Nemzeti Ujság, 1927. szeptember (9. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-01 / 197. szám

K2 vészi eszmék szolgálatába, hogyan szolgálja az emberiség és a haza érdekeit, hogyan készül az újság, millióknak e jelentős nevelőeszköze és tanítómestere. Az ifjúságot elő kell készíteni az újságra, meg kell értetni vele, hogy az újság, mely a perc számára készül, nem maga a változhatatlan és örök igazság, de itt lehet az igazság felé. Az újságnak az iskola keretei közé való beillesztése a legszebb oktatásügyi probléma, mely az utóbbi időben felmerült és a magyar tanügyi körök érdeklődését bizonyára a legteljesebb mértékben fel fogja kelteni. Felavatták a „Molnár László Nyaralótelepet”4 Balatonkeresztúr, augusztus 30. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Hosszú évtizedek munkájának eredményét, Molnár László pápai kamarás, fővárosi plébános gyermeküdültető telepét avatták fel vasárnap megható ünnepség keretében. Molnár László vízivárosi plébános neve közismert nemcsak a fővárosban, hanem egész Magyarországon és mindenki tudja róla, hogy páratlan szorgalommal és odaadással dolgozik a katolikus eszmék, de különösképen a szegénysorsú gyermekek gondozása és üdültetése érdekében. Molnár László alápította tudvalévően 1907-ben a budai Margit Mária-kongregeációt és ez a testület — ugyancsak MolnárLászló indítványára — létesítette 1914-ben a hadbavonultak gyermekeinek gondozása céljából Budán, a Fő utca 40. szám alatt a kongregáció gyermekotthonát. 1924-ben a kongregációs otthoni alapítójának tiszteletére „Molnár László Gyermekotthon"-nak nevezték el. A gyermekotthon Horthy Miklósné fővédőségével nyolc éven át nyaraltatásokat rendezett a Balaton mentén és ez érlelte meg azután a gondolatot, hogy egy saját üdülőtelepet építsenek. Molnár László és munkatársai munkássága révén az idén júliusban tető alá került a pompás nyaralótelep és már az idén nyolcvan gyermeknek adtak ellátást. Vasárnap gyönyörű derült időben gyülekezett a többszáz főnyi tömeg a nyaralótelep udvarán, ahol a felavató-ünnepségéttartották. Ott volt Hunyady József gróf feleségével, Ripka Ferenc dr. főpolgármester feleségével. Sipos György főszolgabiró, Daán Vilmos héthelyi főjegyző és felesége, Witter László volt nemzetgyűlési képviselő, a Szent Anna-egyházközség képviseletében, temesméri Rittinger Imre kormányfőtanácsos, elnök, Rubányi Béla dr. orvos és Juhász István dr. ügyvéd alelnökök, nemestóthy Szabó Károly feleségével, Kelemen Gáborné a Vízivárosi Oltáregyesület megbízásából, Berkes Ottó premontrei kanonok tankerületi főiigazgató, Festetics Tasziló herceg képviseletében, Sebesits József és sokan mások. Az ünnepség szentmisével kezdődött, amelyet Molnár László pápai kamarás, plébános tartott. A mise végeztével a nyaralótelepet kis harangját — Slezák János ajándékát — szentelte fel Berkes Ottó kanonok. Molnár László a balatonkereszturi leventéik zászlóját szentelte fel. Nemestóthy Szabó Károlyné, a zászlóanya, csokorral diszitette fel ig zászlót. Ezután Ripka Ferenc dr. főpolgármester mondott ünnepi beszédet. Majd temesméri Rittinger Imre dr. a vízi várd! Szent Anna-plébánia egyházközség nevében mondott köszönetet Molnár Lászlónak és munkatársainak. Meleghangú beszédet mondott még Berkes Ottó főigazgató. Bélben ünnepi ebéd volt, amelyen több lelkes felköszöntő hangzott el Este Calligaris Ferenc vezetésével a gyermekek kedves és szépen sikerült előadást rendeztek. Ha a belföldi forgalomban a napnak vagy az éjnek bizonyos meghatározott órájában akar mindennap beszélni, kössön havi bérletet. — Vegye igénybe a távbeszélő központ üzenetközvetítő szolgálatát. Bővebb felvilágosítást kérjen a központtól. — A budapesti és vidéki távbeszélő előfizetők közt a postahivatalok üzeneteket közvetítenek. Részletes felvilágosítást a távbeszélő központok adnak. Ha Budapesten egyszerre több távbeszélő előfizetőnek akar egyforma közlést leadni, ne töltse evvel az idejét. Elvégzi a távbeszélő központ. NEMZETI ÚJSÁG Csütörtök, 1927 szeptember 1. (Folytasd» az első oldalról) jelentette, hogy a magyar csoport addig nem oszolhat szét, amíg köszönetet neon mond Berzeviczy elnök bölcs irányításáért. A magyar csoportra nézve különös megtiiszteltetés volt, hogy Berzeviczy vezetet® vel mehetett Párisba, oly kiváló szónokikal, akiinek férfias, önérzetes, de mégisbölcsen tartózkodó beszéde tetszést arastott még azok körében is, akik neon osztják egyébként véleményünket s amely beszél, a legbiztosabb záloga annak, hogy a jövőben nemcsak figyelemre méltatnak bennünket, hanem megértésre is számíthatunk. Ezután köszönetet mondott a konferecia valamennyi magyar felszólalójának és munkatársának. Az ülés résztvevői meleg ovációiban részesítették Berzeviczy elnököt. Az osztrákok „bécsi Locarnot” akarnak Gazdaságpolitikai kérdésekben Ausztria vezető szerepet óhajt Páris, augusztus 31. (A Nemzeti Újság tudósítójának jelentése.) Amikor a hétfői ülésen Berzeviczy Albert befejezte a lefegyverzésről mondott és az egészhallgatóságban mély benyomást keltett beszédet, főleg a németek padsoraiból zúgó taps hangzott fel. Akadémiánk tudós elnökének a beszéde után némi szünet állt be a magyarok érdeklődésében, a delegátusok előbb a folyosókól, majd az udvarra siettek, ahol lefényképezték a csoportot. Felhasználom az érdeknélküli félórát s magam is a hallba sietek le, hogy a konferencia súlyos külföldi részvevőinek nézetét megismerjem, nem is annyira a napirend, mint inkább a viták során felmerült problémák tekintetében. Elsősorban a Jouvenel szenátor által olyan vehemenciával megpendített s imperative körvonalazott keleteurópai Locarno kérdésében szeretnék véleményeket hallani. Egészen világosan látszik ugyanis, hogy az utódállamoknak ez a probléma kezd nagyon a körmükre égni s hogy mindenképen szeretnének valahogyan kijutni a mai stabilizálatlan helyzetből, úgy vettem, hogy először egy politikailag semleges állama delegátusával beszélek s annak véleménye kinne fogom csoportosítani a többi, közvetlenül értekért államok képviselőinek a nézeteit. Ebben a pillanatban feltűnt előttem az osztrák delegáció vezetőjének, Erwin Waiss doktornak magas, elegáns alakja. Waiss doktort nem kell bővebben bemutatnunk a Nemzeti Újság olvasóinak, köztudomású róla Magyarországon, hogy a keresztényszocialista párt egyik vezére, Seipel kancellár legintimebb barátja, aki az első, köztársasági kabinet államtitkára volt. Azdtó mérsékletével, széles látókörével-, elsőrangúgazdasági tájékozottságával sok szolgálatot tett,pártjának s egész Ausztriának. Kitünően ismetri Magyarországot s igaz barátunk ma is. Áruikor megmondom neki, miről van szó, karon fog s egy hatalmas fotelbe ültet. — Államtitlkár úr — kezdtem — Jouvenel szenátora konkrét követelésként vetette fel a Kelet európai Locarnot. Ebben a kérdésben Ausztria egyenesen van érdekelve, ha politikai tag nem is annyira, mint a magyarok, de gazdasági szempontból még közelebbről, mint mi. Igen lekötelezné, ha ismertetné velem gondolatait s precizírozná az osztrák delegáció állásfoglalását ebben a fontos kérdésben. Egy pillanatra végigcsimította a haját, összeráncolta szemöldökét, azután arra kért, hogy szóról-szóra, jegyezzem, amit mondani fog, majd a következő választ adta: — Az a geográfiai helyzet, hogy Ausztria Európa szívében fekszik, lehetővé teszi ennek a kis, szerény államnak, hogy — különösen gazdaságpolitikai kérdésekben — az állam határain és népessége számarányán messze túlmenő álláspontot foglaljon el. — Ha ennek a konferenciának az alkalmából Jouvenel szenátor felvetette a Keleteurópai Locarno kérdését s ha a problémát tisztára gazdasági szempontból, mint a keleteurópai gazdasági Locarnot tekintem, akkor ezt az ideát mi, osztrákok már csak azért is a legnagyobb örömmel üdvözöljük, mert ennek a szónak: Locarno, nálunk az elképzelhetően legjobb a csengése. — Egyszóval szívesen látnának egy keleteurópai gazdasági Locarnot. És semmi kívánsága, semmi speciális kikötése nem lenne Ausztriának a gazdasági Locarnoval szemben? — Miért ne lehetne létrehozni Keleten egy gazdasági Locarnot — mondotta az államtitkár — aminek „Bécs“ lenne a neve. Hirtelen úgy néztem rá, mint akinek egyszerre világosság gyűlt az agyába, hogy miért beszél olyan lelkesen a keleti gazdasági Locarnoról. Észrevette és így folytatta: — Ha az, amit az imént mondottam, kissé talán optimisztikusan hangzik is, az mégsem tagadható, hogy a háború utáni Bécs — a legnehezebb politikai és gazdasági megrázkódtatások ellenére is — felküzdötte magát a háború előtti Wien rangjára. Mi, osztrákok, magától értetődően összes szomszédainknak — és természetesen elsősorban magyar barátainknak, akiket a sors velünk egyformán kegyetlenül sújtott — gyors gazdasági és pénzügyi föllendülését kívánjuk. Mérem gondolja államtitkár úr — kérdeztem —, hogy egy ilyen értelmű Locarno könnyen nyerhetne olyan színezetet, hogy az érdekelt államok valamelyike ellen irányul. Eltekintve attól, hogy mi magyarok nem mehetünk bele egy gazdasági Locarnoba, mindaddig, amíg a békeszerződések revíziója meg nem történik, nehezen tudom elképzelni, hogy az utódállamok Bécs előtérbe nyúlását elősegítsék. — Ha az imént a „Wien‘’-i gazdasági Locarno gondolatát juttattam kifejezésre, akkor ez természetesen a szomszédos államok egyike ellen sem jelenthet frontalakítást, legkevésbbé azonban a pompás Budapest ellen. Aki csak egyszer is járt ebben az életvidám városban — jómagam pedig nagyon gyakran időztem ott — az sohasem felejtheti el azokat a benyomásokat, amelyeket a Keletnek ebben a meséjében szerzett s amelyek, legjobb meggyőződésem szerint mindenkit egy egész életen keresztül elkísérnek. Beszélgetésünkre odajött egy bájos, hófehérszakállú öreg úr. — Ön magyar? — kérdezte. — Igen, magyar vagyok, Monsieur. — örülök, hogy találkozunk. Nagyon jól ismerem Budapestet, éppen két éve, hogy ott jártam. Mondhatom, hogy nagyon kedves emlékek fűznek ahhoz a ritkaszép városhoz. Már nem emlékszem annak a történésznek a nevére, akivel ott megismerkedtem. Közelebbi ismertetőjeleként annyit mondhatok, hogy nagyon jó barátságban volt Apponyi gróffal. Előttem telefonált neki és egyszerűen Albertnek szólította. — Este azután Apponyi Alberttel vacsoráztunk együtt. Még most is fülemben van a magyar muzsika. Milyen kár, hogy maguk nem csinálnak nagyobb propagandát a magyar zenének! Vacsora után a Halász-bástyára mentünk. A szál szoros értelmében el voltam ragadtatva az elém táruló látványtól. És erről alig tudnak a külföldön! Higgye el, a jó bornak is kell cégér. A mai ember nem szeret fölfedező utakra menni, hanem elvárja, hogy mindent elébe rakjanak. — A külügyminiszterüknek is vendége voltam. Walko urat Genfből isinerem, ahol én Kanadát képviselem. Beszélgetésünkre most egy másik öreg úr is figyelmes lett. Csak annyit hallott, hogy magyarokról beszélünk és erre minden átmenet nélkül megkérdezi a kanadai delegátustól: — Ismeri Apponyi grófot? — Hogyne, mondja a kanadai, hiszen éppen róla beszélünk. — Csodálatos ember és a magyarok méltán lehetnek rá büszkék. Én nemrégiben Hágában hallottam franciául szónokolni. Soha életemben nem hittem volna, hogy nem-francia olyan ragyogó ékesszólással beszélhet francia nyelven. Ez igazán felejthetetlen esemény marad számomra. Az előadásra még mindig nem jött senki. Igaz, hogy azt egyszerűen elfeledték délelőtt a plénum előtt kihirdetni. Ilyenformán a konferenciát el kellett halasztani, tekintettel arra, hogy pár perc múlva kezdődött az Unió délutáni ülése. Búcsúztunk. A Pestem járt öreg úr átadta a névjegyét. Finom merített papír, litografált betűkkel; meglepődve olvasom: Raoul Dandurand — Ministre d‘État —■ Canada. Spectator Az interparlamentáris konferencia tagjait nem érdekelték a száraz előadások Öt delegátis akarta csak meghallgatni Dement előadását a háború megszüntetéséről • Beszélgetés Apponyiról egy kanadai államtanácsossal Pakis, augusztus 28. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) • Az interparlamentáris unió negyedik napján korán jelentem meg a délutáni ülésein. A terem és a karzatok tátonganak az ürességtől. Egészen egyedül vagyok a karzaton. Egyszerre csak a díszruhás szolga valami írással közeledik hozzám, majd mosolyogva átnyújtja. Elolvasom. Meghívó volt, amelyen kérik a sajtó t. képviselőit, hogy jelenjenek meg félháromkor a Salle-Brossard-ban, ahol Henri Démont ügyvéd előadást tart a háború megszüntetéséről. A szolga kedves nagyképűséggel mondja: — Nagyon érdekes előadás lesz, igazán érdemes meghallgatni. Magam is lemennék, de a „hivatalom“ nem engedi. Itt kell maradnom. Tehát azért nincs még senki jelen — gondoltam lemenet közben —, mert bizonyára mindenki a Salle Brossard-ba ment. A földszintre érve nem volt nehéz a teremre rátalálnom; amikor az őr látta, hogy körülnézek, mindjárt hozzám jött és magától kérdezte, nem a Salle Brossary-t keresem-e. . Igenlő bólintásomra már mutatta is az odavezető feljáratot. A hangulat egészen templomi, amit csak fokoz a régi falaik között honoló mélységes csend. Rajtam kívül t. i. még egyetlen lélek sincs jelen. Már jó néhány perce várok, amikor egyszerre hangok törik meg a csöndet. Az előcsarnokból beszélgetés hallatszik be. Kimegyek, hogy megtudjam, megtartják-e az előadást. Talán öten voltak a csarnokban, mindnyájan öreg urak. Egyiküket, Merlin szenátort ismerem, régebbről, a női szavazati jog egyik buzgó elálarcosa. Látható örömmel üdvözölnek, mint az első fecskét, amely a közmondáshoz híven, most sem csinált tavaszt. Valamelyik állam delegátusát sejthették bennem, de én hamar eloszlattam eme hitüket és megmondtam hogy magyar újságíró vagyok, mire Merin szenátor tréfásan jegyezte meg: — Az újságírók szerintem többet érnek, mint a delegátusok, mert voltaképpen ők a konferencia igazi munkásai. Majd Magyarországról kezdett beszélni. — Nagyon sajnálom, hogy máig sem volt alkalmam megnézni hazáját, annyi szépet hajlottam Magyarországról. Főképpen Budapestet szeretném látni. Magyarországnak nem kell a dunai vámnak Walko Lajos külügyminiszter a francia - magyar kapcsolatokról Páris, augusztus 31. (Havas) A Gaulois budapesti tudósítója előtt Walko Lajos külügyminiszter a következőket jelentette ki: — Magyarország és az utódállamok gazdasági kapcsolatai napról-napra javulnak. A kereskedelmi szerződések arra a reményre jogosítanak, hogy a forgalom növekedni fog és ezzel kapcsolatban az államok közti viszony is javul. A háború következtében előállott gazdasági helyzet kényszerítette Magyarországot, hogy nagy áldozatot hozzon gazdaságának és pénzügyeinek újbóli helyrehozására, ok pedig magával hozza annak a szükségességét, hogy jóban legyünk szomszédainkkal. Magyarország törekvése ennek megfelelően két irányú: az ország gazdasági eszközeinek Magyarország új helyzetéhez való alkalmazása és egyidejűleg a többi állammal való kapcsolatok kibővítése. E két fontos cél egyike sem érhető el anélkül, hogy egyúttal a másik elérésére is nem törekedjünk. Másfelől azonban, véleményünk szerint, a dunai gazdasági konföderáció megalakításához szükséges előfeltételek jelenleg még nincsenek meg. Különben sem látjuk, hogy milyen előnyöket biztosítana számunkra az ilyen irányú együttműködés, mert a törvényes formák között megkötött szerződések elegendők szükségleteinkre. Tény az, hogy a háború óta teremtett új iparunk csak hátrányt látna a dunai vámunióból. A francia-magyar kapcsolatokra vonatkozólag a miniszter a következőket jelentette ki: — Azokat a sajnálatos tényeket, amelyek a múltban történtek, nem lehet terhünkre róni. Az idő szerencsére kitörli az emlékezetből a kellemetlen emlékeket. Most elsősorban arra gondoljunk, ami nemzeteinket egymáshoz közelebb hozza. Az önök kultúráját mindig nagyrabecsülték nálunk. Magyarországon sohasem szűntek meg a francia írókat szeretni. Biztos vagyok benne, hogy a vonzódás eme érzelmei tovább fejlődnek, nemcsak a szellemi élet terén, de gazdasági téren is. Bár jól tudom, hogy van egy kisántánt, de Franciaországnak a kisántánt államaihoz való jó viszonya nem lehet akadálya annak, hogy velünk is a legjobb kapcsolatokat tartsa fenn. E két dolog nem zárja ki egymást. . . A miniszter nyilatkozatát azzal fejezte be, hogy Magyarországot jobban kellene megismerni a külföldnek.