Néphadsereg, 1989. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-07 / 14. szám
Mit akar a Zrínyi Társaság ? HAZA és HALADÁS A közel egy esztendeje megalakult Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Társaság a közelmúltban hozta nyilvánosságra tagtoborzó nyilatkozatát. Ebben egyértelműen kinyilvánították, hogy a jelenleg közel száztagú társaság tovább kívánja bővíteni létszámát mindazokkal, akik céljaikkal egyetértenek. „Meggyőződésünk — olvasható a nyilatkozatban —, hogy nemzeti érdekünknek a szocialista társadalmi fejlődés felel meg, ezért a haza számunkra szocialista hazaként kívánatos.” Alább pedig így folytatják: „Társaságunk tagjaitól egyetlen kérdésben várunk eleve egyetértést: a közös cél, a szocializmus támogatásában. E közös cél felé törve sokféle, eltérő indíttatású, egymással tehát alkalmasint vitázó, s a vitákban egyetértésre törekvő emberek együtteseként akarjuk működtetni a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Társaságot.” Törekvéseikről, működésük gondolati és eszmei hátteréről, valamint a nyilvánosság számára rendezendő programjaikról beszélgetett Győre Imre József Attila-díjas költővel, a társaság elnökével és Galabárdi Zoltán József Attila-díjas íróval, a társaság főtitkárával Katona M. István, lapunk rovatvezető-helyettese. — Alapszabályuk a múlt év júniusától datálódik, s létszámuk azóta is folyamatosan gyarapodik. Mi tartja össze a társaságot? — Szándékunk szerint olyan társaságot hoztunk létre, amely a társadalmi haladást baloldali elveik hangoztatásával, szívügyüknek tekintő írókból, művészekből, valamint a kultúra és a közművelődés területein dolgozó emberekből áll — fejtette ki Győre Imre. — A társaság jelszava: haza és haladás. Számunkra a haza csak mint szocialista haza képzelhető el, s hisszük, hogy a legszélesebb dolgozó tömegeket ilyen, nem pedig nacionalista alapon lehet mozgósítani. Manapság sokat hallunk a hangos kisebbségről és a csendes többségről. Mi az utóbbin a dolgozó tömegeket értjük, s társaságunk alapelvéből kiindulva, e többség érdekeit kívánjuk kifejezni művészi eszközeinkkel. — Zrínyi Miklós történelmi személyét hogyan tartják összeegyeztethetőnek az elkötelezettség mai gondolatával? — Minden társadalmilag érvényes törekvés, eszme, gondolat éppen abban jut kifejezésre, hogy embereket aktivizál — folytatta Galabárdi Zoltán. Ám minden törekvéshez csatlakozó emberi tevékenység egyik leggyakoribb és legegyszerűbb veszélye a szétszórtság, az elszigeteltség. Biztosak lehetünk abban, hogy ma Magyarországon a szocialista társadalmi rend hívei vannak többségben. Ugyanakkor különféle erők oda juttatták ezt a többséget, hogy manapság a szétszórtság, az elszigeteltség veszélye nagyon is a nyakunkon van. Ez nem csupán azért kellemetlen, mert az egyén rosszul érzi magát ebben az állapotban, hanem egy eszme védelméről, szolgálatáról, a megvalósításáért folyó harcról is szó van. Ez a törekvés — ami történelmileg rendkívül nagy jelentőségű, és aminek hígítása, gyengítése mérhetetlenül káros lehet — veszélybe került. A Zrínyi Társaság tehát éppen arra törekszik, hogy jól megfogalmazott, minden haladó, tisztességes ember által elfogadható marxista program alapján kínálja az együttműködés lehetőségét azoknak, akik éppen az elszigeteltség miatt, a bennük levő képességeknek és szándékoknak csak kis részét tudták a gyakorlatban megvalósítani. Akik a haza és haladás ügyét létfontosságúnak tartják, azok számára Zrínyi Miklós is erre lehet példa. Talán ő az egyetlen, akit a magyar kulturális és szellemi örökségben a mai napig nem említünk az őt megillető helyen. A hivatalos ünnepi koszorúzásokban nincs hiány, de ezzel szembesítve, művei, gondolatai nincsenek jelen mai szellemi életünkben. Holott a haladást pártoló, s azt műveiben, tetteiben egyaránt vállaló, gondolkodó ember példája ma is fontos útmutató lehet mindannyiunk számára, akik a társaság már említett jelszavát vezérelvünknek tekintjük. — A társaság elnevezése is sugallja, hogy céljuk, programjuk nem elsődlegesen agitatív formában, hanem a művészetek legkülönbözőbb formáinak közvetítésével jut el a közönséghez. Mit jelent ez a gyakorlatban? — Manapság divat tagadni a művészeteknek a politikai életben játszott szerepét. Sok, hosszadalmas, de sekélyes vita folyik erről. Én a vitába nem szeretnék most belemenni, mert amióta művészet és irodalom létezik, mindig csatlakozott akár progresszív, akár reakciós társadalmi törekvésekhez, s a maga eszközrendszerével e törekvéseket igyekezett is kifejteni, nyilvánosságra hozni. A történelem során természetesen elsősorban azoknak az életműve maradt fenn, akik nemegyszer korukat meghaladva ismertek fel haladó tendenciákat, fogalmaztak meg a fejlődést gyorsítani szándékozó elveket művészi eszközeikkel. Mi őket tekintjük példaadó elődeinknek, hozzátéve, hogy a társaság tagsága korántsem korlátozódik kizárólag írókra, költőkre, előadóművészekre. Szeretnénk aktív kapcsolatot teremteni mindazokkal, akik társadalmi tevékenységükben azonosulni tudnak társaságunk céljával, elkötelezettségével. Vállaljuk azt is, hogy az irodalom, a művészetek különböző válfajai mindig felvállaltak nagyszabású, társadalmi programokat. S ha ezek az alkotások esztétikai értelemben is magas színvonalúak, akkor a legmagasabb fokon agitálnak, ha pedig sekélyesek, akkor mindenfajta progresszív törekvésnek csak kárára lehetnek. Ezt nem mi találtuk ki, hiszen már Petőfi Sándor is elmondta, hogy mit ér a költészet: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / saját fájdalmad s örömed..Ars poeticájában József Attila is arról írt, hogy miért érdekelné a költészet maga. Sorolhatnám azokat az alkotókat, akik vállalták a társadalmi progresszióban élenjárók gyakorta kellemetlenségek sorozatával is járó szerepét, és tudták, hogy harcuk nem lesz diadalmenet — mondta Galabárdi Zoltán. — Szeretném mindehhez hozzátenni — vette át a szót Győre Imre —, hogy akik ma a szocializmust ki akarják törölni a magyar nép tudatából, azok egyúttal ki akarják törölni Petőfi Sándort, Ady Endrét, József Attilát. Mert ezeket a költőket— Petőfit gondolati csíráiban, Adyt már plebejus-forradalmárként, József Attilát kommunistaként — a progresszív társadalmi programok foglalkoztatták. Így hát, ha mai társadalmi tudatunkból „száműzni” kívánják a szocializmus gondolatát, akkor ennek logikus következményeként eltorzítani vagy elfeledtetni szándékoznak Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila életművét. S egyebek között Zrínyi Miklós gondolkodó és gondolkodásra késztető életművét is megcsorbítanák. Tagtoborzó nyilatkozatukban is olvasható, hogy tevékenységüket a Honvédelmi Minisztérium támogatja. Miben nyilvánul meg ez a támogatás? — Elsősorban és főként abban a közös gondolati és tettekre is sarkalló célban, amely a hadsereget és társaságunkat is motiválja, a hazafias nevelésben — hangsúlyozta Győre Imre. — Mert hiszen nem akármilyen hazáról, hanem szocialista hazáról van szó, s a hazafias nevelést mi természetszerűleg saját művészi munkánkkal, fellépéseinkkel, alkotásainkkal kívánjuk segíteni. S a minisztérium ebbéli törekvéseinkben támogat bennünket, oly módon, hogy nekünk nem kell ezért „cserébe” feladni szervezeti vagy cselekvési függetlenségünket. Ami pedig a társaság gyakorlati munkáját illeti, részben már megvalósult, nagyobb részt tervbe vett műsorainkkal, irodalmi estjeinkkel, kiállításainkkal a legszélesebb katona- és polgári közönség előtt kívánjuk kifejezésre juttatni a hazafiság szocialista tartalmú gondolatát. ) Fotó: SZŰCS SÁNDOR A hazafiság gondolatát akarjuk kifejezésre juttatni. (Győre Imre) Zrínyi példája ma is útmutató (Galabárdi Zoltán) - A vers őszinte kitárulkozás. (Szabó György hallgató) - A versszeretet számomra lelki tréning. (Mikusi Zsolt főhadnagy) „A verssel vagyok teljes ember A vers az emberi élet része. Ebben nincs semmi újszerű, ám az már tiszteletet ébreszt, ha valaki a verseket szép, emberi szóval képes színpadon is tolmácsolni. A katonai tanintézetek fesztiválján találkoztam két versmondóval, akik művészi élményt nyújtva tettek hitet a költészet erejéről. Az elmúlt évek középiskolai diákszínjátszásának is kiemelkedő alakja volt Szabó György, a Killián György Repülő Műszaki Főiskola elsőéves hallgatója. — A verset és a versmondást még általános iskolában kedveltem meg — mondta a fellépést követően Szabó György hallgató. — Az egri Lenkey János Honvéd Kollégiumban bekapcsolódtam a diákszínjátszó mozgalomba, s négy év alatt sok szép sikert értünk el. Sokat köszönhetek Papp Imrének, az irodalmi színpad vezetőjének, tőle rengeteg szakmai tanácsot kaptam. — Hogyhogy nem a színpadot választotta? — Sokan kérdezték tőlem, hogy érettségi után miért nem a színművészeti főiskolára jelentkeztem. Két okból döntöttem a katonai pálya mellett. Először is érdekel a repülés, és közel áll hozzám a hivatásos tiszti életpálya. Másodszor, a színművészetire bejutni nagyon nehéz. A verseket, a versmondást pedig katonaként is szerethetem. Ebben nem vagyok egyedül, mert a főiskolán máris van néhány barátom, akik ugyancsak verskedvelők. Alakulóban van egy jó közösség, mert a vers őszinte kitárulkozása a költő és verset szeretők számára egyaránt. Hasonlóképpen vélekedett erről Mikusi Zsolt főhadnagy, a Kossuth Lajos Katonai Főiskola tanársegéde. Drámai hatású előadásában Farkas Árpád erdélyi költő „Köszörű időben” című, nagy hatású versét mondta el a fesztiválon. — A verseket olvasni és előadni egyaránt szeretem. Kevés a szabadidőm, mert a tanítás mellett osztályfőnök vagyok, emellett hatszoros hadseregbajnok lövészetben, és a szinten tartáshoz rengeteget kell tréningeznem. Szabadidőmben alapszervezeti párttitkárként tevékenykedem, és megválasztottak a főiskolai sportegyesület elnökségi tagjának is. — Ezek után csak óvatosan merem megkérdezni, mikor jut ideje versolvasásra, felkészülésre egy színpadi szerepléshez? — Verset csak akkor mondok színpadon, ha úgy érzem, teljesen hűen tudom visszaadni a költő mondanivalóját. Másban sem vagyok a félmegoldások híve, s amikor színpadra állok, az számomra egyfajta megméretés. Viszont sokkal sűrűbben olvasok verset, mert ez számomra az élet érdes, gyakran kemény és szögletes mindennapjait egészíti ki, teszi teljessé. Számomra a versolvasás, a versmondás lelki tréning, feltöltődés. A verssel vagyok teljes ember. — A fesztiválon előadott verset hol olvasta? — Idehaza még nem jelent meg nyomtatásban. Korábban többször jártam Erdélyben, ott vásároltam egy magyar nyelvű verslemezt, és azon hallottam Farkas Árpád versét. Nem kell hangsúlyoznom, hogy a romániai nemzetiségiek jelenlegi nehéz sorsa erkölcsi kötelességünkké teszi, hogy tiltakozásunknak hangot adjunk. Én így próbálok protestálni értük. Fotó: BORBÉLY TIBOR ATTILA, a mesebeli erdő vándora Hallgatom a verseslemezt, s arra gondolok, amikor először találkoztunk veled, Attila, már túl voltál a Ki mit tud? ötödik fordulóján. Akkor már tudtad, hogy újabb színpadi erőpróbán az ország minden részéből összeválogatott versmondókkal kell felvenned a versenyt. S amikor asztalnál ülve kezünk ügyében a nagyfröccsel — mert, mit titkoljuk, szereted a fröccsöt — félelmeidről faggattalak, te szerényen elmosolyodtál, s annyit válaszoltál: — Igazán a verseket szeretem, a verseny már csak játék. Igen, te a verseket szereted. S hogy erről éppen most, a költészet napján, József Attila születésnapján ejtünk szót, annak különös és örömteli oka van. Csak zárójelben jegyzem meg, talán szüleid rejtett érzéseit dicséri, hogy keresztnevednek nagy költőnk nevét választották. Az viszont már semmiképp sem lehet a véletlen műve, hogy József Attilára nemcsak akkor gondolsz, ha névnapodon koccintasz barátaiddal. Azokkal a gyomaendrődi barátokkal, akik számodra oly fontosak. Te magad mondtad, hogy számodra a legnagyobb felelősséget az jelenti, ha tíz barátodnak mondasz verset. Nekik nem hazudhatsz, mert bennük a Barátaidat veszítheted el, a kockázat tehát óriási. S most a Mozi- és Videofilmgyár tervezett lemezsorozatának első darabjával beköltözöl mindazok otthonába, akik szeretikó költészetet, akik hisznek a vers ember- és társadalomformáló erejében. Tanúja lehettem stúdióbeli küszködésednek, amikor Nagy László, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Ladányi Mihály, Kiss Benedek és mások verseit mondtad hangszalagra. Néztem izzadó, vöröslő homlokod, s eszembe jutott, hogy szinte kinyomozhatatlanul váltál élő legendává. Hiszen te voltál, akit katonabarátaid biztattak arra, hogy indulj el a Ki mit tud? versenyen. Te voltál az, aki meséltél sokzsebű, könyvekkel mindig teletömött kabátodról, s szavaidból kiérezhettük, hogy tudatosan vállalod a költészet, az irodalom, a teljes emberi élet garabonciájának ma még sokak számára különös szerepét. Te vagy az, aki beszélgetés közben mindig tudsz egy-egy idézetet, a témához illő versrészletet, s ez mégsem tűnik olybá, mintha egyéni véleményedet csak mások szavaiba öltöztetve tudnád közre adni. Ahogy elmesélted, neked a vers oxigén, éltető étel, szomjat oltó ital, örömeid és haragvásaid molekulája. Biztosan vannak hibáid, bizonyára te is esendő ember vagy, mint mindannyiunk. Mégis tudsz valamit, amit örömmel nyújtasz át minden utadba eső halandónak jelesül: tudod, mit jelent az értelmes, munkával eltöltött élet, tudod, mit tesz a hazaszeretet a hétköznapokban, tudod, mit ér az ember, ha nyitott az értékekre. S eljátszva a verslemez címének — Hogy melegednének az emberek... — gondolatával, eszembe jutott, hogy lehetnél akár a mesebeli erdő vándora, aki gondosan összegyűjti a költészet gallyacskáit és karvastagságú ágait egyaránt, s ebből a varázslatos rozséból gyújtasz tüzet, hogy az arra tévedő ismeretlen utas tüzednél melegedhessen. Talán a barát jogán elnézed, hogy tegezlek, de nem szólhatok másként, amikor lemezed ajánlom mindenkinek azzal, hogy a költészet napján rég kaptak a versbarátok ilyen szép ajándékot. KATONA M. ISTVÁN NÉPHADSEREG