Magyar Néprajzi lexikon 3. kötet, K-Né (1980)
K - kocsmáros - kocsolás - kocsorba - Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882–Bp., 1967)
kocsmáros 236 nevezték purger-kocsmának (pl. Buda, Pozsony, Sopron, Szeged stb.). Az e feudális rendszerét a jobbágyfelszabadítás törölte el. Ezután már az állam törvényekkel szabályozta az italmérési jogot (1868: 17. tc.; 1875: 28. tc.; 1888: 35. tc.; 1892: 15. tc.; 1898: 18. tc. stb.) (»még: butellás bormérés,—kocsma). — Irod. Zoltai Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905); Szabó Kálmán: Kecskemét szöllő- és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631 — 1648) (Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Makkai László, Bp., 1954); Szabad György: A tatai és gesztesi Esterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVI-XVII. század (Bp., 1959); Égető Melinda kocsmáros: 1. feudális viszonyok között kocsmajogot bérlő személy, aki a maga hasznára dolgozik. Korcsmárosnak, korcsomárosnak is nevezik. — 2. A jobbágyfelszabadítás után italmérő hely tulajdonosa vagy bérlője. Saját termésű és vásárolt bort egyaránt mérhetett. Általában fizetett segítséget, —csaplárost alkalmazott maga mellett. Égető Melinda kocsolás, —tojásösszeütés kocsorda, —kantaszekér Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882-Bp., 1967): zeneszerző, zenetudós, népzenekutató, az MTA tagja (elnöke 1946 — 49), Kossuth-díjas (1948, 1952, 1957), Herder-díjas (1965). A korszerű magyar népdalgyűjtés és a világhírű magyar zenefolklórkutatások egyik legjelentősebb kifejlesztője és irányítója. Tanulmányait Eötvös-kollégistaként a bp.-i egy. bölcsészeti karán és a Zeneakadémián egyidejűleg végezte. A magyar népdal strófaszerkezete c. disszertációval doktorált. 1905-től — megszakításokkal — 1925-ig sűrűn, rendszeresen gyűjtött népdalokat, később szórványosabban, de legutoljára még 1950-ben is. 1906-tól Bartók Bélával együtt dolgozott a Felföldön, Erdélyben, a bukovinai székelyek között, ill. az ország más részein föltárva a magyar népzene archaikus rétegét. Eredményeit az Ethnographia lapjain publikálta. 1913-ban Bartók Bélával készítették el Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét (Ethn., 1913), majd megszerkesztették az első jelentős korszerű népzenei kiadványt [Népdalok (Erdélyi magyarság) 1923]. Szendrey Zsigmonddal társszerkesztője volt az MNGy utolsó kötetének (Nagyszalontai gyűjtés, 1924). Népdalgyűjtő tevékenységével párhuzamosan bontakozott ki egyéni stílusú zeneszerzői munkássága, amely elsőrendűen magyar népzenei élményekben gyökerezett. 1925-től kiterjedt pedagógiai munkásságot is kifejtett az iskolai népdaltanítás és a zenei anyanyelv ápolása ügyében. Több jelentős zenefolklorisztikai tanulmány után, 1937-ben A magyarság néprajza számára megírta alapvető fontosságú összefoglaló művét, A magyar népzenét. 1930-tól a bp.-i tudományegyen zenefolklorisztikai szemináriumot indított, 1937—40 között népzenei előadásokat tartott a Zeneművészeti Főiskolán. Ezek hallgatóiból verbuválódott a magyar népzenekutatók újabb nemzedéke. 1940-től az MTA-n aMagyar Népzene Tárának szerkesztését vezette. Irányításával jelent meg 1951—66 között a sorozat első öt kötete. Ugyanebben az időben a —Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportját vezette igazgatói minőségben. Életének utolsó időszakában mint zeneszerzőt és pedagógust általános hazai és nemzetközi szakmai és társadalmi elismerés övezte. Több tudományegy. és akadémia tisztelte meg tagságával, köztük 1960-ban az oxfordi, 1964-ben a berlini Humboldt Egy. díszdoktorává választotta. A Nemzetközi Népzenei Tanács (CICMC) elnöke, a Nemzetközi Zenepedagógiai Társulat (ISME) díszelnöke, a Magyar Néprajzi Társaság fővédnöke volt. — F. m. A magyar népdal strófa-szerkezete (Bp., 1906); Népdalok (Erdélyi magyarság) (Bartók Bélával, Bp., 1923); Néprajz és zenetörténet (Bp., 1933); Sajátságos dallamszerkezet a cseremisz népzenében (Pécs, 1935); A magyar népzene [Bp., 1937. További bővített kiadások: 1943, 1952 (Vargyas Lajos példatárával), 1960, 1969, 1973, megjelent német, angol és orosz nyelven is 1960-ban]; A zene mindenkié (Bp., 1954); Visszatekintés (I—II., Összegyűjtött írások. Szerk. Bónis Ferenc, Bp., 1964); Utam a zenéhez (Bp., Kodály Zoltán Kodály