Nemzetközi Szemle, 1957 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1957-12-01 / 12. szám
című regénye, mint Weinert fasizmus elleni költeményei, mint a Spanyolországgal kapcsolatos irodalom stb. említésre sem méltóak29. Ezeket mint „publicisztikát” esztétikailag, sőt mint „vulgáris antifasizmust” politikailag is mindenestől diffamálja303. Mint látjuk, Lukács haladás-koncepciója az eszmeileg haladó vonalnak nem ad helyet a német irodalom fejlődésében. A burzsoázia és a proletariátus közti osztályharcnak, a reakció és haladás közti harc döntő mozzanatának irodalmi tükröződését kiküszöböli, Lukács látszatmarxista haladás-reakció koncepciója, mely igen nagy jelentőségre tett szert egész irodalomtörténeti munkássága számára, a politikai és irodalmi kérdések megítélésénél a legnagyobb mértékben egy „osztálynélküli” álláspont elemeit tartalmazza. Előadásában Lukács György a haladás és reakció harcának problémáját a mai irodalom és művészet viszonylatában veti fel. Mint véleménye szerinti döntő körülményt megállapítja: „Nem kétséges, ezen a területen realizmus és antirealizmus állanak egymással szemben”. Itt is mindenekelőtt az látszik, hogy ismét egy részletkérdést tett a haladás és a reakció ismérvévé — a művészi módszerek kérdését. Kétségtelen, hogy a realizmus kiválóan haladó jelenség az irodalomban. De különféle realizmus van — kritikai, azaz polgári realizmus és szocialista realizmus. A kettő között a szociális tartalom, az általuk képviselt társadalmi haladás foka tekintetében minőségi különbségek vannak, tehát nem lehet a kettőt egyszerűen összefoglalni a haladás fogalma alatt — ennek az alapvető különbségnek elmosása nélkül. De napjaink polgári-kritikai realizmusa mint realizmus is korlátozott — anélkül, hogy ezáltal megszűnne haladó lenni. Osztályhelyzete következtében egyetlen polgári művész sem képes például valósághű realista regényt alkotni a forradalmi proletariátus életéről és harcairól. A történelem leghaladóbb jelensége hozzáférhetetlen számára, ebben a viszonylatban képtelen realista alkotásra. A szocialista realista, a munkásosztály irodalmi képviselője számára ez a lehetőség potenciálisan adva van, s a szocialista művészek közül még a kevésbé tehetséges is még mindig hívebben tudja ábrázolni valóságunknak ezt a legnagyszerűbb jelenségét, mint a polgári irodalom valamelyik nagysága.Ennek megállapítása semmiképpen sem jelenti azt, hogy a művészi középszerűség érdekében beszélünk. De a művészi gyengeség és középszerűség nem győzhető le azáltal, hogy egyszerűen polgári mintaképekhez igazodunk.) Tehát az, hogy nem általánosságban realizmusról, mint haladó jelenségről beszélünk, hanem itt is megadjuk az osztálykérdésnek az őt megillető elsőbbséget, egyszersmind azt is jelenti, hogy „több realizmusért” — tágabb körű és mélyebb realizmusért — szállunk síkra. Hát maga a polgári realizmus? Ennek haladó szerepe nincs ugyancsak összefüggésben az alapvető ellentmondással? A polgársági vilá g 9 V. ö. Ugyanott, 147. és a következő oldalak. 30 V. ö. Georg Lukács. „Schicksalswende.” 248. old. 31 Lukács György. „A haladás és reakció harca.,23. old. 33 .