Nemzeti Ujság, 1928. augusztus (10. évfolyam, 173-197. szám)

1928-08-01 / 173. szám

Szerda, 1928 augusztus 1. NEMZETI ÚJSÁG Apponyi Tulbert gróf a német dalosok nyugat­országi látogatásáról és Loebe birodalmi elnök kijelentéseiről Trianon és Versailles, párhuzamos érdekeket teremtettek A magyar politikai közvélemény leg­­hivatottabb reprezentánsa, Apponyi­ Al­bert gróf szükségesnek látta, hogy véle­ményt nyilvánítson a német dalosok nyu­gatmagyarországi látogatásáról és Loebe birodalmi elnöknek ez alkalommal tett kijelentéseiről. A Pester Lloyd vezető he­lyen közli Apponyi cikkét, amely bizo­nyára visszhangot fog kelteni úgy Ausz­triában, mint Németországban.­­ „Hogy éppen különösen tapintatos dolog volt-e — írja Apponyi — a német dalosok egy részét igen tekintélyes sze­mélyiségek belevonásával megsétáltatni a Burgenlandban akkor, amidőn a dalo­sok egy nagyobb csoportja Budapesten, egy kisebb csoportja Sopronban a leg­szívesebb fogadtatásban részesült s mind­két helyen őszintén érzett kölcsönös ba­rátsági nyilatkozatok hangzottak el, er­ről nem akarok hosszadalmas fejtegeté­sekbe bocsátkozni. A kérdésre én tagadó­­lag felelnék. A Burgenland-kérdés nyug­szik, részünkről senki nem veti fel; a legkisebb ok sem forgott fenn, hogy Ma­gyarország felé öklöt rázzanak. Ezzel nem érhettek el mást, mint szunnyadó ér­zések fölébresztését, annak a — mondjuk esztétikai — visszatetszésnek az érzését egy eljárás fölött, amely abban állott, hogy a győztes közös ellenségtől a fegy­vertárs testéből zsákmányt ajándékoztat­­tak maguknak. Miért kellett bennünket erre emlékeztetni? Mire jó az alig beheg­­yedt sebet felszakítani? Hogy egyezik ez az egyidejű budapesti és soproni látoga­tásokkal.“ Kijelenti Apponyi, hogy erre az inci­densre még­sem vesztegetett volna szót, ha az ott elhangzott nyilatkozatok csak a Burgenlandra szorítkoztak volna. De a lapok tudósítása szerint, nem csekélyebb ember, mint Loebe dr., a német birodalmi gyűlés elnöke azt a kijelentést tette, hogy 7,5 millió német fog őrködni azon, hogy Rothermere lord tervei ne valósuljanak meg." „E kijelentést — mondja Apponyi — lehetetlen szó nélkül hagyni. Ha tényleg így hangzott el, akkor nem jelent keve­sebbet, mint az illusztris szónoknak azt a nézetét, hogy a trianoni szerződés sértet­lenségért hetvenmillió németnek kell sorompóba lépnie, ami így általánosság­ban kimondva, bizonyára meglepően hat. Mert a Burgenlandnak alig van köze a Rothermere-akcióhoz. Mindenki tudja, hogy a nemes lord revíziós törekvései a Csonkamagyarországgal határos lekap­csolt területekre vonatkoznak, amelyeknek elvétele arculütése még annak a nemzeti­ségi elvnek is, amely ürügyül szolgált Magyarország szétdarabolására. A Ro­­thermere-akció ezeket a legkiáltóbb és legnyilvánvalóbb igazságtalanságokat tartja szem előtt, csak ezeknek a kijavítá­sára törekszik, tehát semmi német érde­ket nem érint. A világbéke ügyét sem veszélyezteti, hogyan jön tehát hetven­millió német ahhoz, hogy kezességet vál­laljon a Rothermere-tervek megvalósítása elleni“ „Tévedésnek kell lennie a laptudósítá­­sokban, különben egy kimagyarázhatat­­lan, a­ német politika szempontjából logi­kátlan és ok nélkül barátságtalan kijelen­téssel állunk szemben, amelynek vissza­hatása nem maradhat el. Magyarországon bizonyára senki sem oly balga, hogy azt kívánja vagy elvárja, hogy a német poli­tika a mi érdekeink szerint orientálódjék; mi magunk elutasítanék, hogy mindig a német politika vontatókötelén ússzunk. Mindenki a maga érdekei szerint csinál politikát, de a helyzetből, amelyet a há­ború és a párhuzamos békeszerződések teremtettek, bizonyos szintén párhuzamos érdekek erednek, amelyeket nem lehet jól képviselni saját maga számára, ha a volt társnál szembeszáll velük. Nem lehet a trianoni béke sértetlenségének antant­­kürtjébe fújni, ha a Versailles- szerződés­sel szemben a locarnoi szerződésben a nyugati és keleti határok kétféle kezelése révén egészen világosan és hivatalosan más álláspontot foglaltak el. Ezek oly világos igazságok, hogy dr. Loebe kijelen­téseinek sajtóbeli helyes visszaadásában nem hihetek. A helyreigazítás fölöttébb kívánatos volna.“ Cikke végén foglalkozik Apponyi a Liszt Ferencre történt utalással és meg­állapítja, hogy Liszt, ámbár németajkú­nak született, haláláig magyarnak érezte magát és zenei egyénisége teljesen ma­gyar típust képvisel. Huszárokkal a harcmezőn —­­i háború évfordulójára — írta: Vécsey Gábor báró önkéntes­­évem végén, Grazban ért a Szerbiának küldött ultimátum. Minden úgy jött, mint a villámcsapás. Jó pajtá­som meséli a villamoson, hogy a háború pár napon belül kitör, az egyetemi hall­gatók kiverték a termekből a szerb diá­kokat. — Jó lesz, ha bevonulok ezredemhez! Seebach, az ostrachi és wörthi tó kö­zött, a világon a­ legszebb garnizon. Ke­rek síkság terül el felhők közt trónoló havasok alatt, közepén a Dráva folyik, fenyvesek, pisztrángos patak, csodás ta­vak, várromok az egész vidéken s az olasz határ felé tekintve fekszik ódon házacs­káival Villach. Seebach egy ugrás a vá­ros szélitől. Itt van a Württemberg-hu­­szárok három százada. Egy kedves ma­gyar sziget, nobilis tisztikar és mindaz, ami a gyöngyélethez tartozik. * A garnizon olyan most, mint egy han­gyaboly . . . dupla őrség áll minden ke­­resztutnál, őrmesterek gorombaságban rekordot teremtenek . . . kardját köszö­rüli a sok huszár s minden szót pogány tréfával fűszerez. A három nehéz szolgá­lati év helyett a szabadságnak kis szel­lője éri a derék fiukat, a drill helyett most előtérbe kerül a huszárbecsület. A tisztikaszinóban is más a hangulat... az önkéntes hangosan köhög, az örök téma, az asszony s a ló témája már szóba se jön. Mindegyikünk lelke az orosz sík­ságokon viaskodik a kozák ezredekkel, új, végtelen országban kalandozunk, közben egy szorongó gondolat röpül az ittmaradó kedvesekre, mintha egy lány, egy ősz anya képe villanna fel, aztán szó jön az agg királyról, meghatva ismétli egyikünk „mindent megfontoltam és mindent meg­gondoltam“ . . . Egy katonai bizottság előtt ma bontja fel az őrnagyunk a mozgósítási terveze­tet, mely pecsétes borítékban fekszik a wertheimkassza fenekén. Mi persze sem­mit meg nem tudunk, csak annyit, hogy fatális tévedésből az olasz borítékot tépte fel az orosz helyett s mi alantasok az édes bosszú érzetével tárgyaltuk a bak­lövést.* Azután jött a hosszú ut, amelyből nem­igen maradt meg emlékül egyéb, mint virág, cigány, dalolás, krétával telerajzolt vasúti kocsi, cigaretta annyi, hogy alom­nak jut belőle a ló alá ... és ellentétnek a sok harcbaszálló marcona legénnyel a csipkekendős lányok fehér hada. Az őr­nagy ingujjra vetkezik s egy állomáson kidugja a fejét, hogy mázsás keze kegyes intésével viszonozza az ovációt. „Éljen az őrmester úr!“ — hangzik mindenfelől, mire őrnagyunk a függöny mögé vonul. A lovak összerugnak, a legények berúg­nak. A Kárpátok között már jöhet a meg­lepetés, hogy bármely őrháznál megáll vonatunk és lórakapva megyünk a határ felé. De nem történik semmi sem . . . Lembergben hagyjuk el meggémberedett tagokkal a túlzsúfolt vasúti kocsit. A vá­ros ijedt, bámész, de meglepően csendes, határán drótsövény és­ néhány gépfegy­ver az országúttól jobbra-balra, de aztán jön egy kép, amelyet nem felejtünk el soha. Jeruzsálem pusztulása lehetett va­lami ilyen. Ezernyi menekülő zsidó tábo­roz az utak szélein, patriarkális öregek, karbunkulus szemű Rebekák, párna, liba, kosár, gyerek, hagymakoszorú a szekér belsejében és jerikói lárma. Egy öreg zsidó kitárt karokkal esd áldást reánk. A pajkos élcek megszűnnek, senki sem meri tréfával kihivni maga ellen a Gondvise­lést. A meleg rekkenő. Legalább négyezer ló húzza a lábát a porban s a szomszédomat már meg sem ismerem, oly vastagon púderezte a por. Menetelés közben gyakorta futárok szó­lítják előre a tiszteket, közük velük az újságokat, az útirányt, s a továbbadott hírek aztán futótűzként szaladnak végig a huszárok között . . . Krisztinopolt már megszállták az oroszok... egy ulánus hadnagyot pikával fejebszúrtak... és jönnek a hírek szakadatlanul. Minden tá­volban látszó porfelhőt megbámulunk, minden útszélen fekvő holtfáradt bakát úgy megnézünk, mint az ijedős ló a sötét­ben a követ. A falvakban vad tülekedés a kutak körül. A gyümölcs a mienk. Az est leszáll. Szakaszparancsnokom közli velem, hogy éjszakára őrségre me­gyünk. Egy gyanús majorhoz közel fog­lalunk állást az utarokban, távol attól a falutól, ahol hadosztályunk pihen. A sö­tétben fények imbolyognak, figyeljük, nem jelzések-e. Halálos fáradtságunkon erőt veszünk, az első éjszakán a felelős­ség tudata meghatványozza éberségünket. Éjfél felé a szomszéd őrség vad lövöldö­zésbe kezd. Keressük az összeköttetést, de nem tudjuk meg a nyugtalanság okát. Reggel kisül, hogy a puskatűz egy lengyel parasztnak szólt, aki mit sem sejtve ve­zette haza a lucernásban legelő kis lovát. Kutyabaja sem esett. A reggeli kávé felfrissít, az idő szép, de a vidék egyhangú képet mutat. Szelíd dombok és kevés erdő, a réteken a gólyák százai legelnek. Dél felé sötét zivatarfel­hők tornyosulnak s ezek alatt kemence­ként perzsel a napsugár­. Hatalmas füst­oszlopok gomolyognak körülöttünk az ég felé. Nem tudjuk mire vélni eleinte, de később rájövünk, hogy a russzofil lakos­ság gyújtja fel a kazlakat, hogy a füsttel árulja el hollétünket. Kényelmetlen érzés, hogy árulók között vagyunk! így megy ez nap nap után. Néha a csendes menetelés alatt futárok jönnek a tisztekért, ragyogó egyenruhák vágtatnak előre-hátra, parancsszavak rö­pülnek s mi kardot rántunk. Az elsők lassú ügetésbe, a középsők vágtázni kez­denek, a vége pedig vad hajszában rohan az elől levők után. A tisztek messzelátót vesznek elő, azzal vizsgálják a környező dombok mozgó pontjait. Rohamot várunk, de ahelyett hosszú, feszült várakozás után éjszakára egy falu­ba szállásra megyünk. Az orosz lovasság visszahúzódott észak felé. Evésre gondolni sem lehet, a mozgó­konyhák nem tudnak velünk lépést tar­tani. Sokat az utolsó város a határ közelében. Ingoványos erdők, rétek között oázisként fehérükt házsora. Gyönyörű templomának frontjáról a megfeszített Megváltó szelíd arca néz reánk. Nincs szebb emlékem a háborúból, mint az Úr békéje, amit ott leltem rövid ima után. Szállásadó gazdánk tizenhat éves diák fia rajongva beszél a lengyel feltámadás­ról, tudja, hogy hol állnak már­­az oroszok s fél tőlük, mert atyját elhurcolnák. * 1 Éjjel hosszú felderítő útra megy sza­kaszunk. Minden lépésnél ott a halál. A délutáni jelentések szerint a környező falukba nagy garral rugtatott be né­hány kozák, de amint értésükre esett, hogy a közelben vagyunk, visszaszágul­­dottak az erdők közé jelentést tenni. A hold világít, s ilyenkor minden árny mozog. Végtelen az éjszaka, végtelen az ütés a bizonytalanság. Egy erdőszélen lehe­­veredünk. Két megbízható altisztet küld ki hadnagyom, hogy kémleljék ki az előttünk fehérlő falut s a mögötte levő terepet. Még elmenőben fokozott elővi­­gyázatra inti őket, s aztán várunk órá­kon keresztül. Az altisztek nem jönnek vissza. Felszólításunkra négy huszár jelentke­zik, hogy utánuk mennek társaiknak, ki­kémlelik a falut s együtt térnek aztán vissza. Az órák múlnak, végül úgy éjfél után nem birjuk már a várakozást ■ • ■ se­honnét semmi hír. Gyerünk utánuk! Áthaladunk az üres falun, aztán mo­csár, majd erdő következik, emögött megállunk egy domb tetején és szemeink a sötétséget kémlelik. Egy ház fala fej­­ára távolságban erős világosságban úszik. Arra megyünk. Közelebb érve lát­juk, hogy egy község szélső háza az s az udvarán hatalmas tűz lobog. Mellette pedig sötét árnyékok imbolyognak föl és alá. Dobogó szívvel, hason csúszva lo­­pódzunk közvetlen közel s elképedve lát­juk, mint szeli kardjával éppen akkor, a fokozott óvatosságra intett hat huszár a pirosra pörkölt disznót, vig­adomázás között. Az ellenségről nem sokat tudunk, de ehelyett a sárba rekedve csípjük az orosz hadosztály szekér tábor­át. Szétugrasztjuk csendben a kisérő személyzetet és visz­# * A jövedéki terasislei­mm ankétia nem­ hozott killeges eredményt Vass József helyettes traszniszterelnök augusztus 25-ika után értekezletet írt v­egyise . Az ért­e­­keltségek addig írásban terjesztik elő kifogásaikat (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Vass József helyettes miniszterelnök hivatali helyiségében, a népjóléti minisztérium­ban ma délelőtt­­10 órakor tartották meg a­ jövedéki kihívási rendelet ügyében egybehívott értekezletet. Az elnöklő Foss Józsefen kívül ott volt Pesthy Pál igaz­ságügyminiszter, Térffy Gyula államtit­kár és Horváth Dániel miniszteri taná­csos. A pénzügyminisztérium képviseleté­ben Szabóky Alajos államtitkár, Poller­­mann Pál miniszteri tanácsos, Nemes­hegyi Tibor miniszteri tanácsos, Jakab László miniszteri tan., Czermann Antal min. osztálytanácsos és Somogyi Jenő min. titkár. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara képviseletében Belathiny Ar­tur elnök és Kemény Dezső titkár, a Bu­dapesti Mezőgazdasági Kamara képvise­letében Marschall Ferenc orsz. képviselő, az OMKE részéről Fischer Ödön alelnök, Balkányi Kálmán ü­gyv. igazgató és Bod­­roghy József pénzügyi előadó. A Gyosz­ részéről Koffler Károly főtitkár, a TÉBE részéről Nyulászi János igazgató és Gö­rög Frigyes, a Magyar Kereskedelmi Csarnok részéről Madarassy-Beck Gyula báró elnök és Balla Siegfried titkár, a Budapesti Ügyvédi Kamara részéről Újlaki­ József, a Baross Szövetség részé­ről Kotschner János igazgató, az Orszá­gos Iparegyesület részéről Ha­uswhorth Ödön alelnök és Naményi Ernő titkár. Részt vett továbbá az értekezleten Fábián Béla orsz. képviselő is. Az értekezlet célja Az értekezletet Vass József helyettes miniszterelnök nyitotta meg. Hangsú­lyozta, hogy az értekezlet célja az ellen­tétes felfogások tisztázása. Nem azt, várja, az érdekeltségek képviselőitől, hogy szónoklatokat mondjanak, hanem kontradiktorikus eljárást kíván, amely­nek során a felmerülő ellenvetésekre rög­tön meg lehessen adni a választ. Az érte­kezlet rendeltetése az is, hogy a rendelet egyes félreérthető pontjait tisztázza. Rá­mutatott arra, hogy a közérdek és a kincstári érdek szemmeltartásával adták ki a rendeletet, amely tulajdonképpen nem céloz mást, mint a különböző régebbi rendeletekben szétszórt intézkedések egy­begyűjtését, hogy az eljárások során a közönségnek és a közegeknek rendelkezé­sükre álljanak az érvényben levő jogsza­bályok. Az érdekeltségek részéről elsőnek Bela­ting Artur, a Kereskedelmi és Iparka­mara elnöke szólalt fel. Mindenekelőtt köszönetet mondott Fess Józsefnek azért, hogy egybehívta ezt az értekezletet és ezáltal módot nyújtott a különböző keres­kedelmi és ipari érdekeltségeknek arra, hogy észrevételeiket megtegyék. Az adók szerinte amúgy is igen nagy megterhelést jelentenek a polgárságra, ezen a téren könnyítésre volna szükség, mégis úgy látja, hogy a jelenleg vita . 3 jP ff ' ' kJfx én titkom! ELI­DA SHAMPOO

Next