Nemzeti, 2016. szeptember - 2017. június (4. évfolyam, 1-9. szám)

2017-01-01 / 5. szám

42 • IV. évfolyam 5. szám • 2016/2017-es évad • NEMZETI KOTURNUSBAN SZÜLETETT Jászai Mari (nem) hétköznapi szerepei „Mikor Jászai Mari, akinek arcát sűrű fekete fátyol takarta, két cseléd­jével elhelyezte a fán a koszorút, és egy nagy kosár szép virágot szórt a gyepre, el akart menni, három rendőr rohant hozzá, akiknek vezetője Jászaihoz így szólt: - Ki tette oda fel a koszorút? - Én! - volt a művész­nő rövid felelete, aki be akart szállani a rá várakozó fiákerbe. A rendőr azonban útját állotta: - Kicsoda kegyed, Nagysám? A fiákeres erre felháborodva oda szólt: - Szégyellhetné magát, hogy fővárosi rendőr, és nem ösmeri Nagyságát! Jászai a kocsist hallgatásra intette, és azután megmondotta a nevét és a lakását, amit a rendőr nagy buzgósággal irt bejegyzőkönyvébe.” (Budapesti Hírlap, 1895. május 22.) Történt mindez 1895. május 20-án, a Vérmezőn. Ezen a napon egy kis csoport - a rendőrhatóság szigorú ellenőrzése mellett - Martinovics Ignác és társai kivégzésének századik évfordulójára emlékezett. Hiába keressük ezt a jellemző epizódot a Jászai Mariról szóló művekben. Amikor nemrégiben a színésznő halálának kilencvenedik évfordu­lójára emlékeztek, inkább viharos szerelmi életét tárgyalták bennfen­tesen. Egyetlen hozzáértő sem akadt azonban, aki megjegyezte volna, hogy azért vágyott kiéhezetten a színésznő egész életében szeretetre, biztonságra, mert a gyermekkori abúzus - melyről őszintén vallott emlékiratában - nem múlt el nyomtalanul. Ezért nem tudott megbízni senkiben, bár legszívesebben mindenkinek kitárta volna szívét. Talán a színjátszás, az emberábrázolás - ha csak néhány órára is - megnyugvást adott Jászai tépett lelkének, s a szegénységben, nél­külözésben edződött művész úgy érezhette, hogy életútja összekap­csolódott az ábrázolt alakok sorsával. Nyomorúságos életét fenséges színpadi léte ellensúlyozta. Tragikus élethelyzeteit a világirodalom szomorújátékainak nagyjeleneteiben oldotta fel. A színésznő egyéni­ségét, ma úgy mondanánk, a Jászai-jelenséget Hevesi Sándor rendező, a Nemzeti Színház egykori igazgatója aforisztikus finomsággal írta le: „Az érem egyik oldalán ez állott: Mari bácsi, a másikon ez: Mária.­­ A Jászaiban lakozó trivialitásnak és fenségnek, földiességnek és pátosz­nak, prózának és költészetnek, tehát az ő alapvető ellenmondásának megtestesülése ez a kettős név, élet és művészet egységének és ellen­tétének a paradoxonja, úgy­hogy a kettő csak együtt és egyszerre igaz, külön-külön olyanok, mintha egy éremnek csak egyik oldalán volna meg a fölírása.” (Nyugat, 1935). A fiatalabb nemzedék tagjai nem rokonszenveztek Jászaival, eluta­sították színpadon kívüli életét. Hevesi András - Hevesi Sándor ne­velt fia - 1931-ben a Nyugat hasábjain ironizálni sem volt rest: „Baráti köre társadalmilag nem volt egységes, de valamennyien entuziaszták (lelkes bámuló, rajongó - G. T.) voltak. Jászai legotthonosabban feminis­ta, eszperantista, antialkoholista apostolok között érezte magát; nem tudom, voltak-e kapcsolatai a szabadkőművesekkel, de lehettek volna. Jászai Mari tragikának született, ami annyit jelent, hogy nem született társaságbeli hölgynek, és egyetlen lehetséges kapcsolata a társadalom­mal az összeesküvés, a titkos szertartás és az extázis.” Hevesi András zabolátlan soraihoz hozzá kell tennünk valamit: Jászai azért lázadt, mert nem találta helyét sem a kiegyezés előtt, sem az Osztrák-Magyar Monarchiában. Politikai nézeteit jól jellemzi az a mondat, melyet 1906. július 9-én, Gárdonyi Géza A fekete nap című drámájának sikertelen premierje után jegyzett fel naplójába: „ahol az osztrákra csak ugatni is lehet, azt én el nem mulaszthatom . Ez a határozott állásfoglalás, mely arra utal, hogy a független Ma­gyarország eszméjét mindennél fontosabbnak tartotta, érthetőbbé Jászi vált Az ember tragédiája első előadásának (1883) Évája a Nemzeti Színházban.­­ forrás: OSZK Digitális Képarchívum

Next