Nemzeti, 2016. szeptember - 2017. június (4. évfolyam, 1-9. szám)
2017-01-01 / 5. szám
42 • IV. évfolyam 5. szám • 2016/2017-es évad • NEMZETI KOTURNUSBAN SZÜLETETT Jászai Mari (nem) hétköznapi szerepei „Mikor Jászai Mari, akinek arcát sűrű fekete fátyol takarta, két cselédjével elhelyezte a fán a koszorút, és egy nagy kosár szép virágot szórt a gyepre, el akart menni, három rendőr rohant hozzá, akiknek vezetője Jászaihoz így szólt: - Ki tette oda fel a koszorút? - Én! - volt a művésznő rövid felelete, aki be akart szállani a rá várakozó fiákerbe. A rendőr azonban útját állotta: - Kicsoda kegyed, Nagysám? A fiákeres erre felháborodva oda szólt: - Szégyellhetné magát, hogy fővárosi rendőr, és nem ösmeri Nagyságát! Jászai a kocsist hallgatásra intette, és azután megmondotta a nevét és a lakását, amit a rendőr nagy buzgósággal irt bejegyzőkönyvébe.” (Budapesti Hírlap, 1895. május 22.) Történt mindez 1895. május 20-án, a Vérmezőn. Ezen a napon egy kis csoport - a rendőrhatóság szigorú ellenőrzése mellett - Martinovics Ignác és társai kivégzésének századik évfordulójára emlékezett. Hiába keressük ezt a jellemző epizódot a Jászai Mariról szóló művekben. Amikor nemrégiben a színésznő halálának kilencvenedik évfordulójára emlékeztek, inkább viharos szerelmi életét tárgyalták bennfentesen. Egyetlen hozzáértő sem akadt azonban, aki megjegyezte volna, hogy azért vágyott kiéhezetten a színésznő egész életében szeretetre, biztonságra, mert a gyermekkori abúzus - melyről őszintén vallott emlékiratában - nem múlt el nyomtalanul. Ezért nem tudott megbízni senkiben, bár legszívesebben mindenkinek kitárta volna szívét. Talán a színjátszás, az emberábrázolás - ha csak néhány órára is - megnyugvást adott Jászai tépett lelkének, s a szegénységben, nélkülözésben edződött művész úgy érezhette, hogy életútja összekapcsolódott az ábrázolt alakok sorsával. Nyomorúságos életét fenséges színpadi léte ellensúlyozta. Tragikus élethelyzeteit a világirodalom szomorújátékainak nagyjeleneteiben oldotta fel. A színésznő egyéniségét, ma úgy mondanánk, a Jászai-jelenséget Hevesi Sándor rendező, a Nemzeti Színház egykori igazgatója aforisztikus finomsággal írta le: „Az érem egyik oldalán ez állott: Mari bácsi, a másikon ez: Mária. A Jászaiban lakozó trivialitásnak és fenségnek, földiességnek és pátosznak, prózának és költészetnek, tehát az ő alapvető ellenmondásának megtestesülése ez a kettős név, élet és művészet egységének és ellentétének a paradoxonja, úgyhogy a kettő csak együtt és egyszerre igaz, külön-külön olyanok, mintha egy éremnek csak egyik oldalán volna meg a fölírása.” (Nyugat, 1935). A fiatalabb nemzedék tagjai nem rokonszenveztek Jászaival, elutasították színpadon kívüli életét. Hevesi András - Hevesi Sándor nevelt fia - 1931-ben a Nyugat hasábjain ironizálni sem volt rest: „Baráti köre társadalmilag nem volt egységes, de valamennyien entuziaszták (lelkes bámuló, rajongó - G. T.) voltak. Jászai legotthonosabban feminista, eszperantista, antialkoholista apostolok között érezte magát; nem tudom, voltak-e kapcsolatai a szabadkőművesekkel, de lehettek volna. Jászai Mari tragikának született, ami annyit jelent, hogy nem született társaságbeli hölgynek, és egyetlen lehetséges kapcsolata a társadalommal az összeesküvés, a titkos szertartás és az extázis.” Hevesi András zabolátlan soraihoz hozzá kell tennünk valamit: Jászai azért lázadt, mert nem találta helyét sem a kiegyezés előtt, sem az Osztrák-Magyar Monarchiában. Politikai nézeteit jól jellemzi az a mondat, melyet 1906. július 9-én, Gárdonyi Géza A fekete nap című drámájának sikertelen premierje után jegyzett fel naplójába: „ahol az osztrákra csak ugatni is lehet, azt én el nem mulaszthatom . Ez a határozott állásfoglalás, mely arra utal, hogy a független Magyarország eszméjét mindennél fontosabbnak tartotta, érthetőbbé Jászi vált Az ember tragédiája első előadásának (1883) Évája a Nemzeti Színházban. forrás: OSZK Digitális Képarchívum