Népművelés, 1975 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1975-11-01 / 11. szám
sában feltanulásra az utazás óráit. Sajnos, a rossz körülmények miatt ezt alig-alig tudják megtenni. A járatok zsúfoltak, nemegyszer ülőhelyhez sem jutnak, s gyakran az útitársak nem hagyják tanulni őket. Gyönge a járművek világítása is. Valamivel jobban felhasználhatják a várakozási időt. „Miközben negyedóráig vártam a buszmegállónál, a verset meg tudtam tanulni” — mondta egy bejárónk. Szerencse, ha valaki osztálytársaival együtt várakozik, ilyenkor ki tudják kérdezni egymást az anyagból. A hallgatóknak is, nekünk is az a véleményünk: tágas, jól világított és fűtött, kényelmes ülőhelyű várótermek kellenének a nem tanuló és tanuló utazóknak egyaránt. A közlekedés ezzel igen hatásosan segíthetné milliók pihenését és művelődését. A második osztályosok házi dolgozatot írtak magyar irodalomból: „Mivel töltöm szabad időmet?” Egyikük ezt írta: a Befejezésül egy tréfás emlékemet idézem fel. Tavaly a KISZ- táborban a falitáblára valaki ilyen hirdetést tett: »Elvesztettem a szabad időmet! A becsületes megtaláló juttassa vissza hozzám!« Valahogy így vagyok én is ezzel." Így vannak a többiek is: a munka, a tanulás és az utazás az életük, szinte egyetlenszabad percük sincs. Színházba járni majdnem lehetetlen ezekben az években. Moziba könnyebben eljutnak, főleg nyáron, ha ritkán is, de az őket érdeklő filmeket megnézik, a legtöbb esetben nem a fővárosban, hanem lakóhelyükön. Az olvasás kedvelt szórakozásuk, de az időhiány ebben is gátolja őket (ezért a rövidebb terjedelmű írásokat veszik kézbe). Nyáron erre is több idejük jut. A televíziót szinte csak szombaton és vasárnap van alkalmuk nézni. A színházi közvetítések némileg pótolják a színházba járást, de szinte mindenfajta műsor érdekli őket. A fentiekből nyilvánvaló: az esti tagozatosoknak kevés idejük van az önművelésre. Persze ugyanakkor az iskola felkelti és erősíti a művelődés iránti igényt, ez pedig később feltétlenül hat az életvitelükre. Nemrég találkoztam nálunk érettségizett bejáró munkásokkal. Elmondták, hogy most már többet olvasnak, gyakran nézik a televíziót, színházba is elmennek. Iskolánk nagy erőfeszítéseket tesz a tanulási feltételek javítása érdekében. Befejezésül csak kettőt említek. Az esti tagozatosok eljárhatnak az irodalmi szakkörbe: tavaly 41 szakköri tagunk közül tíz volt a bejáró. Amennyire körülményeink megengedik, a tanítást népművelési elemekkel élénkítjük. Kihasználjuk ennek érdekében a Mester utcában és a környéken adódó lehetőségeket. Iskolánktól egy percre (Ipar utca ll.)van Dési Huber Istvánná lakásmúzeuma: egy magyarórán minden esti tagozatos csoportot elviszünk a megtekintésére. Nagy élmény a művekkel és a művész özvegyével való találkozás. Iskolánktól három percnyire található a Ferencvárosi Pincetárlat: átlagosan két-három hetenként cserélik kiállítási anyagát. Itt pályakezdő festőművészek, grafikusok művei és iparművészeti alkotások láthatók. A kiállítás tíz perc alatt megtekinthető; hallgatóinknak mindig ajánljuk, hogy nézzék meg iskolába menet. A bejárók művelődésének elősegítése nem egyedül az iskola feladata, hanem a munkahelyé és a lakóterületé is. Fontos a szakszervezet közreműködése is. Már 1973 őszén szó volt arról, hogy a szakszervezetek — a felnőttoktatás képviselőit is bevonva — országos tanácskozást rendeznek a bejárók problémáiról. Erre máig sem került sor. Miért? Merényi László Hirdetnénk — de miből ? A minap villamoson olvasgattam a kiragasztott hirdetéseket. Feltűnő, hogy a néhány évvel ezelőtti gyakorlattal szemben eltűntek a művelődési intézményeknek műsorokat, tanfolyamokat és más rendezvényeket hirdető plakátjai. Néhány esztendeje még számtalan művelődési ház szervezett így közönséget. A Fáklya Klub, a Danuvia, az FMH, a Ganz—MÁVAG, a Csili, a MOM, a Gutenberg és más művelődési házak hirdetéseit mindig láttam. Hova lettek? Kevesebb lett talán a művelődési alkalom? Vagy éppen ellenkezőleg: oly nagy az érdeklődés, hogy hirdetni se kell? Alighanemegyszer közönségszervezési gondok vannak. Az intézményeknek szükségük van a működési helyüktől távoli propagandára is (és a villamosok hirdetései erre a célra nagyon megfelelnek), hiszen van, amikor egy-egy rendezvényre szinte az egész fővárosból jön csak össze a közönség. A válasz egyszerű, de elszomorító. Az elmúlt néhány év alatt a hirdetési díj a háromszorosára emelkedett. Míg három éve 500 db. B/5 méretű plakát kéthetes kihelyezése 500 forintba került, most 1500-ba! Ezt már nem bírja el művelődési házunk. Ezért tűntek el plakátjaink. Pedig kellene a propaganda, de a kispénzű hirdetőknek nem telik rá. A hirdetővállalat általában nem, szedi le a lejárt hirdetéseket, csak ha újat ragaszt a helyükre. De mert kevesebb a hirdetés, sok régi, lejárt, megtépett kisplakátot láthatni. Ez csúnya is ráadásul. Ki kellene találni valamit, hogy a hirdetővállalat se járjon rosszul, a művelődési házaknak is megérje. A hirdetéseknél megemlíthetem az újságok soros hirdetéseit is. Ennek az árát az elmúlt években többször rendezték fölfelé. Ma már ennek a költsége is többszöröse a réginek. Itt az is előfordul, hogy a hirdetések nem mindig a kért időben jelennek meg. Miután ez többször megesett velünk is, érdeklődtünk, miért van. Közölték, hogy azért kerülünk hátrányosabb helyzetbe, mert a hirdetés díjat átutaljuk, nem pedig készpénzzel fizetjük, így a magánhirdetések hamarabb belekerülnek a lapokba, egyik-másik újságnál tehát rosszul értelmezik a gazdaságosságot. Van jó példa is. A Népszabadság a szombati és vasárnapi számában évek óta díjtalanul közli több fővárosi művelődési otthon hétvégi programját. A szakszervezeteknek sok művelődési házuk van, a Népszavának még sincs ilyen rovata! Néhány évvel ezelőtt, mikor a Népszabadság megnyitotta ezt a rovatot, a Népszavának és más lapoknak is elküldtük hetenként a programunkat. Egy idő múlva abbahagytuk: nem volt értelme, nem közölték. Megoldhatatlan? Ha már hirdetésre nem telik, a Népszabadság példáját követve, segítsen minden országos és megyei napilap propagálni a művelődési házak, klubok — sőt akár a könyvtárak, múzeumok — szolgáltatásait, rendezvényeit. Ingyen, borsos hirdetési díj nélkül, művelődéspolitikai érdekből. Simon Endre 23