Néprajzi értesítő 10. évfolyam, 1909.
Tanulmányok - Erdély régi tűzhelyei / Szilády Zoltán = 10. évf. 1. f. 1–20., ill., 15 ábr.
vagy levágott hegypart mellé erősítik, így aztán a széltől is könnyebben védhető. A lepénysütőnek szükséges kiegészítője a penető ; Radnóton lepegetőnek, Székely-Udvarhely vidékén lepesegtetőnek mondják. Ez a penető nem egyéb, mint egy hasított végű pálczika, amelynek hasítékába rongydarabkát erősítenek. Ezt megmártják disznóöléskor zsírban és ezzel kenik meg sütés előtt a kőlapot. A zsírozás nem okvetetlenül szükséges minden sütés előtt. Szegény ember köve jó, ha egyszer lát zsírt egy évben. Elég az a jövő disznóölésig. A kőből úgyis magába vesz a lepény egy kevés pörkölt zsírízt és a szegény oláhnak ez is elég. Sőt éppen ez a sajátos íz az, amiért a sütőkövet még a serpenyővel sem cseréli fel szívesen. Az Alsó-Fehér megyében szerzett tapasztalatok arra ösztönöztek, hogy más vidéken is kutassam a lepénysütő használatát. Elsősorban Erdélyben való elterjedése érdekelt és több vármegyében kérdezősködtem utána, így pl. Fogarasban, Brassóban, Udvarhelyben, de eredmény nélkül. Az első biztos nyomot a Magyar Tájszótárban találtam, amelynek 1022-ik oldalán ezt olvasom : Tcalatyita : lapos, meleg kövön sütött palacsinta. Haricska-kalatyita. (Háromszék m. Uzon. Erdélyi Lajos). Ugyanezt jelentik a Tájszótárban még a következő kifejezések : kőre lepcs, kőre lepcsent, kőre lepcsencs és köre leppencs, a melyeket Csík és Háromszék népe használ. Ezek a lepénysütőkő használatának biztos adatai. Nyomukon haladva, elsősorban Uzonba fordultam, ahonnan Pünkösti István ref. lelkész barátom arról értesített, hogy ott már a vasúti forgalom rég eltüntette ezt az ősi szerszámot, de a szomszéd Lisznyó és Szacsva falvakban megvan és onnan küldött is egy példányt a kolozsvári néprajzi múzeumba. (A Nemzeti Múzeum első példánya tőlem származik Alsó-Fehér megyéből és rajza Bátky Zsigmond Útmutatójának 180. oldalán látható). A székelyföldről még csak egy biztos adatom van ezen kívül. Dobay Olga úrhölgy értesít Csík megyéből, hogy ott a kőn sült lepényt ismerik, de csak Kászon községekben. Kászonalűzben nevezetesen, sok háznál, ma is készítik még. A gócz aljában parázsszénnel veszik körül a tányérnagyságú lapos követ, mikor jól átmelegedett, megzsírozzák és reálepcsentik a búzalisztből borvízzel, tejjel, tojással és sóval készült palacsintát. Mikor egyik fele piros, kifordítják a másik felére. Itt tehát a tészta összetétele jobb izlésű. A borvíz szénsav tartalmával az élesztőt pótolja benne. A lepénysütőt pedig kőlábak nélkül egyenesen a parázsra teszik. Dobón Udvarhely megyében az öreg molnár emlékezete szerint még ötvenöt év előtt a patak árokban szedett lapos kőn sütötték a lepényt. Korondon és a megye több más helyén is emlékeznek effélére az öregebb emberek. Háromszék megye Kőrös községében pedig állítólag még használatban van. A székelység tehát valószínűleg általánosan használta a lepénysütőkövet mintegy két emberöltő előtt, de ma már csak a Bereczki-hegységnek néhány félreesőbb falva ismeri. Személyes utánjárással, ismerőseim és tanítványaim segítségével a következő adatokat szerezhettem Erdély többi vármegyéire vonatkozólag.