Néprajzi értesítő 27. évfolyam, 1935
Tanulmányok - Botpárgolás / Kovács László = 27. évf. 1–4. f. 105–106.
mosni a hasit, úgyszintén óvni kell a napon való száradástól is; „dörzsölés alatt kell annak megszikkadni". Ha nagyon száradna dógozás közben, meg kell nedvesíteni házisos vízzel, attól nagyon jól puhul. (Még fonás közben is jó ha meglocsolják evvel; a jószág mellett azonban nincs kéznél mindig; ilyenkor a vizelet is jó.) A nyersvíztől (tiszta kútvíz) erősen kérgesedik. A hizlalás után megszikkadt bőrt hasihasítóval felhasogatják. (Ezt a műveletet Ecsedi is leírja: A Hortobágy puszta és élete. 222. 1.) A hasihasító (1. ábra) sajátkészítésű szerszám, téglalap alakú, oldalán két, fűrészelt rovátikkal. A rovátkák közül a nagyobb a durvább, a kisebb a finomabb hasításhoz. (A hasító akkor jó, ha fonos fűzfa tövéből készült, abban jól áll a bicska, meg a rovátikra se kopik nagyon.) A hasítás akként történik, hogy a bicskát beleverik a hasítóba, úgyhogy a rovátkából annyi maradjon el, mint amilyen szélesre akarják hasítani a bőrt. Mikor ez megvan, balkézbe veszik a hasítót, úgyhogy a hüvelykujj végigfeküdjön a bicska fokán, majd jobbkézzel az ábrán látható nyíl irányában áthúzogatják a már előre behasogatott hasit, miközben a bicska lemetszi az egyes szálakat. Ezután már csak az ostorfonás következik. Kovács László: Botpárgolás. Pásztoremberek nélkülözhetetlen eszköze a bot. Bot nélkül egy lépést sem tesz a pásztor. Kezében van, ha terel, arra támaszkodik, ha áll a legelésző jószág mellett, néha ül is rajta, de fegyverül is ezt használja. A sokféle szerep, a más-más fajtájú jószág ,a botoknak is egész seregét hozta létre, de ezzel most nem kívánunk foglalkozni, csupán azt adjuk tovább, amit a tölgyfabot párgolásáról hallottunk egy öreg kanásztól. (Botos Imre, Tiszacsege, Kecskés puszta.) A párgolás történhetik szabadtűznél vagy kemencében. Célja a fa héjának könyebb eltávolítása, bizonyos fokú szárítás; a szú sem eszi úgy, hajlékonyabb is lesz, meg színesebb is. Szabadtűznél nem olyan jó a párgolás, mert egyenetlenül fő a fa. Legjobb az a bot, melyet kemencében párgoltak. A párgolás akkor kész, ha a fa megfőtt, amit arról lehet megtudni, hogy a kérge néhány helyen meghasadt. Ekkor nyomban ki kell venni a kemencéből, nehogy elveszítse hajlékonyságát. A kivett fát melegében munkába fogják, ami abból áll, hogy ide-odahajtogatják — olyan hajlékony, hogy kétrét hajtható —, mire a héja 4—5 darabban leválik. A héjától megfosztott forró-meleg fát zsírral jól teleitatják, majd sűrű oltott mésszel vonják be jó vastagon. Arra kell a meszezésnél ügyelni, hogy 2—3 marék mésszel a botnak való egész felületét bevonják, így egyenletesebb lesz a szín és a mész is könnyebben eltávolítható. Ha apránkint végzik a meszezést, fótos lesz a bot; fontos tehát, hogy egy marék mésszel minél nagyobb felületet vonjanak be. A mész további hizlalása tetszés szerint történhetik. A zsírozásnak az a célja, hogy nehezebb, pirosabb és hajlékonyabb legyen a bot. A mésztől viszont tartós lesz a pirosság. A mészbe ágyazott bot 5—6 napig szárad, természetesen olyan helyen (hodályban a gaz alatt, vagy földbetemetve), ahol hűvös száradást kap a fa. 5—6 nap elmúltával előszedik, lefejtik róla a meszet és botot vágnak belőle. Rendszerint kétfélét: rövid- és hosszú botot. A rövid szagát terelésre, a hosszút, amely úgy szép, ha csecsig ér, parádéba használja a pásztor. A parádésbotnak olykor dísze is van, egy sakknyi hosszúságban kiverik, mint a karikás nyelét. A hajítóvagy terelőbot nincs díszítve, de annál több gondot fordítanak arra, hogy egyenes ne legyen, mert ha egyenes, nem megy olyan messze, ritkán talál, s ha talál, véggel éri az állatot. A hajítóbot kötésig ér.