Nemzeti Ujság, 1925. július (7. évfolyam, 144-170. szám)
1925-07-19 / 160. szám
NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, július 19. Aristide Briand, vagy a kormányzás művészete Az örökös átmenetek politikusa — A katonai szocializmus útvesztőjéből a politikai középútig — Hatszor volt miniszterelnök, tízszer tárcaminiszter (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Emile Faguet, az ismert francia történettudós, aki nemcsak nagy ítélőképessége, hanem rendkívül szellemes ötletei révén is híres, már húsz esztendővel ezelőtt felvetette a kérdést: „Ki liberális Franciaországban?“ Meg is állapította azt, hogy ebben az országban valaki mindig szabadelvű, de ez a valaki soha sem ugyanaz. Ezt a megállapítást úgy is lehetne értelmezni, hogy Franciaországban a legtöbb ember túlságosan belátó ahhoz, hogy kizárólag egy határozott politikai irányelvet tegyen magáévá, túl értelmes, hogy egy politikai felfogás meggyőző tanait minden kétkedés nélkül elfogadja és túlságosan kiváncsi, semhogy ne kísérletezzen mindig újabb módszerekkel. Ez a szellemi mozgékonyság a francia nép egyéni tulajdonsága. Nem minden ember meggyőződése alakul ki egyformán és az egyén minden álszemérem nélkül megváltoztatja meggyőződését, ha belátja tévedését. A francia nép lénye legtalálóbban a következőképen jellemezhető: A képzelődés ereje és a felfokozott érzelmek, amelyek ennek a nemzetnek a legismertebb lelki tulajdonságai, teremtik meg az egyén olthatatlan vágyát, a kollektivizmus közös boldogsága iránt, azt az érzést, amely örökös forradalmak kiinduló pontja lett. Munkájához minda mellett kedv és takarékosság köti a franciát. Bizalmatlan az idegenek iránt, mert azt érzi, hogy munkájából azok is hasznot akarnak húzni. Talán ezért van kifejlődve lelkében jobban a konzervatív meggondolás iránti hajlam, amely mindig bekövetkezik a forradalmi láz után. Ez a hullámzó és sok tekintetben ki nem egyensúlyozott jellem eddig soha sem vált a francia nép kárára. A józan ész alapján állva biztosítja számára a belső megelégedettséget, a békét és egyúttal folytonos haladásra ösztönzi őt, oly haladásra, amely nem az események természetszerű következménye, hanem amely csak állandó szellemi és testi erőkifejtés mellett érhető el. Ez a bevezetés lényegileg összefügg és hozzátartozik Aristide Briand jellemvonásához és szükséges ahhoz, hogy a francia államférfiú szellemét és lényét kellően megvilágíthassuk. Mert Briand figyelemreméltó példája az örökös ellentmondásnak, küzdelemnek és folytonos hullámzásnak, amely a forradalmár lángelme gondolatvilágát a konzervatív meggondolás állambölcseletével összeköti. Briand iskolapéldája az olyan embernek, aki önkéntelenül és spontán alá tudja magát rendelni a pillanatnyi helyzet kívánalmainak és az embereknek. Hazája embereinek, akiket jobban ismer, mint bármely más politikus. Az idegenekkel szemben viszont, akiket nem ismer eléggé és akiket nem sikerült egyéni eszközök által megismernie, tartózkodó. Így tehát Briand az örökös átmenetek embere, aki sem a radikális extremisták táborában, sem a mérsékeltek között nem talál állandó helyet. Ha a politikai színjáték drámai fordulatot vesz, akkor Briand mindent meg fog tenni, hogy oly hosszú közjátékot teremtsen, amelynek tartama alatt a szenvedélyek szükségszerűen lecsillapulnak. Ezért tehát a francia politikának eddig mindig Briandhoz kellett fordulnia akkor, ha a nézeteltérések kiegyenlítése és a kedélyek megnyugtatása vált szükségessé. Viszont el kellett ejtenie Briandt, ha elmúlt a veszély, hogy találékonyabb politikusok számára biztosíthasson teret. Mindamellett mindenkor számolnia kellett azzal, hogy újból Briand személyes befolyásának segítségét vegye igénybe, ha túlságosan erős ellenrendszabályok következtében újra felbillenne a politikai egyensúly. Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy Briand a politikai mérleg nyelve. És talán ezért van az, hogy ennek az államférfiúnak, aki több mint egy félszázad óta eredményes munkát fejt ki Franciaország törvényhozásában, a működése nem hagyott mélyebb nyomot a szociális teóriák történetében. Briand tízszer volt miniszter és hatszor miniszterelnök. Szinte magától értetődik, hogy ezért egyformán gyűlölik őt a szélsőjobb és a szélső baloldali pártok tagjai. Csak a középpártok politikusai számítanak reá és tartogatják őt mintegy tartalékban. Nagy és diadalmas államférfiúi alkotások, kidolgozott törvények nem fűződnek nevéhez, sőt az sem valószínű, hogy útja egykor a dicsőség csarnokába, a Pantheonba vezessen, de annyi bizonyos, hogy mielőtt Briand végleg lemondana a politikai arénában vállalt és folytonosan megismétlődő szerepéről, ideje még sokszor el fog érkezni és még sokszor fogják őt felszólítani, hogy kormányozzon. Uralkodni és kormányozni, ez minden Aristide Briand számára. Teljes egészében tudja méltányolni a népet irányító politikai pártvezérek hatalmát és világos logikával, egyértelmű őszinteséggel, amely kizárja az ellenfelei által hangoztatott demagógia vádját, fordul hozzájuk és hívja fel őket befolyásuk érvényesítésére. A választójogi reformról szóló vita alkalmával 1928. novemberében azt válaszolta Briand Forgeot képviselőnek a kamarában: „A választási harc alatt nincs helye kölcsönös kimagyarázásnak a politikai középpárt irányelveinek alapján. A középpártok irányvonala csak a törvényhozó testület ülésein alakul ki. De ugyanakkor a közös felelősség elve is fennáll és ennek értelmében ténykedéseiért az egyén is felelős. Csak ekkor lehet szó a kormányt támogató elemek csoportosulásáról, hogy a megvalósíthatónak látszó célszerű kívánságok programja keresztülvihető legyen.” Tisztán érthető, világos és főleg bátor szavak ezek akkor, amidőn minden választót hatalmi téboly szállt meg és amikor mindenki jogot formált arra, hogy részt vegyen a legfőbb államügyek vezetésében. A kormányzásról való felfogásának Briand már a háború alatt adta tanújelét, amikor a választók előzetes megkérdezése nélkül és a végtelenségig elnyújtott parlamenti viták teljes mellőzésével foglalt állást a parlamenti funkciók felfüggesztése mellett. A felháborodás leírhatatlan volt, de Briand fölényes nyugalommal várta meg, amíg elül a vihar. Hasonló eset történt 1926-ban. — Amikor a parlament tagjain Alexandre Millerand túlságosan önkényes rendelkezései miatt nagy izgalom vett erőt, Briand mosolygó jóindulattal nyugtatta meg az „Alexandre le Grand” túlkapásai miatt felindult kedélyeket. — „Úgy érzem, mintha a napóleoni államcsíny dobpergését hallanám — sóhajtozta akkor Ribat, a tiszteletben megőszült aggastyán, mire Briand fölényes nyugalommal csóválta meg dúffirta fejét és szájában az örökös cigarettával, csak ennyit mondott: „Optikai csalódás. Én nem hallok dobpergést, bármily feszülten is fülelek.“ Nem lehet csodálni, hogy a kevésbé jártas politikusokat néha nyugtalanította Briand magatartása. Hiszen politikai érvényesülésének útja, ha nem is mondható éppen kalandosnak, de mindenesetre hosszú volt. Fellépésének első idejét homályba burkolja a forradalmak vörös lobogója. Mint fiatal ügyvéd, a szakszervezeti mozgalmak élén áll, katonai sztrájkot prédikál és készít elő, mint a nagy és általános felkelés előjátékát és hangsúlyozza, hogy vannak kötelességek, amelyek nem egyeztethetők össze a fegyelemmel. Waldeck Rousseau, a nagy pszichológus helyesen ítélte meg Briandt, amikor szakszervezeti ténykedését politikai kísérletezésnnek mondotta. Ő volt az első, aki csak az alkalmas pillanatra várt, hogy reakciós hangulatban találja Briandt és örök időkre kiragadja a katonai szocializmus útvesztőjéből. A kamarában azután to- Az örök dal !A bölcsődal édes dallamba száll... száll. Az anya szive lüktet benne halkan. S elszenderül a csőm, bimbónyi élet. Mint rózsaálmokat reá a dallam. Édes testvére az anyai csóknak. A dal örök. Titkon kiséri lépted. Riad, csapong, ha fájó régi emlék Ágyad szélére ül, mint bús kisértet.Már azt hiszed, rég elfeledted a dalt, •Midőn suhanva száll csöndjén szobádnak. Nem is tudod, mért hajlindon mosoly kél; Légy intik szived hamvas, tiszta vágyak. . . . Ifjúságod piros palástja foszlik, Szürkülve hull őszöd csöndes borúja... Egy messze... messze dal repes feléd most S way érzed: jó anyád elringat újra. Fehér álom remeg fáradt szivedre; Örök bölcsőd megvetve hófehéren . . . A dal, a dal kisér végső utadra S violák közt susog az esti szélben . . . Fedor Géza A holt város legendája Írta: Zilahy Lajos Emlékeimnek néma holdfényében Egy város alszik holtan, feketén. Akáca ciprus, tornya mint az ében — Beteg szivemmel arra járok én. A vers félbemaradt, elcsuklott a szivemben, mint a kimondhatalan fájdalom. Könyvet akartam írni valamikor én is a városról, melyet eltemetett az idő és mikor már az idő eltemette, fölibe borult az utolsó tiz esztendő gomolygó és mennydörgő lávája. A város elsülyedt az idő és a történelem peremén. Iszonyú pillanatok voltak: itt állni a partokon és látni ezt a pusztulást. Egy város, amelynek tornya meghajlik a viharban és aztán recsegve elmerül, mint a hajó a zengő tengerben. Könyvet akartam írni én is a városról és zaklatott éjszakák lámpafényében — amikor földöntúli messzeségből hall hangokat az ember — reszkető kézzel ártam fel a címét: A holt város legendája. De egyik verset sem tudtam befejezni: a sorok közepén elfulladtam. Magam sem tudom miért. Könnyű és tiszta feladat pedig, könyvet írni a szülővárosról, amelynek kertjeiben a gyerek- 1z ezernyi friss,néz-illatú emléke zsong. A testes nemzetes urak és régi tekintetességek városáról, amelynek kéményein lakodalmak, névnapok és disznótorok füstje szállott és amely vagy száz évvel ezelőtt az Arany János bölcsőjét ringatta. Bizonyosra veszem, hogy a mi nemzedékünk minden írója tartogat egy könyvet c reive fiókjában, akinek szülővárosa elsülyedt a demarkációban. És el fog jönni az irodalmi pillanat, amikor ezek a fájdalmak kiömlenek. De ma még magunk sem tudjuk, hol markoljuk szívénezt a gondolatot.. De a régiek már tollat ragadnak és írják a pipafüstös emlékiratokat a régi városokról, hogy még egyszer megfürödjenek az elmúlt Magyarország emlékeiben. Itt fekszik előttem egy készülő könyv, írta Nagy Márton egykori főszolgabíró. Kezembe veszek egy fejezetet és a régi Magyarország mosolyog rám kedvesen a bajusza alól, írja pedig az „egykori“ főszolgabíró az ekképen: „Egyidőben, a múlt század nyolcvanas éveinek legvégén kerültünk Czájlik Gyurkával Szalontára. S mert kissé hasonlítottunk egymáshoz kinézésre, eleintén gyakran tévesztettek össze egymással, így aztán hol ő lett főszolgabíró, hol én szedlettem patikussá. S mindketten igyekeztünk kihasználni a csere előnyeit, Cirkusz ütötte fel sátorát Szalontán, a város kellő közepén, a szép Toldi-téren. Ez még magában nem lett volna baj. Felháborító az volt, hogy a mutaványokat záltó nagy némajáték, „Rózsa Sándor elfogatása” úgy éjfél tájban olyan fegyverropogás és mozsárágyú dörgések között ment végbe, hogy még a siket emberek is ijedve ugráltak ki az ágyaikból a környéken. Efelett nagy panasszal, sürgős orvoslást követelve küldöttség járult elibém. S én betiltottam az áloműző nagy némajátékot. Érdekes a dologban, hogy a cirkusz körüli tekintélyes kereskedőkből álló küldöttség szónoka, épen a mi Gyurkánk volt, aki élénk színekkel festette a botrány képét és ostorozta a főszolgabiróságnak a lakosság érdekeivel való nemtörődését. Pár nap múlva elmegy Gyurka a cirkuszba. Az igazgató főszolgabirónak nézvén, tiszteleg Gyurka előtt s panaszkodik szörnyen, hogy nincs közönség, mióta betiltatott a Rózsa Sándor elfogatása. — „Ha csak ez a baj“ — vigasztalta Gyurka az igazgatót — tőlem lövöldözhetik kedvükre a bitang rablógyilkosokat!“ A cirkusz közepére pattan örömében a cirkuszigazgató. Harsány hangon hirdeti a közönségnek, hogy a cirkuszt személyes megjelenésével megtisztelő főszolgabiró úr engedélyével a mai est ismét a „Rózsa Sándor elfogatásával“ fejeződik be. Futárok hordják széjjel a hirt a városban s megtelik zsúfolásig a nézőtér. Éjféltájban olyan éktelen mozsárágyudörgés reszketteti meg a levegőt, hogy még én magam is ijedve ébredek rá a város végén, az Aradi-úton levő főszolgabírói lakban. Szörnyen bosszankodom s felöltözvén, még az éjjel magam elé rendeltetem az ágyából felráncigált rendőrfelügyelőt, szegény jó Neszmirák Gyulát. Lehordom a sárga földig s szidom a mihaszna rendőreit tehetetlen tutyimutyiregylért, elcsinítással fenyegetvevalamennyiüket, amiért engem igy kompromitálnak a városi polgárság előtt. De hajnalban meg engem költet fel az én elmozdítással fenyegeti rendőrfőnököm. Hozza magával koronatanuknak magát a cirkusz-igazgatót s a múlt esti cirkuszmutatványokra kirendelt rendőröket. Esküdöznek égre-földre, hogy magam oldottam fel tegnap este a tilalmat... A rendőrfelügyelő egyre óbégatja, miért járatok vele április elsejéig?... Végre kiderül, hogy már ismét az a vén kópé Czájlik Gyurka ültetett fel mindnyájunkat. S pár napig az egész Szalonta a Gyurka legújabb mókáján nevetett. Színtársulat időzött Szalontán. Az egykor ünnepelt opera-bariton vagy tenor s híres szép színműénekes Bogyó Lajos harmadrendű társulata. Volt ennek a kis társaságnak egy valamikor jobb napokat látott drámai hőse, úgy hívták, hogy Bajom. Ivott az öreg szörnyen. Úgy nyelte a hegy levét, mint szivacs a vizet. A szín pártolással Czájlik járt elől jó példával. S mert a színházi fabódé a vén Korona vendéglő udvarán volt felállítva, ahol a vendéglői kerthelyiség is volt, itt várta be vacsora végeztével jó Gyurkánk a színházi reggeli próbák kezdetét, hogy elsőnek üdvözölhesse a színigazgató ifjú, szép leányát, Ilonkát, a drámai szendét és szubrettet egy személyben. Hiszen Gyurka is folyton két szerepet játszott. Hol szolgabiró volt, hol patikus. Ivó társaság mindig akadt. S Gyurkának csak szolgabirói arcot kellett öltenie, hogy feloldja a zárórát. Különben is vele volt majd mindig az én népszerű daliás szolgabiróm, Herczegh Feri, a vármegye legszebb férfia s a fél ország leghatalmasabb ivója, ki mindenkit asztal alá ivott, kivételképen néha még — magát is. Ott iddogálnak vidám adomázás közben Gyurkánk. Úgy hajnaltájban, cigányzene szünetében odabotorkál asztalukhoz a vén komédiás, Bajoni, a drámai hős. S azzal mutatkozik be Gyurkáéknak, hogy „mi tulajdonképen rokonok volnánk főszolgabiró úr!“ Gyurkának sem kellett egyéb. Felépítteti a jó öreggel a rokonságukat megállapító terebélyes nemzetségfát — gyufa és fogpiszkálóból a fehér abroszon. Gyufák az anyák. fogpiszkálók az apák. Az öreg Nagy Márton nemes, nemzetes és vitézlő uram volt a családalapitó ős. A Sándor grófok teljhatalmú jószágkormányzója Esztergom vármegyében. Rajnán a Sándor grófok ősi fészkében, a XVIII-ik század első felében. Ennek a családalapitónak magának — a vén komédiás szavai szerint — 13 élő gyermeke volt. Ez volt nagyapáink közös nagyapja. Ennek az ükapának ükunokája volt a szalontai főszolgabiró, leszármazva a családalapító Márton, Ignác nevű fiától, mint már dédapától. Márton családalapító Balambér fiától származott le Bajoni, a részeges vén színész. S mire az ivadékokra került a soki családfán, kiürültek az összes gyufásdobozok s nem volt található a vendéglőben még felhasznált fogpiszkáló sem De mig nagy kinnal felépült a terebélyes nemzetségfa, háromszor is összegabalyította a gyufák és fogvájók seregét Gyurka ügyetlen könyöke. Gyurka aztán csak azon mulatott, hogy a családfa mindez újraépítésénél más-más neveket kaptak a gyufák és fogvájók. Megszánja végre Gyurka a rokonkereső vén cimborát. Nagyot üt acélöklével a részeg szinész vállára s felkiált: „Keblemre rokon! Unokafivér •— negyedsziglen!” ölelkezés. Könnyezés. Atyafi csókváltás ... — „Holnap ebédre hozzá,m ’testvérem!” — menja Gyurka. „Mint büszkélkedem jó nőm előtt feltalált unokatestvéremmel!“ hangzik Gyurkának sírástól el-elcsukló hangja. S mire elválnak a jó rokonok, meg volt hiva főszolgabírói ebédre az egész színtársulat, súgástól, kellékestől, színlaphordóstól együtt. Másnap aztán volt: mosdás, fésülködés, öltözködés, lubickolás, készülődés a főszolgabírói ebédre. A hősnő Stuart Mária jelmezét ölte magára. A kis Bogyó Ilonka, az igazgató szépséges kis leánya, a „Falu rossza”-beli Bátki Tercsi bokorugró szoknyájából villogtatta formás lábikráit — a férfiak gyönyörűségére. Czájlik Gyurka a patikája kirakat-redőnyei mögül mosolygott a díszes felvonuláson. Szerencsénkre, családommal együtt apósomnál vendégeskedtünk nagygyantói pusztán. Csak huszáromat, Kurdi Nagy Jóskát hagytuk Szalontán házőrzőnek. Ez a fiú épen ebédjét végezvén, künn pipálgatott sárgazsinórral teremtettezett kék egyenruhájában, a platánok árnyékában, a szolgabirói lak előtti padon. S érkezik a vendégsereg. Elől Bajoni, a drámai hős diszmagyarban. Nemes emberhez illőleg kard csördül az oldalán. Otthonosan szól oda huszáromnak: ,,Kölyök! Jelentsd megérkezésünket, az ebédre, gazdádnak, Márton öcsémnek!” Fel sem áll a hajdú kényelmes üléséből. Csak úgy pipája kurta szárát szorongató fogai közül eregetve a szót, feleli szárazon: „Három nap óta egy lélek sincs itthon. Itt ugyan nem ebédel ma senki!” A vége botrányba fül a nagy reménykedésekkel induló szép ábrándnak. Bogyó Alajos igazgató egész tekintélyének hatalmával s vasgyúró erejével is alig bírta megvédelmezni az agyonveretéstől negyedszigleni unokabátyámat Bajonit, a felsült rokont. Zavarában egyre csak azt erősitgette, hogy neki nem egyszerűen fölvett szinészneve a Bajoni, hanem egyszersmind nemesi előneve is, lévén ő testesről-lelkesről nemes ember: Bajoni Nagy Balambér, a főszolgabiró unokabátyja ...”* Mi, új idők pennaforgatói, beteg szívvel bolyongunk a holt városok határában, ők, a régiek, a hosszú pipaszárat a biskarjukra vetik, miközben görcsös betűiket rójják emlékeikről. Kopasz fejük elmerül a pipafüstben, az Isten áldja meg minden leírt sorukat. O