Nemzeti Ujság, 1927. augusztus (9. évfolyam, 173-195. szám)

1927-08-02 / 173. szám

Kedd, 1927 augusztus 2. NEMZETI ÚJSÁG Száz sillingért megfojtotta a nagybátyja feleségét A bécsi droguista-segédet nagybátyja bujtotta fel a gyilkosságra . Mind­kettőjüket letartóztatták Bécs, augusztus 1. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Bécs egyik külvárosában vasárnap délután különös gyil­kosság történt. A Misting-utca egyik cukrász­dájában Jarosch Károly 25 éves droguista­­segéd vászonkendővel megfojtotta nagybátyja feleségét, Maiz Anna cukorkakereskedőnőt. Jarosch állandóan pénzért zaklatta nagy­nénjét, aki az utóbbi időben nem segítette, sőt több ízben kiutasította üzletéből. Vasárnap délután is pénzt kért tőle a droglistasegéd, de az asszony kérését elutasította, ami ezőn szó­váltásra vezetett. Végül Jarosch nekiugrott az asszonynak, egy vászonkendőből hurkot csa­vart a nyaka köré és fojtogatni kezdte. Bor­zalmas küzdelem kezdődött a két ember között, de az asszony nemsokára holtan esett össze. A borzalmas bűntényt végignézte a meg­gyilkolt asszony férje, aki rokkant katona és a szörnyű gyilkosság láttára epileptikus gör­csöket kapott. Mikor a férj a padlóra vágó­dott és vonaglani kezdett, egy asszony lépett a cukrászdába, aki a borzalmas jelenet láttára rémülten futott el és fellármázta a rendőrséget. Jarosch látta a veszélyt, hirtelen odaugrott a pulthoz és a kirántott fiókból felmarkolt egy csomó pénzt, azután pedig kiugrott az ajtón és futásnak eredt. De alig rohant néhány száz lé­pést, a rendőrök beérték, elfogták és letartóz­tatták. A motozás folytán megállapították, hogy csupán öt és fél schillinget tudott elrabolni. Jaroscht még vasárnap este kihallgatták. Eleinte tagadott, de később megtörten beval­lotta, hogy nagybátyjával már szombaton éj­jel megbeszélték a tervet és azzal az elhatáro­zott szándékkal lépett be vasárnap délután a cukrászdába, hogy az asszonyt meggyilkolja. — Nagybátyám — mondotta a gyilkos — már régóta biztatott a tett elkövetésére, de eddig valami visszatartott. Szombaton azonban tel­jesen rábeszélt és 100 schilling jutalmat ígért, ha végzek feleségével. Nagybátyámnak az volt a terve, hogy ha a gyilkosság nem pattan ki és azt hiszik, hogy felesége természetes halál­lal halt meg, eladja az üzletet. Jarosch vallomása alapján a meggyilkolt asszony férjét, Matz Gottfriedet is letartóztat­ták. A szomszédok kijelentették a rendőrségen, hogy Matz állandó civódás között, nagyon rossz viszonyban élt a feleségével. Pratzot most gyilkosságra való felbujtással vádolják és azt hiszik, hogy az epileptikus rohamokat is, amelyek gyakran kitörnek rajta, csak szi­mulálja. Jaroscht az éjjel átszállították a tartományi törvényszéki fogházba. A férjet még nem tud­ták kihallgatni, mert állandóan azt hangoz­tatja, hogy borzasztóan fáj a feje és a gyil­kosság nagyon megviselte. is nagy nevettető és a fiatal Írta : Gergely István Mindent megírtak életéről, de miért nem olvasok egy sort sem arról, hogy mikép­pen halt meg?! Hiszen életün­k igazi ér­telmét a halál adja meg, akárcsak az összhangnak teljességét az utolsó akkord, a mestermunika tökélyét a művész búcsúz­tató kézvonása, a vándorút fáradalmai­nak a megérkezés! Robert de Flers rava­talánál a nekrológok filmjén egy nagy­világi életpálya pergett le, tele jókedvű elmésséggel, elegáns szerencsével, tapsok viharával, arany csörgésével, — egyszó­val olyan embert búcsúztattak, aki min­dig mindenütt mindenen nevetett és ne­vettetett. Harminc esztendőn át joculátora volt Európának és ha visszagondolunk leg­hangosabb hahotáinkra, amik boldog bé­kében rekeszizmainkat megremegtették, fölvillan emlékezetünkben­­ a vakmerő franciának monoklié profilja. Kigunyolt, kinevetett mindent: trónt, tudományos akadémiát, értelmiséget — és aki vissza­emlékszik Herkules munkái című operett­­librettójára, javára fogja írni a francia márkinek az ősgall erotikám egészséges kitörését, szemben ernyedt utódainak si­váran kiagyalt codhon­ériáival. Ahol csak megjelent: utcán, lóversenyen, szalonban, színházban, bálban, akadémiai ülésen, la­komán, estélyen, mindenütt ekként for­dult a brilliáns ember felé a közfigyelem. Íme, az éles szatirikus, akinek nem impo­nál senki se, semmi se . . . Apósától, Sardoutól, akinek keskeny ajkán, akárcsak egy utazó ügynökén — Goncourt szerint — előadások számai és pénzösszegek ugrándoztak, az irodalom rideg üzleti részét tanulta meg a vő. Ké­telyt, gúnyt és vissza nem torpanó élce­lődést Madame Callavet szalonjában szívott magáiba, ahol fejedelem gyanánt trónolt a kandalló mellett ama végzetes francia lángelme, aki millió és millió em­bert bírt tagadó nevetésre, avagy gúny­ban fürdő mosolyra,­anélkül, hogy va­laha csak egy embert is tudott volna írá­saival nyugodttá avagy boldoggá tenni. Anatole France, Madame de Caillavet fia, Gaston jön első munkatársa Robert de Fiers-nek; minde­ketten mámoros él­vezői ama dúsgazdag szelleműek, aki te­lítve a latin és görög klasszicizmussal, nemkülönben a középkori szerzetes iro­dalmak spekulatív elmélkedéseivel és naiv költészetével, vakmerő blaszfémiákat szórt vallás, egyház, társadalom és törvény ellen. Később a bohózat-íróból, aki mint ke­lendő cég is rá volt utalva igazgatók jó­akaratára, a színházi esztétikának tör­vényhozója és bírója lön, írók és művé­szek jutottak Robert de Flers hatalmi körébe, sőt maguk a színházak is, amikor Calmette főszerkesztőnek, Madame Cail­­leaux áldozatának halála után a Zöld frakk szerzője vette át a Figaro vezeté­sét. Most már nemcsak élvezte a dicsősé­get, de osztogathatta mások számára is. A színház és kritika forró diadalai után a diplomata-szereplés csillogása is jutott osztályrészül az elkényeztetett író­nak. A király szerzője, a Balkán-trónu­sok rakoncátlan karrikaturistája, nagy szerepet játszott Bukarestben, az iroda­lomhoz finnyásan értő Mária királyné figyelmes kegyeikkel halmozta el a párisi írót, aki cikkeiben, majd emlékirataiban fölöttébb hálásnak is mutatkozott és pe­dig a magyarok rovására. Nos, elfelejtet­tük, hogy Robert de Flers, színházi es­téink annyiszor ünnepelt szerzője, csűr­­bének, salaknak, Európa disznó csordájá­nak nevezte nemzetünket; elvégre bele­nyugodtunk abba, hogy el kellett buk­nunk, mert ellenségünknek egy fegyver­nemmel több állt rendelkezésére, mint ne­künk. Mert akárcsak a lovasság, gyalog­ság, tüzérség, avagy légi flotta, önálló fegvernemet jelentett velünk szemben a másik oldalon — a rágalom. Valóban, fényes életpálya, csupa sugár, kacagás, virágzás,­­ egy emberi sors, méltón irigylésre méltó közönséges halan­dóik szemében. Eleddig jutottak a nekro­lógok, de elhallgatják, ami körülbelül másfél esztendő előtt történt a rendkívüli férfiú lelkében. Olvastam valahol­, hogy a legtöbb ötven­­esztendős emberben már megvan a csírája ama betegségnek, amely egykor el fogja ragadni az élők sorából. Bizonyos, hogy a halál ritkáin jön egészen váratlanul, sok esetben udvariasan küld előbb névjegyet, egyeseknek többször is. A kor nem határoz, hiszen voltaképen nem is tudjuk pontosan éveinket, elvégre korunkat végérvényesen nem a bölcső­től, hanem a sírunktól való távolság álla­pítja meg; lehet kilencvenesztendős em­ber fiatalabb a húszévesnél. Amíg egész­ségesek vagyunk, távolabbnak érezzük a temetőt egykori gyerekszobánknál, de ha közeledik a rejtelmes perc, valahogyan megérezzük, mintha valami láthatatlan csontos kéz közelednék hátulról vállunk fölé, bizonytalanul fenyegetőzve, hogy: menjünk! Ez a hangulat, amelyet egyszer „utolsó úti láznak“ neveztem, fogta el vagy más­fél esztendő előtt Robert de Flers-t és ekkor valami csudálatos változáson ment át a lelke, mialatt rendes hivatásának élt, szerkesztőségben, szalonban, színházban, a lét két nagy kérdése: honét vagy hová­ zaklatták föl szíve nyugalmát. Anatole Francé fölényes szkepszise nem tudta ki­engesztelni és ekkor az ősi márki család ivadéka, akinek ősanyja Bosquet lába előtt ült, azzal a kérdéssel fordult a fran­cia tudósokhoz: Ellentétben van-e a vallással a termé­szettudomány vagy sem? A francia nemzet két legelőkelőbb szel­lemi testületének, az Académie Francaise­­n­ak és az Académie des Sciences-nak ösz­­szes természettudós tagjai nyilatkoztak, kijelentvén, hogy a tudomány és a vallás között nincsen ellentét. A legnagyobb el­mék, a szabadkutatás világhírű nagysá­gai, a természet­tudományok héroszai, ma­tematikus zsenik, vegyészek, biológusok, orvotanárok, zoológusok, fizikusok, fizio­lógiások, egyszóval tudósok, akik ujjukat úgyszólván a természet ütőerén tartják, kijelentették, hogy ész és hit két külön birodalom, mely egymásba kapcsolódik, anélkül, hogy egymást zavarná. Egyszóval: nem akadt atheista, a tudo­mány hivatott nagyságai között. . . A válaszokat a körkérdésre másfél esz­tendő előtt hozta a Figaro, mint interviu­­ankétet és a nagyközönségnek sejtelme sem volt arról, hogy minő kezdeménye­zésnek köszönheti e nagyérdekű megnyi­latkozást a világ. Robert de Flers, a nagy nevettető, a csillogó világfi, a szerencse kegyence, megérezte homlokán a hideg szellőt, szivében az utolsó úti láz nyug­­h­atatlanságával, és ezer kételytől zakla­tott lelke föleszmélt a gyermekkori val­lásosság emlékeire és megihletődött a hon­vágytól a templom után. A bohózatszóból töprengő filozófus lett, aki vallásos nos­­talgiájával a tudományhoz menekült, hogy megerősítse hitében. Ahol az artisztikus Anatole France ké­telkedő fölénye cserben hagyta az ügyes tanítványt, megmentőnek lépett közbe a komoly tudomány. Úgy érzem, hogy a végnek ezt a nekro­lógokban elhallgatott igazságát világgá kell kiáltani, különösen mifelénk, ahol az újságok Különfélék című rovatának kul­­túrolvasói — megannyi kávéházi bölcselő — fölényes mosollyal fricskázzák el ma­guktól még a föltevését is annak, mintha a tudományos felvilágosultság jelen korá­ban még komolyan lehetne venni a vallási kérdést. Íme egy ember előtt, aki egész életén át folyton nevetett és nevettetett, az utolsó pillanatban fenyegetve jelentke­zett a nagy kérdőjel, megkapván a vá­laszt az absolut tudománytól. És ezért kell megírni nemcsak azt, ho­gyan élt, de azt is, miképen halt meg egy Robert de Flers, a mindent eldöntő pilla­natban híven összekulcsolván ama kezet, amely egy életen át az éle, a nevetés, a jókedv, a kétely tollát forgatta. Amikor az óramutató mindinkább kö­zeledett az utolsó percnek utolsó másod­percéhez, amely után már­ nem következik új másodperc. Robert de Flers hiába né­zett a könyvespolc felé, ahol aranyban és maroquinben ragyogott élete eszményének, Anatole Francénak nyolcvan kötete. A kisantant a Népszövetségnél bepanaszolni készül Magyar­­országot A szerbek az angol parlamenti bizottság ellen Mussolini támogatja a magyar revíziós törekvést Belgrád, augusztus 1. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A Novosti beavatott helyről arról értesül, hogy a kisantant szilárdan el van terkélve arra, hogy a trianoni békeszerződés ügyét semmiféle nemzetközi fórum előtt nem engedi vitába bocsátani. A lap a következőket írja: „A magyar revizionista mozgalom mindennél jobban bizonyítja, hogy Ma­gyarország még mindig veszélyezteti Középeurópa békéjét, Magyarország és az utódállamok között normális viszony­ról mindaddig szó sem lehet, amíg Ma­gyarország nem mond le veszélyes as­pirációiról. A kisantant szükség esetén a Népszövetség legközelebbi ülésén is szó­­váteszi ezt az ügyet. Ha Angliában tény­leg megalakulna a parlamenti vizsgáló­bizottság annak megállapítására, hogyan egyeztethető össze a trianoni szerződés az utódállamoknak Magyarországgal szemben tanúsított magatartásával, úgy Anglia veszélyes precedenst teremtene. Tekintet nélkül arra, hogy milyen hatá­rozatot hozna ez a vizsgálóbizottság, már a bizottság megalakulásának ténye egyet jelentene azzal, hogy megindult a hiva­­talost vita a békeszerződések revíziója ügyében, ami pedig beláthatatlan követ­kezményekkel járna. Németország ezen az alapon a versaillesi békeszerződés re­vízióját és valamennyi gyarmatának visszaadását követelhetné”. A lap végül megemlíti, hogy belgrádi politikai körökben azt gyanítják, hogy a magyar aktivitás Bethlen és Mussolini megállapodására vezethető vissza s nem tartja kizártnak, hogy Mussolini titkos szerződésben ígéretet tett Bethlen mi­niszterelnöknek arra vonatkozóan, hogy Magyarország visszakapja az utódálla­mok által elszakított területeket. (T.) A trianoni tévedés rendezése útban van „Magyarország égboltján feltűnt a hajnal“ Róma, augusztus­­ Az Impero „Középeurópa mozaikja" címmel hosszabb cikkben foglalkozik lord Rothermere akciójával A lap meg­állapítja, hogy Rothermere kijelentései csodálkozásra adhatnak okot, de nem me­rülhetnek közönyösségbe, mert ha amaili­­zálju­k ezeket a kijelentéseket, arra a meggyőződésre kell jutni, hogy lord Rothermere érvelése határozott és meg­cáfolhatatlan. — A magyarok országa — mondja a cikk — nemzeti és kulturális egységet je­lent. Ezt nem állíthatjuk a kisantant or­szágairól, amelyek szorító gyűrűje meg akarja fojtani a magyar nemzetet. A ma­gyar kérdés ha nem is az ajtón, de az ablakon át belépett bizonyos hivatalos irodákba. A végleges rendezés és annak a tévedésnek a kiküszöbölése, amelyet a trianoni béke tájékozatlan alkotói követ­­tek el, útban van. Magyarország tudja, hogy ez a revízió nem 24 óra alatt követ­­kezhetik be. Ez nem is fontos. Magyar­­ország érdeke az, hogy az ég horizontján feltűnjék a hajnal, amelynek első sugara Olaszországból jött: Olaszország értékes barátsága. A lap magyarázó térképet is közöl, amely a nemzetiségi viszonyokat tün­teti fel. Egy angol szemle a Daily Mail akciójáról London, augusztus 1. A Saturday Review című hetilap a Rothermere és Benes közötti polémiához fűzött megjegyzésében sajnálatát fejezi ki afelett, hogy az utódállamok az angol kormányt sejtik a Daily Mail magyar­barát kampánya mögött. Tagadhatatlan, hogy Magyarországgal szemben igaz­ságtalanul viselkedtek, ezen azonban nem lehet újságcikkekkel segíteni, ame­lyek csak a magyar irredenta mozgalmat bátorítják. Rothermere aligha várta, hogy akcióját ily komolyan veszik. A kanadai magyarok köszönése Rothermere lordnak A Kanadában élő közel százezer főnyi magyarság nevében a Kanadai Magyar Újság hosszabb levélben üdvözölte Rothermere lordot. A levél többek közt ezt mondja: — Sok ezren közülünk jöttek ide, hogy a szabad brit lobogó alatt építsék fel új otthonukat az elvesztett helyett és most, amidőn azt hallottuk, hogy egy an­gol volt az, aki nemzetünk történelmé­nek legnehezebb óráiban segítségünkre sietett, szívünket a legmélyebb háló­érzet töltötte el. Biztosíthatjuk önt, hogy ez a körül­mény meg fog erősíteni bennünket foga­dott úl hazánk tiszteletében és szereteté­­ben, hiszen ez az ország is az angol bi­rodalomhoz tartozik. A pesti izraelita hitközség vasárnap tartott közgyűlése Léderer Sándor elnök indítványára egyhangú lelkesedéssel ki­mondotta, hogy csatlakozik a revíziós mozgalomhoz és Rothermere lordot táv­iratilag üdvözli. _________ Csnz, höszvény, Ischias, nálbaláz. Idea* és fejfájás, valamint meg­­hűlléstől származó betegségek. /Tv. azonkívül tag- és izületi fájdalmak, influenza ese­­tén ezen betegségektől /y megóvja magát a kitü­nően bevált Togal által. — A Togaltabletták kivá­­r­­v­a aratják a húgysavat és '[ ifmW ezáltal egyenesen a be­­tegség gyökerét irtják ki. Tógáit Európa leg- i||H kiválóbb orvosai és kli­nikái ajánlják. Semmi- gpu féle káros mellékhatást nem gyakorol. A fajdal- igi mák azonnal enyhülnek P| és megszűnnek és ál­matlanság esetén is ki- fÜL válóan hatnak. Kapható Mz minden gyógyszertárban. Ára 1 pengfi 80 fillér. Kigyulladt egy autóbusz a Gróf Tisza István­­utcában Az utasoknak nem esett bajuk Tűzoltóknak kellett eloltani a vesze­delmes tüzet (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Hétfőn dél­után 2 óra után néhány perccel a központi tüzérség telefonjelentést kapott, hogy a Gróf Tisza István­ utcában közlekedő autóbuszok egyike kigyulladt és hatalmas lángokkal ég. A tűzoltók megerősített készültséggel vonul­tak ki a Gróf Tisza István­ utcába, ahol meg­feszített félórás munka után sikerült a tüzet lokalizálni. A különös baleset előzményei a kö­vetkezők: A Krisztina­ téri autóbusz végállomásáról hétfőn délután 1 óra 50 perckor indult el a­­ hármas jelzésű Bp. 17­­ 009. rendszámú autó­busz, amely 8 utast vitt magával, amikor be­kanyarodott a Gróf Tisza István­ utcába. Azonban az autóbusz alig ért az utcába, amikor a soffőr megdöbbenve vette észre, hogy az autóbusz motorházából gomolygó füst, majd lángnyelvek csapnak elő. Rögtön megállította az autót, ami helyesnek is bizonyult, mert az autóbusz egész alváza égni kezdett. Az utasok rémülten ugráltak le az autóbuszról és szeren­cse, hogy kevesen foglaltak helyet ebben az időben az autóbuszon, mert végzetessé válható baleset történhetett volna, ha ugyan ez az eset egy telt autóbusszal történik, mert a szűk ki­járaton csak egyenként lehet leszállni. Az őrszemes rendőr a lángoló autóbusz lát­tára rögtön értesítette a tűzoltókat, akik nagy apparátussal vonultak ki a tűz színhelyére és több, mint félórai munka után sikerült a tü­zet eloltani. A soffőr szerint a tűz úgy kelet­kezett, hogy a nagy nyári hőség erősen fel­­melegítette a kocsi alvázát, így történt, hogy a kocsi olajos részei tüzet fogtak. A rendőrség megindította a vizsgálatot.

Next