Nemzetnevelés, 1939 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1939-01-01 / 1. szám
1939 jan. 1 NEMZETNEVELÉS 3 hete szeretettel, példával, egyesületi és társadalmi életbe való bevonással. Keserű tapasztalatok után és alapján állítom, ez ma mind a tanítóra hárul. Bizonyos, hogy megőröli szervezetünket a folytonos, pihenést nem tűrő munka, de félig-meddig a mi vártánk kötelessége. Az anya inkább filiszternek nevel, viszont az apa munkakötelessége miatt ránk vár a tervszerű egész emberré alakítás, azért kell nemcsak tanítanunk, hanem az oktatásban primus inter pares-ként, az egész tananyagon keresztül nevelnünk. Élő valósággá gyújtani lelkünk tüzében a könyvek holt betűit és helyesen irányítva rávetíteni annak teljes fényét a fejlődő gyermeki szellemre, amely várja a fejlődést, kívánja a tökéletesedést. Alapjában véve nagyon jó és jellemgazdag a mi drága magyar népünk. Vallásos, erkölcsös, becsületes. Egyeneslelkű, szókimondó, nyíltszívű. Szereti az igaz beszédet és adott szavát is megtartja. Bár önálló és rátarti, mégis tekintélytisztelő és engedelmes. Tisztességes, jószívű. Erős benne a faji öntudat és faj szeretet. Szabadságszerető. Nagyon is hűséges. Munkaszerető, takarékos. Egy ideig türelmes, de könnyen nekihevül. Küzdelmében elszántan virtuskodó. Verekedő, kitartó jó harcos, mozgékony, nem számító , higgadt föllépésű, óvatos, körültekintő, inkább ösztönös. Ügyes, könnyen tanul, gondolkodásában leleményes, cselekedeteiben furfangos, jogászkodó. Sokszor elfogult, de azért elismeri a magasabb szellemi képességet és elég hamar hajlik a szép szóra. Jó kezdeményező, új dolgoknak mégis hamar bedől. És sorolhatnám tovább. De ezeket is csak azért hoztam fel, hogy igazoljam magam, milyen alap és mennyi készség van a magyar fajta alaptermészetében. Csupán hozzáértő, finom kézzel bele kell nyúlnunk lelki gépezetébe s azt megindítva, lelki erőit felszabadítva, a helyes irányba kell terelnünk. Ide kell aztán a nevelési érzék és pedagógiai művészet ! És ebben példaképünk a mindenség legigazibb tanítója , Jézus Krisztus, akit bármiben is követünk, mindig a mai élettel tartunk. Az ő útmutatásában egyformán nevel felekezet és állam, város, falu és tanya, mert beirányítva a nevelést az egy valódi emberi cél felé, összhangba tudjuk kapcsolni a gyermek és felnőtt szívét-lelkét családdal, nemzettel és Istennel. Ez aztán nem mesterségesen érlelt, ferde és hazug szellem, hanem olyan, amiben a világ egyedüli igaz Istenét imádva a magyar is tudja élni népi közösségében a maga sajátos nemzeti életét, lelkét egy egységes, nemzettudatos közszellemre hangolván. Időszerű gondolatokról óhajtottam írni, de van-e vége-hossza ennek? Különben is a nevelésben örökre csak egy lehet a cél: az istenes ember kitermelése. És ha mindenáron külön is kifejezésre akarjuk juttatni : a vallásos, államtudatos, egyéni életre képes, szociálisan gondolkodó, szellem- és élettisztelő ember kialakítása. Meg aztán bármennyit is írunk és bárhogyan is foglaljuk azt össze, a magyar életben, a magyarrá nevelésben egyetlen egy állandó és időszerű gondolat és cél van s kell lenni: Istennel hazáért! ! ! Család és iskola. Irta : Dr. Vőöné Pécs Mária. Könyvek, cikkek, szülői értekezletek egész sorozata, hazai és külföldi irodalom foglalkozott már ezzel a kérdéssel. Lehet-e valami újat, eredetit írni róla? Hiszen a család s az iskola összefonódó munkája a nevelésben , nyilvánvaló. Céljuk egy. A gyermek a családhoz tartozik , nevelése a család joga és kötelessége. Az iskola pedig a szülők segítségére siet és megbízásukból neveli a gyermeket, ha eljő az iskoláztatás ideje. Az együttműködő nevelés kérdését vonzóan és érdekesen tárgyalja egy finomértékű katolikus nevelő a francia Ponsard Fülöp A mai gyermek című könyvében (L’enfant d’aujourd’hui. 1937. Paris. Egyh. enged.), úgyhogy mi is találunk benne serkentő gondolatokat. Az író szemléletesen rajzolja az iskolai nevelés szociális és jellemfejlesztő hatását: minden lélek gyarapodik itt azzal, amit mások visznek bele a közösségbe. A gyermek kilép zárkózottságából, látja magát másokkal együtt és másokkal szemben, ítéletei erősödnek, lelkiismerete fejlődik. A közösség — egyéni érdekein kívül — magasabb célra is ösztökéli, nagyobb erőfeszítésre készteti s e téren az iskola többet ér mint bármely kiváló szellemű nevelő. (Itt eszünkbe jut a gyermek Eötvös mélységes hatású élménye a budai gimnáziumban, amikor tanulótársai nem akartak a «hazaáruló unokája» mellé ülni.) Iskola nélkül nem volna teljes a gyermek «kibontakozása». S az iskola gyakran jobban elérheti a nevelés célját a családnál s a szülők akaratát jobban megvalósíthatja, mint ők maguk. Azonban sohasem szabad feledni, hogy a gyermek a családból nőtt ki és az iskola — a szülők megbízásából nevel. Egyik sem nélkülözheti tehát a másikat; hála illeti meg a szülőket, tisztelet az iskolát. II. Család és iskola, hogyan működhetnek együtt a legtökéletesebben ? 1. Meg kell egyezniük a nevelés céljában s abban az eszményben, amely felé a gyermeknek haladnia kell. Gondoskodni kell tehát a szemlélet, a nézet, a cél egységéről. 2. Az iskolának a családra kell emlékeztetnie. Találja meg a gyermek az iskolában a családi szelelem légkörét. 1. A közös célra törekvő együttműködés bizonyos «támogatásokból» áll. S itt az a legfontosabb, hogy meg kell egyezniük, szinte kezet fogniuk, a tekintély eszméjének tiszteletében. E téren tökéletes összhang uralkodjék család és iskola között ! Óvakodnia kell a szülőnek attól, hogy megtámadja a tanító tekintélyét. Hiszen az az ő küldöttje, képviselője. Az a szülő, aki bírálgatja, ócsárolja, sőt talán be is vádolja gyermeke nevelőjét s megbízottjának tekintélyét lerombolja, észrevétlenül a tulajdon tekintélyét ássa alá. A nevelő viszont nem követelheti egészen magának a gyermeket és nem sikkaszthatja el a maga részére a szülői tekintélyt. Igazságos egyensúlyban kell gyakorolni a tekintélyt, egymástól tanulva.