Nemzeti Ujság, 1943. október (25. évfolyam, 222-247. szám)
1943-10-01 / 222. szám
A névtelen citekeTc ! nemzeti újság irta: TÓTH C/ISZCÓL ................ Újabban a legkülönbözőbb pártállású lapokban lehet olvasni dühös kifakadásokat, lenéző megjegyzéseket és fölényes kijelentéseket a „névtelen cikekről“, illetőleg cikkeknek „névtlenségbe rejtőző íróiról“. Mindez olyasféle modorban történik, mintha névtelen levelekről és a névtelen levelek valóban megvetésreméltó íróiról lenne szó. Csakhogy ez súlyos tévedés, amely bizonyos szempontból a sajtó szabadságát és az alkotmányos szellemet érinti. Tudjuk, hogy ez legtöbbször a vita hevében, elírásból történik. Magunkkal is megtörtént, hogy egy cikk szerintünk téves állításaival vitázva, ismeretlen szerzőről írtunk. Utólag meg kell állapítanunk, hogy ez sem volt helyes, bár az ismeretlen szóval való megjelölésben nincs az a bántó és s az az elvi tévedés sincs, amit újságcikkre vonatkozóan a névtelen szónak ujóbbi használata jelent. A magyar sajtóban nemcsak most, hanem mindenkor jelentek meg cikkek névaláírás nékül. Ez mindenkor az illető lapnak a véleményét fejezte ki. Az újságíró, aki írta, nem azért nem írta oda a nevét, mintha nem akart volna azért a cikkért helytállni, hiszen ha írása jogellenes, a felelősségrevonást úgysem kerülheti el vagy is, vagy akinek utasítására írta, vagy a felelős szerkesztő, aki a törvény szerint a lap közleményeiért felelős a fokozatos felelősségnél fogva. Hanem az újság azért adta ki névaláírás nélkül a cikket, mert külön is hangsúlyozni kívánta, hogy ez a lapnak, azaz a által képviselt iránynak felfogása és véleménye. Az alkotmányos élet egyik sajátsága, hogy az újságoknak van bizonyos személyiségük. Ez nyilatkozik meg azokban a cikkekben, amelyek véleményt mondanak valakiről vagy valamiről — névaláírás nélkül. Ezt semmiképpen sem lehet párhuzamba hozni, még kevésbbé azonosítani. névtelen levéllel. Annak hitványsága ♦ud nyílik abban van, hogy kibújik a következmények alól s a benne foglaltakért senkit sem lehet felelősségre szonni. A sajtóban ez nem történhetik meg.A sajtótörvény gondoskodik róla, hogy a sajtó útján elkövetett bármilyen jogellenes cselekményt feltétlenül meg lehessen torolni. Azért valakinek feltétlenül felelnie kell, itt tehát nincs rá lehetőség, hogy valaki büntetlenül követhessen el akár személyek, a akár a törvények ellen megtorlásra méltó támadást. Éppen ezért semmiféle erkölcsi alapja nincs annak, hogy valaki egy lapnak névaláírás nélkül megjelent cikkével vitatkozva, a névtelen cikkírót úgy kezelje, mint valami sötétben bujkáló frátert, aki nem mer írásáért a nevével helytállni. Ha a szélsőjobboldal, a parancsuralom hívei teszik ezt, még érthetőbb talán, mert hiszen az ő elképzelésük az államról és a közszabadságokról olyan, amely voltaképpen a sajtószabadságot egyáltalában nem ismeri. Ha egyelőre élnek is vele, ők alapelveikben és célkitűzéseikben a sajtószabadság elvével szemben állanak. Nem csoda hát, hogy annak egy fontos és lényeges részével, az úgynevezett sajtóbeli anonimitással is harcba szállnak. (Újabban ugyan a vélemény- és gondolatszabadságot még az ő oldalukon is hangoztatják, de csak az ő nemzeti szocialista munkaállamuk megvalósulása után tudják elképzelni!) Annál furcsább, hogy mostanában liberális és demokratikus elvű újságokban is gyakran szólnak fölényes megjegyzésekkel — a névtelen cikkekről. Ez azonban csak azt mutatja, hogy nincsenek teljesen tisztában a demokráciával s annak fontos kellékével: a vélemény- és sajtószabadsággal. Az anonimitás elve ugyanis kifejezetten alkotmánybiztosíték jellegű, aminek a magyar sajtótörténelemben múltja és hagyománya van s amelyet a szabad sajtótól nálunk soha sem választottak el, sőt ellenkezőleg, mindig erősen odatartozónak érezték. Mint nagy történelmi példára, elég Deák Ferenc híres húsvéti cikkére utalni, amely annak idején köztudo- . másban névaláírás nélkül jelent meg. De még sohasem jutott eszébe senkinek, hogy ezért a magyar államférfim egyenesség, nyíltság, bátorság és feddhetetlenség példáját, Deák Ferencet holmi névtelen levélíróval hozza párhuzamba, vagy számonkérje tőle az erkölcsi helytállást s azt állítsa, hogy el akart bújni a névtelenségbe. A közéletben számtalanszor fordulhat elő, hogy valaki hivatali állásánál vagy más okoknál fogva sóban névvel nem jelentkezhetik, de mégis lelkiismereti kötelességének tartja, hogy bizonyos kérdésben a maga igazságának hangot adjon. Ha ilyenkor cikket ír s azt a lap, mint a saját véli ,lényét kiadja, ez nem bujkálás vagy helybemállás, mert hiszen a lapon ott van a főszerkesztő és a felelős szerkesztő, továbbá a felelős kiadó neve. Ezek pedig nemcsak jogi felelősséget vállalnak azért, ami a lapban megjelenik, hanem természetesen erkölcsit is és természetesen politikait is, hiszen egy lap politikai irányáért és annak megnyilatkozásaiért szellemi vezetői a felelősek. A felelős szerkesztő, ha valamely cikkben olyan foglaltatik, amiért bírói eljárás indul, kiadhatja a szerző nevét, de erre nem kötelezhető. Ebből következik, hogy ami lapjában megjelenik, azért a nyilvánosság előtt felelősséget vállal, tehát a névtelen cikkért is, amely éppen ezért nem is névtelen abban az értelemben, mint egy úgynevezett névtelen levél, mert hiszen a lap személyisége és a felelős szerkesztő a maga személyében szintén egyidejűleg helytáll érte. A sajtót nem lehet megfosztani attól, hogy az anonimitás elvét gyakorlatban alkalmazza. De akár névaláírás nélkül, akár álnévvel jelenik meg a cikk, az újság soha sem tér ki a felelősségvállalás elől, akár ismert cikkíró, akár névtelen, egyszerű újságíró a cikk szerzője. Legfőképpen pedig nem az a fontos, hogy a cikk alatt vagy fölött van-e név vagy nincs, hanem az, hogy igazat ír-e s becsületes meggyőződése szerint írja-e... A gyakorlatban a névtelenség, amint azt már egyszer megállapítottuk, nem jelenti azt, hogy a közönség ne tudná, ki írta a cikket. A közírónak azonban sajtójogunk szerint tetszésére van bízva, hogy mely cikkeket lát jónak névvel jegyezni, melyiket álnévvel vagy betűjellel és melyiket teszi közzé névaláírás nélkül. Az újság bizonyos cikkek közzétételénél külön nyomatékkal akarja kimutatni, hogy ez a lap személyiségét fejezi ki. Ez természetesen nem jelenti azt, mintha az ugyanott névvel közzétett cikkekkel a lap nem azonosítaná magát, vagy azok nem fejeznék ki a lap irányának és a lap mögött álló tábornak felfogását. Mert hiszen akkor nem közölné, vagy kifejezetten olyan megjegyzést tenne melléje, amely szerint a cikkel vagy annak egyes részeivel nem ért egyet. A kérdésben a leglényegesebb az, hogy a sajtóban a cikk lehet névvel vagy név nélkül, de mindig van kinyomozható természeti személy, aki a közzétett cikkért felelősséget vállal. Éppen ezért a magyar sajtó és annak képviselői mindig tisztelték az anonimitás elvét és azt soha sem tagadták meg. A legutóbbi sajtótörvényjavaslattervezet kapcsán is úgy az Országos Magyar Sajtókamara, mint az Országos Sajtótanács egyértelműen az anonimitás elvének s a fokozatos felelősségnek fenntartása mellett nyilatkozott. Ennek egyik fő oka volt az, hogy a köztörvényi felelősség mellett a cikkben foglalt esetleges jogellenes cselekmény megtorlatlan maradhat, míg a fokozatos felelősség mellett, akár névvel ellátott, akár névtelen cikkről van szó, mindig ott áll egy természeti személy, aki a felelősséget vállalja s akit meg lehet — vétkesség esetén — büntetni. Kerülni kell tehát és különösen mi, újságírók, kerüljük a „névtelen“ cikkek ellen való hadakozást, mert akkor egy fontos alkotmányjogi elv, a sajtószabadság egyik lényeges kelléke ellen támadunk. Akár elírásból, akár meggondolatlanságból, akár szándékosan vétettünk vagy vétett valaki ez ellen, kerülje el ezt a tévedést a jövőben. Mert súlyos hiba volna, ha a közvéleményben azt a hitet ébresztenék föl, hogy a névtelenség a sajtóban nem alkotmánybiztosíték, hanem olyan megvetendő valami, mint a névtelen levélírás. Mert erre előbb-utóbb mi magunk, újságírók és az egész magyar sajtó fizetne rá! Maradjunk csak amellett, hogy amit Deák Ferenc csinált, azt mi is nyugodtan vállalhatjuk. Amit közel száz év törvényes rendszere és politikai hagyományai szentesítettek, azt sértetlenül kell megőriznünk az utókornak, főképpen annak az időnek, amikor a sajtó a háborús kényszer által okozott korlátozások nélkül megint teljesen szabadon terjesztheti a gondolatot és az igazságot. ■ I 1943 október 1. Péntek s &&vi Tmh s&t&sége* A tiixtitókrém az arcbár-pórvíak mélyreható tisztítására szolgál, használata megalapozza az eredménye« arcápolás». Az arcvíz üdíti is felilinkíti a bárt, az arcbár fonnyadtságát is fáradtságát eszményien előzi meg. Az aktivkrém eredeti összetételű különleges bőrtápláló, természetes módon tökéletesre egészíti ki a hiányzó vagy elégtelen bőrmirigytáplálkozást, megszünteti a ráncképződést. A nappalikrém finom, pompás illatú és tartós bársonyos fényt ad ez arcbőrnek. KAIODIRMA VOZMETIia ^71^- dlT*vasaéjagé^ileji MAGYAR KÉSZÍTMÉNYE* A bulgár újságírás kialakulása Djakovics Sándor, a Zora szerkesztője és a Szófiai Ujságíró Egyesület alelnöke érdekes tanulmányt irt a bulgár újságírásról. Az első bulgár lap 1844-ben jelent meg. A bulgár újságírás egyidős a nemzeti újjáéledés mozgalmával. A bulgár újságírók sorában ott találjuk a legkiválóbb népvezéreket és nemzetpedagógusokat Ujságíró volt az 1878-ban felszabadult Bulgária első miniszterelnöke, Buranov Tódor s a neves politikus Cankov Drágán is. A huszadik század elejéig a tőke hiánya miatt nagyobb újságvállalatok nem tudtak kialakulni. 1844-től Kéhárny pengőjét söesjegyárak: negyediO j* mi 20?Msz 40.