Nemzeti Ujság, 1934. november (16. évfolyam, 247-270. szám)

1934-11-03 / 247. szám

Szombat, 1934 november 3. NEMZETI ÚJSÁG HM JUGOSZLÁVIA ELFORDULT FRANCIAORSZÁGTÓL és Németországban keresi a kapcsolatok szilárdságát, ■ írja a parisi la Presse Paris, november 2. A La Presse című lap Bécsbe küldött tudósítója, George Suarez beszámol arról, hogy a marseil­lei merénylet Francia­­ország jóhírnevére súlyos csapást mért. Bécsben, amely Keleteurópa megfigyelő állomása — írja a tudósító —, nem csinál­nak titkot abból, hogy Németország be­folyása Belgrádra Sándor király uralko­dásának utolsó napjaiban lényegesen megnövekedett. Jóllehet Barthou vissza­ tudta téríteni Jugoszláviát a francia érdekkörbe, mégis Belgrád nagyon előre­haladt a Németországgal folytatott gaz­dasági tárgyalások terén. Sándor királyt az új politikai irányválasztásra részben személyi, részben általános jellegű poli­tikai okok késztették. Egyik előző párisi látogatása alkalmá­val Sándor királyt a francia hatóságok igen figyelmetlenül fogadták. A király kevéssel azután Berlinbe utazott, ahol megkülönböztetett udvariassággal fogad­ták. Néhány héttel később Bécsbe látoga­tott el, ahol egy ottani kiváló francia személyiség előtt a következő kijelenté­seket tette: — Franciaországra lehetetlenség szá­­mítani. Franciaország minden két hó­­napban cseréli kormányát és sohasem tárgyalhatunk ugyanazokkal az állam­férfiakkal. Egyébként a francia állam­férfiak minden jószándékuk ellenére is képtelenek felszabadítani magukat párt­­juk szempontjai alól. Éppen ezért Berlin felé fordulunk. Berlint és Belgrádot semmi ellentét sem választja el egymás­­tól. Berlin nem cseréli kormányát na­ponta és segítségünkre lehet Olaszor­­szággal való kapcsolatainkban. A tudósító a királynak ezzel a kijelen­tésével összefüggésbe hozza azt a fényes fogadtatást, amelyben Göring tábornok Sándor király temetése alkal­mával része­sült. Kifogásolja, hogy Göring a gyász­menetben ugyanolyan helyet foglalt el, mint Pétain tábornagy, aki pedig egy győztes szövetséges hadsereg élén áll. Sajnos — írja a tudósító — mindezek­ből mélyreható következtetéseket vonha­tunk le. A kisantant egyik állama, amely Franciaország csodálatára és barátságára a legméltóbb, elfordu­l tőlünk és volt ellenségeinknél keresi azt, amit minálunk nem talált meg: a kapcsolatok szilárdsá­gát és a külpolitika erejét. Németország — írja aggodalommal a tudósító — erős helyet foglal el Jugoszlá­viában, kelet kapujánál. Amellett pedig ismét befolyási körzete alá igyekszik vonni Magyarországot és Ausztriát, ame­lyet a francia politika elhanyagolt. Min­denesetre — fejezi be cikkét a tudósító — Németország és Olaszország húzza hasz­nát a francia diplomácia hibáinak. 15 fronvát emigránst tartóztattak le Páris­­ban Páris, november 2. A francia hatóságok a marseillei me­rénylet után letartóztatták a jugoszláv egyetemi hallgatók egyesületének, vala­mint a párisi horvát emigránsok egye­sületének egész vezetőségét, összesen 15 embert. A baloldali sajtó hevesen tilta­kozik az intézkedés ellen, amelyeket semmi komoly gyanúok nem tett indo­kolttá. A Humanité szerint a jugoszláv rendőrség néhány teljesen becsületes hor­vát emigráns ellen acsarkodik. A nem­zetbiztonsági hivatal teljesen önkényesen tartóztatta le ennek a két nem politikai jellegű egyesületnek vezetőségét. 5000 katona helyett csak 500 állt Marseil­le­ben diszörséget Páris, november 2. A belügyminisztériumba megérkezett az első jelentés azokról a biztonsági in­tézkedésekről, amelyek Sándor szerb ki­rály látogatása alkalmából történtek. A jelentés a marseillei rendszabályokról szól. Egy második jelentés ismerteti majd a Parisban történt intézkedéseket. A mostani jelentés kimutatja, hogy a marseillei rendőrséget nem érheti vád, a felelősség Jouhannaudra (a Rhone-tor­­kolat kerületének időközben elmozdított elöljárójára)­ hárul, aki a Parisból érke­zett biztonsági tisztviselők intézkedései­nek alávetette magát, ahelyett, hogy el­lenkezőleg ő adott volna utasításokat a párisi tisztviselőknek. Az­ elöljáró azon­kívül nem kért elegendő katonaságot. Az útvonalak őrizetéb-e 5000 emberre lett volna szükség, tényleg azonban csak 500 embert állítottak fel di­szőrségnek. A Paris Soir új tálat töt Jankapusztáról és a surdapusztai Jobbágyokról Páris, november 2. Charles Reber, a Paris Soir munka­társa, Murakeresztúrról keltezett nagy tudósítást küldött lapjának, amelyet a Paris Soir ilyen címmel közöl. Kü­lön­tudósítónk Surdapusztán felfedezte a jankapusztai usztasik egy részét. A cikk alcíme a következő: A táborral szomszé­dos falvakban állandó rémületben tart­ják a parasztokat ezek a titokzatos és veszedelmes vendégek. A Paris Soir cikke iskolapéldája az agyrémekből és rosszindulatból felépí­tett tudósításoknak és a következőkép­pen hangzik: A magyar kormányt Poga­­relec Jelka előttem tett ki­jelentései arra indították, hogy Magyarországra hívjon és a belgrádi magyar követség megbí­zottja útján külön gépkocsit, gépkocsive­zetőt és idegenvezetőt ajánlott fel ne­kem, hogy személyesen győződhessek meg Jamkapusztán arról, hogy a Ma­gyarország ellen emelt vádak csak rá­galmak. A tudósító nem fogadta el ezt a kedves ajánlatot és maga bérelt gépko­csit, gépkocsivezetőt és idegenvezetőt, akik beszéltek németül, horvátul, szerbül, csehül, valamint ismerték a vidék ma­gyar-horvát tájnyelvét is. Az idegenve­zető a környéken számos embert szemé­lyesen ismert. A tudósító a gépkocsive­zetőt „Csakovec“-ben (Csáktornya) fo­gadta fel. A tudósító azért mondja el mindezt, mert a francia olvasók így megláthatják, hogy a kirándulás miért vezetett más eredményre, mint a magyar kormány által meghívott többi francia újságíró vizsgálódása. A határt gépkocsin léptük át Letenyé­­nél. A szabadba érve, a tudósító a pusz­táról elmélkedik és megállapítja, hogy ám a Kárpátok, Erdély és a Duna között elterülő hatalmas puszta terület egész Európát elláthatná, ha észszerűen meg­művelnék, de ez a föld maréknyi főur kezei között van, ők uralkodnak itt s a parasztság cseléd- és jobbágysorban él. A jobbágyi intézmény itt még széltében fennáll. Útban Jankapuszta felé a tudósitó és kísérete útbaigazítást kért három szembe­jövő paraszttól. A parasztok úgy vélték, gépkocsival nem igen lehet odamenni, mert az utakat katonai teher­gépkocsik­kal tönkretették. Ezek a tehergépkocsik kétszer jártak arra, nem lehet tudni, mi végből. Az egyik paraszt kijelentette, hogy horvátok és macedónok Jankapusz­­táról nyolc-tíz nap óta az út mentén fekvő Surdapusztára költöztek. A gépkocsi tovább indult Surdapuszta felé. Megérkezve, a sűrü ködben ala­csony, hosszú, sárga házcsoportra buk­kant. A kapuk nyitva voltak és minden elhagyatottnak látszott, az istállók üre­sek voltak. Soffőrje azonban Somogy­­szentmiklóson egy érmét kapott és így tudta, hogy kihez kell fordulnia. Csak­hamar eltűnt és a tudósító soká várt rá. Itt a tudósító megszakítja a közvetlen előadást és így folytatja: Nem akarom lehetővé tenni, hogy egy ember ellen, aki az igazat mondotta, megtorló intéz­kedéseket alkalmazzanak. Tehát csak szárazon felsorolom azokat a megállapí­tásokat, amelyeket emberünk tett. Surda­­pu­sztán a jankapusztaiak 15 usztasija tartózkodik egy kicsiny négyablakos épületben. Itt hálótermeket rendeztek be számukra. Horvátok, de egy magyar em­ber parancsnoksága­­alatt állanak, aki egyúttal katonailag képezi ki őket. Va­lamennyien puskával vannak felfegyve­­rezve. Ugyanabban az épületben lőszer­ raktár is van. Az emberek este távoznak az épületből és a mezőn hajnalig katonai gyakorlatokat folytatnak. Éppen kevés­sel odaérkezésü­nk előtt tértek vissza a gyakorlatról. Tizennyolc hónapja tudjuk már, hogy Surdapusztán usztasik tartózkodnak, de ez a csoport Sándor király meggyilko­lása után érkezett ide Jankapusztáról, Surdapusztáról tovább menve, a gép­kocsi a sárban elakadt. Ekkor két oda­való favágóval elegyedtek az utasok be­szélgetésbe. Amikor a favágók megtud­ták, hogy Jankapusztára mennek, na­gyon megijedtek. Jókedvük eltűnt, szem­­mel láthatólag elsápadtak és áldozva fé­léig ettek. — Messze van-e Jankapuszta? — kér­dezte a tudósító. Az egyik paraszt így felelt: Janka­puszta? Nagyon veszélyes hely ez. Tele van szerbekkel, tüstént lőnek, mihelyt valaki közeledik hozzájuk. — Dehogy, dehogy — mondotta az ide­genvezető. — Hiszen már elmentek Jankapusztáról. — Tavasszal is azt mondották nekünk, felelte a paraszt, de az éjszaka során visszatérnek és reggelig lövöldöznek. Na­gyon veszedelmes megközelíteni a tábort. A csendőrök megtiltották nekünk, hogy arrafelé járjunk és figyelmeztettek arra is, hogyha megsebesülünk vagy meglő­nek, semmit sem tehetnek érettünk. Akik túlságosan megközelítették a tábort, azo­kat a csendőrök letartóztatták és a nagykanizsai csendőrségre vitték, ahol szigorúan megintették őket, hogy ne me­részkedjenek arra, mert ellenkező esetben bebörtönzik őket. A tudósító ezután 5 pengőt ígért az egyik parasztnak, ha felszáll a gépko­csira és elkíséri Jankapusztára. A pa­raszt felszállott, de az egész után igen aggodalmasnak­­ látszott, hangoztatta, hogy az utazás igen veszélyes. Ezeket mondotta: Magukat semmi veszély nem fenyegeti, de mi történik velem, ha rajta­­csípnek? A csendőrök megtiltották, hogy arra járjunk. Micsoda terrort fejthetnek ki a csend­őrök Jankapusztán, hogy az egész lakos­ság ilyen rettenetes félelem alatt állt —— kérdezi a cikkíró, majd hozzáfűzi­ eszembe jutnak azok a szavak, amelye­­ket a belgrádi magyar követség megbí­zottja mondott a meghívás átadásakor előttem: „Ha ön beszélni tudna a lakos­sággal, akkor mindenütt megmondhatnák önnek, hogy a vidéken sohasem láttak terroristákat, horvátokat vagy usztási­­kat“. A­ kisantant Zt­old­jában álló Paris Soir tu­dósítójának meszbizhatóiságára, jólértesülten- Síére és jóhiszeműségére elegendő fényt vet az állítása, hogy a „puszta“ Erdélytől a Du­­­náig egy maroknyi főur kezében van s ezen a területen a jobbágyság még fennáll. Aki ezt le merte írni, az leírhatta a többi vak­merő kitalálást is, éjszaka gyakorlatozó usztasákról, megfélemlített parasztokról és egyéb kiagyalásokról. Szinte kísértésbe jö­vünk kétségbe vonni, hogy ilyesmi egy nagy­kultúrájú nyugateurópai nemzet sajt­ójában megjelenhetett. 3 3MU Nem ! De szeszes ital* se igyor^ Gyermeknek a legkevesebb mé* reg is túl sok. A Kathreine? malátakávé és Franck kávépótlél^ tápláló anyagok, ezt igyák. Örült nek is neki! Ma Jankapuszta nem volna, zavar­­ban tenne Páris és a kisantant A Rotterdamsche Courant vezércikké­ben ezeket írja: Ha a jankapusztai tanya nem lenne, fel kellene találni, mert így legalább van hova levezetni a közfigyelmet. Janka­puszta a nagyhatalmak­­ számára rend­kívül hasznos, nélkülözhetetlen villám­hárító lett és elképzelhető, hogy ha nem volna, milyen zavarban lenne Páris és a kisantant. A magyaroknak széles a háta, ha ilyen dolgokról van szó. Remélhetőleg a Népszövetség gondoskodni fog róla, hogy a magyarok ne érezzék a következ­ményeket. Kétség nem fér hozzá, hogy a Magyarország elleni támadások a kis­antant politikai érdekeit szolgálják. A svéd sajtó állandóan élénk és rokon­szenves érdeklődéssel foglalkozik magyar ügyekkel. A svéd lapokban az utóbbi idő­ben több magyarbarát cikk jelent meg. A svéd „Nya Dagligt Attehanda“, a leg­nagyobb stockholmi esti lap beszélgetést közöl Leffler Béla egyetemi tanár, ma­gyar sajtóelőadóval. Leffler tanár elmon­dotta, hogy amikor a marseillei merény­lettel kapcsolatban egyes külföldi lapok rosszindulattal megtámadták Magyar­­országot, Svédország minden részéből igen sokan keresték fel személyesen, levél­ben, táviratban vagy távbeszélő útján és elítélve a méltatlan laptám­adásokat, a legmelegebb rokonszenvüket fejezték ki Magyarország iránt. Dr. Leffler idézi is az egyik levelet, amelyet egy teljesen is­meretlen ember ért hozzá. A levélíró ki­jelenti, hogy akkor, amikor Magyarorszá­got ilyen méltatlan támadások érték, nem mulaszthatja el, hogy néhány sorban ki­fejezze rokonszenvét és szeretettét Ma­gyarország iránt. Ezek a levelek —­ mondja dr. Z­effler nyilatkozatában — meggyőztek engem arról, hogy a svéd nép teljes mértékben megérti, hogy Ma­gyarország soha, a legsúlyosabb körülmé­nyek között sem folyamodnék ilyen esz­közökhöz. ANDRÁSS¥ GYULÁRÓL, «az igazi kurucról» beszélt Iringer a polgárdi-i sírnál Az Andrássy-emlékbizottság pénteken, Halottak napján zarándokutat rendezett a polgárdi sírhoz, hogy Andrássy Gyula emlékezete előtt lerójja­ kegyeletét. A simát az emlékbeszédet, az emlékbizott­ság küldöttsége és nagy tömeg jelenlété­ben Griger Miklós képviselő, a Nemzeti Néppárt országos elnöke mondotta. — Amikor itt állunk a sírbolt előtt — mondotta —■, amelyben ifj. Andrássy Gyula grófnak földi maradványai nyug­szanak, úgy tetszik nekünk, mintha lá­tomást, víziót látnánk: a koporsó egyik oldalánál nemzetünknek ezer sebből vérző halvány alakját, amelynek fájdalmasan mozgó ajkai a próféta siralmainak szív­rázó szavait suttogják: „Tekintsétek meg és lássátok, ha vagyon-e olyan bánat, mint az én bánatom“; a koporsó másik oldalán pedig annak az igaz, egész ma­gyar férfiúnak bus, finom arculatát, aki­nek tiszta és napvilágos volt szelleme, példát adó hazafias önzetlensége, aki­ egész életét, egész becsülettel a haza ja­vának, jövőjének szentelte s akit mégis a politikai tragikumnak fátuma kísért majdnem egész élete folyamán. Ifj. gróf Andrássy Gyula küzdött, bátran szembe­szállt a császári és királyi önkényuraság ellen. Nem tartozott ama politikusok közé, akik epedve lesték az uralkodó kéz­­legyintését, h­anem még a nagy tekin­téllyel és személyes presztízzsel is ren­delkező I. Ferenc Józseffel szemben­­ vállalta a magyar nemzet katonai köve­teléseit. S amikor azok, akik leglármá­­sabban követelték a régi közös hadsereg szétválasztását, hajlandók lettek volna engedmények nélkül begöngyölíteni a nemzeti ellenállást, egyedül ő akadá­lyozta meg, hogy a nemzet feladja a re­ménytelen harcot, és elismerje gyengesé­gét. Igazi kuruc volt akkor, amikor nagy kockázattal járt, később pedig még­is ál- és talmi kurucok hazafias becsüle­tébe mertek gázolni . Az összeomlás után politikai pálya­futásának tengelye a legitimizmus volt. Lett volna ugyan elég oka, hogy sorsára hagyja a számkivetett uralkodóházat, amelynek uralkodó tagjai annak idején méltatlanul mellőzték, de a személyi mo­tívumok és sérelmek nem voltak hatás­sal politikájára. Nem volt hasonló ama politikai jellemekhez, akikről Maoulay azt írta, hogy Angliában bőségben vol­tak az önző és állhatatlan politikusok, akik minden emelkedő pártot támogat­tak, mindig a hatalmon levőkhöz csatla­koztak, akik megcsókolták a király ke­zét 1640-ben és arcul köpték őt 1649-ben, akik egyenlőképpen ujjongtak Cromwell felavatásán a Westminsterhallban és később, midőn holttestét találták, hogy Tyburban felaffeasszák.­­ Azért állt a koronás király oldalára, mert rendíthetetlenül élt lelkében az a­­ tudat, hogy az alkotmányos történelmi magyar királyság restaurálás az első lépcső, az első á Várnál azon az utón, amely

Next