Nemzetnevelés, 1939 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1939-01-01 / 1. szám

1939 jan. 1 NEMZETNEVELÉS 3 hete szeretettel, példával, egyesületi és társadalmi életbe való bevonással. Keserű tapasztalatok után és alapján állítom, ez ma mind a tanítóra hárul. Bizonyos, hogy meg­őröli szervezetünket a folytonos, pihenést nem tűrő munka, de félig-meddig a mi vártánk kötelessége. Az anya inkább filiszternek nevel, viszont az apa munkakötelessége miatt ránk vár a tervszerű egész emberré alakítás, azért kell nemcsak tanítanunk, hanem az oktatásban primus inter pares-ként, az egész tananyagon keresztül nevelnünk. Élő való­sággá gyújtani lelkünk tüzében a könyvek holt betűit és helyesen irányítva rávetíteni annak tel­jes fényét a fejlődő gyermeki szellemre, amely várja a fejlődést, kívánja a tökéletesedést. Alapjában véve nagyon jó és jellemgazdag a mi drága magyar népünk. Vallásos, erkölcsös, becsü­letes. Egyeneslelkű, szókimondó, nyíltszívű. Szereti az igaz beszédet és adott szavát is megtartja. Bár önálló és rátarti, mégis tekintélytisztelő és engedel­mes. Tisztességes, jószívű. Erős benne a faji ön­tudat és faj szeretet. Szabadságszerető. Nagyon is hűséges. Munkaszerető, takarékos. Egy ideig türel­mes, de könnyen nekihevül. Küzdelmében elszán­tan virtuskodó. Verekedő, kitartó jó harcos, moz­gékony, nem számító , higgadt föllépésű, óvatos, körültekintő, inkább ösztönös. Ügyes, könnyen tanul, gondolkodásában leleményes, cselekedetei­ben furfangos, jogászkodó. Sokszor elfogult, de azért elismeri a magasabb szellemi képességet és elég hamar hajlik a szép szóra. Jó kezdeményező, új dolgoknak mégis hamar bedől. És sorolhatnám tovább. De ezeket is csak azért hoztam fel, hogy igazoljam magam, milyen alap és mennyi készség van a magyar fajta alaptermé­szetében. Csupán hozzáértő, finom kézzel bele kell nyúlnunk lelki gépezetébe s azt megindítva, lelki erőit felszabadítva, a helyes irányba kell terelnünk. Ide kell aztán a nevelési érzék és pedagógiai művé­szet ! És ebben példaképünk a mindenség legiga­zibb tanítója , Jézus Krisztus, akit bármiben is követünk, mindig a mai élettel tartunk. Az ő út­mutatásában egyformán nevel felekezet és állam, város, falu és tanya, mert beirányítva a nevelést az egy valódi emberi cél felé, összhangba tudjuk kapcsolni a gyermek és felnőtt szívét-lelkét család­dal, nemzettel és Istennel. Ez aztán nem mesterségesen érlelt, ferde és hazug szellem, hanem olyan, amiben a világ egyedüli igaz Istenét imádva a magyar is tudja élni népi közös­ségében a maga sajátos nemzeti életét, lelkét egy egységes, nemzettudatos közszellemre hangolván. Időszerű gondolatokról óhajtottam írni, de van-e vége-hossza ennek? Különben is a nevelésben örökre csak egy lehet a cél: az istenes ember kitermelése. És ha mindenáron külön is kifejezésre akarjuk jut­tatni : a vallásos, államtudatos, egyéni életre képes, szociálisan gondolkodó, szellem- és élettisztelő ember kialakítása. Meg aztán bármennyit is írunk és bárhogyan is foglaljuk azt össze,­­ a magyar életben, a magyarrá nevelésben egyetlen egy állandó és időszerű gondolat és cél van s kell lenni: Isten­nel hazáért! ! ! Család és iskola. Irta : Dr. Vőöné Pécs Mária. Könyvek, cikkek, szülői értekezletek egész soro­zata, hazai és külföldi irodalom foglalkozott már ezzel a kérdéssel. Lehet-e valami újat, eredetit írni róla? Hiszen a család s az iskola összefonódó mun­kája a nevelésben , nyilvánvaló. Céljuk egy. A gyer­mek a családhoz tartozik , nevelése a család joga és kötelessége. Az iskola pedig a szülők segítségére siet és megbízásukból neveli a gyermeket, ha eljő az iskoláztatás ideje. Az együttműködő nevelés kérdését vonzóan és érdekesen tárgyalja egy finomértékű katolikus ne­velő a francia Ponsard Fülöp A mai gyermek című könyvében (L’enfant d’aujourd’hui. 1937. Paris. Egyh. enged.), úgyhogy mi is találunk benne ser­kentő gondolatokat. Az író szemléletesen rajzolja az iskolai nevelés szociális és jellemfejlesztő hatását: minden lélek gyarapodik itt azzal, amit mások visznek bele a közösségbe. A gyermek kilép zárkózottságából, látja magát másokkal együtt és másokkal szemben, ítéletei erősödnek, lelkiismerete fejlődik. A közös­ség — egyéni érdekein kívül — magasabb célra is ösztökéli, nagyobb erőfeszítésre készteti s e téren az iskola többet ér mint bármely kiváló szellemű nevelő. (Itt eszünkbe jut a gyermek Eötvös mély­séges hatású élménye a budai gimnáziumban, amikor tanulótársai nem akartak a «hazaáruló unokája» mellé ülni.) Iskola nélkül nem volna teljes a gyermek «kibontakozása». S az iskola gyakran jobban elérheti a nevelés célját a családnál s a szülők akaratát jobban megvalósíthatja, mint ők maguk. Azonban sohasem szabad feledni, hogy a gyermek a családból nőtt ki és az iskola — a szülők megbízásából nevel. Egyik sem nélkülözheti tehát a másikat; hála illeti meg a szülőket, tisztelet az iskolát. II. Család és iskola, hogyan működhetnek együtt a legtökéletesebben ? 1. Meg kell egyezniük a nevelés céljában s abban az eszményben, amely felé a gyermeknek haladnia kell. Gondoskodni kell tehát a szemlélet, a nézet, a cél egységéről. 2. Az iskolának a családra kell emlékeztetnie. Találja meg a gyermek az iskolában a családi szele­lem légkörét.­ 1. A közös célra törekvő együttműködés bizo­nyos «támogatásokból» áll. S itt az a legfontosabb, hogy meg kell egyezniük, szinte kezet fogniuk, a tekintély eszméjének tiszteletében. E téren tökéletes összhang uralkodjék család és iskola között ! Óva­kodnia kell a szülőnek attól, hogy megtámadja a tanító tekintélyét. Hiszen az az ő küldöttje, kép­­viselője. Az a szülő, aki bírálgatja, ócsárolja, sőt talán be is vádolja gyermeke nevelőjét s megbízott­jának tekintélyét lerombolja, észrevétlenül a tulaj­don tekintélyét ássa alá. A nevelő viszont nem követelheti egészen magá­nak a gyermeket és nem sikkaszthatja el a maga részére a szülői tekintélyt. Igazságos egyensúlyban kell gyakorolni a tekintélyt, egymástól tanulva.

Next