Nemzetközi Szemle, 1974 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1974-10-01 / 10. szám
szocialista országokban járt nyugati turistát „interjúvolnak” meg. A SZER és az SZR rádiólehallgató központokban éjjel-nappal folyik az éter hangjainak lehallgatása, a szocialista országok rádióállomásainak, a rádiótelefonon folytatott magán- és hivatalos jellegű beszélgetéseknek szalagra rögzítése. Mint Andrzej Czechowicz elmondta, a „tudósítók” jelentéseit — titkosságuktól függően — négy fokozatba rendszerezik. A legalacsonyabb fokozatúak a nem-titkos anyagok. A következő fokozat már zárt híranyag. Az újságírók csak részben és kizárólag a nemzeti szerkesztőség helyiségeiben használhatják fel. A második titkossági fokozatba tartozó anyagokhoz a SZER újságírói már nem juthatnak. A legmagasabb az első fokozat — e szigorúan titkos anyagokat már sehol sem köztik. Az eredetit az illetékes nemzeti osztály vezetője őrzi. Egy másolatot megmutatnak a propagandaszolgálat nemzeti részlege igazgatójának, majd visszakérik tőle. A másik példányt az a részleg kapja, mely kizárólag felderítési célokkal vizsgálja az anyagok tartalmát... Senki előtt sem titok az a tény, hogy a SZER és az SZR a CIA fiókintézetei. Mi csak a tények illusztrálásaként hoztunk fel néhány konkrét adatot. Végül igyekszünk levonni az általános következtetéseket. Ideje lenne véget vetni ennek Alekszandr Zsolkner, a szovjet rádió és televízió bonni tudósítója 1971 júliusában elhatározta, hogy felkeresi a „Szabadság Rádió” és a „Szabad Európa Rádió" müncheni központját, hogy választ kapjon a szovjet közvéleményt érdeklő kérdésekre. A tudósító elmondta, hogy nem könnyű behatolni a „Szabadság Rádióhoz”. Habár a szerkesztőség Münchenben tevékenykedik, telefonoskisasszonyaik kizárólag angolul hajlandók megszólalni, s igencsak lakonikus rövidséggel. A rádióadó egyetlen munkatársát sem kapcsolják, minden vonal belső, és a telefonközpont semmilyen tájékoztatást nem ad a munkatársak házi telefonszámairól. Zsolknernek végül is sikerült találkoznia a rádióállomás képviselőjével, bizonyos Redlich úrral. A tudósító egyik kérdése a „Szabadság Rádió” munkatársaira vonatkozott: egyes értesülések szerint ugyanis vannak közöttük olyanok, akik a háború alatt együttműködtek az ellenséggel, sőt részt vettek a náci hadseregnek a Szovjetunió területén elkövetett bűncselekményeiben. Redlich úr határozottan tagadta, hogy ilyen munkatársai lennének. A valóságban nagyon jól ismerjük a SZER és az SZR ilyen munkatársait. A „Szabadság Rádió” káderosztályának vezetője, Konsztantyin Kromiadi például volt fehérgárdista ezredes, a háború alatt a szovjet hadifogolytáborok egyik csoportjának biztosa, az ideiglenesen megszállt szovjet területeken egy kivégző- és büntetőosztag parancsnoka, a háború végén az áruló Vlaszov tábornok irodájának vezetője. Vlagyimir Zsabinszkij a szovjet hadseregből szökött meg, Szergej Hamburgcev, a kutatórészleg vezetője 1942-ben önkéntesen lépett be a hitlerista hadsereg „Orosz Védelmi Hadtestébe”, és büntetőosztag tagja volt. Levon Mkrtcsján, az örmény szerkesztőség vezetője a hitlerista felderítőszolgálatnál dolgozott, majd részt vett a franciaországi megtorló intézkedésekben és kivégzésekben. Nyikolaj Gradobojev most katonai kommentátor, a háború alatt együttműködött a Gestapóval és így tovább. Hivatalos adatok szerint 1972-ben a „Szabad Európa Rádió” állománya 1628 emberből, a „Szabadság Rádió” állománya pedig 967 emberből, azaz összesen 2595 emberből állt. Valótlan lenne azt állítani, hogy mindanynyian kapcsolatban álltak a nácikkal, és bűncselekményeket követtek el a háború alatt. Adataink szerint a SZER és az SZR jó néhány munkatársa — gondolok itt inkább az újakra, akik nemrég szöktek meg hazájukból — nem háborús bűnös, hanem egyszerűen köztörvényes bűnöző. De terhelje ez azok lelkiismeretét, akik a SZER és az SZR káderpolitikájáért felelősek. Ugyanakkor a