Nemzeti Ujság, 1929. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1929-01-01 / 1. szám

Kedd, 1929 Január 1 NEMZETI ÚJSÁG Ihimn1 ■ hmnBmmHmn^mm­inwTimm^filmFrr'' :i3 Hogyan indult meg tíz évelőtt a Központi Sajt­óvállalat Forradalmon, összeomláson át, a diadalmas munka megindulásáig Baranyay Lajos, a jubiláló Központi Sajtóvállalat vezérigazgatója visszaemlékezései eseményeire (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A tíz éve a Központi Sajtóállalat megszületésének, a kez­det kezdetének az első évek amerikai tempó­ban lezajlott reményeinek történetét mondja el az Új Nemihész újévi számában Baranyay Lajos, a Jubil­ó Központi Sajtóvállalat vezér­­igazgatója. A np tudósítójával, Gáspár Jenő­vel folytatott beszélgetés formájában elmon­dott visszaérlékezések izgalmas részleteiből bontakozik ki az egységes képe annak a tény­nek, hogy a állalat születése és élete, a ma­gyar története most elmúlt forradalom utáni tíz esztendejéül azonos forrásból fakadt. A magyar társ­alom újjászületésének gigászi akarata segítte életre a vállalatot, mint ahogy ez az zarat verte és zárta le a forra­dalom szégyletes korszakát S nem véletlen, hogy ugyana­k a férfiak voltak a Központi Sajtóvállalat létrehívói, akik a nemzeti meg­újulás előbbrökói és leghatalmasabb szószólói voltak. A foadalom már rettegett attól a négy egyházférfiútól, akik a legnehezebb időkben, a kesztény és nemzeti sajtó megte­remtésének éekében agitáltak és dolgoztak: B. Bangha­la, Baranyay Lajos, Baranyay Jusztin dr. és B. Buttykay Antal volt az a négy pap, akiknek munkájából megszületett tíz év előtt a Közúti Sajtóvállalat. Baranyay La­jos vezérigaztó az érdekes beszélgetés folya­mán ezeket mdotta: A nagy koncepció — A Közúti Sajtóvállalat alapításá­nak történ, nem mondom el önnek, kedves szerez­ő úr, mert azt a Tíz Esz­tendő cím jubileumi emlékkönyvünk első köteteit mindenki elolvashatja. Ez felső kötet, mely igazán szép kiállításban és gazdag s­talommal most jelent meg, hamarosan m­inden előfizető asztalán ott lesz, mint tíz éves évforduló ajándéka■ _ Elméik azonban néhány aprósá­got, amely azt hiszem, érdekes s amely nincs benne a Tíz Esztendő című köny­vünkben. Mindjárt a megalakulásról. . . Mikor Bangha Béla és Baranyay Jusztin elérkezettnek látták az időt, hogy a nagy sajtóakcióval a nyilvánosság elé álljanak, többször felhívtak Budapestre, hogy a megindulást megtárgyaljuk. Én ugyanis akkor még Székesfehérvárott voltam, fő­szerkesztője és kiadója a Fejérmegyei Naplónak, Zichy Nándor gróf és Eszter­­házy Miklós Móric gróf alapította nagy - multú napilapnak- Mikor Bangha először elmesélte nagy koncepcióját, ámulva áll­tam nagysága előtt. Olyan varázslatosan tudta előadni terveit, hogy egy percig sem kételkedtem a diadalban. Lemondtam főszerkesztői állásomról, minden pozí­ciómról és feljöttem végleg Budapestre a szervezés vezetésére. Jóbarátaim, ismerő­seim, aggódva és sajnálkozva fogadták elhatározásomat, mert fiatalos vakmerő­ségnek tekintették a szép pozíció ottha­­gyását — a teljes bizonytalanért. A bol­dog emlékű nagy püspök, Prohászka Ot­tokár lelkendezve fogadta Bangha sajtó­gondolatát s örömmel adta engedélyét meghívásomhoz. Közgyűlés, amilyen még nem volt — Mikor megindult a részvényjegyzés, szinte lángra gyulladt az egész ország. A száz meg száz Bangha-beszédnek és a sok l­ék­­-szónoklatnak olyan tüne­ményes hatása volt, hogy kezdetben Bangha Béla el sem akarta hinni az eredményt, ő volt a pesszimista, én pedig az optimista. Az első negyedévi akció eredményeképen három millió koronára volt tervezve a megalakuló sajtóvállalat. — Bangha Béla drukkolt, hogy nem lesz meg az összeg, én meg váltig bizo­nyítottam, hogy már a háromszorosa felé járunk- Ilyenkor leültünk az asztalhoz és számokkal kezdtem érvelni optimizmusom mellett Ugyanis szétküldtem az egész or­szágba egymillió levelet, sok t 17 tízezer körlevelet s nyolcszázezer vé­ljegy­zési ivet s azt mondottam, hogy ha ezek­nek a részvényjegyzési iveknek a fele elkallódik és csak minden másodikra je­gyeznek egy darab részvényt akkor is igazam van. Ez az érvelés hatott s rövide­sen postatakaréki csekkszámlánk igazolt is engem. — A részvényjegyzési propagandaidő szinte emberfeletti munkát jelentett Na­gyon sokszor az íróasztalok mellett vir­radtunk meg, különösen amikor a köz­gyűlést készítettük elő. A közgyűlést őszintén és minden nagyítás nélkül mon­dom, ilyen közgyűlés még nem volt. A régi parlament terme zsúfolásig megtelt. Az ország minden vidékéről jöttek fel lel­kes emberek, s repesett a szivünk, amikor még csikmegyei embereket is láttunk szép, festői öltözetben a padsorok között. — A gyűlés hangulata a tomboló lelke­sedésnek olyan kitörése volt hogy szinte megdöbbentünk. Bangha Béla, Buttykay Antal után Wolff Károly mondotta az ünnepi beszédet amelyet még ma is em- Rósa királynő — Regény — 5 frí? Xágon István — Na li hát így áll a dolog. És, ha így áll, az a mit lehet itt csinálni! Sem­mit se lel • • Oda kell járni, ezután is, mint edd folytatni azt, ami elkezde­­tt Öt­te Mert kódul úgy kezdődött, hogy ő odajárt a krászdába még orvostanhall­gató köre, akkor aztán hirtelen meg­halt a szag Kassay néni és az Ilonka lett márad ezelőtt három évvel, tizenhat éves kora, magárahagyottan... Mert hiszen vlan a papsi is, de hát, Iste­nem, a pi... Mi lenne, ha ő, a doktor úr, nem a a tanácsaival Ilonka mel­lett, ha­­ volna szegény, egyszerű kis léleknek, vel megbeszélje a minden­napi gonit, az adót, a házbért... Most e kicsit meghökkent... Hű, a kutyafáj,a házbér... Most jut az eszébe, h­a házgondnok, a Schulmájer ma déleljön a hátralékos házbérért a cukrászé tegnapelőtt még a házbér fele is ? volt együtt, vájjon össze tudta-e­ni azóta Ilonka! Rögtönen két óra, amig ő odaér a Cukrászé negyed így, csak addig ne jöjjön alulmájer... A fejébe csapta a katepis hosszú léptekkel iramodott a villamegálló felé. A nyúl a bokorban. A cukréban még mindig változat­lan volt helyzet. Kiskovács és Bütte­­mayer­r mindig ott ültek a pikéasz­­tal mellcsak Kiskovács már elszitta a vergő Büttemeyer pedig azóta m­ár a ladik málnaszörpöt itta. Te­hette, nmeki a lap, mint az égzengés. Az égni hallgatók leitatták a jegy­zőkönyv?, fogyasztani kezdtek. Gon­­dolkodóünet és kímélet nélkül, ők is tehettetek elsején kellett kifizetni, egy össz-n. És hol van még elseje, m­a, hutyol­adikán! Á­gristák ellenben már készülődni kezdtek — Mi Gera úr, maguk ma mennek!­­— érdeüít Ilonka. — Hogyne! — mondta Gera. — Hatkor kezdődik a választás, az embernek ma négykor ott kell lenni a Ligetben, hogy jó helyet kapjon... — Micsoda választás kezdődik hatkor! — Hát a rózsakirálynéválasztás, nem tetszett olvasni az újságba! De igen, Ilonka olvasott erről valamit. Valami új filmgyár, valami Admiral nevű... nem, nem Admirál, csak Ad­­mira, igen, Adraira, egy új amerikai filmgyár, az rendez valami szépségver­senyt a Városligetben és aki megnyeri, az lesz a rózsakirálynő... Igen, persze, most már pontosan emlékszik, a rózsa­királynő párisi ruhát kap ajándékba, autón hordozzák körül a városon, úgy mutatják meg a népnek és aztán, ha az Admira kiküldötte úgy találja, hogy jó fik­zsarca van, akkor le is szerződtetik, nahát, hogy mi mindenre rá nem érnek az emberek... — Tessék mondani, Honka kisasszony —­ érdeklődött Hecskó, mialatt a többiek a kasszához járultak és fizettek — az Ilonka kisasszony nem tetszett bene­vezni! — Én! — nevetett Honka. — Ugyan ne bolondozzon Hecskó úr, hisz az a rózsa­­királynő választás szépségverseny lesz, hát hogy álljak én ki szépségversenyre! — Mér! — bizonygatta Hecskó, mialatt ő is leszúrta a kassza üvegtányérára a fogyasztott sütemények ellenértékét Tes­sék elhinni, ha be tetszene nevezni, egész biztos be tetszene gyónni, de bizatya­­uristen... — És ha nem, akkor tévedtél — vitat­kozott a cukrászda ajtajánál álló Weisz. — Azt hiszed, nincs az előre kicsinálva, hogy ki gyón be! — Nincs! — Ki van! — De nincs! — De ki van! — Fogd be a szád, Weisz! — hangzott el Pongráf ajkairól az örök letorkolás. És ezzel elmentek mind a négyen. Ilonka körülnézett Most vette csak észre, hogy a vékonyszemöldökű nő, meg a kitömöttvállú férfi már nincsenek a cukrászdában. Jónak látta megkérdezni a papsit: — Papsikám, a pestiek fizettek! — Fizettek . . . — Mit fizettek! — Három Galfánkot fizettek. Ilonka ellenőrzésképpen megszámolta a megmaradt fánkokat Volt öt, maradt kettő, igen, rendben van, hármat fo­gyasztottak. És ezzel már napirendre is tért a pestiek fölött . . . Pedig, ha csak sejtette volna, hogy ez a két „fogyasztó“ még milyen szerepet fog játszani az éle­tében . . . Ha csak sejtette volna, hogy a cérnaszemöldökű Berecz Judit, a Pesti Színház nagy életéről híres színésznője és a kitömöttvállú Előd Feri, a rettegett, állandóan harcrak­ész és gyilkosszájú újságíró . . . Ha tudta volna . . . Egy­előre még akkor se tudott volna sem­mit . . . Egyelőre úgyis egész más va­lami érdekelte. Oda is fordult a papai­hoz. — Hány óra, papsi! — Tizenkettő fele jár . . . — Na, hálistennek, akkor ma nemso­kára itt lesz a Demeczky doktor úr . . . — Azám, ni, a doktor... Mondd csak kislányom, te sokat beszélgetsz avval a Laczi gyerekkel ... — Igen ... — lepődött meg Honka. — Mindennap együtt vagy vele... Mondd csak, kislányom, nem mondott még neked a Laczi doktor ilyesvalamit! — Milyesvalamit! — sáppadt el Ilonka, aztán nagyon gyorsan elvörösödött. — Hyesvalamit, mint ez, itt, ebbe a keresztrejtvénybe. Nyóc betű, sebészszer­szám, pincével kezdődik . . . — Jaj — mondta Ilonka lényegesen könnyebb szívvel. — Pincével, gondolkozzál csak kislá­nyom, pince . . . — Van énnekem, paprikám egyéb gon­­dolkoznivalóm, elég ... — Van, van, kislányom, tudom én, hogy van neked ... — ismerte el tiszte­lettel az öreg. — Ez a rengeteg üzlet ... — Ez ... Rögtön itt lesz a Schulma­­jer . . . — Itt-e!... — csóválta a fejét a papsi. — Ejnye, ördög a dógát, láttam és min­gy­ár, hogy valami bajod van, máskor hogy tudsz kacarászni azokkal a diákok­kal, hát ez a baj, hogy rögtön itt lesz a kiacsuda... —■ Schulmájer. — Schulmájer... Osztán mit akar! — Azt, amit eddig. Hiszen megmond­tam neked... — Meg... — bólogatott buzgón a papsi. Emlékszek és kislányom, mond­tad te nekem­, hogy gyön a Schulmájer, ezt, meg ezt akarja... Hanem mondd csak, izé, kislányom, ki is csak az a Schulmajer! — Senki... — válaszolta Honka csen­des elkeseredéssel. A papsi egy kicsit meghökkent. Za­vartan védekezett: — Hát tudod, kislányom, hogy nálam ez az egy van, hogy a neveket én bizony nagyon nehezen... — A neveket! — vágott a szavába he­vesen, de nem nagy hangon Ilonka. — Hát neked a Schulmájer csak egy név! Itt van az üzlete mingyár a Lajos­ utca sarkán, Schulmájer ingatlanforgalmi, régiség és képkereskedelmi vállalat, mindennap elmegy mellette, nem tudod, jól van. Mióta ez a ház megvan, mindig­­ vót a házgondnok, azt se tudod, az is jól van. De amikor minden áldott évne­gyedbe egy álló hónapig jár ide, amíg a házbért ki tudjuk fizetni, most is május elseje óta mindennap elmondja: „Mi lesz­ a házbérrel, Ilonka, nem akar tovább várni a háziúr, Ilonka, csináljanak va­lamit, Ilonka, mer kiteszi innen magukat, Ilonka“, hát akkor a Schulmajer semmi egyéb neked, csak egy név! Most hirtelen ránézett a papsira, meg­látta az öregúr bűntudattól lekonyult fe­jét Hirtelen megsajnálta és könnyes hangon próbálta meg nem történtté tenni az előbbi kifakadását. — Hiszen... nem úgy gondoltam, pap­sikám ... — Dehogynem... — hajtotta le a fejét még­ mélyebbre a papsi. — Tudom én azt, kislányom... Amíg édesanyád élt, azon vót a teher. Most meg rajtad van. Ez a rengeteg üzlet, a házbér, az adó, a diá­kok, a piac, vajasasszony, tojásoskofa, fölkelni hajnalba... Mindent csak te, én meg nagy semmit... Hát mit csináljak!­­Nem fogja a fejem, hát nem fogja... — Dehogynem fogja, paprikám — pró­bálkozott Ilonka. — Mit csinálnék én nél­küled! ki ülne egész nap a kasszába! — Ki pipázna, ugy­e! — Pipázna... Idebenn nem is pipázol, csak az­ udvaron. És különben is, pipázni csak szabad! (Folyt, k­övd

Next