Népnevelők Lapja, 1872 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1872-05-04 / 18. szám
204 korás fejlődését, midőn az iskolákban butítottak. A tanítók maguk nem tudták, mily nyomorult, istentelen művet visznek véghez, de annál jobban tudták azok, kiknek eszközei voltak maguk a tanítók is. A képezdében a butításra való útmutatáson kívül egyebet sem nyervén a nevelés- és tanítástanból, úgy lépett a tanító az iskolába, maga sem gondolkozva, és tanított egészen az útmutatás értelmében, azaz azok értelmében, akiknek érdekükben volt a nép oktalansága és butasága. Amidőn a gondolkozás képzésének utait fürkésszük, érdekes lesz tudnunk, hogy és miként tanítottak a butítás sötét korszakában, már csak azért is, hogy megtudjuk, hogy mikép ne kelljen tanítani, és hogy meggyőződjünk, hogy nem tévedésből, tudatlanságból, az emberi lélek törvényeinek ismeretlenségéből tettek így, hanem jól kigondolt rafinériából és világos tudattal, mert látni fogjuk, hogy az ész világosságának eloltására, a gondolkozás erőszakos elfojtására a legarravalóbb psychologiai törvényekből lehozott eljárást használták. Nem szemléltettek, nem érzékeltettek, ergo nem szereztettek a gyermekek által képzeteket. Ámde a gyermek szerzett képzeteket otthon, játék közben, társaitól. Ha egyebet nem tesznek az iskolában, úgy a gondolkozást nem képezik ugyan, de gátolni sem gátolják. Ép ily passiv eljárás lett volna még az is, hogy nem eszközölték, miszerint az otthon szerzett képzetek fogalmakká, ezek ítéletekké stb. csoportosuljanak. De tevőlegesen is gátolták a gondolkozást. Tették ezt, midőn nem engedték, hogy a gyermek saját szavaival mondja el a „leckét", midőn nem engedték, hogy más mint a tanító által mutatott módon készítse el a számtani feladatot, midőn a gyermek felelete nem saját gondolkozásának terméke, nem önalakított ítélete, hanem mások, még pedig felnőttek gondolkozásának terméke, mások által construált ítélet volt, mit a gyermeknek szájába vágtak. A kérdéses feleletekben írott tankönyvből a gyermek „bevágta“ a „leckét“ és a kérdés első szavára már elmondta a feleletet „mint a viz folyása." És a szegény együgyű szülők hogy örültek és ujjongtak gyermekeik e tudósságának, nem is sejtvén, hogy a gyermek e hangzatos „tudóssága" azon zajos zenéhez hasonlit, mit a vadak csinálnak, ha egy embert végeznek ki. Látjuk tehát, hogy óvatosan kerültek és száműztek az iskolából minden alkalmat és eszközt, mely a gyermeket lehetőleg egy fogalom, egy ítélet képzésére ösztönözte volna, hogy a gyermek kénytelen volt, kész betanult és butítás céljából érthetetlen felelettel felelni. A képzetekben szegény gyermek a meglevő képzeteket sem tanulta a gondolkozásra használni, nem tanuit saját erejébe bízni, mert ezen erejének még semmi hatását nem volt alkalma tapasztalni, megszokta azt, hogy mások gondolkozzanak helyette és — kész volt az automata, kész volt az absolut—klerikális állam minta-alattvalója. Ez az oktatás a gyermek iskola utáni korára is kihatott. A gyermek megtestesült természetesség ; benne a tettetésnek az effectationak semmi nyoma. 0 ép úgy gyűlöli az érzelem segélyét mint a gondolkozásét. Igenis, mint a gondolkozás affectatióját , mert a gondolkozás affectatiójának nevezem, ha valaki szavakat ejt ki, miknek képzettartalmával nem bír, ha feleleteket ad, ha ítéleteket mond, melyek mások gondolkozásának termékei és melyeket ő maga meg sem ért, valamint az érzés segélyének nevezzük, ha valaki érzelmeket színlel, miket nem érez. Hogy a gyermek a negély mindkét nemét gyűlöli, arról már mindenki meggyőződhetett. Tapasztalhatta mindenki,