Nemzeti Ujság, 1925. július (7. évfolyam, 144-170. szám)

1925-07-19 / 160. szám

NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, július 19. Aristide Briand, vagy a kormányzás művészete Az örökös átmenetek politikusa — A katonai szocializmus útvesztőjéből a politikai középútig — Hatszor volt miniszter­­elnök, tízszer tárcaminiszter­ (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Emile Faguet, az ismert francia történettudós, aki nemcsak nagy ítélőképessége, hanem rendkívül szellemes ötletei révén is híres, már húsz esztendővel ezelőtt felvetette a kérdést: „Ki liberális Franciaországban?“ Meg is állapította azt, hogy ebben az or­szágban valaki mindig szabadelvű, de ez a valaki soha sem­­ ugyanaz. Ezt a meg­­állapítást úgy is lehetne értelmezni, hogy Franciaországban a legtöbb ember túlsá­gosan belátó ahhoz, hogy kizárólag egy határozott politikai irányelvet tegyen ma­gáévá, túl értelmes, hogy egy politikai fel­fogás meggyőző tanait minden kétkedés nélkül elfogadja és túlságosan kiváncsi, semhogy ne kísérletezzen mindig újabb módszerekkel. Ez a szellemi mozgékony­ság a francia nép egyéni tulajdonsága. Nem minden ember meggyőződése alakul ki egyformán és az egyén minden álsze­mérem nélkül megváltoztatja meggyőző­dését, ha belátja tévedését. A francia nép lénye legtalálóbban a kö­vetkezőképen jellemezhető: A képzelődés ereje és a felfokozott érzelmek, amelyek ennek a nemzetnek a legismertebb lelki tulajdonságai, teremtik meg az egyén olt­­hatatlan vágyát, a kollektivizmus közös boldogsága iránt, azt az érzést, amely örö­kös forradalmak kiinduló pontja lett. Munkájához mind­a mellett kedv és taka­rékosság köti a franciát. Bizalmatlan az idegenek iránt, mert azt érzi, hogy mun­kájából azok is hasznot akarnak húzni. Talán ezért van kifejlődve lelkében job­ban a konzervatív meggondolás iránti hajlam, amely mindig bekövetkezik a for­radalmi láz után. Ez a hullámzó és sok tekintetben ki nem­ egyensúlyozott jellem eddig soha sem vált a francia nép ká­rára. A józan ész alapján állva biztosítja számára a belső megelégedettséget, a bé­két és egyúttal folytonos haladásra ösz­tönzi őt, oly haladásra, amely nem az ese­mények természetszerű következménye, hanem amely csak állandó szellemi és testi erőkifejtés mellett érhető el. Ez a bevezetés lényegileg összefügg és hozzátartozik Aristide Briand jellemvo­násához és szükséges ahhoz, hogy a fran­cia államférfiú szellemét és lényét kel­lően megvilágíthassuk. Mert Briand figyelemreméltó példája az örökös ellent­mondásnak, küzdelemnek és folytonos hullámzásnak, amely a forradalmár láng­elme gondolatvilágát a konzervatív meg­gondolás állambölcseletével összeköti. Briand iskolapéldája az olyan embernek, aki önkéntelenül és spontán alá tudja magát rendelni a pillanatnyi helyzet kí­vánalmainak és az embereknek. Hazája embereinek, akiket jobban ismer, mint bármely más politikus. Az idegenekkel szemben viszont, akiket nem ismer eléggé és akiket nem sikerült egyéni eszközök által megismernie, tartózkodó. Így tehát Briand az örökös átmenetek embere, aki sem a radikális­­ extremisták táborában, sem a mérsékeltek között nem talál állan­dó helyet. Ha a politikai színjáték drá­mai fordulatot vesz, akkor Briand min­dent meg fog tenni, hogy oly hosszú köz­játékot teremtsen, amelynek tartama alatt a szenvedélyek szükségszerűen lecsilla­­pulnak. Ezért tehát a francia politikának eddig mindig Briandhoz kellett fordulnia akkor, ha a nézeteltérések kiegyenlítése és a kedélyek megnyugtatása vált szüksé­gessé. Viszont el kellett ejtenie Briandt, ha elmúlt a veszély, hogy találékonyabb politikusok számára biztosíthasson teret. Mindamellett mindenkor számolnia kellett azzal, hogy újból Briand személyes be­folyásának segítségét vegye igénybe, ha túlságosan erős ellenrendszabályok követ­keztében újra felbillenne a politikai egyensúly. Kis túlzással azt lehetne mon­dani, ho­gy Briand a politikai mérleg nyelve. És talán ezért van az, hogy ennek az államférfiúnak, aki több mint egy fél­század óta eredményes munkát fejt ki Franciaország törvényhozásában, a mű­ködése nem hagyott mélyebb nyomot a szociális teóriák történetében. Briand tízszer volt miniszter és hat­szor miniszterelnök. Szinte magától érte­tődik, hogy ezért egyformán gyűlölik őt a szélső­jobb és a szélső baloldali pártok tagjai. Csak a közé­pp­ártok politikusai számítanak reá és tartogatják őt mintegy tartalékban. Nagy és diadalmas állam­­férfiúi alkotások, kidolgozott törvények nem fűződnek nevéhez, sőt az sem való­színű, hogy útja egykor a dicsőség csar­nokába, a Pantheonba vezessen, de annyi bizonyos, hogy mielőtt Briand végleg lemondana a politikai arénában vállalt és folytonosan megismétlődő szerepéről, ideje még sokszor el fog érkezni és még sokszor fogják őt felszólítani, hogy kor­mányozzon. Uralkodni és kormányozni, ez minden Aristide Briand számára. Tel­jes egészében tudja méltányolni a népet irányító politikai pártvezérek hatalmát és világos logikával, egyértelmű őszinte­séggel, amely kizárja az ellenfelei által hangoztatott demagógia vádját, fordul hozzájuk és hívja fel őket befolyásuk érvényesítésére. A választójogi reformról szóló vita al­kalmával 1928. novemberében azt vála­szolta Briand Forgeot képviselőnek a kamarában: „A választási harc alatt nincs helye kölcsönös kimagyarázásnak a politikai középpárt irányelveinek alap­ján. A közép­pártok irányvonala csak a törvényhozó testület ülésein alakul ki. De­ ugyanakkor a közös felelősség elve is fennáll és ennek értelmében ténykedé­seiért az egyén is felelős. Csak ekkor le­het szó a kormányt támogató elemek csoportosulásáról, hogy a megvalósítha­tónak látszó célszerű kívánságok pro­gramja keresztülvihető legyen.” Tisztán érthető, világos és főleg bátor szavak ezek akkor, amidőn minden választót ha­talmi téboly szállt meg és amikor min­denki jogot formált arra, hogy részt ve­gyen a legfőbb államügyek vezetésében. A kormányzásról való felfogásának Briand már a háború alatt adta tanú­­jelét, amikor a választók előzetes meg­kérdezése nélkül és a végtelenségig el­nyújtott parlamenti viták teljes mellő­zésével foglalt állást a parlamenti funk­ciók felfüggesztése mellett. A felháboro­dás leírhatatlan volt, de Briand fölényes nyugalommal várta meg, amíg elül a vihar. Hasonló eset történt 1926-ban. — Amikor a parlament tagjain Alexandre Millerand túlságosan önkényes rendelke­zései miatt nagy izgalom vett erőt, Briand mosolygó jóindulattal nyugtatta meg az „Alexandre le Grand” túlkapásai miatt felindult kedélyeket. — „Úgy ér­zem, mintha a napóleoni államcsíny dob­pergését hallanám — sóhajtozta akkor Ribat, a tiszteletben megőszü­lt aggastyán, mire Briand fölényes nyugalommal csó­válta meg dúffi­rta fejét és szájában az örökös cigarettával, csak ennyit mondott: „Optikai csalódás. Én nem hallok dob­pergést, bármily feszülten is fülelek.“ Nem lehet csodálni, hogy a kevésbé jár­tas politikusokat néha nyugtalanította Briand magatartása. Hiszen politikai ér­vényesülésének útja, ha nem is mondható éppen kalandosnak, de mindenesetre hosszú volt. Fellépésének első idejét homályba bur­kolja a forradalmak vörös lobogója. Mint fiatal ügyvéd, a szakszervezeti mozgal­mak élén áll, katonai sztrájkot prédikál és készít elő, mint a nagy és általános felkelés előjátékát és hangsúlyozza, hogy vannak kötelességek, amelyek nem egyez­tethetők össze a fegyelemmel. Waldeck­ Rousseau, a nagy pszichológus helyesen ítélte meg Briandt, amikor szakszerve­zeti ténykedését politikai kísérletezésnne­k mondotta. Ő volt az első, aki csak az al­kalmas pillanatra várt, hogy reakciós hangulatban találja Briandt és örök időkre kiragadja a katonai szocializmus útvesztőjéből. A kamarában azután to- Az örök dal !A bölcsődal édes dallamba száll... száll. Az anya szive lüktet benne halkan. S elszenderül a csőm, bimbónyi élet. Mint rózsaálmokat reá a dallam. Édes testvére az anyai csóknak. A dal örök. Titkon kiséri lépted. Riad, csapong, ha fájó régi emlék Ágyad szélére ül, mint bús kisértet.­­Már azt hiszed, rég elfeledted a dalt, •Midőn suhanva száll csöndjén szobádnak. Nem is tudod, mért h­ajlindon mosoly kél; Légy intik szived hamvas, tiszta vágyak. . . . Ifjúságod piros palástja foszlik, Szürkülve hull őszöd csöndes borúja... Egy messze... messze dal repes feléd most S way érzed: jó anyád elringat újra. Fehér álom remeg fáradt szivedre; Örök bölcsőd megvetve hófehéren . . . A dal, a dal kisér végső utadra S violák közt susog az esti szélben . . . Fedor Géza A holt város legendája Írta: Zilahy Lajos Emlékeimnek néma holdfényében Egy város alszik holtan, feketén. Akáca ciprus, tornya mint az ében — Beteg szivemmel arra járok én. A vers félbemaradt, elcsuklott a szi­vemben, mint a kimondhatalan fájdalom. Könyvet akartam írni valamikor én is a városról, melyet eltemetett az idő és mi­kor már az idő eltemette, fölibe borult az utolsó tiz esztendő gomolygó és menny­dörgő lávája. A város elsülyedt az idő és a történelem peremén. Iszonyú pillana­tok voltak: itt állni a partokon és látni ezt a pusztulást. Egy város, amelynek tornya meghajlik a viharban és aztán recsegve elmerül, mint a hajó a zengő tengerben. Könyvet akartam írni én is a városról és zaklatott éjszakák lámpa­fényében — amikor földöntúli messzeség­ből hall hangokat az ember — reszkető kézzel ártam fel a címét: A holt város legendája. De egyik verset sem tudtam befejezni: a sorok közepén elfulladtam. Magam sem tudom miért. Könnyű és tiszta feladat pedig, könyvet írni a szülő­városról, amelynek kertjeiben a gyerek- 1­­z ezernyi friss,­­néz-illatú emléke zsong. A testes nemzetes urak és régi tekintetességek városáról, amelynek ké­ményein lakodalmak, névnapok és disz­nótorok füstje szállott és amely vagy száz évvel ezelőtt az Arany János bölcső­jét ringatta. Bizonyosra veszem, hogy a mi nemze­dékünk minden írója tartogat egy köny­vet c reive fiókjában, akinek szülővárosa elsülyedt a demarkációban. És el fog jönni az irodalmi pillanat, amikor ezek a fájdalmak kiömlenek. De ma még ma­gunk sem tudjuk, hol markoljuk szívén­­ezt a gondolatot.. De a régiek már tollat ragadnak és ír­ják a pipafüstös emlékiratokat a régi városokról, hogy még egy­szer megfü­röd­­jenek az elmúlt Magyarország emlékei­ben. Itt fekszik előttem egy készülő könyv, írta Nagy Márton egykori főszolgabíró. Kezembe veszek egy fejezetet és a régi Magyarország mosolyog rám kedvesen a bajusza alól, írja pedig az „egykori“ fő­szolgabíró az ekképen: „Egyidőben, a múlt század nyolcvanas éveinek legvégén kerültünk Czájlik Gyurkával Szalont­ára. S mert kissé ha­­sonlítottunk egymáshoz kinézésre, elein­­tén gyakran tévesztettek össze egymás­sal, így aztán hol ő lett főszolgabíró, hol én szedlettem patikussá. S mindketten igyekeztünk kihasználni a csere előnyeit, Cirkusz ütötte fel sátorát Szalontán, a város kellő közepén, a szép Toldi-téren. Ez még magában nem lett volna baj.­­ Felháborító az volt, hogy a mutaványo­­kat záltó nagy némajáték, „Rózsa Sándor elfogatása” úgy éjfél tájban olyan fegy­verropogás és mozsárágyú dörgések kö­zött ment végbe, hogy még a siket embe­rek is ijedve ugráltak ki az ágyaikból a környéken. Efelett­ nagy panasszal, sür­gős orvoslást követelve küldöttség járult elibém. S én betiltottam az álomű­ző nagy némajátékot. Érdekes a dologban, hogy a cirkusz körüli tekintélyes keres­kedőkből álló küldöttség szónoka, épen a mi Gyurkánk volt, aki élénk színekkel festette a botrány képét és ostorozta a fő­­szolgabiróságnak a lakosság érdekeivel való nemtörődését. Pár nap múlva elmegy Gyurka a cir­kuszba. Az igazgató főszolgabirónak néz­vén, tiszteleg Gyurka előtt s panaszko­dik szörnyen, hogy nincs közönség, mióta betiltatott a Rózsa Sándor elfogatása. — „Ha csak ez a baj“ — vigasztalta Gyurka az igazgatót — tőlem lövöldözhetik ked­vükre a bitang rablógyilkosokat!“ A cir­kusz közepére pattan örömében a cir­kuszigazgató. Harsány hangon hirdeti a közönségnek, hogy a cirkuszt személyes megjelenésével megtisztelő főszolgabiró úr engedélyével a mai est ismét a „Rózsa Sándor elfogatásával“ fejeződik be. Futárok hordják széjjel a hirt a vá­rosban s megtelik zsúfolásig a nézőtér. Éjféltájban olyan éktelen mozsárágyu­­dörgés reszketteti meg a levegőt, hogy még én magam is ijedve ébredek rá a város végén, az Aradi-úton levő főszolga­bírói lakban. Szörnyen bosszankodom s felöltözvén, még az éjjel magam elé ren­deltetem az ágyából felráncigált rendőr­­felügyelőt, szegény jó Neszmirák Gyulát. Lehordom a sárga földig s szidom a mi­­haszna rendőreit tehetetlen tutyimutyi­­regylért, elcsinítással fenyegetve­­vala­­mennyiüket, amiért engem igy kompro­­mitálnak a városi polgárság előtt. De hajnalban meg engem költet fel az én elmozdítással fenyegeti rendőrfőnö­köm. Hozza magával korona­tanuknak magát a cirkusz-igazgatót s a múlt esti cirkuszmutatványokra kirendelt rendőrö­ket. Esküdöznek égre-földre, hogy ma­gam oldottam fel tegnap este a tilalmat... A rendőrfelügyelő egyre óbégatja, miért járatok vele április elsejéig?... Végre ki­derül, hogy már ismét az a vén kópé Czájlik Gyurka ültetett fel mindnyájun­kat. S pár napig az egész Szalonta a Gyurka legújabb mókáján nevetett. Színtársulat időzött Szalontán. Az egy­kor ünnepelt opera-bariton vagy tenor s híres szép színműénekes Bogyó Lajos harmadrendű társulata. Volt ennek a kis társaságnak egy valamikor jobb napokat látott drámai hőse, úgy hívták, hogy Ba­jom. Ivott az öreg szörnyen. Úgy nyelte a hegy levét, mint szivacs a vizet. A szín pártolással Czájlik járt elől jó példával. S mert a színházi fabódé a vén Korona vendéglő udvarán volt fel­állítva, ahol a vendéglői kerthelyiség is volt, itt várta be vacsora végeztével jó Gyurkánk a színházi reggeli próbák kez­detét, hogy elsőnek üdvözölhesse a szín­igazgató ifjú, szép leányát, Ilonkát, a drámai szendét és szubrettet egy sze­mélyben. Hiszen Gyurka is folyton két szerepet játszott. Hol szolgabiró volt, hol patikus. Ivó társaság mindig akadt. S Gyurká­nak csak szolgabirói arcot kellett öltenie, hogy feloldja a zárórát. Különben is vele volt majd mindig az én népszerű daliás szolgabiróm, Herczegh Feri, a vármegye legszebb férfia s a fél ország leghatalma­sabb ivója, ki mindenkit asztal alá ivott, kivétel­képen néha még — magát is. Ott iddogálnak vidám adomázás köz­ben Gyurkánk. Úgy hajnaltájban, cigány­zene szünetében odabotorkál asztalukhoz a vén komédiás, Bajoni, a drámai hős. S azzal mutatkozik be Gyurkáéknak, hogy „mi tulajdonképen rokonok volnánk fő­szolgabiró úr!“ Gyurkának sem kellett egyéb. Felépítteti a jó öreggel a rokonsá­gukat megállapító terebélyes nemzetség­fát — gyufa és fogpiszkálóból a fehér abroszon. Gyufák az anyák. fogpiszkálók az apák. Az öreg Nagy Márton nemes, nemzetes és vitézlő uram volt a család­­alapitó ős. A Sándor grófok teljhatalmú jószágkormányzója Esztergom vármegyé­ben. Rajnán a Sándor grófok ősi fészké­ben, a XVIII-ik század első felében. En­nek a családalapitónak magának — a vén komédiás szavai szerint — 13 élő gyer­meke volt. Ez volt nagyapáink közös nagyapja. Ennek az ükapának­­ ükuno­kája volt a szalontai főszolgabiró, leszár­mazva a családala­pító Márton, Ignác nevű fiától, mint már dédapától. Márton családalapító Balambér fiától származott le Bajoni, a részeges vén színész.­ S mire az ivadékokra került a sok­i családfán, kiürültek az összes gyufásdobozok s nem volt található a vendéglőben még f­el­használt fogpiszkáló sem De mig nagy kinnal felépült a terebélyes nemzetségfa, háromszor is összegabalyította a gyufák és fogvájók seregét Gyurka ügyetlen kö­nyöke. Gyurka aztán csak azon mulatott, hogy a családfa mindez­ újraépítésénél más-más neveket kaptak a gyufák és fogvájók. Megszánja végre Gyurka a rokonkereső vén cimborát. Nagyot üt acélöklével a­ részeg szinész vállára s fel­kiált: „Keblemre rokon! Unokafivér •— negyedsziglen!” ölelkezés. Könnyezés. Atyafi csókváltás ... — „Holnap ebédre hozzá,m­ ’testvérem!” — menja Gyurka. „Mint büszkélkedem jó nőm előtt felta­lált unokatestvéremmel!“ hangzik Gyur­kának sírástól el-elcsukló hangja. S mire elválnak a jó rokonok, meg volt hiva fő­szolgabírói ebédre az egész színtársulat, súgástól, kellékestől, színlaphordóstól együtt. Másnap aztán volt: mosdás, fésülködés, öltözködés, lubickolás, készülődés a fő­szolgabírói ebédre. A hősnő Stuart Má­ria jelmezét ölte magára. A kis Bogyó Ilonka, az igazgató szépséges kis leánya, a „Falu rossza”-beli Bátki Tercsi bokor­ugró szoknyájából villogtatta formás lábikráit — a férfiak gyönyörűségére. Czájlik Gyurka a patikája kirakat-re­dőnyei mögül mosolygott a díszes felvo­nuláson. Szerencsénkre, családommal együtt apósomnál vendégeskedtünk nagygyantói pusztán. Csak huszáromat, Kurdi Nagy Jóskát hagytuk Szalontán házőrzőnek. Ez a fiú épen ebédjét végez­vén, künn pipálgatott sárgazsinórral­­­ teremtettezett kék egyenruhájában, a platánok á­rnyékában, a szolgabirói lak előtti padon. S érkezik a vendégsereg. Elől Bajoni, a drámai hős diszmagyar­­ban. Nemes emberhez illől­eg kard csör­­dü­l az oldalán. Otthonosan szól oda hu­száromnak: ,,Kölyök! Jelentsd megérke­zésünket, az ebédre, gazdádnak, Márton öcsémnek!” Fel sem áll a hajdú kényel­mes üléséből. Csak úgy pipája kurta szá­rát szorongató fogai közül eregetve a szót, feleli szárazon: „Három nap óta egy lélek sincs itthon. Itt ugyan nem ebédel ma senki!” A vége botrányba fül a nagy remény­kedésekkel induló szép ábrándnak. Bo­gyó Alajos igazgató egész tekintélyének hatalmával s vasgyúró erejével is alig bírta megvéd­elm­­ezni az agyonveretéstől negyedszigleni unokabátyámat Bajonit, a felsült rokont. Zavarában egyre csak azt erősitgette, hogy neki nem egyszerűen fölvett szinészneve a Bajoni, hanem egy­szersmind nemesi előneve is, lévén ő tes­­tesről-lelkesről nemes ember: Bajoni Nagy Balambér, a főszolgabiró unoka­­bátyja ...”* Mi, új idők pennaforgatói, beteg szív­vel bolyongunk a holt városok határá­ban, ők, a régiek, a hosszú pipaszárat a biskarjukra vetik, miközben görcsös be­tűiket rójják emlékeikről. Kopasz fejük elmerül a pipafüstben,­­ az Isten áldja meg minden leírt sorukat. O

Next