Nemzeti, 2014. szeptember - 2015. június (2. évfolyam, 1-9. szám)

2014-09-01 / 1. szám

Életkot A színházi előadások erőteljesen hatnak ránk, nézőkre, észlelésünk megújul, és egész másképp kezdünk érteni mindent - ez a legelső feltétele annak, hogy kilépjünk a rabszolgaságból, másképp érteni, még mielőtt másképpen látnánk, és máshogyan cselekednénk. De minden a nyelvvel kezdődik... Minden, ami a nyelvet érinti, a legmé­lyebb rétegekig hatol. A könyvek, a színház arra szolgálnak, hogy felébresszenek és örömmel töltsenek el minket. Egy érzékelésbeli forradalomra várunk. Egy ébredésre. Hogy kilépjünk az álmatag­ságból, a hipnózisból és a világból, amit nekünk előre gyártottak. Nekünk, numerotikus európaiaknak, Amnézia-európaiaknak, kik bezáródunk, összetöpö­rödünk szomorú kis gazdasági határaink közé, kik elfeledjük, hogy Európa nem csupán a pá­rizsi jakobinus klubban, a tübingeni Athenaeumban és a londoni Tőzsdén jött létre, nemcsak Athénban és Berlinben, de Keletet is befogadva, Ázsia és Afrika felé fordulva, meghallva a Cézárea, Alexandria, Szfax, Damaszkusz, Hippó, Jeruzsálem felől jövő hangokat is... ám mi egyre csak felejtünk... A színház egyike azon ritka helyeknek, ahol kikísérletezhetjük azt, ami mindenütt tiltva van nekünk - és ami rendkívüli derűre ad okot: a kilépést az emberből. „Emberentúlra menni.” Az emberi képmást felmutató színész áldozatán át egy pillanat töredékére az ember már nem lesz számunkra kötelező. Az újjászületéstől részegen, a jelentések minden irányba kinyílnak, és szabadon, szabad alakzatokban röpdösnek az univerzum négy sarka közt kifeszített kötélzeten, íme a tüzes, átjárt, játékos, természetfeletti, fényszülött testek, felszabadult szerelemmel egy­szerre csak a csillagmozgáshoz kapcsolódnak, és abban örvénylenek a forrás felé. A nyelv, amit a színész valódi testeként hordoz és ad át nekünk, úgy terül el előttünk, akár egy elbeszélt tájkép. A nyelv egy folyam, a beszéd pedig egy hullám, amely kicsap belőle. A színész a színpadon újra rálel a nyelv megszületésének energiájára, az első szavak kimondásának döbbe­netére. A nyelv a színész által a földre szegeződik és testet ölt a térben, hogy itt mindannyiunk előtt végre felvegye valódi kiterjedését. A színésznek úgy kell cselekednie, hogy a színpadon új­raéledjen egy forrás. A színpad az emberi arc folyamatos újrafelfedezésének vidám helyszíne. Egy életkot. A jó hír, amit a fordított ember, a felforgató ember, vagyis a színész bejelent nekünk, a színház jó híre, amit az egyensúlyvesztés e szerelmese, a lélekakrobata, a tökéletes elmúlás e művésze világgá kürtöl, íme ez: „Menjetek és hirdessétek mindenütt, hogy az ember még mindig nem lett rabul ejtve! Valére Novarina drámaíró, rendező, esszéista » W'-'

Next