Népművelés, 1964 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1964-07-01 / 7. szám
A műkedvelő színjátszás sajtóvisszhangja A műkedvelő színjátszók munkájának sok éven át nem volt nyoma a sajtóban. A mozgalom gazdátlanul és észrevétlenül virult, sorvadt, vagy éppen burjánzott a változó idők folyamán. Többnyire csak akkor emlékeztek meg róluk, ha valahol valami feltűnően rosszat produkáltak. AZ UTÓBBI ÉVEKBEN ez a közöny felengedett. Felfigyeltek a színjátszócsoportok működésére, s ez hatalmas vitát eredményezet, amelynek fő kérdése: hol a helye a műkedvelő színjátszásnak a kulturális forradalomban és van-e helye egyáltalán? Sokan azt állítják, hogy a műkedvelés napja lehanyatlott. Nem figyel és főleg nem alkalmazkodik a korszerűség követelményeihez. Amit nyújt, nem valós művészet, még kerekebben: dilettantizmus. Ezzel szemben sokanhasznosnak és szükségesnek ítélik, sőt, országos viszonylatban kiterjesztendőnek, de azt ők sem tagadják, hogy valamiféle minőségi megújulásra szüksége van az egész mozgalomnak. „Az emberek többségében él a vágy gondolataik közlésére, valamilyen fajta alkotás létrehozására”, — írja a Borsodi Szemle — „és ha valaki gondolatait, érzéseit más előtt, mondjuk publikum előtt kívánja közölni, itt, ennél az óhajnál kell hivatásuk magaslatára lépni népművelőinknek. Mert hamisan fütyülni otthonának négy fala között mindenkinek szabad, de kontroll és elsősorban önkontroll nélkül a nyilvánosság elé lépni nem esztétikus. Az igények mind magasabbra szöknek kulturális téren is, a műkedvelő művészeti mozgalom megtestesítőinek is lépniük kell egy nagyot emberi, politikai és művészeti magatartásban egyaránt.” Örülünk ennek a vitának, hiszen olyan kulturális mozgalomról van szó, amelynek produkcióit az elmúlt évben is tíz és félmillió néző látta. Ezek a produkciók természetesen nem hibátlanok, de annál inkább szükségük van jószándékú kritikára, hogy felmérhessék saját értéküket, feladataikat és helyüket a nap alatt. A NÉPSZAVA HASÁBJAIN Rajk András indított cikksorozatot a mozgalom eredményeinek és hibáinak elemzésével. Írásait az ügy szeretete jellemzi. Abban a polémiában, amely a televízió, színházak falujárása és a gépművészetek elterjedésének kapcsán a műkedvelő színjátszás létjogosultságát vitatja, Rajk határozottan a mozgalom szükséges volta mellett foglalt állást, és a jelenlegi válságot csak a minőségi átalakulás egészséges folyamatának fogja fel, amely magának a népművelésnek a mindenre reagáló, önmegújító, útkereső jellegéből adódik. Éppen ez teszi indokolttá, hogy Rajk kíméletlenül bírálja a régi kirakatszemléletű, kosztümös, dalos-táncos díszelgést a színpadon, amire —, ha egyre kevésbé is —, de akad példa. Egybehangzó ezzel az egri Népújság cikke, amely így ír: „Olyan műkedvelésnek nem vagyunk támogatói, amely nem tud többet adni, mint amenynyit évtizedekkel ezelőtt nyújtott. A műkedvelés ma nem azt jelenti, hogy beporosodott népszínműveket emelünk le a polcról, de azt sem, hogy csak a könynyű műfaj feltétlen szolgálatába állítjuk be.” Az újságok joggal ítélik el a műkedvelésnek régi, dzsungel-korszakából még ittmaradt vámszedőit, akik 1964-ben bájolgó, édesgő, hamis értelmiségű gyermekprodukciókkal is kívánnak sikert — és jó bevételt — elérni. Felháborodva utasítják vissza a papák, mamák idejétmúlt ízlését kiszolgáló, a gyereklélekre káros rendezvényeket, vagy a három-négyévesek számára rendezett twistversenyt. Az országban szerencsére egyre kevesebb az elmaradott terület, ahol még mindig csökönyösen ragaszkodnak olyan jellegű színielőadások újból és újból való „elkövetéséhez” — és ezek nem okvetlenül a legkisebb és legeldugottabb községek! —, amelyek már tíz évvel ezelőtt is csak jobb híján voltak jók. Az ilyenfajta munkát nehezményezi a „Kisalföld” egyik év eleji cikke: „Tény, hogy egyes községeinkben a műkedvelő zenei vagy színjátszócsoportok a több évtizedes gyakorlat szerint működnek, egyre kevesebb sikerrel. A „Liedertafel” stílusú énekelgetésnek vagy a rossz jelenetek színpadravitelének korszaka lejárt. A meggyorsult életritmus modernebb kifejezési formát sürget az öntevékeny művészetben is. Nem a televízió az oka a műkedvelők iránti érdeklődés lanyhulásának. A televízió nem konkurrencia, inkább ösztönző versenytárs.” „A TV JÓVOLTÁBÓL a házhoz szállított színház és mozi korszakát éljük” — írja a Hétfői Hírek — „A műkedvelő színjátszás aligha tisztelhet bárminő avult hagyományt. Új formára, nemsebb, mélyebb tartalomra van szükség.” ..A kulturális munka ma többet jelent mint egyszerű jelenet a Dunántúli rapszódiából Sarkad Imre: Hortobágyon Légy jó mindhalálig (Miskolc— Pereces Bányász Művelődési Otthon együttese)