Nemzeti Ujság, 1926. január (8. évfolyam, 1-25. szám)

1926-01-28 / 22. szám

6 könyvtárából és más adományokból, ha adományokból származó könyvek — muzeum szabályaihoz képest — egyáltalában nem kerülhetnek elidegenítésre. A Hungaricumok — 1711. előtti magyar vonatkozású nyomtatványok, magyar írók elsőkiadásai stb. — közül csupán oly könyvek árvereztetnek el, amelyekből a Széchenyi-könyvtárnak még legalább 2 példány van birtokában. Az igazgatóság az ősnyomtatványoknál és más ritkaságoknál a legkisebb könyvészeti eltérés esetén mellőzte az elidegenítést. A kiválasztást a könyvtár leggyakorlottabb szakértő-tisztviselőiből alakított öttagú bizottság végezte. E bizottság javaslatai alapján tette meg a könyvtárigazgató a maga indítványát, aminek alapulvételével Hóman főigazgató az egész anyagot személyesen átvizsgálta. Az ő elnöklete alatt folyt értekezleten tisztázták akétes kérdéseket. Ezután a Gyűjteményegyetem könyvtári szaktanácsa revideálta az egész anyagot és betekintést nyerve az eljárás módozataiba, mindenben hozzájárult Hóman főigazgató döntéséhez. Az aukcióra bocsátott ritkaságok között természetesen vannak olyanok, melyek az egyetemi, akadémiai vagy más közkönyvtárakban nincsenek meg. Ez azonban nem lehet akadálya az elidegenítésnek, mert ezeknek a könyvtáraknak nem hivatása a Hungaricumok és könyvritkaságok rendszeres gyűjtése. Amennyiben adományokból vagy a történeti fejlődés következtében ily gyűjteményekkel rendelkeznek, azok inkább kuriózum jellegével bírnak. A helyes könyvtárpolitika szempontjai megkövetelik, hogy közkönyvtáraink ne más könyvtárak gyűjtési körébe tartozó kuriózumaik gyarapításával, hanem saját tudományos és közművelődési feladataik megoldásával igyekezhetnek hivatásuiknak megfelelni- A magyar állam és magyar nemzet mai helyzetében nem bírja el a közintézmények egészségtelen rivalizálását, komoly eredményeket csak céltudatos munkamegosztással érhetünk el. A partikuláris hiúsági szempontoknak háttérbe kell szorulni a nemzeti kultúra egyetemes érdekei mögé. Reméljük, hogy a magyar könyvgyűjtők, méltányolva a Nemzeti Múzeum nehéz anyagú helyzetét, minden eszközzel támogatni fogják a Múzeum törekvését, hogy az aukció megfelelő anyagi eredménnyel járjon. Tipikus eset történt évekkel ezelőtt éppen vezetőnk nagyapjával. Az illető előkelő albán földbirtokos volt és Brasnjában lakott. Monasztirban volt hónapokig, amikor hazatértében nagy gyász fogadta, öccsét, anyjának szemefényét egy birtoskodó nemes, szócsata hevében meggyilkolta. Az anya, a büszke matróna megesküdött, hogy addig fiaival szóba nem áll, mig a gyilkos fejét el nem hozzák neki. A fiú alig, hogy lova kipihente magát, újból lóra kapott és hű szolgája kíséretében Dolvinába lovagolt, hogy bosszút álljon öccse gyilkosán és testvéreit felszabadítsa anyjuk átka alól. A gyilkost azonban nem ismerte. Ez azonban jól tudta, kicsoda a feketeszemü szikár, magas albán. A véletlen úgy hozta magával, hogy a delvinai utcán szembetalálkozik a gyilkossal. A hű szolga figyelmezteti az emberre, aki nem vette észre a mögötte jövő lovast. „Most pedig üdvözöld öcsémet, Radasult, akit meggyilkoltál“ — kiáltotta és ezüstveretű revolverével kétezer sziven lötte. A gyilkos fejét és jobb kezét a szolgával levágatta és hazavitte az anyjának. Ez a tipikus történet ezelőtt 25 esztendővel történt. Köteteket lehetne teleírni hasonló történetekkel. Vérbosszú helyett utcakövezés Dél-Albániában ez nincsen szokásban. Itt nem igen ismerik a pénzzel való megváltást. Helyette úgy oldják meg a dolgot, hogy a vérbosszúval terhelt megváltásul egy rossz utat köveztet vagy mecsetet épít, így a megváltással közhasznú munkát végeznek. Sajnos, ez a formája a megváltásnak nem túl gyakori, legalább az itteni utak gyalázatosan rossz állapota nem erre enged következtetni. Dél-Albániában a vérbosszú megváltása az ellenségtől, tehát a vérbosszú végrehajtására kötelezettől indul ki Ez megszeni az illetőnek, hogy nincs mitől félnie, mire nagy vendégség, nagy eszem-iszom közben fogadnak egymásnak barátságot. Amikor a halott gyilkol Érdekes a bosszú az esetben, ha a meggyilkolt férfi hozzátartozó nélkül volt és senki sem bosszulhatja meg. Ilyenkor az özvegy, vagy anya pénzért felfogadhat egy férfit, aki a bosszút végrehajtja anélkül, hogy ezért őt a gyilkos hozzátartozói üldöznék, vagy bántanák. Ha azonban fegyverét felemeli, köteles kiáltani a meggyilkolt nevét, jeléül annak, hogy nem ő, hanem az kezeli a fegyvert az ő személyén keresztül. Aki jogos vérbosszút hajt végre, azaz általánosan elismerten a szokásból kifolyó kötelességének tesz eleget, nem üldözhető. Persze a jelenlegi kormány mindent megtesz, hogy ennek az állapotnak véget vessen. Sajnos, azonban kevés eredménnyel A csendőrség, bár igen megbízható, mégsem képes eljárni minden esetben. A jelenlegi kormány pedig nem elég erős arra, hogy egy 600 éves szokással szemben nyíltan és kíméletlenül fellépjen, amikülönben nem csupán hatalmi kérdés, hanem a politikai józanság követelménye is. Tény különben, hogy a vérbosszút ma, nem hajtják olyan szigorúan végre, mint évtizedekkel ezelőtt. A városokban például alig fordulnak elő esetek. Inkább csak a vidéken, főleg a hegyvidék lakossága között található ez a szokás eredeti vadságában. Van tehát remény arra, hogy idővel sikerül kiirtani ezt a szokást, amely évszázadokon keresztül átokként nehezedett az albán népre és erkölcsi szempontból felbecsülhetetlen káros kár okozott. Bandat Horst dr. Ország, ahol a halottak gyilkolnak Albániának átka a vérbosszú Han Mallá Kocint (Dél- Arbánia) január 20. Esteledik. A nagy expedíciós sátor előtt fetlibcel a tűz. Vacsora után vagyunk. A táborfenélkekben kényelmesen hátradőlve feketézőnkre nézzük a tüzet. Szépek itt a trapcmentéik és az éjjeleik. Sehol nem láttam még ilyen csillagos eget A vezető, aki különben főiskolát járt, modern ember és kitűnően bezsés németül, ilyenkor mesélő kedvében van. Mi „európaiak“ örömmel szoktuk hallgatni érdekes elbeszéléseit, amelyekkel bevilágít Az albán néplélekbe. Ő háromszoros vérbosszúval terhelt, ami azt jelenti, hogy hárman vannak, a sájc albán szokás szerint ott, ahol találkoznak vele. Lepattanthatják — sőt meggyilkolni kötelesek. Ez az átok súlyosan nehezedik az albán népre. A vérbosszú törvénye, amely a XIV. századig nyúlik vissza, nincs megírva. Hagyomány. Vérében van minden albánnak. A török uralom alatt semmit sem tehetett ellene a szultán. Ma a szabad Albániában bár törvényesen tiltva van és mint közönséges gyilkosságot üldözik, napirenden vannak a vérbosszúból keletkező gyilkosságok. Tény, hogy vannak egyes falvak, ahol a férfilakosság 47 százaléka a gyilkosságnak, illetve vérbosszúnak esik áldozatul. A vérbosszú végrehajtása nem szokás, hanem szigorú kötelesség. Ebben nem ismer irgalmat az itteni társadalom. Aki kibúvik alóla, becstelen. Anya, aki esküd,dini gyermekeit Ha gyilkosság történik, amelynek indítóoka nem családi sérelem, a legközelebbi férfihozzátartozó köteles a gyilkost megölni. Ez az önbíráskodás átszáll a fiúra, sőt az unokára is az esetben, ha a megtorlás valamilyen ok miatt lehetetlen. Ha a gyilkos időközben meghal, a család másik hozzátartozóját kell meggyilkolni, így azután teljesen ártatlan, egymást nem is ismerő egyének jutnak abba a helyzetbe, hogy vagy gyilkolniuk kell, vagy őket gyilkolják meg. Persze vannak esetek, amikor megfelelő formák között a vérbosszú megszűnik, ha nem évül el magától. Sőt Észak- Albániában megváltható. Ha valaki vérbosszút köteles végrehajtani és bátor ember, megüzeni ellenségének: „Itt vagyok!“ Ez azt jelenti: „Óvakodj tőlem!“ Ez a hadüzenet akkor is el szokott hangzani, ha a meggyilkolt egyetlen élő hozzátartozója még gyermek és eléri a 33 évet. Ilyenkor az anyja üzenheti meg a fia ikrében az ominózus két szót. NEMZETI ÚJSÁG Csiltörttfe, 1»2» január HL ■amom. . Mit láttam. Moszkvában ? Irta: Henri Béraud XXV. ujság-kioszk előtt ! Kiváncsi emberek gyakran kérdezik a moszkvai utastól: — Nos, és az újságok! Az ember azt válaszolhatja, hogy sok újság van, de mondhatja azt is, hogy egyetlen egy sincs, vagy pedigazt,, hogy mindössze egy van. Különböző, szempontokból nézve, a dolgot, más és más választ adhat. Ha a sajtó jelentősége üzem és súly szerint növekszik, akkor azt mondhatnők, hogy a világ egyik legjelentősebb sajtója a szovjeteké. Moszkva az országot a nyomtatott papirosok óriási tömegével árasztja el és a szerkesztőknek mérföldnyi hosszú hasábokra van szükségük, mert mindig hosszan fejezik ki magukat s nem riadnak vissza attól, hogy fáradhatatlanul és izgalom nélkül ismételjék ugyanazokat a dolgokat ... Szóval sok újság van és minden egyes újság nagyon sok oldalon jelenik meg. Viszont, ha az ember tekintetbe veszi, hogy a sajtó hivatása, hogy a közvéleményt felvilágosítsa, hogy szabadon megvizsgálja a kérdéseket, amelyeknek aktualitása a közönséget foglalkoztatja, szóval, ha az ember arra gondol, hogy az újságírás semmit sem ér szabad véleménynyilvánítás nélkül, bátran kijelentheti, hogy az Oroszországban naponta és tonna számra nyomdafestékkel befeketített papiros nem elegendő arra, hogy egyetlen újságnévre méltó újságot lehessen összeállítani belőle. Végül még el lehet képzelni tisztán hivatalos újságírást is, olyan sajtót, amelynek egyedüli hivatása, hogy a legerősebb hatalom figyelmeztetéseit közölje a közönséggel- A kommunista szellem a sajtóval jól megfér mindaddig, áruig előnyeit élvezheti. Moszkva nyugati agitátorai és alkalmazottai nem is titkolják ezt a felfogásukat a sajtószabadságról. Teljesen ortodox érzések ezek. Oroszországban a szovjetek éppen úgy nem tűrik az írott, mint a szóbeli ellentmondást A legszigorúbb s egyúttal a legbiztosabb eszközzel vívják ki maguknak, hogy mindig igazuk legyen: elpusztítják az ellenzékiekéit és az ellentmondókat A proletariátus mindazonáltal olvasni és tudni akar, tehát újságokat adnak a kezébe. Azonban ezek a különböző című lapok a valóságban egyetlenegy újság, amelynek egyedüli hivatása, hogy minden dologról a kormány véleményét fejezze ki-Meg azt sem lehet mondani hogy a cenzúra nyomást gyakorol a szovjet sajtóra. A sajtó a Politbüro kezében van, mint a hulla a halottmosóéban. Egyetlen sor, egyetlen ékezet meg nem jelenhetik anélkül, hogy az ne a hivatalos igazságot fejezze ki és a párt nagyitó üvegén át meg ne vizsgálták volna. De erre a zsarnoki beavatkozásra nagyon ritkán van szükség. Elképzelhető, hogy a hivatásos újságírókat milyen gonddal szemelik ki írásaik, de még híreik is általában csak arra valók,, hogy a kommunizmus vezéreinek és doktrinerjeinek nagy cikkeit némi kerettel lássák el. Nyilvánvaló, hogy ez a forradalmi sajtó alig hasonlít az 1793-iki és 1848-iki francia forradalom, illetve kommün sajtójához. Franciaországban a nagy népmegmozdulások mindig az eszmék harcában születtek. Minden lázadásra megsokasodnak a szószékek és az újságok. A latin szellem tisztaságát a szólásszabadság táplálja. Mennyire más a bokeviki szellem! Ez az uniformisba bujtatott, ünnepélyeskedő, statisztikákkal túltömött sajtó tökéletesen visszatükrözi azoknak a rideg orosz forradalmároknak a lelkét, akik sohasem tudták megérteni, hogy az igazi forradalom minden szépsége abban rejlik, hogy a szabadság és egyenlőség gondolatát egyesíti. A legtöbb cikk nagyon hosszú és doktrínákról szól, gyakran a végtelenségig unalmas és állandóan kisért benne a sok nyomasztó gazdasági probléma. De az is megtörténik, hogy ezek az újságok — főként a Pravda ilyen — valóságos szószékké alakulnak át valóságos pártkörré, mint a francia forradalom idején felburjánzott klubok, ahová a konvent szónokai jártak, hogy beszédeik hatását kipróbálják, vagy veszekedéseiket elintézzék. Az államférfiak közötti harcnak ez a média tisztára szovjet találmány. Volt erre egy hírhedt példa Oroszországban, ahol a dolog valóságos késhegyig menő küzdelem emlékeként és Trotzkij vád alá helyezésének idején történt, 1923 decemberében. Az ilyen dühös összeütközések meglehetősen ritkák. A szovjet nagyfejűi rendszerint megelégednek hat-nyolc hasábos levelek közöltetésével, amelyekben a marxizmusnak a bolsevizmussal, illetve leninizmussal való kapcsolatait fejtegetik. Nem mindenki számára érdektelenek ezek a dolgok, azonban túlzás lenne azt mondani, hogy ezek a bőséges kommentálások vonzóvá teszik az újságokat. A napilapok mégis tele vannak velük. A szovjet Pathmosának egyik legmakacsabb prófétája a doktriner Bucharin, akiről végrendeletében Lenin azt írta, hogy „egy könyvtár van a fejében és egyáltalán nem ért a marxista dialektikához“. Íme a Szovjetköztársaságok Uniójának legjelentősebb lapjai: Az Izvesztia (A hírek), hivatalos orgánum, amelynek főszerkesztője Volin elvtárs. Ez a Prezidium lapja. A Pravda (Az igazság) Lenin lapja volt. Ekonomicsszkaja Zsizn (Gazdasági Élet), amelynek szerkesztője a hírhedt vérengző Dzserzsinszki. Ilyenforma orgánum a pénzügyi népbiztosság lapja, a Financovája Gazetta, az ipar és kereskedelem orgánuma. Népújságok az alábbiak: Rabocsája Gazetta és a Tornovo promiszsenála Gazetta, amely a legjobb és legolcsóbb lapjára három kopek, aztán a Rabocsaja Moszkva (Moszkvai Munkás), Trud (A munka), amely a szakszervezetek újságja, Bednota (A szegénység), az olvasni tudó muzsikák és szegény emberek lapja, Krasznaja Svezda (Vörös Csillag) a katonák lapja, végül a Gudok (A füttyszó) a vasutasok lapja, amelyet azonban a tömeg széles rétegei olvasnak. A legjelentősebb folyóiratok a következők: A nyék, amolyan oktatói célú magazin. Bonsarjov, szatirikus vicclap. Szmekracs (A nevelő) és Krokodil vicclapok, Krasznisport sportújság. Krasznikino (Vörös Mozi), Novi Zritel, színházi hetilap és végül a Zsuznál, Delia Gentesine, amely a párisi Ízlés és divat lapja az orosz földön. Mindezek a lapok a nagyképű Pravdától, a tréfás Krokodilon, az unalmas Ekonomicsszkaja Zsiznon át egészen a Nők Lapjáig a fegyelmezés szellemét szolgálják. Az újságírók tréfát űzhetnek mindenből, kivéve az uralkodó rendszert. Erről nem szabad beszélni! A szellemes embereknek meg kell elégedniük Nyugat alá valóságának gúnyolásával és támadásával ki is töltik rajta dühüket, Angliát és Franciaországot a legnagyobb rendszerességgel naponta kivégzik. Ez vigasztalhatja az elégedetleneket, akik hiába keresik lapjaikban akármelyik népbiztos karrikatúráját, azokat a szatirikus ostorpattogtatásokat, amelyek Európa többi részében csak előre viszik a kormányok szekerét . . . Moszkvában a római Becco Giallohoz hasonló éldlan sincsen. Mussolini, bármennyire komor embernek is látszik, jobban érti a tréfát, mint Zinovjev. El kell azonban ismernem hogy az újságokkal a kívánt hatást elérik. A Szovjetköztársaságok Uniójának polgárai, akiknek nyolc esztendeje nincs más lapjuk, de más szónokuk sem, csak olyan, amely a Kreml visszhangja, lemondottak róla, hogy bármiről is véleményük legyen. A népbiztosok minden ellenzék és ellenőrzés nélkül kormányoznak. És ha valaki azt kérdezi tőlem: — így lesz még sokáig! — habozás nélkül válaszolom: — Igen. Nincsen semmi ok reá, hogy ez a helyzet megszűnjön. Moszkva politikája kétségtelenül valami agrár államszövetség vagy valami keleti kapitalista Egyesült Államok felé fejlődik. A kormányok is változni fognak. De a szovjetek a markukban fogják tartani az ismét polgárivá váló — és ki tudja? — esetleg szabadelvű országot! . . Lenin, a trocidjizmus, a „Trojka“ diktatúrája után még más emberek és más formulák is fognak jönni. De azok sem lesznek kevésbé szovjetpolitikusok és politikájuk szovjet politika. Az orosz lapok olvasása és a ,,Trojka," félbevallásai után nem lehet mást hinni. De végeredményében mi is az a „Trojka"! Mi a története? Elmondom a következő fejezetben. A Nemzeti Újság pénteki számában folytatjuk Kállay József less as of budapesti cseh Követ Február 16-ára összegtvzdit a prágai nemzetgyűlést Prága, január 27. (A Nemzeti Ujság külön tudósítójának telefonjelentése.) Svehla a házelnökségekkel megegyezett abban, hogy megelőzik az ellenzék összehívó indítványát és mielőtt az ellenzéki aláírásokat összegyűjtenék, a nemzetgyűlést február tizenhatodikára összehívják. Ekkor beterjesztik az állami tisztviselők fizetésrendezésére vonatkozó törvényjavaslatot, mégpedig, ha a koalíciós pártok nem tudnának megegyezni a tervbevett módosításokkal, a kormány eredeti javaslata kerül a ház elé. A szenátus elnökségének kérdését, amely hetek óta vajúdik, Svehla és Remek néppárti miniszter tárgyalásai alapján kompromisszummal intézték el olyképpen, hogy a cseh néppárt lemond a szenátus elnöki székének jogigényéről, ennek ellenében negyedik miniszteri tárcát kap Micsura Mártonnak, a József főherceg tapolcsányi kastélyának kirablása révén ismert tagjának részére, aki felvidéki teljhatalmú miniszter lesz. Az eddigi felvidéki miniszter, Kállay József dr. Budapestre kerül követnek. (tf