Nemzeti Ujság, 1943. október (25. évfolyam, 222-247. szám)

1943-10-01 / 222. szám

A névtelen citek­eTc ! nemzeti újság irta: TÓTH C/ISZCÓ­L ................­­ Újabban a legkülönbözőbb párt­­állású lapokban lehet olvasni dühös kifakadásokat, lenéző megjegyzéseket és fölényes kijelentéseket a „névtelen c­ikekről“, illetőleg cikkeknek „név­­t­lenségbe rejtőző íróiról“. Mindez olyasféle modorban történik, mintha névtelen levelekről és a névtelen leve­lek valóban megvetésreméltó íróiról lenne szó. Csakhogy ez súlyos tévedés, amely bizonyos szempontból a sajtó szabadságát és az alkotmányos szelle­met érinti. Tudjuk, hogy ez legtöbb­­­­ször a vita hevében, elírásból történik. Magunkkal is megtörtént, hogy egy cikk szerintünk téves állításaival vi­tázva, ismeretlen szerzőről írtunk. Utólag meg kell állapítanunk, hogy ez sem volt helyes, bár az ismeretlen szóval való megjelölésben nincs az a bántó és s az az elvi tévedés sincs, amit újságcikkre vonatkozóan a névtelen szónak ujóbbi használata jelent. A magyar sajtóban nemcsak most, hanem mindenkor jelentek meg cik­kek névaláírás nékül. Ez mindenkor az illető lapnak a véleményét fejezte ki. Az újságíró, aki írta, nem azért nem írta oda a nevét, mintha nem akart volna azért a cikkért helytállni, hiszen ha írása jogellenes, a felelős­­ségrevonást úgysem kerülheti el vagy is, vagy akinek utasítására írta, vagy a felelős szerkesztő, aki a törvény sze­rint a lap közleményeiért felelős a fo­kozatos felelősségnél fogva. Hanem az újság azért adta ki névaláírás nélkül a cikket, mert külön is hangsúlyozni­ kí­vánta, hogy ez a lapnak, azaz a által képviselt iránynak felfogása és véleménye. Az alkotmányos élet egyik sajátsága, hogy az újságoknak van bizonyos sze­mélyiségük. Ez nyilatkozik meg azok­ban a cikkekben, amelyek véleményt mondanak valakiről vagy valamiről — névaláírás nélkül. Ezt semmiképpen sem lehet párhu­­zamba hozni, még kevésbbé azonosítani­­. névtelen levéllel. Annak hitványsága ♦­ud nyílik abban van, hogy kibújik a következmények alól s a benne foglal­takért senkit sem lehet felelősségre szonni. A sajtóban ez nem történhetik meg.­­A sajtótörvény gondoskodik róla, hogy a sajtó útján elkövetett bármi­lyen jogellenes cselekményt feltétle­nül meg lehessen torolni. Azért vala­kinek feltétlenül felelnie kell, itt tehát nincs rá lehetőség, hogy valaki büntet­lenül követhessen el akár személyek, a akár a törvények ellen megtorlásra méltó támadást. Éppen ezért semmiféle erkölcsi alap­ja nincs annak, hogy valaki egy lapnak névaláírás nélkül megjelent cikkével vitatkozva, a névtelen cikk­írót úgy kezelje, mint valami sötétben bujkáló frátert, aki nem mer írásáért a nevével helytállni. Ha a szélsőjobboldal, a parancsura­lom hívei teszik ezt, még érthetőbb talán, mert hiszen az ő elképzelésük az államról és a közszabadságokról olyan, amely voltaképpen a sajtósza­badságot egyáltalában nem ismeri. Ha egyelőre élnek is vele, ők alapelveik­ben és célkitűzéseikben a sajtószabad­ság elvével szemben állanak. Nem csoda hát, hogy annak egy fontos és lényeges részével, az úgynevezett sajtóbeli anonimitással is harcba száll­nak. (Újabban ugyan a vélemény- és gondolatszabadságot még az ő oldalu­kon is hangoztatják, de csak az ő nem­zeti szocialista munkaállamuk meg­valósulása után tudják elképzelni!) Annál furcsább, hogy mostanában liberális és demokratikus elvű újsá­gokban is gyakran szólnak fölényes megjegyzésekkel — a névtelen cikkek­ről. Ez azonban csak azt mutatja, hogy nincsenek teljesen tisztában a demo­kráciával s annak fontos kellékével: a vélemény- és sajtószabadsággal. Az anonimitás elve ugyanis kifeje­zetten alkotmánybiztosíték jellegű, aminek a magyar sajtótörténelemben múltja és hagyománya van s amelyet a szabad sajtótól nálunk soha sem vá­lasztottak el, sőt ellenkezőleg, mindig erősen odatartozónak érezték. Mint nagy történelmi példára, elég Deák Ferenc híres húsvéti cikkére utalni, amely annak idején köztudo- . másban névaláírás nélkül jelent meg.­­ De még sohasem jutott eszébe senki­nek, hogy ezért a magyar államférfim egyenesség, nyíltság, bátorság és fedd­hetetlenség példáját, Deák Ferencet holmi névtelen levélíróval hozza pár­huzamba, vagy számonkérje tőle az er­kölcsi helytállást s azt állítsa, hogy el akart bújni a névtelenségbe. A közéletben számtalanszor fordul­hat elő, hogy valaki hivatali állásánál vagy más okoknál fogva s­­­­óban név­vel nem jelentkezhetik, de mégis lelki­­ismereti kötelességének tartja, hogy bi­zonyos kérdésben a maga igazságának hangot adjon. Ha ilyenkor cikket ír s azt a lap, mint a saját véli ,­lényét ki­adja, ez nem bujkálás vagy helyb­em­­állás, mert hiszen a lapon ott van a főszerkesztő és a felelős szerkesztő, to­vábbá a felelős kiadó neve. Ezek pe­dig nemcsak jogi felelősséget vállal­nak azért, ami a lapban megjelenik, hanem természetesen erkölcsit is és természetesen politikait is, hiszen egy lap politikai irányáért és annak meg­nyilatkozásaiért szellemi vezetői a fe­lelősek. A felelős szerkesztő, ha valamely cikkben olyan foglaltatik, amiért bírói eljárás indul, kiadhatja a szerző nevét, de erre nem kötelezhető. Ebből követ­kezik, hogy ami lapjában megjelenik, azért a nyilvánosság előtt felelősséget vállal, tehát a névtelen cikkért is, amely éppen ezért nem is névtelen abban az értelemben, mint egy úgy­nevezett névtelen levél, mert hiszen a lap személyisége és a felelős szerkesztő a maga személyében szintén egyidejű­leg helytáll érte. A sajtót nem lehet megfosztani attól, hogy az anonimitás elvét gyakorlat­ban alkalmazza. De akár névaláírás nélkül, akár álnévvel jelenik meg a cikk, az újság soha sem tér ki a fele­lősségvállalás elől, akár ismert cikkíró, akár névtelen, egyszerű újságíró a cikk szerzője. Legfőképpen pedig nem az a fontos, hogy a cikk alatt vagy fö­lött van-e név vagy nincs, hanem az, hogy igazat ír-e s becsületes meggyő­ződése szerint írja-e... A gyakorlatban a névtelenség, amint azt már egyszer megállapítottuk, nem jelenti azt, hogy a közönség ne tudná, ki írta a cikket. A közírónak azonban sajtójogunk szerint tetszésére van bízva, hogy mely cikkeket lát jónak névvel jegyezni, melyiket álnévvel vagy betűjellel és melyiket teszi közzé névaláírás nélkül. Az újság bizonyos cikkek közzététe­lénél külön nyomatékkal akarja kimu­tatni, hogy ez a lap személyiségét fe­jezi ki. Ez természetesen nem jelenti azt, mintha az ugyanott névvel közzé­tett cikkekkel a lap nem azonosítaná magát, vagy azok nem fejeznék ki a lap irányának és a lap mögött álló tá­bornak felfogását. Mert hiszen akkor nem közölné, vagy kifejezetten olyan megjegyzést tenne­ melléje, amely sze­rint a cikkel vagy annak egyes részei­vel nem ért egyet. A kérdésben a leglényegesebb az, hogy a sajtóban a cikk lehet névvel vagy név nélkül, de mindig van ki­nyomozható természeti személy, aki a közzétett cikkért felelősséget vállal. Éppen ezért a magyar sajtó és annak képviselői mindig tisztelték az anoni­mitás elvét és azt soha sem tagadták meg. A legutóbbi sajtótörvényjavaslat­tervezet kapcsán is úgy az Országos Magyar Sajtókamara, mint az Orszá­gos Sajtótanács egyértelműen az ano­nimitás elvének s a fokozatos felelős­ségnek fenntartása mellett nyilatko­zott. Ennek egyik fő oka volt az, hogy a köztörvényi felelősség mellett a cikk­ben foglalt esetleges jogellenes cselek­mény megtorlatlan maradhat, míg a fokozatos felelősség mellett, akár név­vel ellátott, akár névtelen cikkről van szó, mindig ott áll egy természeti sze­mély, aki a felelősséget vállalja s akit meg lehet —­ vétkesség esetén — büntetni. Kerülni kell tehát és különösen mi, újságírók, kerüljük a „névtelen“ cik­kek ellen való hadakozást, mert akkor egy fontos alkotmányjogi elv, a sajtó­szabadság egyik lényeges kelléke ellen támadunk. Akár elírásból, akár meg­gondolatlanságból, akár szándékosan vétettünk vagy vétett valaki ez ellen, kerülje el ezt a tévedést a jövőben. Mert súlyos hiba volna, ha a közvéle­ményben azt a hitet ébresztenék föl, hogy a névtelenség a sajtóban nem al­kotmánybiztosíték, hanem olyan meg­vetendő valami,­­ mint a névtelen le­vélírás. Mert erre előbb-utóbb mi ma­gunk, újságírók és az egész magyar sajtó fizetne rá! Maradjunk csak amellett, hogy amit Deák Ferenc csinált, azt mi is nyugod­tan vállalhatjuk. Amit közel száz év törvényes rendszere és politikai hagyo­mányai szentesítettek, azt sértetlenül kell megőriznünk az utókornak, főkép­pen annak az időnek, amikor a sajtó a háborús kényszer által okozott korlá­tozások nélkül megint teljesen szaba­don terjesztheti a gondolatot és az igazságot. ■ I 1943 október 1. Péntek s &&vi Tmh s&t&sége* A tiixtitókrém az arcbár-pórvíak mélyreható tisztítására szolgál, használata megalapozza az eredménye« arcápolás». Az arcvíz üdíti is felilinkíti a bárt, az arcbár fonnyadtságát is fáradtságát eszményien előzi meg. Az aktivkrém eredeti összetételű különleges bőrtápláló, természetes módon töké­­letesre egészíti ki a hiányzó vagy elégtelen bőrmirigytáplál­­kozást, megszünteti a ráncképződést. A nappalikrém finom, pompás illatú és tartós bársonyos fényt ad ez arcbőrnek. KAIODIRMA VOZMETIia ^71^- dlT*va­saéjagé^ileji M­AGYAR KÉSZÍTMÉNYE* A bulgár újságírás kialakulása Djakovics Sándor, a Zora szerkesztője és a Szófiai Ujságíró Egyesület alelnöke érdekes tanulmányt irt a bulgár újság­írásról. Az első bulgár lap 1844-ben jelent meg. A bulgár újságírás egyidős a nem­zeti újjáéledés mozgalmával. A bulgár újságírók sorában ott találjuk a legkivá­lóbb népvezéreket és nemzetpedagóguso­kat Ujságíró volt az 1878-ban felszaba­dult Bulgária első miniszterelnöke, Bura­nov Tódor s a neves politikus Cankov Drágán is. A huszadik század elejéig a tőke hiánya miatt nagyobb újságvállala­­tok nem tudtak kialakulni. 1844-től Kéhárn­y pengőjét söesjegyárak: negyediO j* mi 20?Msz 40.

Next