Népszabadság - Budapest melléklet, 1994. március
1994-03-29
YIJI NÉPSZABADSÁG __BUDAPEST ____1994. március 29., kedd A híd lelkét senki nem láthatja Ha esik, ha fúj, a hídmester reggel hétkor indul A lánckamrába tizenöt méter mély, függő vaslétra vezet. Lent párás hűvös fogad, és két soktonnás betontömb. Az ember még azt is hihetné, egy ódon kastély pincebörtönében jár. Pedig a Clark Ádám tér alatt vagyunk. A Lánchíd lelkénél A lánckamrát hivatalosan lehorgonyzókamrának hívják, a híd vasszerkezetének végeit rögzítik itt, a Duna szintje alá rejtve az avatatlan szemek és kezek elől. Csak egyvalaki bejáratos oda: a hídmester. „Apám 1945-ben utászként került a Manci nevű pontonhíd építéséhez, majd ott ragadt kezelőként. A hidat ugyanis naponta többször nyitni-csukni kellett a hajózás végett” - meséli Fazekas János, a Lánchíd hídmestere. - „Amikor megépült a Margit híd, apám odakerült hídmesternek, s mivel ezzel a nagyon megbecsült állással szolgálati lakás is járt, ott laktunk a híd lábánál.” Állandó ügyeletet kellett tartani, így mindig az vette fel a telefont és intézkedett, aki épp otthon volt, így Fazekas úr már gyerekként beletanult a szakmába. Amikor aztán 1965-ben lehetősége nyílt arra, hogy ő legyen a Lánchíd hídmestere, már csak az Alagút oldalfalában lévő szolgálati lakás miatt is elvállalta. Fazekas János lassan harminc éve vigyáz a hídra és a hozzá tartozó Alagútra (ahová a régi vicc szerint a hidat tolják nagy esőben). Az első huszonöt év teljes nyugalomban telt, de amióta a változás szele fúj, többször volt már bombariadó. Ilyenkor a tűzszerészeknek bizony a legkisebb nyílást is át kell kutatniuk, márpedig a Lánchídnál akad abból bőven. A hídmesteri irodában pianínóra emlékeztető kapcsolótábla-rendszer van, plusz kellemes kilátás a térre és a hídra. A kapcsolók és kijelzők segítségével pontosan követhető, minden rendben van-e hídon. Alagútban, kamrákban, sőt, az Alagút szellőzőrendszerét is innen lehet irányítani. Az oldalfalon lévő, két, kopoltyúra emlékeztető nyíláson keresztül több hatalmas turbina nyomja át a levegőt a mintegy másfél méteres szellőzősáraiból. Hogy a hatást mégsem lehet érezni az Alagútban sétálva, annak tudható be, hogy a mellékvágatba is csak az utcai - rendesen szmogos - levegő tud beáramlani. Az ember első benyomásaival ellentétben a Lánchíd, bármilyen stabilnak látszik is, mozog. Kicsit oldalirányban, és kicsit le-föl is, a forgalom függvényében. A tartólánc csak a Duna két oldalán van stabilan rögzítve, máshol mindenütt (még a konzolokon is) szabad mozgása van. A pillér tetejére felmászni nem valami egyszerű dolog, nincs titkos ajtó meg belső létra. Akinek okvetlenül dolga van arrafelé (például az elektromos művek dolgozóinak), annak a láncon és az egyik kis vasrózsán keresztül lehetséges feljutnia a tetőre. Fazekas János csak annyit mond erről: „Nem kimondottan veszélytelen.” A hídmester mindennap átvizsgálja a maga hídját, naponta kétszer végigsétál rajta - szemrevételezi -, negyedévente pedig bebújva a legkisebb zugba is, teljes átvizsgálást tart. Jelenti a hibákat, a jégzajlást, a lógó kábeleket. Hogy a veszélyesebb helyeken (lánckamra stb.) se essen baja, a hídmester segítséget kér egy másik hídmestertől. Fazekas úrnak könnyű, hídmester a testvére, sőt a fia is az volt sokáig. Fazekas Imre apjától örökölte a Margit híd őrzését, és amióta unokaöccse más foglalkozás után nézett, a Szabadság hídnál is ő helyettesít. „Nagy különbség van a hidak közt - mondja - különösen az alsó szerkezet vizsgálatát tekintve. Vannak tágas, kényelmes hidak, ilyen például a Margit, de a Szabadság híd kezelőjárdáján nemegyszer hason fér el csak az ember.” A Margit híd eredetileg öt ívvel készült, csak a folyamszabályozás során változott hatnyílásúvá. Hivatalos neve felsőpályás, kétcsuklós ívhíd. A Szabadság híd más típusú, konzoltartósnak nevezik. Magyarul a parton több tonna ellensúly van elhelyezve a híd lábánál, hogy ne rántsa be a középre elhelyezett „másik híd”. Ha esik, ha fúj, a hídmester reggel hétkor indul. Végigmegy a Lánchídon, vagy a Margiton, esetleg valamelyik másikon. Nem a lángokat nézi, és nem is a bárányfelhőket. Lenéz a szerkezet alá, bekúszik a legapróbb járatokba is, szemrevételez, javít és jelent. Fogadja a tűzoltókat, ha valaki megunta az életét, este ismét bejárja birodalmát, köszön az oroszlánnak és aludni tér. Hegedűs Noémi GAÁL ZOLTÁN FELVÉTELE RÉDEI FERENC FELVÉTELE Nem forma, nem látomás többé Beszélgetés Balassa Péterrel A 47 éves esztéta, a filozófiai tudományok kandidátusa, az ELTE BTK esztétikai tanszékének docense, nagyhatású kritikus, publicista. Eddig hét kötete jelent meg. Munkásságát 1981- ben Aszú-, 1988-ban Bölöni-, Örley- és a Művészeti Alap irodalmi díjával, 1989-ben József Attila- és Évkönyve-, 1990-ben IRAT-, 1993-ban Déry-díjjal ismerték el. - Gellérthegy utca. Mit mond ez Önnek? - Sokat. Talán túl sokat is. Tizenöt év megszakítással 1947 óta itt lakos: Krisztinaváros, Naphegy, Tabán, Váralja. Ez sok idő, de már nem tudnék, nem is akarok elmenni innen. A Gellérthegy utca, ez a szelíden emelkedő lejtős, dombszerkezetet mutató mellékutca a házam és a hazám, amit magamon hordok vagy ő engem. A közepén, négy ház határolta belső kertben, amelyre az erkélyem néz, rejtett, óriás gesztenyefa áll, a mai budapesti világban ritka tünemény. Amíg ez a gesztenyefa áll, addig van Gellérthegy utca is, a Naphegy lejtőjén. Naphegy: kezdettől mágikus jelentése van számomra. A nap hegye, az a hegy, amelyen a nap elidőz egy darabig, itt áll meg pihenni egy kicsit a Nap. Az utcai fronton lévő ablakomtól jobbra a Tabán, ahol egészen régen, 1932-ig sváb és rác település állt, vigalmi negyed, bordélyokkal, kocsmákkal. 45 után pedig bombatölcsérekkel ki-kilyukasztott bozótos vadregény, ahol néha egy-egy korombeli kisfiú hat-nyolc évesen aknára lépett és felrobbant. Mi meg rendületlenül szánkóztunk ezen az „ideális” pályán, meredek lejtők, zuhanó árkok, buckák között nagyon öreg apámmal, kivörösödött arccal rikoltoztunk és nevettünk: „pálya! pálya!” Hihetetlen, minden hihetetlen. A Gellérthegy utcában láttam hajnalonként ávósokat is, egy-egy öreg, „deklasszált” családot hajtottak fel a teherautó platójára, rettenetesen. Velünk szemben, a Várban, a nyugati falon csíkosba öltöztetett rabok dolgoztak napestig. És persze, mindezzel együtt, mindennek ellenére eléggé utáltam ezt a krisztinavárosi polgárságot, ezeket az álszent, vasárnapi katolikusokat, ezeket a sértett, gőgös és kisszerű „úri magyar” középosztályiakat, én az akkor uralkodó diktatúra ellenében lettem zsigerien baloldali. Ennek a málladozó krisztinai társadalomnak azonban máig volt és van megtartó ereje, zártsága és a szegélyein, peremén lévők iránti bizonyos kedélyes türelmessége révén: egészen napjainkig meghökkentően sok, kopottan elegáns, papagájszerű öltözékekben járkáló öregasszonyt látni errefelé, akik egyszer csak megállnak a sarkon, és magukban beszélnek, miközben időnként oda-odaköszönnek az ismerőseiknek. Sok a bolond, ez meghitté teszi a Gellérthegy utcát, lakályossá. Meg a végtelen öregség. Affinitásom a képtelen, a groteszk s a vicc iránt talán akkor született meg, amikor 51-52-ben egyszer becsöngetett hozzánk két népnevelő, úgy estefelé, és ellentmondást nem tűrő érces hangon megkérdezték apámékat: „Laknak itt mágnások?” Másfelől: ez egy németellenes, ellenzéki, de konzervatív jobboldali városnegyed, mely kicsiben nagyon is reprezentál máig valamit az ország egyik arcából. Mindig jó volt kettősségek között, ellentétek között, válaszutakban, kereszteződésekben élnem-érzékelnem a világot. Ez a Gellérthegy utca. Minden egyszerre van benne, semmi sem múlik el, a halottak dehogyis haltak meg, a kísértetek elevenebbek, mint valaha. És ez nem rossz, inkább jó. Anyám a legrégibb lakos az utcában, kész folklórgyűjtemény. Néha hihetetlen dolgokat idéz fel, én meg gyorsan felírom őket. Soha nem voltak úgynevezett identitásproblémáim, bármilyen hihetetlen ez manapság, az „identitáskeresés” egyre hülyébb világában. - Úgy veszem észre, hogy ezer történetet tud a városról és az emberekről. A sok történet: maga a város. Megnevezné a fontosabb eseményeket és helyszíneket? - Egy villamoson utazom Kodállyal, egy medencében úszom vele a Lukácsban. És persze Lukács György maga. Arcok, helyzetek, jelenetek. Vagy: Nemes Nagy Ágnes sorban áll a Közért pénztáránál. Ottlik az Alagút utcai zöldséges előtt hosszan nézegeti a hallgatag karfiolokat, káposztafejeket, újhagymákat. A Belvárosban Pilinszky, Kondor, Illyés csak úgy fel-alá járkál, és kávézik vagy beszél. Nagy László verset ír a Belvárosiban, én egész délelőtt nézem a galériáról. Mándy ugyanott délután fél hatkor lágytojást eszik. Csempepempén és a Csutak-könyveken nevelődöm. „Identitásom” - Mándy beszédmódja, máig. Ennél „gyökeresebb” írót alig ismerek. Az öreg Kassák, meg Berda a TIT Kossuth Klubjában. Zelk a Hungáriában. Kamaszként, éjjel a Luxorban, '63-ban a barátommal ülök és várok. Egy kedves, anyás kurva egyszer csak ezt mondja: „Látják fiúk, ilyen ez a c’est la vie”. Egy másik barátomról jóval később, felnőtt koromban kiderül, hogy a Gellérthegy utcából vitték el, teljesen törvénytelenül, 1950 egyik fázós hajnalán. Nagybátyja, jól ismertem, egy öreg, kitűnő zenekritikus, meggyőződéses '19-es kommunista, a már halott Basilides Mária férje, átrohant a város másik végéből a hírre, most ott toporog a teherautó platója mellett, és rázza a sírás. 1956. október 23-án délután a haverommal focizunk a Tabánban, apám hazaérkezik az Operából, és azt mondja „Forradalom van”, a barátomékat soha többé nem látom (Kanada? Ausztrália?), este Gerő azt mondja a rádióban „ez ellenforradalom”. Én tudom minden érzékemben, a következő 33 évben, hogy melyik öregembernek van igaza. A Magyar Állami Operaház, amelyben túl sok időt töltöttem gyerekkoromban, túl jó volt, ezért életem végéig valóságérzékelési gondok kísérnek, de sebaj. Elég hosszú időbe tellett rájönni, mi micsoda, mi nem színház. Későn élő vagyok, mint maga a város, mely hirtelenkedve szokott nekilendülni saját megújulásainak, most is. Kiegyensúlyozatlan város, egykor halálérdekes volt. Ma már persze inkább munkahely, mert eltűnik belőle a séta, a séta közbeni beszélgetés. A hatvanas, hetvenes években sikerült nagyon elrontani. Most valamit visszavesz ebből néhány vendéglő, néhány utcasarok, néhány kávézó. Van egy-egy szigete még a városnak. Különben elviselhetetlen. Nem forma, nem látomás többé. Mostanában legföljebb néhány jó hangulatú tüntetésen érzek valami elveszett szelídséget, szívélyességet és barátságfélét. De hát micsoda dolog ez?! - Gyakran időzik Orosziban vagy újabban egy kicsi börzsönyi faluban, Perőcsényben. Szökik a fővárosból? - Hát persze. Egyre inkább. De remeteségre nem lennék képes. Arra vágyom, hogy a hét egyik felét itt „bent”, a másikat ott „kint” töltsem. Talán Jung doktor lenne a megmondhatója, miért nem vagyok teljes értelemben, igazán mélyen urbánus. Legalább annyira vagyok vidékies, sőt provinciális. Nekem a város csak addig lakható, amíg van hova menni előle, és amíg van honnan visszaérkezni. Amúgy is, talán egy vidékies főváros vidékies szabadgyalogja, polgára vagyok, aki nem tud meglenni egy, még mindig hallgatag falu hívása nélkül. Ez nem romantika, hanem valami egészen más. A vidéki Magyarország és a fővárosi kettő, de akkor van baj, ha túlságosan szétválasztják őket. Most megint baj van ezzel. Ezzel is. Varga Lajos Márton BOROS JENŐ FELVÉTELE tt» « Történt, hogy Köröndy - valamikor a múlt hónapban - egy este metróval igyekezett célja felé. Ez még nem olyan különleges dolog, velünk, pestiekkel, százszámra esik meg havonta, hisz egyetlen állomáson ezrek és ezrek haladnak át néhány perc alatt. Hogy tehát az árusok, üzérek, megbízottak, kortesek, koldusok, erdei menekültek miért éppen Köröndyt választják ki folyton a tömegből, ez nem egykönnyen megválaszolható kérdés. Nyilván van valami megbízható a külalakjában (a látszat, hiába, no, csal), amely barátságossá teszi őt, aluljárói szinten, legalább mindenesetre hősünk igyekszik helytállni ebben a szerepben is, a hozzá fordulók ritkán távoznak csalódottan. Ezúttal egy kérdezőbiztos keresztezte útját, nyaralási szokásairól faggatva. Köröndy felelgetett, udvariasan, régi, nyugalmasabb időkre emlékezve az ifjú felmérő bólogatott, írt, a végén még Köröndy címét is, valami sorsolásra hivatkozva, aztán mindketten távoztak következő áldozatuk irányába. Az egyik hajnalon mélabús férfihang ébreszti Köröndyt legédesebb álmából, hogy itt a zimmezum kft. ügyvezető telefonkezelője, uram, ön megfogta az isten lábát, egész nyereményesőben lesz része, mikor tudna eljönni bemutatónkkal egybekötött díjkiosztó ünnepségünkre? Köröndy hang nélkül letette a kagylót, de amikor harmadszor is fölébresztették, belátta, hogy itt nincs esély a menekvésre - s két nap múltán, oldalán Krisztával, megjelent az exkluzív szállóként beharangozott vasúti motel szűkre szabott reggelizőasztalánál. Voltak vagy harmincan, nem számítva a vendéglátók válogatott csapatát. Pedig azokat ezúttal nem lehet nem számítanunk, csupa tűzről pattant hajadon meg ifjú, már a szemükön is látszott, hogy ők most majd megmutatják mindenkinek. Köröndyéknek egy alig huszonéves daliát küldött az ég, aki elszánt, fekete hajat meg bajuszkezdeményt, püspöklila zakót és gumírozott nyakkendőt viselt. - Béni vagyok! - mondotta éles hangon. - Részvétem - felelte Köröndy, félreértve kissé a menedzseri bemutatkozást. Kiderült, hogy eddig ők afféle ösztönlényként nyaraltak csak, ide mentek, oda mentek, béreltek, befizettek, nekivágtak. De ennek mostantól végre, nincs más feladat, mint csatlakozni a nemzetközi nyaralók nagy családjához, és előttük a világ: csak be kell lépni, jogot venni, ez örökölhető, eladható, összegyűjthető, hurrá. Köröndy öt perc után átlátta, hogy tévedésből van itt, de hát erről ő tehet a legkevésbé - mégsem távozhat azzal, hogy kizárólag a kedvezményes gumimatracbérlet érdekelné. Megnézte hát a csábító videofilmet, mosolyogva válaszolt a kérdésre, hova utazna legszívesebben (Új-Zélandra, természetesen), igazat adott az egyre lendületesebb Béninek, hogy az ajánlat kedvező, majd felállt és azt mondta: - Még gondolkodunk a dolgon. - Nincs ezen mit gondolkodni - replikázott Benjámin. - Nincs - ismerte el Köröndy. - Szóval nem lépnek be? - Nem. Köröndy éppen valami frappáns búcsúmondaton törte a fejét, amikor meglátta az első könnycseppet a rettenthetetlen menedzser szemébe. Megfogta hát törékeny vállait, meglapogatta kissé, és rekedt hangon így szólt: - Fel a fejjel, na. Megy ez majd még jobban is! Aztán iszkoltak. - Legalább egy zsebkendőt adhattunk volna neki - mondta Kriszta odakint, elmélázva. Jolsvai András A pityergő menedzser Demszky Vázsonyiról Péntek délután ünnepi üléssel emlékeztek meg a Városházán Vázsonyi Vilmosról (1868- 1926), Terézváros egykori törvényhatósági, majd országgyűlési képviselőjéről. Demszky Gábor főpolgármester ünnepi beszédében Vázsonyi érdemeit ecsetelve kiemelte: „Vázsonyi egyike volt az első magyar politikusoknak, akiket a rohamosan fejlődő nagyváros nevelt fel...” Demszky megemlékezésében hangsúlyozta, óriási jelentősége van a nagypolitika számára olykor banálisnak tűnő helyi ügyeknek és annak, hogy a polgárságot is bevonják szűkebb lakókörnyezetük sorsának alakításába. A főpolgármester kijelentette, Vázsonyinak kiemelkedő szerepe volt abban az impozáns agytrösztben, amely kidolgozta és megvalósította a Bárczy-korszak alkotásait. Demszky Gábor beszédében elmondta, követendő példának tartja Vázsonyi Vilmos várospolitikáját, amely nem engedte, hogy a nagypolitika befolyásolja a regionális kezdeményezéseket. „Vázsonyi számára elképzelhetetlen volt, hogy valamely, a város javát, a lakosság érdekeit szolgáló kezdeményezést azért ne karoljon fel, mert az történetesen politikai ellenfeleitől származik”. Demszky röviden kitért Vázsonyi nagypolitikában játszott szerepére is. Emlékeztetett arra, Vázsonyi legfőbb törekvése az volt, hogy egy átfogó, távlatos várospolitikai program alapján működő párt irányítsa az igazgatási apparátust. „Vázsonyi Vilmos egész életével bizonyította, hogy az egészséges lokálpatriotizmus a demokrácia kiapadhatatlan erőforrása”. Hámori László