Nemzeti Ujság, 1932. március (14. évfolyam, 49-72. szám)

1932-03-20 / 65. szám

a Nemzeti Újság Szalonja Strand-divat és a pipaszó rta: Endrődi Béla Külföldi képeslapok, filmhíradók, divatrevük már terjesztik a legújabb járványt, a nyár strand-divatjának szenzációját, amelynek évről-évre meg kell érkeznie az első fecskével. Nem is olyan régóta kötelező ez astrand-divat szenzáció, amit a manó tudja, kik találnak ki, de bizonyos, hogy minden évben ki kell találni valami újat, hogy ne sütkérezhessünk békében a puha plánsokon. Először kitalálták az újfajta fürdőruháikat tarkabarka színekben s a hozzájuk hangolt fürdőköpenyeket. Azután jött a szédítő pyjama-divat, majd különböző „portable“ dolgokat kellett a mondáin nőnek klcipelnie a strandra, amelyek között elsősorban a gramofon volt kötelező. Később napernyők és fantasztikus reticule-ök jöttek divatba, majd szezon-szenzációnak jött a gomba-kalap és a kis fehér matrózlöveg, aztán a pyjama helyett kitalálták a térdig érő szürke flanellnadrágot pólóinggel kombinálva . Ismét valami újfajta pyjamát, ami távolról hosszú szoknyának, közelről irgalmatlanul bő matróznadrágnak tűnt fel. Ugyanakkor cipőkben és fürdősapkákban produkáltak új különlegességeket a gumigyárak, nem is szólva a gumihattyúkról, sárkányokról és krokodilusokról, amelyeket seik volt magával vinni a vízbe az elegánsan fürdőző hölgynek. A végén már egy tip-top Strandoló hölgy valósággal társzekérrel indult a strandra, mert strandszék is kellett, divatos kutya is, négy-ötféle 66 fajta pyjama és egy egész halom szamárság, amit szigorúan előirt a strand-divat. Ezek utám nézzük, mit hoz az idei szezont A társzekérre való strandi ciml legtetejébe egy semmiséget, abból kiindulva, hogy nincs olyan teli pohár víz, amelybe még egy csepp vizecske nem fér. Igaz ugyan, hogy gyakran éppen ettől a cseppecskétől csordul ki a pohár tartalma, éppúgy, mint ahogy türelmünk is joggal kicsordul az említett strand - árszekérre feldobott semmiségtől. Mi ez a semmiség? A strand-pipa. Ezerkilencszázharminckettő nyarára etrandpipával ajándékozta meg a divat a fürdőző hölgyeket. A premier Brightonban zajlott le, hol a partokon máris számos divathölgy sétál kurta tengerészpipával fogaik között. Egyesek szerint az új divatot a takarékosság sugallta, miután a legfinomabb pipadohány jóval olcsóbb a török vagy egyiptomi cigarettánál. Mondanunk sem kell talán, hogy ez a takarékossággal való mentegetőzés csak szépíteni akarja a pipázáét, mert amenynyivel olcsóbb a pipadohány, annyival drágább a pipa. Az ötletes pipagyárosok máris a legkülönbözőbb strandpipákat hozták forgalomba, amelyeket apró drágakövekkel ékesítenek s amelyek közül a legegyszerűbb és a legolcsóbb öt font. Tehát mondjuk száz pengőnél kezdődik a pipa, ami kötelező lesz minden divatos strandhölgynek . Így végre elérhető lesz ezzel az egyszerű eszközzel, hogy tengeri betegséget már meg lehessen kapni a tengerparton is. Végeredményben minden női divatnak valami férfialapja van. Mint ahogy a nord katonák acélból vert rohamsisakja női divattá finomult filcből és szalmából a hölgyek fején, éppúgy a fáradtan parti sziklafalhoz támaszkodó, viharvert normandiai, vagy breton tengerész béna drágos alakjáról mintázzák a divatkirályok a mai strandhölgyet. A normandiai, vagy a breton tengerész tényleg a tengerpartból nőtt ki tartását, ruháját azok a körülmények szabták, amelyekhez igazodni kell a viharos partokon. A lompos és bő matróznadrág divattá nemesedett a pyjamában, a tengerész-föveg akár kötött, akár vászon formájában, akár vízhatlan gummi-leffentyűivel, divatcikk lett, most már csak a matrózpipát kellett a divathölgy szájába adni, hogy a zord tengerész-sziluett kikecsesedjék a strandoló hölgy szelid alakjában is. Bagót nem lehet mégsem a hófehér fogacskák közé szorítani, adjunk hát brilliánsokkal kirakott pipácskát a rozsos szájacskába , az illatos angol dohány füstje keveredjék a francia parfömmel és a tenger sós illatával, ettől az Alatártól s az új strandfigurától aztán nyugodtan elszédülhetünk mi, szerencsétlen férfiak, miután úgyis ellenünk megy az egész , miattunk találja ki a hölgyvilág évről-évre újabb és újabb divatőrületeit. A férfiakkal azonban baj van, kezdik unni ezeket az újabb és újabb divatőrületeket s azt tartják, hogy éppen elég új ruháik miatt veszekedniök, nemhogy most meg pipák miatt kínozzák őket. Viszont egészen bizonyos, hogy ez idén a Balaton partján, sőt a Duna vad és szolid strandjain már látni fogjuk a pipás hölgyeket mert Brightonbél máris ideért a pipahullám s az egyik belvárosi szipkakereskedés kellős közepén már ott ékeskedik az uj „strand-pipa“. És találkozhatsz majd nyájas olvasó akikekkel és dahlókkal a Dunán, amelyekben foguk közé szorított kispipával húzzák az evezőt a weekendező irodistalányok és bizonyos, hogy Siófokom is divat lesz csöndes pipaszó mellett szerelmet vallani a fürdőző hölgyecskéknek. S az már igazán sovány vigasz, hogy a magyar partokon — tekintettel a devizazárlatra — nem angol matrózpipák fognak füstölögni, csupán egyszerű — makra-pipák. Ismeretlen irodalom Versek és költők. Nem régen kezembe került a XX. századról szóló Larousse-lexikon legújabb kiadása. Kíváncsian lapoztam fel benne az „Apponyi“ nevet Valósággal megdöbbentem. Nem akartam hinni a szememnek. Körülbelül 10 sort irt Apponyi Györgyről, s utána 3 sorban ennyit mond: fia Albert, született 1816-ban, meghalt 1925-ben; a magyar parlamentben a mérsékelt ellenzék vezére volt... Szinte felháborító az a felületesség és tudatlanság, amellyel a népszövetségi üléseken, interparlamentáris konferenciákon annyit szereplő Apponyi Albertet eltemeti s nincsen róla más mondanivalója, mint az idézett pár banális szó. Felháborodásom csak akkor oszlott el mikor néhány nap múlva egy nagyobb társaságban arra a még szomorúbb tényre eszméltem, hogy a magyar művelt közönség sem ismeri eléggé a kiváló magyar embereket,, hogy íróink művei közt is találunk nagyon sokat, amelyek fölé odaírhatjuk, hogy: ismeretlen irodalom-Megállapításomat, sajnos, egyik legnagyobb költőnkkel kapcsolatban kellett levonnom először. Irodalmi vitatkozás közben felolvastam Vörösmarty „Az emberek“ című versét és senki sem ismerte. A legolvasottabb hallgatóm Ady Endre versének gondolta: „Az ember fáj a földnek“, és más hasonló szépségű, keserű hangú sorokat Ettől kezdve valósággal detektívként vizsgáltam a művelt magyar olvasóközönséget, az ifjúságot s az öregeket egyaránt és megállapítottam, hogy irodalmunk legnagyobb része „ismeretlen irodalom“. Ebből a szempontból három csoportba sorozhatjuk költőinket íróinkat Az első csoportba tartoznak azok, akiknek nevét mindenki ismeri, de akiknek műveit nem olvassa, vagy csak bizonyos műveit olvassa a közönség e így csak mint „üres nevek" élnek a köztudatban, vagy meghamisított arcképük forog közkézen, akiket elfeledtek Kétségtelenül ezek sorát Petőfi, nyitja meg. Amint az anektodák hamis tükrén keresztül Petőfi életéről, egyéniségéről hamis kép él a legtöbb ember lelkében,legutóbb is azt írta róla egy kiváló írónk egyik művében, hogy Petőfi hiányos iskolázottsága volt, pedig a középiskolát egy osztály híján elvégezte) akkép versei közül hányan olvasták a „Felhők" című ciklusának apró kis darabkáit! Olvasóink közül ugyan hányan tudják, hogy Petőfi irta ezt a finom kis felhőfoszlányt: ,A bánat? — egy nagy óceán S az öröm? — az óceán Ios gyöngye. Mire felhozom, tán össze is töröm." Várjon hányan tudják, hogy Petőfi nekünk is üzent, nekünk is jövendölt, mikor azt mondja rólunk: ■ pengünk, mint az állat, megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, Messze elmaradtunk a világ sorától. Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, Élni nem tudunk és halni nem merünk. Szégyen, szégyen! Egykor mi valónk a Borsnak Számadó könyvében a legelső szám, S most leghátul állunk semmit nem jelentve... Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, Most arculcsapkodnak... szégyen rád hazám!“ Vájjon hányan tudják, hogy Petőfi szemében a koporsó „vidám sarka", „amely velünk e szép életből egy még szebb élet partjára evez". Csak azt nem sejti, hogy mily alakban jutunk a másvilágra át !Mint á gról-ágra A csalogánypár. Csalagról-csillagra szádunk, te s én? Vagy mint két hattyú Ringunk szelíden. Az örökkévalóság tengerén?“ , Petőfi után a legnépszerűbb magyar költő Arany János. Mindenki úgy ismeri, mint a Toldi íróját és a legszebb balladák művészi alkotóját. De várjon a Toldi mellett hányan olvasták el a Toldi estéjét, a legművészibb humoros elbeszélő költeményt, az öregség fájó himnuszát Bár ilyen még akad néhány, azonban olyan ember, aki Toldi szerelmét is végigolvasta, alig van. Nem hiába panaszolta ezt Császár Elemér egy szellemes dialógusában, — pedig a Toldi szerelme tele van a lelki életnek aprólékosságig részletező, finom rajzával, megkapó meglepetéseivel Milyen más költői arc tekint ránk Arany képéről, ha végigolvastuk az „őszikék“ nyárvégi melankóliát cirpelő dalait. A „Toldi“ írójának robusztus alakja, paraszti arca, mint változik át, mint finomul Goethe arisztokratikus vonásaivá, ha a „Leteszem a lantot" sorait olvassuk. Arany műveinek nagyobbik fele az egyetemet végzettek háromnegyed része előtt is ismeretlen. A „Fülemilét“, „A bajuszt“, „Az első lopást“ még csak olvassák, de a byroni hangulatú „Katalin“-t ki olvasta végig és hányan töprengtek ,A gyermek és a szivárvány“ értelméül (A Nyugat karácsonyi száma úgy mutatja, hogy még Móricz Zsigmond sem ismeri eléggé Arany költészetet.) A magyar költészet harmadik nagy állócsillaga Vörösmarty. A neve felidézi mindenki emlékében a „Zalán futása“ orgona-bugás” bevezető sorait ” ,A két szomszéd vár“ történetét, de várjon bányán olvasták végig a „Zalán futását"! — ami még némileg érthető —, de hány kisebb versét ismerik a Szózaton, a Vén cigányon, a Szép Ilonkán. A kisgyermek halálára, a Szegény asszony könyvén kívül! Ki ismeri a „Fogytán van a napod“ töredékében is megrázó sorait: Fogytán van a napod. Fogytán van szerencséd. Ha volna is, minek. Nincs, ahová tennéd. Véred megsürüdött. Agyvelőd kiapadt. Fáradt vállaidról Vén gúnyád leszakadt. Fogytán van erszényed. Fogytán van borod, Mire virradsz te még. Szegény magyar költő. Van-e még reménység. Lesz-e még hajnalod? Vagy mit tud az, akivel Vörösmarty (lángképzelete nem játszott, aki nem olvasta .A tündérvölgy“ fül nem hallotta, szem nem járta történetét! Kitől kérjük számon, hogy nem olvasta ..Salamon királyit, vagy „Habador“-t, vagy „A bujdosók“ drámáját, ha azt sem ismerjük, amit Vörösmarty nekünk írt: A hazának, nincsen háza. Nincsen egy szó, összehangzó. Honfiaknak ajakéról. Nincsen egy tett Az eggyé lett Nemzet élete fájáról! Vagy ki tudja, hogy a magyar költő végzetét ő látta meg legjobban, mikor Japán népregéiből F. Madland Davis angol gyűjteménye nyomán átdolgozta: Zsoldos Benő A cseresnyefavirág és krizantémom mosolygó országának a japán néplelket és szelid erkölcsi árzást legjobban jellemző népregéiből mutatok be itt kettőt olvasóinknak. Most különösen érdekel mindnyájunkat ez az érdekes és hatalmas ország, amely most, a leszerelési konferencia hónapjában is bombáival remegteti a kínai földet. I. A drágakő-könnyek Totaro egyszer egy nagyon különös teremtést pillantott meg, mikor épen egy hídon haladt keresztül. Ennek az élőlénynek emberi teste volt, feketébb bőrrel, mint a szerecsené, szemei úgy csillogtak, mint a smaragdok, a szakálla meg olyan volt, mint egy sárkánynak a szakálla. Totaro bizony alaposan megsreppent ennek a szokatlan jelenségnek a láttára, de annyi jóságot látott annak szemeiben, hogy csakhamar nekibátorodott és a kiléte felől mert kérdezősködni, mire a furcsalény igy válaszolt: — Én Samébro („cápa-ember”) vagyok s egészen mostaniig a Nyolc Nagy Sárkány király szolgálatában állottam, mint a Sárkány Palotának egyik őre. De valami kisebb hibáért kidobtak a palotából, sőt száműztek a tengerből is. Minden hajlék nélkül vagyok s élelmet nem tudok szerezni magamnak. Könyörülj meg rajtam jó Uram, szerezz valahol hajlékot nekem s adj ennem és innom valamit! Totaronak nagyon megtetszett a Samobito szerénysége. Kertjében egy tóhoz vezette , ott bőséges ennivalót adott neki. Ez a különös tengeri lény azután majdnem egy félévig maradt azon a csendes és magányos helyen. Ugyanezen év nyarán sok női zarándok jött a szomszédos Otsu városbeli Mudera nevű templomhoz. Nagy ünnepséget rendeztek itt, melyen részt vett Totaro is, aki akkor egy végtelenül bájos leánnyal találkozott. Ennek az arca kedves volt és tiszta, mint a hó, beszéde pedig olyan édesen hangzott, mint a fülemile éneke. Totaro megtudta, hogy a leány neve: Tamana, kinek mindaddig nem lehet férjhez mennie, míg egy fiatal ember olyan szekrénykét nem ad neki nászajándékul, amelyben nem kevesebb, mint tízezer drágakő van elhelyezve. Totaro nehéz szívvel tért haza az ünnepségről, mert amilyen szegény ember volt, teljes lehetetlenségnek tartotta, hogy ő valaha tízezer drágakövet tudjon adni ennek a leánynak s igy feleségévé tehesse. Totaro belebetegedett a nagy bánkódásba; s mikor az orvos megvizsgálta, ez a fejet csóválva igy szólt: — Semmit sem tehetek érted, mert a Szerelem betegségét semmiféle orvosság nem gyógyíthatja meg. Samobito valahogyan értesülve Totaro betegségéről, odahagyta a kerti tavat és bement a Totaro szobájába. — Ki fog téged táplálni, Samébito, ha én elmegyek? — kérdezte tőle a beteg szomorúan. Mikor Samébito látta, hogy jó gazdája közel van a halálhoz, különös kiáltást hallatott és keservesen sírni kezdett. Nap vérkönnyeket hullatott, de amint ezek a könnycseppek a szoba padlózatára estek, valamennyi azonnal ragyogó rubinttá változott. Mikor Totaro ezeket a drágakő-könnyeket meglátta, egyszerre ujjongani kezdett örömében , ettől a perctől kezdve visszatért a régi életereje. — Élni fogok! Élni fogok! — kiáltozott nagy örömmel. — Jó barátom, te sokszorosan visszafizetted nekem az élelmet és a hajlékot, amit neked nyújtottam. Csodás könnyeid kimondatlan boldogságot hoztak számomra! Erre Lamobito abbahagyta a Girást és kérte urát, magyarázza meg neki, hogy mi volt az oka gyors felgyógyulásának? Totaro elbeszélte a Cápa-Embernek az ő szívbeli bánatát és a tízezer drágakőből álló nászajándékot. És hogy a drágakövekké változott könnyek révén most már a felesége lesz a szép Tamána. Majd nagy mohósággal látott hozzá a drágakövek megszámlálásához. — Nem elég! Nem elég! — kiáltott csalódott hangon. — Édes Samabito, légy oly jó és — sírj még egy keveset! — Hát te azt hiszed — felelt Samabito haragosan —, hogy én készakarva is tudok sírni, mint az asszonyok?! Az én könnyeim a szívből jönnek, igaz és mély bánatnak a külső jelei. Nem sírhatok többé, mert te ismét egészséges vagy. A jókedvnek jött most el az ideje és nem a sírásnak. — Ha pedig nem lesz tízezer drágakövem, nem vehetem feleségül a szépséges Tamanát .— szóli Totaro. — Mit tegyek? Neked még sírnod kell! A jószivű Samabito rövid gondolkodás után így szólt: — Ma már nem ejthetek több könnyet. Hanem holnap majd elmegyünk a sétás Hosszú-hídhoz , viszünk magunkkal elegendő bort és halat. Lehet, hogy amikor majd a hídon ülök és a Sárkány-Palota felé fogok nézni, eszembe jut elvesztett otthonom és megint erőt vesz rajtam a sirás! Másnap reggel csakugyan elmentek a sétál hídhoz s miután Lamobito derekarsan beszedett a borocskából, a Sárkányi Palota felé tekintett. Erre aztán elérzékenyült, szemeit elöntötték a könnyek , ezek a vörös könnyek rögtön csodaszép rubintokká változtak át, mikor a hídra hullattak. Totaro sietett felszedni a drágaköveket, míg végre csakugyan meggyőződött róla, hogy immár tízezer fénylő rubinija van. Ebben a pillanatban elragadó zene hangjai hallatszottak s egy felhőszerű palota emelkedett ki a tengerből, melyen kápráztatóan fénylét az alkonyodó nap. Samobito nagyot kiáltott örömében s a hid korlátjára ugorva, igy szólt: — Isten veled, édes gazdám! Hívnak a Sárkány-királyok! E szavakkal leugrott a hídról és örökre visszatért régi otthonába. Totaro egy percig sem késett a tizezer drágakövet tartalmazó szekrénykét átadni a Tamana szüleinek. Meg is tartották nemsokára a hetedhét országra szóló fényes lakodalmat...