Népművelés, 1968 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
lódó , elmélyülő nemzetiségi népdalgyűjtése felel meg. És ami a legfontosabb: a Bartók magyar népdalgyűjtése mellé növő sokezer román és sokezer szlovák dallamból álló gyűjtés nem marad merőben csak ragyogó tudományos cselekedet, hanem Bartók alkotói műhelyében nyomban az életmű főáramába kerül. A művészi konzekvenciák azonban szociológiai, társadalmi konzekvenciák is. Igaz, ezeket a konzekvenciákat már nem Bartók zenéje mondja el. De Bartók zenéje adja meg e konzekvenciák politikai igazságának roppant erejét. BARTÓK ÉS ADY PÁRHUZAMÁT pregnánssá és indokolttá teszi vitathatatlan világnagyságuk. Bartók művészi kibontakozásának időszaka szinte teljesen egybevág Ady életútjával: 1906 elején — az Új versek megjelenésével — indul ez az út, s a költő 1919 elején bekövetkezett halálával ér véget. Bartók — mint zongoraművész-zeneszerző — művészete kirobbanó sodrában 1908 és 1911 közt mintegy másfélszáz zongoraművet komponált, ezek részben — megformálásukban és hangulatvilágukban — az Ady-versekkel rokonok. Erről most nincs alkalmunk beszélni. Csak a párhuzam művészi hitelességét hangsúlyozzuk. Most egy lépéssel tovább kell haladnunk. Úgy látjuk, hogy bár Bartókkal ilyen szembeszökően kínálkozó párhuzam a magyar festészetben — kortárs géniusz híján — nem található, egyre világosabb, hogy a Nyolcak néven tömörült festőcsoport egyes művészeinek életútja Bartók életútjával szintén rokon, művészi kifejezőmódjuk, problémakörük sokban azonos. A magyar festészet forradalma a líra és zene nagy megújhodási folyamatával egyidejűleg indult. 1906 elején, az Új versek megjelenése és felfedezése pillanatában fedezik fel Rippl-Rónai képeit is (éppen ekkor állít ki újra, hosszú hallgatás, félrevonulás után). 1907 tavaszán a budapesti nagy Gauffurts-kiállítás a nemrég elhunyt festő hagyatékából, megrendíti a hazai művészi közvéleményt. 1906 nyara óta azonban Nagybányán is forr a világ: előbb a fiatal Czóbel Párizsból hozott képei keltenek feltűnést, utóbb az egyik mester, Iványi Grünwald stílusforradalma a szenzáció. Nem sokkal később már erőteljes művészcsoportok válnak ki a konzervatív táborokból. Rövid átmeneti időszak után, amelyet a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) reprezentál, a később Nyolcak néven tömörülő művészcsoport jelenti a honi festészet európai és magyar élvonalát. Berény, Czigány, Czóbel, Kernstok, Márffy, Orbán, Pór és Tihanyi az 1909. és 1910. év fordulóján lépnek fel együttesen, abban az évadban, amikor az új magyar művészetet — hazai hadállásainak erősítése mellett — egy hirtelen világgá tágulás szenvedélyessége hatja át. Jelentős kiállítás az 1909. december 30-án nyílt és a következő év január 14-ig látható kollekció, a nem sokkal később Nyolcak néven alakuló társaság félszáz képe a „Könyves Kálmán” termeiben, de nem kevésbé fontos az 1910. február 5-től március 3-ig látható magyar anyag a berlini „Szecesszió” kiállításán: a modern magyar festészet a világ porondjára lép. Meglepő, hogy röviddel később — 1910. március 12-én — a Párizsban megrendezett „Festival Hongrois” hangversenyén az új magyar zenemozgalom is kitör hazai kereteiből: külföldön is felhangzik Bartók és Kodály zenéje. A két esemény „független” egymástól, mégis lehetetlen észre nem venni mögöttük a közös, egyazon történelmi hajtóerőt. OLYAN MŰVÉSZETI MEGÚJHODÁS, mint amilyent Ady új versei, a Nyolcak új képei, Bartók és Kodály új zenéje jelent, a konzervatív erők görcsös ellenállását hívja ki. Nem véletlen, hogy Bartók új műveinek előadására (például a II. zenekari szvit filharmóniai bemutatójára 1909. november 12-én) és nem sokkal később a Nyolcak új képeinek első együttes szereplésére a tiltakozás szavai azonosak, az ellenállás frazeológiája közös szókincsből merít. Az első ízben Adyra záporozott szitokszavak most a „festészeti adyzmus" képviselőire hullnak, s Bartóknak és Kodálynak is a „zenei adyzmus", „zenei gauguinizmus” vádját kell elviselnie. Az efféle ellenállás a következő évadban kulminál, amikor az ország egyik vezető politikusa avatkozik az új művészet ügyeibe, durván és illetéktelenül. Tisza Istvánnak a festészeti progresszió ellen vívott küzdelme szervesen illeszkedik az Ady költészete elleni tiltakozása közhelyeihez. Lapjában, a Magyar Figyelőben, 1911 elején két ízben is támadta a magyar festőket. Írásaival valósággal felbőszítette a haladó közvéleményt. Jellemző, hogy a Pesti Napló húsvéti száma 23 művészt szólaltat meg — valamennyien szembeszegülnek Tisza állításaival. A személyükben megbántott festők nyilván ebben a légkörben határozták el, hogy erejük sokszorozására, önvédelemből tömörülnek. A Nyolcak 1911. április 13-án alakult meg. A társulás gondolata a levegőben volt, hiszen az Új Magyar Zene Egyesülete is (rövidítve: UMZE) nem sokkal előbb — pontosan 20 nappal azelőtt! — 1911. március 24-én alakult meg. Ennek az egyesületnek két központi szereplője Bartók Béla és Kodály Zoltán volt. Az UMZE és a Nyolcak története feldolgozatlan, nem tudjuk tehát azt sem, hogy milyen kapcsolat fűzhette egymáshoz a magyar zene és magyar festészet progresszív nagyjait. Csak azt tudjuk, hogy Berény Róbert — a Nyolcak egyik tagja — jó barátságban volt Bartókkal, portrét is festett róla 1813 tavaszán. Berény egyben elmélyült muzsikus is volt, vonósnégyeseket komponált, valóban „aktívan” foglalkozott a zenével. A csoport vezető szelleme, Kernstok Károly, ugyanekkor a progresszió csaknem valamennyi jeles egyéniségével jó kapcsolatot tartott fenn, az ő radikális baloldali személyisége a háború előtti évek Magyarországában élesen kijelölte az egész csoport közéleti helyét. Amikor a Nyolcak — ezen a néven első — kiállítása megnyílt 1911. április 28-án a Nemzeti Szalonban, a hazai légkör pattanásig feszült. (Áchim L. András meggyilkolása is ekkor történt Békéscsabán.) Május 18-án a kiállításon hangversenyt rendeztek, amelynek középpontjában Bartók új zongoraszerzeményei álltak. Bartók négy siratója és három burleszkje bemutató előadás volt. A KORABELI KRITIKA figyelmét nem kerülte el, hogy „ ... ennek a kiállításnak ... sajátságos tünete volt az a szolidáris érzés, amely benne nemcsak közönség és művészek közt, hanem a művészet minden új iránya, s a társadalmi progresszió minden egyes áramlata között megnyilvánult... És láttuk e termekben a testvérművészeteknek, a szépirodalomnak s a zenének olyan nyilvánulásait, amelyek egyenesen ezt a szép, ezt a lelkesítő, ezt a szent szolidaritást tanúsították”. Az 1911. május hóval keltezett Kicsit ázottan c. burleszk — úgy érezzük — szimbolikus mondanivalójával Bartók Béla 1910- ben (Képeslapreprodukció a Rózsavölgyi és Társa kiadásában)