Néprajzi értesítő 27. évfolyam, 1935
Tanulmányok - Az ősmagyarok halászata / Cs. Sebestyén Károly = 27. évf. 1–4. f. 106–108.
Az ősmagyarok halászata: 107 ( túl nagy fontossághoz, mert tévesen magyarázták a téli víz mellé való települést. A magyarok tudniillik az én nézetem szerint nem a halászat kedvéért húzódtak a Csaihun-folyam partjához, hanem egészen más okból. A lovas nomád népek tavasszal a füves legelőkre terelgetik nyájaikat és a lelegelni való famennyiség fogytával, bizonyos terv szerint, pontosan előreismert utakon és régtől fogva gyakorolt mód szerint, mind tovább és tovább vándorolnak-nomadizálnak. Nyár vége felé azonban — saját ősi legeltetési naptáruk szerint pontosan meghatározott napokon is visszafordulnak s többnyire ugyanazon az útvonalon jönnek visszafelé a kiindulási pontjukhoz: a téli szálláshoz, amely állandó helyen és mindig nagyobb víz mellett van. Lehet ez a hely a Volga magas partja alatt, a Káspi-tenger, vagy a Meotis náddúl partján, de mindig védett, szélmentes helyen van. Azért húzódnak ilyen vízmenti helyekre, mert itt a partok mentében jobban védekezhetnek a steppe hírhedt téli viharai ellen, mint a nyílt mezőn s ezenkívül azért is, mert ilyen partmenti területeken mindig van még télidőben is némi eledel az állataik számára. Csakis ezért, nem pedig a halászat kedvéért húzódnak a lovas nomád pásztornépek, amilyenek a magyarok is voltak, télen a nagyobb vizek mellé. Hogy azután ezen hónapokig tartó kényszerű téli pihenés közben halásznak is, az egészen bizonyos. Ha másért nem, szórakozásból, mint ahogy nyári időben is mindig nagy vadászatokat rendeznek, szintén csak szórakozásból. De azért is halásznak, hogy a téli táplálkozást változatosabbá tegyék. Ugyanezt lehet mondani a nomadizáló magyarság nagy zöméről is. Ellenben szolgáik, az idegen törzsekből rabolt vagy vásárolt rabszolgák s ezeken kívül a nyájuk vesztette, elszegényedett saját törzsbeliek, akik nomadizáló népeknél ma is egész éven át a téli szálláson maradnak s ott mívelik a közben elvándorolt törzs szántóföldjeit, ezek bizony rá lehettek kényszerítve arra, hogy egész télen át főleg a halászatból éljenek, de ezek valószínűleg nyáron át is halásztak, ha már ott laktak a víz mellett. Ez a halászat azonban, mint mondottuk, a nomád magyaroknak csak elenyészően kisebb részére, a rabszolgákra és a teljesen elszegényedettekre vonatkozhatik, de nem a nép zömére s ezért nem nevezhető létfenntartó foglalkozásuknak. Ezt már Jankó János is felismerte, mikor nagyon helyesen azt mondja, hogy az orosz volt az igazi halászó nép s hogy az orosz rabszolgák hozták a magyar halászat orosz elemeit a magyarságba, mert sem a magyar, sem a török nem volt igazi halászó nép, „kereken tagadom, hogy a magyarnak ... a halászat olyan foglalkozása lett volna, melynél fogva őt »par excellence« halászó népnek lehet tekinteni". (Jankó János, A magyar halászat eredete, 599.). Zichy István is tudja ezt, mert szerinte az a körülmény, hogy a magyarok télen a folyók mentén halásztak, legkevésbbé sem jelenti azt, hogy őket halászó népnek lehetne nevezni, mert az olyan népek, melyeknek élelemszerzése halászatra van alapítva, nyáron költöznek a nagy folyók mellé, nem télen. (A magyarság őstörténete, 49.). A halászat és a hallal való táplálkozás szerintem azért kapott olyan meg nem érdemelt fontosságot a magyar őstörténelemben, mert a magyar tárgyi néprajznak ez talán a legjobban és legeredményesebben kikutatott területe, s olyan kiváló tudósaink, mint Herman Ottó és Jankó János tették népszerűvé. Az ő nagy tekintélyük nyomta rá a nagy fontosság bélyegét erre a népi foglalkozásra. Mégis, még Herman Ottó ellen is, merjük állítani, hogy a magyar nép sem ma, sem a múltban nem volt halevő nép. Csak körül kell nézni az országban, ahol halásznak, s megfigyelni, hogy kik fogyasztják a halat. Rávilágít erre az a körülmény is, hogy a nagy vizek halászati joga mindig a partbirtokos földesuraké volt már az Árpádházi királyaink korában is. Ezek pedig főleg püspökök, káptalanok, szerzetesrendek, tehát leginkább