Néphadsereg, 1961. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1961-01-07 / 1. szám
ikra: 1,50 Ft Néphadsereg ÁLL AZ EGYSÉG. Tömb a laktanyaudvaron. A zászlót már kihozták: az év utolsó napjára nem jutott napfény, csak köd és lábát lógázó eső és a zászló selyme mégis fényes és suhogó, és az ünnepi arcok színe tüzes, a szemek pillantása ragyogó. . All az egység. Távolról az arcok egybefolynak, a testek térközök nélkül simulnak tán egybe? Tömbök állnak egymás mellett. Bennük harminc-harminc szív dobog, hatvan lábon közlekednek, hatvan szemmel figyelnek s harminc hangot közös hangzattá ötvözve mondják majd: „Esküszöm . . . Tömbök állanak egymás mellett. S előttük fegyverek. A mostani óra az eskü órája, s e percben ezrek és ezrek, válnak igazán katonává. Áll az egység. Országszerte szakasznyi tömbök állnak egymás mellett. Itt is. Egy tömb szélső oszlopában pedig I. Mészáros Sándor honvéd a neve. A parancs a testet irányítja, a gondolat szárnyait pedig senki nem akarja lebéklyózni. A vigyázzba merevült testet elhagyja a sebes röptű gondolat, s a katona a parancsnok akarata szerint mozgásba lendül. „Fogadás középről...” Középről... Középről — a család közepéből indult — is útnak. Otthon — a szentesi határ leheletnyi buckái közül paraszti sorból.. . Pestre, szakmát tanulni. Vasöntő lett. A Soroksári Vasöntödében. Új arcokat ismert meg, új szavakat, új szíveket. Új mosolyt az arcokon. Segítőkész mosolyt. Tanítgató mosolyt. Megértő mosolyt. Elismerő mosolyt. A „Szakma ifjú mestere” lett. Mi ez? Most újra ezeket az arcokat, ezeket a szíveket, ezeket a mosolyokat fedezi fel a katonák, a honvédek, a tisztek között. Egy ezredes lépdel a sorok előtt — a minisztert képviseli — s az arca, mint a gyáriaké, a mozgása, mint a munkásoké. Nézi, elmerülten nézi s a parancsra gépiesen fordul, veti a fejét. „Fogadás középről. ..” A középről, a családból indult el ő is és középre — elvtársak, harcostársak közé érkezett. A POLITIKAI HELYETTES a beszédét mondja. A tribün két oldalán vendégek ülnek. Bíró Imre bácsi, a feleségével Makóról, a „Lenin” szövetkezetből. Az ő fiuk is itt áll valahol a tömbben, az egyik oszlopban. Mészáros honvéd kényelmesen áll. Kicsit nehéz a szíve. Anyát várta eddig, s úgy látszik — mégsem jött. Pedig de jó lenne ... Hiszen mennyit fáradozott, amíg felnevelte őt és a testvéreit. Egészen beleöregedett. Most szövetkezeti tag, háromszáznál is több munkaegysége van. S bár sok szál várja az otthoni falatot, ide is küld csomagot, édességet, gyümölcsöt, ezt-azt. De jó lenne, ha itt látnám — gondolja és felkészül a következő parancs fogadására. A zászló „indul" középév utolsó napján került sor az elsőéves katonák életének nagy eseményére, a katonai eskü letételére. Az ünnepélyes eseményen megjelent Úszta Gyula altábornagy, a honvédelmi miniszter első helyettese, Dapsi Károly vezérőrnagy, miniszterhelyettes, politikai csoportfőnök, a tábornoki és a magasabb parancsnoki kar számos tagja. Az ünnepségre meghívták a harcosok szüleit, hozzátartozóit, a területi párt- és társadalmi szervek képviselőit, a dolgozók küldötteit is. A Magyar Néphadsereg legfiatalabb katonái emlékezetesen szép, ünnepélyes külsőségek között fogadtak hűséget a munkáshatalomnak, népi demokráciánknak, a szocializmusnak, re, az emelvény elé. S máris hallik a vezényszó, kardok szikrája villan, a tekintetek a selyemre tapadnak, zeng az induló, zászlóhordozók lépnek, a tekintetével követi őket — és forró harmat hull a szívére. Ott, ott hátul, az a főkötő, az a fekete, az a szerény főkötő, az a kedves, az az ismert, az a jószagú főkötő ... Igen, ott, ott áll — anya. ..Esküszöm...” A LLA TÖMB s az elejéről négy-négy harcos az asztal elé lép. Ungi Feri felesége is a férje mellé áll. Szép asszony, csaknem rábuktatja fejét a férje vállára. Hallgatja a szavait. Mészáros Sándor honvéd még nem került sorra. Pedig tudja, már betéve tudja az eskü szavait. „Én, a dolgozó nép fia ...” Apák, anyák, feleségek vannak itt, mint kézzelfogható figyelmeztetés és eligazítás: reánk esküsztök. És zászlók, és fegyverek vannak itt, figyelmeztetésnek és eligazításnak: reánk esküsztök. Értünk esküsztök, dobbanjon szívetek, fontoljon agyatok. A szülők mondják: a mi fegyvereinket fogjátok, mi dolgoztunk értük, mi adtuk, mi alkottuk őket. Minket kell védenetek velük. Minket: az anyádat, abban a fakó fekete főkötőben, és Ungi Feri feleségét azzal a fátyolosan ragyogó, két hűséges szép szemével. Négy katona az esküt letette, négy harcos az asztal elé lép. Négy férfi, a hangjuk remeg. Mészáros Sándor honvéd oldalt les. Már mellette a fekete főkötő, a gondbarázdálta arc, és az a kedves, az a feledhetetlen szempár. Az anya. Az ő anyja. És megremeg a hangja, s reszket kezében a papírlap. Es reszket az égbolt, és reszket az emelvény. Iszonyú erő feszegeti izmait, legyőzhetetlen, megtörhetetlen erejűnek hiszi, érzi önmagát. És szokatlan az az erő. És kérdezi önmagától: kié ez a magányos, ez a nyersen erős, ez a kérlelhetetlenül komoly hang? Kié ez az izmokba zárt erő? Kié ez az elszántság? Kié ez a szemhéj alá lopakodó könnycsepp? S mondja a választ, mondja — mint választ — az eskü szövegét. „Én, Mészáros Sándor honvéd, a dolgozó nép fia ...” Anya csak áll, csak áll és nézi a fiát. Most látja először férfinak, erősnek, határozottnak. Most érti, öreg fejjel most érzi meg, miért mondja a nyelv: „ember"-nek a családfőt, a férfit. Az ő kedves, dolgos kezű drága fiát. Akié ez az erő, az igazság, s aki kezébe veszi az éles lőszerrel megtöltött fegyvert. Anya nem tud sírni, hiszen olyan sokat sírt már. Pedig most jó lenne. Akkor könnyebb lenne ez az újfajta boldogság nagy-nagy terhe is. MEGTÖRTÉNT... Az a zászló, állnak a fegyverek, áll a tömb, a sok-sok tömb országszerte, s az egyik oszlop szélső sorában ott áll Mészáros Sándor honvéd vasöntő, felesküdött katona. Az égbolt szürke, eső 16 gázza lábait. A zászló vöröse, mint a vér, fehére, mint a hó és zöldje, mint a termés, csilog. A fegyverek olajosan opáloznak. A szivek forrón lüktetnek. Csend van — és zaj. Nyugalom — és tettre kész vágy. Állnak az anyák, állnak a tömbök. Állnak a zászlók és állnak a fák. Állnak a fák — mint emberek. És állnak az emberek, mint a fák. És gyökerükkel a földbe kapaszkodnak és homlokukkal áttérik a fellegeket. Bodrogi Sándor (Ferkis Emil képei) az ún-Ungi Feri felesége, a férje mellett Megremeg a hangja és reszket kezében a papírlap . . . Mészáros Sándor honvéd Megtörtént...