február (7. évfolyam, 26-48. szám)
1925-02-01 / 26. szám
Vasárnap, 1925 február . Különvélemény Egy híres régi politikus azt mondta,hogy az ember nyelve arra való, hogy elrejtse vele a gondolatait. A mai politikus nyelve arra való, hogy elrejtse vele azt, hogy nincsenek gondolatai. Két, szörnyű dolog van a világon: a szerelem, meg a vekkeróra. Az embert mindig akkor ébresztik fel a valóságra, amikor még álmodni szeretne. X ■A régi politikusok nagy előnyökért hazudtak és kis hibák, miatt buktak meg. X ". A nők mindig akkor sírnak, amikor nevetni és mindig álkor nevetnek, amikor sírni kellene. Ezt mgα hívják, hogy szerelem. A férfiak, mindig akkor, beszélnek, mikor hallgatni és mindig akkor hallgatnál, amikor beszélni kellene. Ezt úgy hívják, hogy — házasság. • Magyarországon minden ember halhatatlan akar lenni, természetes tehát, hogy az ország — élhetetlen marad. • Kleofjvlos mondta: legértelnesebb az anép, amely jobban fél a rosszaidétól, mint a törvénytől. Ebből önként következik, hogy legértelmesebb az a kormány, amely olyan törvényeket hoz, hogy a rosszaidétól se kelljen félnie. : . Egy kifiai főminiszter egyszer megígérte Menciusnak, avagy kínai filozófusnak, hogy a népről leveszi a terheket, hogy évről-évre fokozatosan leszállítja az igazságtalan adókat, anélkül, hogy azokat teljesen megszüntetné. A tiszteletreméltóMenciusnak, úgy látszik, más véleménye volt erről a fokozatos leszállításról, mert a következő szellemes parabolával felelt: „Van egy ember, aki minden,nap ellop egyet a szomszéd tyúkjaiból. Mondja neki Don Juan utolsó levele Irta: Jankovits Antal Donna, Hidom, hogy várva várt rám, Szeme, tudom, hogy könnyet ejtett Csókos lovagja messze jártán. Ki elszáll, mint a kósza szellet. Elváltak. Donna, mindörökre. De ne sirasson meg, hiszen Elvész egyszer minden a ködbe: Ifjúság, álom, szerelem. Minden álmaink elbúcsúznak S hajunk ezüstje őszt mutat. Az Iker felett darvak húznak S a költözködő vadludak. Szerelmei, útjain megállók S megkérdezem remegve. Árva: Szerelmet, ifjúságot, álmot Ki magyaráz bele a sírba? Rossz magamat is megutáltam: Csak jártam, mint a kósza szél Eddig, amíg éltem. — Utánam Asszonykönny hullott. Néha vér... Az ébredés metsző, kegyetlen, Elszáll a mámor, mint a gőz, a jaj! Most el kell messze mennem, Mert Donna, Donna, jó az ősz. És elvonulok a világból Valami régi, kolostorba. Ahol, szívem zokogva gyászol S lehajtom fejemet a porba. Mindent felejtek. Elfelejtem, Hogy valaki zokogva vár. Mindent, felejtsen. Elfelejtsen!ó Donna, elmúlott a Nyár. Nézünk a kéklő messzeségbe. Sohanő éveink után... Csókot lehel fehér kezére Hűtlen lovagja, Don Jmm. Mihály meggyógyul írta: Bibó Lajos Mihály a tanya előtt állt s miután tekintetét," körüljártatta a határon, az ég aljánál megpihent. A rögök között már március hancurozott, a föld felett csillogott a levegő s szinte látszott, hogy az ég csodálatos tavaszi kékje alatt friss áramlások kergetődznek. A távolból kiáltás hangzott, a kakas felemelte egyik lábát a trágyadomb tetején, a tehén hátrafordult és kinézett az istálló nyitva hagyott ajtaján s a macska nagyot nyújtózkodva a kémény mellett, lomha lassúsággal elindult a tetőn. ... . A legény, Imre, a szérűn, ahol meg a tavalyi évtől kemény volt a föld, lerázta a ragadós sarat a csizmáról s most már a csapás mellett közeledett a tanya felé.. A házhoz érve, az istálló faránál megállt s az egyik kiálló cserépen, amelyek szép sorjában, eresz iránt következtet a földön, hogy a lecsöpögő víz gödröt ne ásson a fal töve mellett, lefeszítette a patkó közé szorult facsomót, azután előre ment és csak úgy benézett a pitvarba. Mihály hallotta a lépteket, igazított tehát a pipán és köhintett. Imre indult és odaérve nekitámaszkodott a ház falának. Az apja, Mihály pislogott. Darabig várt, mikor aztán látta, hogy a legény nem szól, hátratette a kezét: — Na? — mondta s még mindig előre, ugyanarra a helyre nézett. A legény vállat rándított. — Semminek se hajják! — vetette oda csak úgy, később. Mihály erősebben szívta a pipát: — Aszen dód ! — Azt. Ha így marad, tán többet is érne kiszántani. Mármint a búzát, azt a tíz holdat, ami ide a tanya mellé esik. Mihály csak nézte a levegőt, azután nagysokára megszólalt: — Megnézted? — Meg! — felejt a legény. Mihály indult, a legény követte. Az apja a boglyák felől került, erre ugyan nagyobb volt a sár, de közelebb érték a földet. A vetés szélén Mihály megállt. Hát bizony a búza nem sok jóval biztatott. Az őszi eső itt is, ott is lapost hagyott maga után, a többinek pedig a javarésze ifagyott s a járható, tavaszi idő alatt már nem tudta a vetés a két előző évszak mostohaságát kiheverni. Hát ezt rögtön megállapította Mihály, de látta azt is, hogy a mellette lévő föld, a Vadász Nagy Sándoré meg olyan, mintha eső is, meleg is mindig egyformán érte volna, meg mintha valóságos hó alatt töltötte volna a telet. Hát hiszen, ha már úgy áll a dolog, hogy a teremtő sehogysem akar egyformán kedvezni s baj is leginkább csak a szegényt éri, hát ez ellen földi halandó vajmi keveset tehet, az azonban mégis csak valami, hogy lám, ez a Vadász Nagy, akinek mégis csak több van s nyilvánvalóan kevesebbet gondol a földdel, mint ő, hogy neki, év mint év, mindig a legjobban hoz, ő meg az idén sem számíthat többre holdja után két köböknél. Nem először gondolt már erre s éppen emiatt, ha csak lehetett-, kerülte a találkozást Vadásszal, akiről egy idő óta egyébként is úgy gondolkozott, hogy alighanem ellensége. Az árpát nézte még meg, hát bizony csak úgy mutatta az is, akár a buza.Hanem a Vadászé ... A tavalyig kis hijján, hogy utól nem érte már az őszit, a zöldelő, dús vetés mellett az ő árpája úgy mutatott, mintha tarlóra hagyta volna az egész földet. Most ukár háborgott, benne a keserűség. Azért nem szólt, hang nélkül fordult vissza. A legény nézte, figyelte az apját, az ösztöne mélyén megmozdult valami és öntudatlanul is veszélyt sejtett. . Ez az érzése nem is hagyta el egész nap és mindannyiszor megújult, valahányszor az apjára, nézett. Este azért, inkább unalomból, odaszólt az apjának: — Áz na ék mán, megnézem a rostát. . Az új kukorica,rostát, amit Vadász a múlt héten vett és úgy hozták ki kocsin. Mihály az asztalra, könyökölve, most képzeletében, hirtelen Vadászt látta maga előtt, amint a vetést nézte és láthatólag gyönyörködött. A legény már ment is, hát nem akart utána szólni, de még hamarjában nem is tudta, hogy mit. Jóval később, amikor Imre visszatért, még mindig az asztalnál ült. Megvárta, amíg a legény leül, akkor azután, amikor az asszony feltette az asztalra a tálat, hátrányait, hogy a pipát az ablakban a falhoz támassza: — Oszt ha nem megy, úgy jobb!... — mondta és előrefordult. Imre ránézett. Nem értette, viszont a hangból kiérzett, hogy apja nem akar többet mondani. A kijelentés egyébként is határozott és nyers volt s nagyon is elárulta, hogy Mihály tudja, hogy miért beszél. Imre később mégis elcsodálkozott. Tudtával az apja, meg Vadász között nem történt semmi, az pedig tudott dolog, hogy Julist neki szánták . Vadász, noha az apjához képest gazdának számít, jó szívvel van iránta. Ismerte persze az apját, hát hallgatott. Ha valamit akar, majd megmondja, szóból azután ő is ért. Harmad nap, amikor indult kifelé, az anyja megállította:: — Apád meg ugyan mit tud minden nap odakinn csinálni? . . . A legény félvállról felelt: — Már csak semmit. Nézgél. Az asszony leeresztette kezében a bográcsot: — Nincs tán baja? A legény az ajtóban volt már, onnan szólt vissza: — Meglehet, hogy van ... Mert csakugyan úgy volt, hogy Mihály féldélelőttöt kint töltött. Az idő haladt, hát nézte a vetést. Leginkább a Vadászét, hogy hogy hagyja el mindennap az övét. A számadással már régen készen volt, hogy mennyivel maradt el tavaly, meg azelőtt, meg hogy mennyi lesz a kára az idén. Mert, a búza, ahogy ígéri, holdanként legalább hat köblöt ad Vadásznak, az övé meg legfeljebb kettőt, igy hát, a kár csak ennél a résznél ötven köböl. Valami, mintha hánytorgott volna benne s a tarkója elzsibbadt. Hátha kiszántaná az egészet, — villant át rajta — ,akikor,azután nem teremne semmi, azt ami történt, azt ő akarta. A tehetetlen düh első forró hullámverése volt ez, amely később megcsindesedve, más irányba terelte gondolatait. De hát miért kerüli őt Vadász, firtatta tiszatérg tévében magában. Merhogy nagyon is büszke vele szemben, kivált az utóbbi hntőben, az bizonyos. A háznál, ahogy odaért, az asszony fogadta. Ugyan hun jár kigyelmed — szólt rá haragosan és már indult is az ól felé. — gyűjjék... — dohogott — én nem volt Vele. !! Mihály rosszat, sejtve szaporábbra fogta lépteit. Ebben a pillanatban, az asszony, aki az ólhoz ért, jajveszékelő sikoltással kapott, az ajtóhoz: — Égbőli egy Isten! ... — kiáltó,főt-Mihály odarohant, hanem ekkor már késő volt, az anyakoca előtt ott feküdt a nyolc szopós malac, kettőt agyontaposott, a többinek meg már egészen a lábukig lerágta a fejét, Mihály szemei vérben forogtak. Az asszony az ember arcára nézett és elértette a sötét tekintetet: — Jobb lesz. — nyöszörgött, — ha szemén figyelmed! Már szólok Jurisnek! Az ember a vasvillát kereste, hogy élő nagy dühében egyetlen ütéssel lehűllgózza a falánk állatot. Az asszony tolta ki végül is az ólból. A háborgás azonban ettől kezdve nemi szűnt meg többé bensőjében. Az idő már, májusra járt, elültek a szelek is és a nap melege, a föld nedves és mély illatát úsztatta a levegőben. Mihály már a múlt héten látta, hogy a búzával megint baj lesz s nagyon is nagyra fogta, amikor szárba, szökkent sigy a vetés most már mindvégig ritka maradt s meg fog dűlni. .Tól számított, mert ez éjjel váratlanul nagyobb szél járt s meg hogy esett is, a zöld búza szárával elfordult és megdőlt. Akkorát úgy, mintha egy rettentő tenyér simított volna rajta végig. De csak a mesgyédg, mert azon túl, a Vadasa vetése, szinte nekibokrosodva hajladozott, ahogy a futó szellő hullámokat vert a zöldelő halásztengeren. Mihály most oldalt fordult, szembe a Vadász Nagy tanyájával. Szinte megnőtt,ahogy megállt, szétvetett lábakkal, fölemelt fővel beledöngetve megsebzett gőgjét a levegőbe, amely ebben a pillanatban megsürüsödött és összeszűkült körülötte. Mert most már bizonyos, hogy elmarad, a jószág is pusztul, a hatvani hold három év alatt nem hozott ,annyit, mint amennyit a fele azelőtt egy esztendőben a Vadász Nagy most már bizonyosan nem állja meg szó nélküli Csak any,nyit mond majd ugyan, hogy bizony szűken meri a teremtő, dehát bizonyosan sajnálni fogja. Nohát őt ne sajnálja teremtett lélek, mert annak kifordítja a belét... Azért várta, szörnyű, gyilkos lábadozással várta Vadász Nagyot, hogy most jöjjön, mondjon valamit, hogy aztán leszámoljon vele. A puszta azonban csöndes maradt, magasban egy gólya keringett, a lucerna - leveleken katicabogarak sütkéreztek s a bodor bárányfelhők között mezítelenül himbálta könnyű, illatos testét a taviása. * X tette, hogy se vele, se nélküle nyugalma sose legyen.X A bibliából tudjuk, hogy Bálám szamara egyszer beszélni kezdett. Ez volt az első szamár, amelyik megszólalt, valaki, amit cselekszel, nem tisztességes ember viselkedéséhez illik. Ő azonban így felelt: szívesen megjavítom lassankint hibámét, a jövő évig ezentúl csak havonkint vessek el egy tyúkot, azután majd tartózkodom minden lopástól''. Mindez pedig azért jutott az eszembe, mert olvasom, hogy a pénzügyi kormány fokozatosan■ akarja leszállítani az igazságtalan adónemeket. A politikusok azt mondják, hogy a történelemből tanulnak legtöbbet. Én azt hiszem, hogy a történelem az a tudomány, amelyből a politikusok sohase fogják megtanulni, hogy voltak már náluk okosabb emberek. Kemeczey László a legjobban, hogy anakronizmus mar erről beszélni azoknak, akiknek egyetlen erénye abban merült ki, hogy verték mellüket, hogy milyen jó magyarok. Disz- magyart öltöttek és azt is el akarták felejtetni, hogy szlovák anyától szület-tek. Mi akkor is büszkén hirdettük, hogy, szlovákok vagyunk és küzdöttünk népünk jogaiért. Börtönt is szenvedtünk érte és ezek az urak tapsoltak a legjobban eltélésünkhöz. Most, amikor azt hittük, hogy eljött a mi időnk, akkor azt kell látnunk, hogy százszor jobb dolgunk volt a magyarok alatt, mint most. Nyíltan: kimondjuk ezt, álszemérem nélkül, a parlamentben is odavágtuk „fölszabadítóink" szemébe, hogy mi az ilyen fetsza-Ma fás előnyökért hazudnak, nagy hibákért pedig nem buknál meg. írva van a Korámban: Allah az asszonyt állatot a férfiak büntetésére azért terem NEMZETI ÚJSÁG Sxasssszor Jobb dolgunk volt a magyarok alatt, mint most is A Felvidéket meg kell tisztitelni a cselje.Mel — „Nem kérünk a sc ilyen felszabadulásból — A tót nép nem tűri tovább a csele K gyámkodását — Egy tót néppárti képviselő nyilatkozata a Nemzeti Újság részére Prága, január 27. (A Nemzeti Újság külön tudósítójától.) A turócszentmártoni egyezmény titkos klauzulájának nyilvánosságra hozása óta, cseh politikai költők fokozott idegességgel tekintenek a Felvidék felé. Azt hangoztatják, hogy Hlinka András, a tót néppárt vezére nem mondott igazat akkor, amikor azt állította,hogy a tótoknak 1928-ban joguk van dönteni az állami hovatartozandóság kérdésében. Hlinka minden cáfolat ellenére megmaradt állítása mellett és mindennap újabb adatokkal igazolja, hogy Turócszentmártonban, ahol a csehekkel való egyesülést kimondották, nem döntötték el véglegesen a Felvidék sorsát, hanem csak próbaházasságot kötöttek a csehekkel és a fegyverbarátságot jogukban áll tíz esztendő múlta, azaz 1928-ban felmondani. Ebben a helyzetben nem tartottam érdektelennek, hogy felkeresem a tót néppárt egyik képviselőjét, aki Hlinka pártvezér távollétében lekötelező szívességgel fogadott és a következőket jelentette ki a Nemzeti Újság részére. A nyilatkozatot, bár annak több pontjával nem értünk mgget, közreadják, mert egyenesen a szenzáció erejével fog hatni, mert nyíltan feltárja előttünk a tót nép gondolkodását, ama tót népét, amely hat esztendő alatt többet szenvedett, mint az elmúlt évszázadok idejében. A nyilatkozat a következőképpen hangzik: — Becsaptak miniket csúful és álnokul. Máskép gondoltuk ezt mi 1918 október 30-án, amikor Turócszentmártonban aláírtuk azt az egyezményt, amellyel tíz évre házasságot kötöttünk a csehekkel. Akkor azt hittük, hogy elérjük álmaink netovábbját, a független, szabad és autonóm Szlovenszkót. És mi lett az eredmény: egy vérig alázott, teli port és gyarmat sorsára sülyesztett Szlovákország, ahol a szlovákoknak nincs szavuk és ahol a betolakodottafé: a csehek az urak. — Még mindig a fülünkbe harsogják az ezeréves elnyomást, pedig mi tudjuk badilásból nem kérünk. — A magyarok alatt urak voltunk most szolgák vagyunk, akiktől még az utolsó darab kenyeret is el akarják venni. Ne csodálkozzanak a prágai urak azon, hogy visszakivánjuk az elnyomás idejét, mert a magyarok csak a nyelvünket akarták elvenni, (?) de a csehek nemcsak nyelvünket rabolják el, hanem még élni sem hagynak bennünket. Felállították a csehszlovákizmus ideológiáját, noha tudják, hogy ez nincs, mert van cseh nyelv és van szlovák nyelv, de nincs csehszlovák nyelv. — Felforr az emberben a vér, ha nézi azokat az urakat, akik diszmagyart öltve még szlovákul sem akartak beszélni és sovinisztábbak voltak bárkinél és ma ezek az urak tanácsot akarnak nekünk adni, hogy mit akar a szlovák nép. — Felelhetek erre: cseheket nem. Meg akarjuk tisztítani Szlovákországot a csehektől, akik csak a hitetlenség és a széthúzás magvát akarják közöttünk elhinteni. Ha kell akármilyen eszközökkel is keresztül fogjuk vinni, hogy Szlovákország a szlovákoké lesz. Még nem játszottuk ki utolsó adunkat. A turócszentmántoni egyezmény titkos klauzulája csak azt mondja ki, hogy.128-ban újból dönthetünk az állami hovatartozandóság kérdésében. Magukra vessenek a prágai urak, ha ez a döntés nem lesz kedvező rájuk, de mi még tovább megyünk. Mi az önrendelkezési jog alapján állunk és élni fogunk azzal a jogiunkkal is, hogy 3