Nemzeti Ujság, 1929. július (11. évfolyam, 146-171. szám)
1929-07-28 / 169. szám
Vasárnap, 1929 Július 28. NEMZETI UJSÁG Kezelve... Fülledt reggelen álmosan préselődtek egymáshoz az emberek a zsúfolt villamosperronon. Szegény kalauz csurom vizesre izzadtan, rekedtre kiabálta magát míg egy-egy jegyet, vagy huszonnégy fillért ki tudott préselni az utasokból. Harmincszor el kellett ismételnie: szabad a jegyeket... szabad a jegyeket... és furakodott a perron felé... Mellettem félig a lépcsőn lógva egy másféle legénybe kapaszkodott, ő volt a legjobb kedvű az egész társaságban, vígan fütyürészett valami divatos nótát. Annyira belemerült a fütyürészésbe, hogy észre sem vette a kalauz képében feléje közelgő veszedelmet. Az pedig közelgett, szedte a jegyeket, vizsgálta a hetikártyákat, látszott rajta, hogy nem valami rózsás kedvében van. Már csak pillanatok kérdése volt, hogy elérje a legénykét, önkénytelenül figyelni kezdtem, valahogy a levegőben volt az elkövetkezendő jelenet ... A kalauz valószínűleg ismerte a villamosok kedélyes lógósainak típusát, s úgy látszott, nem valami nagy megértést tanúsított irányukban. Meglátta a gyereket és könyörtelenül lecsapott, sőt hogy biztosítsa magát, meg is ragadta a vállánál fogva. — A jegyet öcskösi... A gyerek felébredt, s kellemetlenül kezdte érzékelni mindenféleképp reménytelen helyzetét a kalauz szorító markában, mert irgalmatlanul elvörösödött... De csak egy pillanatig, mert van a suszterinasoknak is olyan csavaringós eszük, hogy nem jönnek minden hitvány kis helyzetben zavarba. Látta mindig, hogy a „nagyok“ mily egyszerűen intézik el a jegykérdést a „kezelve“ varázsigével, kivágta ő is magát: — Kezelve . . . Igen ám, de a kalauz ismerősebb volt már a helyzettel és hitetlenkedett, a dolog mindig komolyabb és komolyabb lett. A gyerek pislogni kezdett, előre, nyakába hozta a fejét és zavartan még mindig reménykedve kotorászott a zsebeiben. — Hol a jegyeit Lógni akartál, majd adok én neked ... — És egy jókora pofon csattant el a szép nyári reggelen . . . Az emberek felfigyeltek, a gyerek a helyzetnek megfelelően bömbölni kezdett s ittott már hangok kezdtek melléje szegődni, persze a hirtelenkedő kalauz ellen, mikor megállt a villamos. Egy joviális, tekintélyes ellenőr szállt fel. Körülnézett, a kalauz egy pillanatra dermedten szorongatta meg a kölyket, csend volt és az ellenőr pedig hivatalos komolysággal a szemére illesztette a cvikkerét. — Mi történt itt? . . . Már vagy hatan akartak beleszólni, mikor a kalauz feltalálta magát, elengedve a gyereket, rámutatott: •— Kezelve . .. A gyerek meg a hódoltságából felrázott emberek hangos derültsége közben ugrott le és tűnt el a láthatáron. Utána még vagy harmincszor ismételgették: kezelve . . . kezelve ... és kacagtak a napi munkának induló — a suszterinas bőrén — jókedvre hangolt, izzadó pestiek . . . retagilis titkára, — mégis az orvostudomány ma már tisztában van azzal, hogy az egyes sugaraik más és más hatást váltanak ki az emberi szervezetben. A mesterséges napsugarak használatát mintegy harminc esztendővel ezelőtt rendszeresítette Fridsen tanár, egy dán tudós és a napszegény északi államok a legnagyobb lelkesedéssel fogadták ezt az új felfedezést. Azóta természetesen nagyot fejlődött a heliotherápia és hirtelenében fel se tudnám sorolni a gyógyulási esetek számát, amelyeket a fény-gyógykezeltetés által sikerült elérni. A legcsodálatosabb hatása volt az ultralila sugarakkal való gyógykezeltetésnek angolkóros gyermekeknél vagy gyenge csontképződésű serdülő fiataloknál. Megállapítottuk, hogy Findsen felfedezése meghaladta a legvérmesebb reményeket és a Grand Palaisben kiállításra kerülő fénysugárzó készülékek, amelyeket természetesen a modern technika tökéletesített, a heliotherápia további fejlődésének lehetőségét biztosítják. A párisi aktinológiai kongresszus megnyitása alkalmával nyílt meg a Heliotherápiai gépek kiállítása is. A Grand Palais termeiben az érdeklődők raja csodálja meg a különböző quartlámpákat, magaslati napfényt sugárzó készülékeket, kékfényező villanytesteket, a flenipen-készülékekhez hasonló infravörössugarakat kibocsátó lámpákat, amelyek nagyszerű gyógyító hatása a legsúlyosabb bőrbajok eredményes kezelését biztosítja. A kongresszus és a kiállítás újabb nagyjelentőségű bizonyítéka annak a körülménynek, hogy a modern orvostudomány milyen elhatározó lépést tett a világosság felé. K- L. Megnyílt a párisi heliotherapiai kiállítás ma——— Fényhatásokkal gyógyít a modern orvostudomány Pária, julius hó. (A Nemzeti Újság altalmi levelezőjétől.) A napokban zajlott le a francia fővárosban a Nemzetközi Aktinológiai Kongresszus megnyitó ülése a Sorbonne aulájában, amelyen Darsonnal tanár vezetése alatt testületileg vettek részt a francia orvostudományi akadémia tagjai, valamint a nemzetközi tudományos intézetek kiküldöttei A megnyitó ülésen lezajlott tanácskozásokról rendkívül érdekes adatokat mondott el Duresnel dr„ a párisi Elektrotherápiai Intézet vezetője, aki elsősorban arra mutatott reá, hogy a kongresszus célja a mesterséges fényhatások az emberi szervezetre gyakorolt határának elemzése. Az ultralila és az infravörös sugarak hatása tulajdonképen lényegileg összefügg az X- Sugarak rádióaktivitásának tényezőivel, elmondotta többek között az Aktinológiai Inti Háború a frontium emír ........................................................ Surányi Miklós új regénye a Nemzeti Újságban Csütörtökön, augusztus 1-én új regény közlését kezdjük el lapunkban. A regényt Surányi Miklós írta, egy tucatnyi történelmi és társadalmi regény szerzője, akit ha valakinek, a „Nemzeti Újság“ olvasójának nem kell bemutatni. Az új regényben Surányi Miklós ismét a történelemhez nyúl, történelmi témához, amellyel itthon és a külföldön legnagyobb sikerét aratta. Csakhogy ez a történelem a legutolsó tizenöt év története a mi életünk véres és verejtékes tragédiája, attól a naptól kezdve, ahogy a háború kitört, egész a mai napig, sőt tovább, mert nyitva hagyott kapuin be lehet látni egy szebb és boldogabb jövő perspektívájába. A háború a front mögött egyébként csak részlete a monumentálisan nagy terjedelmes regénynek, amely ezt a címet viseli: 71 csodavárés. A csodavárók tulajdonképpen háromkötetes regényciklus, egy magyar család története háborún, forradalmakon és a forradalmak után következő kaotikus zűrzavarokon keresztül, de méreteinél fogva lehetetlen volna bármely napilap hasábjain közölni. Surányi Miklós regénye háborús regény. Alakjait azonban nem viszi a frontra, mert azt a háborút rajzolja meg, mely végigviharzott itt benn az országban, a front mögött, a polgári életben, apák, anyák, fiuk és leányok lelkében, azt a háborút, amelynél izgalmasabb, érdekfeszítőbb és tragikusabb lelkiháború nem folyt le a világtörténelemben. A nyugati írók a frontháború történetét annyira kihasználták már, amennyire ezt az örökéletű és végtelen témát egyáltalában ki lehet használni. Elfelejtették azonban, hogy a világháborúnak kettős arca volt, az egyik az ellenség felé nézett, a másik befelé, a otthon hagyott, a front mögött némán szenvedő, reszkető, tobzódó, őrjöngő világ felé, amely alapjában rendítette meg azt az egész szép régi romantikát, amelyet békebeli korszaknak nevezünk. Háború a front mögött, ez egy igazi író és művész kezében van olyan grandiózus és lélegzetelállítóan érdekes téma, mint a háború a fronton és Surányi Miklós ennek a front mögött lejátszódott háborúnak a leírásában felhasználta mindazokat a kvalitásait, amelyek a „Szenthegy“ vagy a „Nápolyi asszony“ című regényét angol és svéd nyelven is híressé tették. A csütörtökön kezdődő regény második része 71 csodavárost című ezeroldalas, hatalmas regényciklusnak, amely összesen kilenc ilyen részből áll. Ebben a második részben már javában dúl a háború bent a front a mögött is. Az első részben, amelynek egy része még a békeidőkben játszik, a front mögött még csak lelkesedés, hazafias láng, vérmes remény, nagyszerű nekilendülések és hősies gesztusok vannak s a Péterffy-család az első évben még nem ízlelte meg a háború borzalmait. A második részben, amelynek a címe „Háború a front mögött“, már véresen vonaglik a rettenetes küzdelemben. A Péterffy-család egyébként jó ismerőse a Nemzeti Újság olvasóinak, három évvel ezelőtt a szivárvány cím alatt megjelent a legifjabb Péterffygeneráció regénye a Nemzeti Újságban. Hogy a Péter ifyek hogy jutottak oda, azt mondja el a most kezdődő regény, amelyet a Nemzeti Újság tárcarovatában naponként való folytatásokban olvashat lapunk közönsége. ........... mm mmmmHmmmmmMtmmmmvw...........................— Ötvenesztendős a párisi Avenue de l’Opera III. Napoleon császár ötlete és volt Európa egyik Páris, július hő. (A Nemzeti Újság alkalmi levelezőjétől.) A legutóbbi időben Franciaországban is divatba jöttek a centenáriumok, amelyek alkalmával ugyan sokszor nem a századik, hanem valamivel csekélyebb számú évfordulót ünnepel az emberiség. Párisban most is természetesen nagy visszhangja van az ilyenfajta lélekemelő ünnepségeknek és a francia fővárosban senki sem csodálkozott azon, amikor a napokban lengő lobogódísszel, ünnepélyes felvonulásokkal, tisztelgésekkel és ágyúdörgéssel, a hivatalos és félhivatalos Franciaország vezető egyéniségeinek teljes számban való kivonulásával ünnepelték meg az Avenue de l’Opera fennállásának ötvenedik évfordulóját. Haussmann építész remekműve legszebb sugárútja Nem is olyan régen, alig félszázaddal ezelőtt, az akkori Európa egyik leghatalmasabb uralkodójának, III. Napóleon császárnak támadt az ötlete, hogy Párisban megalkossa a földkerekség egyik legnagyobb sugárútját, amely nyílegyenes irányban teremtene összeköttetést a francia művészet két nagyszerű hajléka, a Théatre Francaise és az akkor épülő Opera között. A terv megvalósítása elé szinte áthidalhatatlan akadályok tornyosultak. A két épület között a régi Paris úgynevezett Palais Royal és St. Roch negyedei terültek el beláthatatlan sok zegzugos sikátorral, keskeny utcákkal, amelyeken alig haladhatott át egy ember, számos apró kis térrel, mint egy ottfelejtett anakronizmus, amelynek semmi létjogosultsága 15 Bull'll PBTI' ! kalapjai a legízléseseb-REICH FRICI női kalapgyár, Vámház-körút 10. sz. nem volt ugyan, de amelytől megszabadulni súlyos feladatnak bizonyult. A császár korának leghíresebb mérnökével, Haussmannal tanácskozott s a lángeszű építész hosszú évekig dolgozott a nagyszabású terven, amely nem kevesebb, mint huszonnégy utca labirintusán keresztül vágott lóval szélesebb sugárutat, mint Budapesten az Andrássy-út. Közben múltak az esztendők és az 1854 május 3-án kelt császári rendeletnek csak jóval később, 1866-ban volt eredménye. A császári kormánynak nem kevesebb, mint 2700 különböző házat, épületet, viskót és berrkaszárnyát kellett kisajátítania, hogy végrehajtsa ezt a gigantikus tervet. Amikor az építkezések megkezdődtek, 1868 szeptemberében még senki* sem gondolt arra, ami később, bekövetkezett. III. Napóleon már nem érte meg nagyszabású tervének megvalósulását és saját szemeivel sohasem látta a diadalmas sugárutat, amelyet pedig önmagáról kívánt elnevezni. Alig két esztendővel később, amikor már a két színház mindkét oldaláról teljes erővel folytak az áttörési munkálatok, rombadőlt a francia császári trón s az összeomlást követő zűrzavaros időben teljesen abbamaradtak az építkezések. Újabb évek uralták el, míg Haussmann ismét munkába állította a francia kőműveseket. Ekkor derült csak ki, hogy milyen hallatlanul nehéz munkára vállalkozott a kiváló építész. A fokozatosan kibontakozó, harminc méter szélességben vágott úttest mellett a kisebb-nagyobb utcák egész sorát kellett szabályozni, szintjüket a készülő sugárúttal egy színvonalra emelni, megszüntetni és betömni az apró utcaközök egész tömegét, mint például a Rue des Monneaux-t, a Rue des Mulets-t, a Rue de Orties-t és valósággal kiborotválni a házsorok közül a Rue Thérése és a Rue Ventadour kereszteződését, amelynek folytatása a ma közismert Rue des Pyramides lett. A megszüntetett utcák között szerepeltek továbbá a Rue de l’Évêque és a Rue Georgeau is, amelyek a régi Paris sötét bűntanyáinak főfészkei voltak. 1877 szeptember 20-án végre ledőltek az utolsó házfalak romjai is és a több mint hat kilométernyi távolságban most már feltűnt egymással szemben a Théatre Francaise és az Opera palotája. Garnier csodálatos remekműve akkoriban valóságos koronája volt Pária épületeinek, de maga az út, amely hozzá elvezetett, távolról sem volt még méltó a dalszínház gyönyörű palotájához. Azon az emlékezetes júniusi napon, amikor Mac-Mahon marsall, a harmadik francia köztársaság elnöke diszfogatán végighajtatott az újonnan megnyitott sugárúton, az elnök hintójának kerekei kőtörmeléken és romokon haladtak végig, ledöntött tűzfalak, kiállott gerendák meredtek elő jobbról-balról a hatalmas úttest mindkét oldalán és újból két esztendeig tartott, amig végleg eltakarították a romokat, amig teljesen kiépült az úttest és befejeződött a hatalmas alkotás. Az Avenue de l'Operát 1879 júniusában adták át a forgalomnak, miután végleg elvetették a javaslatot, hogy az új sugárutat III. Napóleon császárról nevezzék el. Azóta sok utcanevet változtattak meg Páriában, így legutóbb az Avenue de Bois de Boulogne nevét is, amelyet Foch tábornagyról nevezett el a hálás francia nemzet. De minden névváltoztatás és minden nemzeti fellángolás találékonyságának ellenére is 50 esztendő alatt rendületlenül megtartotta ma már világhírű elnevezését az Avenue de l‘Opera, amelynek tündöklő palotasora és zúgó forgalma legfőbb központjává lett a földkerekség egyik legnagyobb városának. (C. H. dr.) IRODABERENDEZÉSEK P£NZSZE!íB£NYEK