Nemzeti Ujság, 1929. július (11. évfolyam, 146-171. szám)

1929-07-28 / 169. szám

Vasárnap, 1929 Július 28. NEMZETI UJSÁG Kezelve... Fülledt reggelen álmosan préselődtek egymáshoz az emberek a zsúfolt villamos­perronon. Szegény kalauz csurom vizesre izzadtan, rekedtre kiabálta magát míg egy-egy je­gyet, vagy huszonnégy fillért ki tudott pré­selni az utasokból. Harmincszor el kellett ismételnie: szabad a jegyeket... szabad a jegyeket... és fura­­kodott a perron felé... Mellettem félig a lépcsőn lógva egy m­ás­féle legénybe kapaszkodott, ő volt a leg­jobb kedvű az egész társaságban, vígan fü­­tyürészett valami divatos nótát. Annyira belemerült a fütyürészésbe, hogy észre sem vette a kalauz képében feléje közelgő veszedelmet. Az pedig közelgett, szedte a jegyeket, vizsgálta a hetikártyákat, látszott rajta, hogy nem valami rózsás kedvében van. Már csak pillanatok kérdése volt, hogy elérje a legénykét, önkénytelenül figyelni kezdtem, valahogy a levegőben volt az elkövetkezendő je­lenet ... A kalauz valószínűleg ismerte a villa­mosok kedélyes lógósainak típusát, s úgy látszott, nem valami nagy megértést tanú­sított irányukban. Meglátta a gyereket és könyörtelenül lecsapott, sőt hogy biztosítsa magát, meg is ragadta a vállánál fogva. — A jegyet öcskösi... A gyerek felébredt, s kellemetlenül kezdte érzékelni mindenféleképp reménytelen hely­zetét a kalauz szorító markában, mert ir­galmatlanul elvörösödött... De csak egy pillanatig, mert van a susz­terinasoknak is olyan csavaringós eszük, hogy nem jönnek minden hitvány kis hely­zetben zavarba. Látta mindig, hogy a „nagyok“ mily egyszerűen intézik el a jegy­­kérdést a „kezelve“ varázsigével, kivágta ő is magát: — Kezelve . . . Igen ám, de a kalauz ismerősebb volt már a helyzettel és hitetlenkedett, a dolog min­dig komolyabb és komolyabb lett. A gyerek pislogni kezdett, előre, nyakába hozta a fejét és zavartan még mindig remény­kedve kotorászott a zsebeiben. — Hol a jegyeit Lógni akartál, majd adok én neked ... — És egy jókora pofon csattant el a szép nyári reggelen . . . Az emberek felfigyeltek, a gyerek a hely­zetnek megfelelően bömbölni kezdett s itt­­ott már hangok kezdtek melléje szegődni, persze a hirtelenkedő kalauz ellen, mikor megállt a villamos. Egy joviális, tekintélyes e­llenőr szállt fel. Körülnézett, a kalauz egy pillanatra dermedten szorongatta meg a kölyket, csend volt és az ellenőr pedig hivatalos komolysággal a szemére illesztette a cvik­­kerét. — Mi történt itt? . . . Már vagy hatan akartak beleszólni, mikor a kalauz feltalálta magát, elengedve a gye­reket, rámutatott: •— Kezelve . .. A gyerek meg a hódoltságából felrázott emberek hangos derültsége közben ugrott le és tűnt el a láthatáron. Utána még vagy harmincszor ismételgették: kezelve . . . ke­zelve ... és kacagtak a napi munkának induló — a suszterinas bőrén — jókedvre hangolt, izzadó pestiek . . . ret­agilis titkára, — mégis az orvostudomány ma már tisztában van azzal, hogy az egyes sugaraik más és más hatást váltanak ki az emberi szervezetben. A mesterséges napsuga­rak használatát mintegy harminc esztendővel ezelőtt rendszeresítette Fridsen tanár, egy dán tudós és a napszegény északi államok a leg­nagyobb lelkesedéssel fogadták ezt az új fel­fedezést. Azóta természetesen nagyot fejlődött a heliotherápia és hirtelenében fel se tudnám sorolni a gyógyulási esetek számát, amelyeket a fény-gyógykezeltetés által sikerült elérni. A legcsodálatosabb hatása volt az ultralila su­garakkal való gyógykezeltetésnek angolkóros gyermekeknél vagy gyenge csontképződésű ser­dülő fiataloknál. Megállapítottuk, hogy Find­sen felfedezése meghaladta a legvérmesebb re­ményeket és a Grand Palaisben kiállításra ke­rülő fénysugárzó készülékek, amelyeket termé­szetesen a modern technika tökéletesített, a heliotherápia további fejlődésének lehetőségét biztosítják. A párisi aktinológiai kongresszus meg­nyitása alkalmával nyílt meg a Heliotherápiai gépek kiállítása is. A Grand Palais termeiben az érdeklődők raja csodálja meg a különböző quartlámpákat, magaslati napfényt sugárzó készülékeket, kékfényező villanytesteket, a flenipen-készülékekhez hasonló infravörös­­sugarakat kibocsátó lámpákat, amelyek nagy­szerű gyógyító hatása a legsúlyosabb bőr­bajok eredményes kezelését biztosítja. A kongresszus és a kiállítás újabb nagy­jelentőségű bizonyítéka annak a körülmény­nek, hogy a modern orvostudomány milyen elhatározó lépést tett a­­ világosság felé. K- L. Megnyílt a párisi heliotherapiai kiállítás ma——— Fényhatásokkal gyógyít a modern orvostudomány Pária, julius hó. (A Nemzeti Újság altalmi levelezőjétől.) A napokban zajlott le a francia fővárosban a Nemzetközi Aktinológiai Kongresszus meg­nyitó ülése a Sorbonne aulájában, amelyen Darsonnal tanár vezetése alatt testületileg vettek részt a francia orvostudományi akadé­mia tagjai, valamint a nemzetközi tudomá­nyos intézetek kiküldöttei A megnyitó ülésen lezajlott tanácskozások­ról rendkívül érdekes adatokat mondott el Duresnel dr„ a párisi Elektrotherápiai Inté­zet vezetője, aki elsősorban arra mutatott reá, hogy a kongresszus célja a mesterséges fény­hatások az emberi szervezetre gyakorolt hatá­rának elemzése.­­ Az ultralila és az infravörös sugarak ha­tása tulajdonképen lényegileg összefügg az X-­­ Sugarak rádióaktivitásának tényezőivel, e­l­mondotta többek között az Aktinológiai Inti­ Háború a front­ium emír ........................................................ Surányi Miklós új regénye a Nemzeti Újságban Csütörtökön, augusztus 1-én új regény közlését kezdjük el lapunkban. A regényt Surányi Miklós írta, egy tucatnyi történelmi és társa­dalmi regény szerzője, akit ha valakinek, a „­Nemzeti Újság“ olvasójának nem kell bemutatni. Az új regényben Surányi Miklós ismét a történelemhez nyúl, történelmi témá­hoz, amellyel itthon és a külföldön leg­nagyobb sikerét aratta. Csakhogy ez a történelem a legutolsó tizenöt év története a mi életünk véres és verejtékes tragé­diája, attól a naptól kezdve, ahogy a há­ború kitört, egész a mai napig, sőt to­vább, mert nyitva hagyott kapuin be le­het látni egy szebb és boldogabb jövő perspektívájába. A háború a front mögött egyébként csak részlete a monumentálisan nagy ter­jedelmes regénynek, amely ezt a címet viseli: 71 csodavárés. A csodavárók tulajdonképpen három­­kötetes regényciklus, egy magyar család története háborún, forradalmakon és a for­radalmak után következő kaotikus zűrza­varokon keresztül, de méreteinél fogva lehetetlen volna bármely napilap hasáb­jain közölni. Surányi Miklós regénye háborús re­gény. Alakjait azonban nem viszi a frontra, mert azt a háborút rajzolja meg, mely végigviharzott itt benn az országban, a front mögött, a polgári életben, apák, anyák, fiuk és leányok lelkében, azt a há­borút, amelynél izgalmasabb, érdekfeszí­­tőbb és tragikusabb lelkiháború nem folyt le a világtörténelemben. A nyugati írók a frontháború történetét annyira ki­használták már, amennyire ezt az örök­­életű és végtelen témát egyáltalában ki lehet használni. Elfelejtették azonban, hogy a világháborúnak kettős arca volt, az egyik az ellenség felé nézett, a másik befelé, a otthon hagyott, a front mögött némán szen­vedő, reszkető, tobzódó, őrjöngő világ felé, amely alapjában rendítette meg azt az egész szép régi romantikát, amelyet békebeli korszaknak nevezünk. Háború a front mögött, ez egy igazi író és művész kezében van olyan grandiózus és lélegzet­­elállítóan érdekes téma, mint a háború a fronton és Surányi Mik­lós ennek a front mögött lejátszódott há­borúnak a leírásában felhasználta mind­azokat a kvalitásait, amelyek a „Szent­­hegy“ vagy a „Nápolyi asszony“ című­ regényét angol és svéd nyelven is híressé tették. A csütörtökön kezdődő regény második része 71 csodavárost című­ ezer­oldalas, hatalmas regény­ciklusnak, amely összesen kilenc ilyen részből áll. Ebben a második részben már javában dúl a háború bent a front a mögött is. Az első részben, amelynek egy része még a békeidőkben játszik, a front mögött még csak lelkesedés, hazafias láng, vérmes remény, nagyszerű nekilendülések és hősies gesztusok vannak s a Péter­ff­y-család az első évben még nem ízlelte meg a háború borzal­mait. A második részben, amelynek a címe „Háború a front mögött“, már véresen vonaglik a rette­netes küzdelemben. A Péter­ff­y-család egyébként jó ismerőse a Nemzeti Újság olvasóinak, három évvel ezelőtt a szivárvány cím alatt megjelent a legifjabb Péterffy­­generáció regénye a Nemzeti Újságban. Hogy a Péter if­yek hogy jutottak oda, azt mondja el a most kezdődő regény, ame­lyet a Nemzeti Újság tárcarovatában naponként való folytatásokban olvashat lapunk közönsége. ........... mm mmmmHmmmmmMtmmmmvw...........................— Ötvenesztendős a párisi Avenue de l’Opera III. Napoleon császár ötlete és volt Európa egyik Páris, július hő. (A Nemzeti Újság alkalmi levelezőjétől.) A legutóbbi időben Franciaországban is divatba jöttek a centenáriumok, amelyek alkalmával ugyan sokszor nem a századik, hanem valami­vel csekélyebb számú évfordulót ünnepel az emberiség. Párisban most is természetesen nagy visszhangja van az ilyenfajta lélekemelő ünnepségeknek és a francia fővárosban senki sem csodálkozott azon, amikor a napokban lengő lobogódísszel, ünnepélyes felvonulások­kal, tisztelgésekkel és ágyúdörgéssel, a hivata­los és félhivatalos Franciaország vezető egyéni­ségeinek teljes számban való kivonulásával ünnepelték meg­­ az Avenue de l’Opera fenn­állásának ötvenedik évfordulóját. Haussmann építész remekműve legszebb sugárútja Nem is olyan régen, alig félszázaddal ezelőtt, az akkori Európa egyik leghatalmasabb ural­kodójának, III. Napóleon császárnak támadt az ötlete, hogy Párisban megalkossa a földkerek­ség egyik legnagyobb sugárútját, amely nyíl­egyenes irányban teremtene összeköttetést a francia művészet két nagyszerű hajléka, a Théatre Francaise és az akkor épülő Opera kö­zött. A terv megvalósítása elé szinte áthidalha­tatlan akadályok tornyosultak. A két épület között a régi Paris úgynevezett Palais Royal és St. Roch negyedei terültek el beláthatatlan sok zegzugos sikátorral, keskeny utcákkal, amelyeken alig haladhatott át egy ember, szá­mos apró kis térrel, mint egy ottfelejtett ana­kronizmus, amelynek semmi létjogosultsága 15 B­ull'll PB­TI' ! kalapjai a legízléseseb-REICH FRICI női kalapgyár, Vámház-körút 10. sz. nem volt ugyan, de amelytől megszabadulni súlyos feladatnak bizonyult. A császár korának leghíresebb mérnökével, Haussmannal tanácskozott s a lángeszű építész hosszú évekig dolgozott a nagyszabású terven, amely nem kevesebb, mint huszonnégy utca labirintusán keresztül vágott lóval szélesebb sugárutat, mint Budapesten az Andrássy-út. Közben múltak az esztendők és az 1854 má­jus 3-án kelt császári rendeletnek csak jóval később, 1866-ban volt eredménye. A császári kormánynak nem kevesebb, mint 2700 külön­böző házat, épületet, viskót és berrkaszárnyát kellett kisajátítania, hogy végrehajtsa ezt a gigantikus tervet. Amikor az építkezések meg­­kezdődtek, 1868 szeptemberében még senki­* sem gondolt arra, ami később, bekövetkezett. III. Napóleon már nem érte meg nagyszabású tervének megvalósulását és saját szemeivel sohasem látta a diadalmas sugárutat, ame­lyet pedig önmagáról kívánt elnevezni. Alig két esztendővel később, amikor már a két színház mindkét oldaláról teljes erővel foly­tak az áttörési munkálatok, rombadőlt a fran­cia császári trón s az összeomlást követő zűr­zavaros időben teljesen abbamaradtak az épít­kezések. Újabb évek uralták el, míg Hauss­­mann ismét munkába állította a francia kő­műveseket. Ekkor derült csak ki, hogy milyen hallatlanul nehéz munkára vállalkozott a ki­váló építész. A fokozatosan kibontakozó, har­minc méter szélességben vágott úttest mellett a kisebb-nagyobb utcák egész sorát kellett szabályozni, szintjüket a készülő sugárúttal egy színvonalra emelni, megszüntetni és be­tömni az apró utcaközök egész tömegét, mint például a Rue des Monneaux-t, a Rue des Mulets-t, a Rue de Orties-t és valósággal kibo­rotválni a házsorok közül a Rue Thérése és a Rue Ventadour kereszteződését, amelynek folytatása a ma közismert Rue des Pyramides lett. A megszüntetett utcák között szerepeltek továbbá a Rue de l’Évêque és a Rue Geor­­geau is, amelyek a régi Paris sötét bűntanyái­­nak főfészkei voltak. 1877 szeptember 20-án végre ledőltek az utolsó házfalak romjai is és a több mint hat kilométernyi távolságban most már feltűnt egymással szemben a Théatre Francaise és az Opera palotája. Garnier csodálatos remek­műve akkoriban valóságos koronája volt Pária épületeinek, de maga az út, amely hozzá el­vezetett, távolról sem volt még méltó a dal­színház gyönyörű palotájához. Azon az emlékezetes júniusi napon, amikor Mac-Mahon marsall, a harmadik francia köz­társaság elnöke diszfogatán végighajtatott az újonnan megnyitott sugárúton, az elnök hin­­tójának kerekei kőtörmeléken és romokon ha­ladtak végig, ledöntött tűzfalak, kiállott ge­rendák meredtek elő jobbról-balról a hatal­mas úttest mindkét oldalán és újból két esz­tendeig tartott, amig végleg eltakarították a romokat, amig teljesen kiépült az úttest és befejeződött a hatalmas alkotás. Az Avenue de l'Operát 1879 júniusában ad­ták át a forgalomnak, miután végleg elvetet­ték a javaslatot, hogy az új sugárutat III. Napóleon császárról nevezzék el. Azóta sok utcanevet változtattak meg Pá­riában, így legutóbb az Avenue de Bois de Boulogne nevét is, amelyet Foch tábornagy­ról nevezett el a hálás francia nemzet. De minden névváltoztatás és minden nem­zeti fellángolás találékonyságának ellenére is 50 esztendő alatt rendületlenül megtartotta ma már világhírű elnevezését az Avenue de l‘Opera, amelynek tündöklő palotasora és zúgó forgalma legfőbb központjává lett a föld­kerekség egyik legnagyobb városának. (C. H. dr.) IRODABERENDEZÉSEK P£NZSZE!íB£NYEK

Next