Népszabadság - Budapest melléklet, 1999. január
1999-01-07
30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999. JANUÁR 7., CSÜTÖRTÖK Pesti polgár a kalendáriumban A múlt század újdonsága volt a határidőnaptár, az üzér akkor még egyszerűen kereskedőt jelentett Míg korábban csak a magasabb iskolázottságú emberek számára kerültek a könyvek, a XVI. századtól fogva megjelentek a népkönyvek is, köztük a legtöbb kézen megforduló csíziók, kalendáriumok. Sok forrásból tudjuk, hogy a XVIII. században a legnagyobb kelendőségnek a kalendáriumok örvendenek. Pontos statisztika is rendelkezésünkre áll, a Hazai és külföldi tudósítások 1809-i évfolyamában olvashatjuk: „Nevezetes tünemény a’ Magyar Literatúrában, hogy szörnyű, nagyszámú Kalendáriumok jelennek meg és szerencsésen el is kelnek. Ugyanis Landerernél Pesten és Pozsonyban a’ Nemzeti Kalendárium 15 000 - Győrött Streibignél 30 000, Komáromban Wermüllernénél 20 000, Vácon Gottliebnél 20 000, Budán Landerernél 30 000, Pesten Trattnernél 30-40 000, Szegeden 20 000. Ezeken kívül Kisnél Pesten a’ Kis Kalendárium. Rövid szóval Magyar Országban el kel több 150 000 Kalendáriomnál. Ennek bizonysága a’ Pesti Augustusi Vásár, mellyet a Könyvnyomtatók és költők méltán Kalendáriom Vásárnak nevezhetnek.” A nagy kelendőség oka nem a szorosan vett naptári rész, hanem a gazdasági és gyógykezelési tanácsok, rendkívüli események leírása. Kivételes közművelődési jelentősége volna, hiszen minden rendű-rangú ember olvassa, innen meríti ismereteit. Minthogy azonban a könyvkiadás számára ez a legnagyobb hasznot hajtó nyomdatermék, uralkodóvá váltak a tisztán üzleti szempontok, minek következtében nemcsak az irodalmi színvonal silányul, hanem a közölt információk megbízhatósága is kétséges, sok esetben egyenesen butító. A Vasárnapi Újság, a művelt nagyközönség ízlésének elszánt nevelője fel is veszi a harcot némely kalendárium népbutító tevékenységével szemben. 1858-ban sorozatban közli „naptárkritikáit”, melyekben kifejti, hogy a kalendáriumoktól nem várható el ugyan „valami szilárdul kivitt széptani vagy társadalmi irány, magasabb nézőpont és alaposság” - habár „ilyennek hiányát mindenesetre fogyatkozásnak” tartja. A kívánatos szerkesztési elveket éppen egy elriasztó példa - „Bucsánszky Alajos nagy naptára” - alapján fejti ki az Irodalom és művészet rovat szemleírója: „Hitünk szerint az időszaki sajtónak épp úgy feladata, az olvasó közönség figyelmét az egy vagy más oldalról irodai termékekre irányozni, a milly múlhatatlan kötelessége másfelől, óvni ollyan könyvek megvásárlásától, mellyek a közhasznúság legkisebb szempontját is nélkülözvén, a jóravaló speculatio törvényeinek sem képesek megfelelni, s mellyek, mint irodalmi színvonalon áll zugdolognak, kelendősége csak a többi, lelkiismeretesebb vállalatok rovására és ekképp a közmívelődés egyenes kárára történik. Kétszeresen kiáltóvá lesz pedig ezen kötelesség a Bucsinszkyéhoz hasonló naptárak irányában, mellyek évek óta százezernyi mennyiségben terjednek szét a két haza jámbor kék nadrágos olvasói között anélkül, hogy az ízlésnek, a köz vagy magánélet intézését segítő eszméknek vagy egy magvát hullatva el, magok után a legcsekélyebb nyomot hagyták volna.” Üdvös kivétel az igénytelen dömping tengerében a Hajnal című „Arczképekkel és életrajzokkal díszített naptár az 1864-diki szökőévre”, melyet Sarkady István szerkesztett és adott ki az Újvilág (ma Semmelweis) utca 13.-ban. Már elöljáróban leszögezi, hogy nem áll szándékában obskúrus horoszkópokkal és száz esztendőre szóló jövendölésekkel traktálni a nagyérdeműt. Az Uralkodó bolygó címszó alá írja: „Ez ugyan csak régisége által nevezetes czikke a naptáraknak, melynek mi okos alapja sincsen, de miután még sokan azt hiszik, hogy a naptár nem tökéletes, ha az uralkodó bolygó hiányzik belőle, tehát azok kedvéért ezt megnevezem, de evvel be is fejezem a czikket. Vénus azon bolygó, melyet ősrégi ugyan, de mindamellett mégis teljesen alaptalan hit szerint, ez évben a kormánypálcta illetne.” A naptár első lapján röviden letudja a felséges uralkodóház tagjaira vonatkozó adatok és a királyi házban történt események ismertetését, majd az egész könyvet betöltő arcképcsarnokba nem rang, hanem érdem szerint sorolja a kiválasztottakat. Jeles orvostudósok, tanítók, művészek, a pesti ügyvédi kar jeles tagjai mellett felfedezők, gyárosok, iparosok és kereskedők életének és munkásságának ismertetése került a gyűjteménybe. „A társadalom minden osztályában vannak emberek, kik nagyszerű munkájuk, teremtő géniusok által teszik magukat halhatatlanná, s a míveltség történetírójának szent kötelessége, hogy az utókor számára emléküket fenntartsa...” - írja Szarzetzky József gyufagyáros tevékenységét méltatva, hangsúlyozva, hogy „a gyáripar előhaladása tényező befolyással van nemzeti jólétünkre”. Kitér a gyáros szociális érzékenységére is: „emberbaráti intézkedése” révén a beteg vagy munkaképtelenné vált munkás gyógyíttatást, nyugdíjat és táppénzt élvezhet. Méltatja Farkas István fővárosi gépészt, aki önálló gépgyárat állított fel az Üllői út 5.-ben, és „az újabb időknek nagyszerű találmánya, jelentőségteljes vívmánya, a gazdasági gépészet” terén alkotott jelentését, gyártmányai a londoni világmű-kiállításon kitüntetésben részesültek. Meleg szavakkal méltatja Belházy Sándor pesti lámpagyár-tulajdonos találmányát, akinek három Szív utcai gyárában új világítású szobai és kerti lámpák, ékes csillárok készülnek, melyben világító anyagként ásványolaj alkalmaztatik, mely célszerűbb és hasznosabb a légszesznél. A lámpagyáros találmányának ismertetéséhez fűzi: „Az emberi nem folytonos fejlődéséről, míveltségi előhaladásáról és az ész teremtő erejéről kiáltó bizonyságot tesznek az újabb találmányok... A magyar emberről sokáig azt hitte a világ, hogy táblabírói természeténél fogva új, nagyszerű dolgok alkotására képtelen”. De „nemzeti létünk áldott géniusza egy követ dobott a tespedés tavába, s a tanya víz legott hullámzásba jött.” Tüköry Sándor úr, akinek sörgyára a Váczi úton van, „melynek elismert jelességű készítménye az egész országban a sörfogyasztó közönség kivívta” - „hazáját mint pap az oltárt, keble érzelmeinek egész magasztaltságával szereti; az irodalmat és művészetet áldozatkész pártfogásában mindenkor örömest részelteti”. Kollerich Pál sodrony szövedék- és fonadékgyára az Aldunasor 14. sz. alatt virágzik, az ő nagy érdeme, hogy egy nagyon fontos, ám hazánkban teljesen ismeretlen iparágat honosított meg. Szénásy József pesti kocsigyáros a Múzeum átellenében működő gyárának termékei „nemcsak a testvér két házában, hanem Szerb-, Görög-, Oláh- és Morvaországban is nagy kelendőséggel bírván, ritka tetszésben részesülnek”. Az ő pályáját ismertetve írja Sarkady naptárszerkesztő: „Az új eszmék óriási győzedelmének világraszóló ünnepnapja fölvirradt ránk, midőn az osztályokat elkülönöző chinai falak leomoltával... megkülönböztetés nélkül örömest nyújtunk babért azoknak, kiket az méltán megillet.” Az arcképcsarnok felvonultatja a jeles pesti iparosokat, ismerteti Vajda József érdemeit, aki a fővárosi csizmadiatestület kiváló tagjaként a csizmák vízmentesítését biztosító anyagot találta fel, és legelőször lépett fel a magyar divatú csizmákkal. „Az iparosnak egy osztálya sem múlja felül a csizmadiákat, akik minden nemzeti vállalat iránt buzgalmat, lelkesedést és áldozatkészséget tanúsítanak.” Bemutat továbbá kiváló fővárosi szíjgyártót, úri szabót, kőfaragót, rézművest, harangöntőt és fazekasmestert. A magyar ipar „legújabb időben tett óriási lépéseit” méltatja, és nagy tisztelettel ismeri el — az ő szavával szólva - a pályatörekvők érdemeit. „A pályatörekvők buzgalmát, lelkesedését és haladási szellemét teljes mértékben méltányoljuk és jövőjükhöz szép reményeket kötve, buzdítjuk, lelkesítjük, hogy szintén a dicsők sorában helyet foglaljanak.” Ilyenek a fényképírók, mint Mayer György, akinek nagyszerű műterme a Nagy Híd (ma Deák Ferenc) utcai Mocsonyi-féle házban van. Ő alapította Pesten az első kártyagyárat, mely legelső volt a Monarchiában. Borsos József pedig az országúton, a régi botanikus kertben nyitotta meg 1861-ben fényképirdai műtermét, és „ő volt az első magyar fényképész, ki lovakat és kocsikat is ritka sikerrel lefényképezett”. „A fényképészet hazánkban a művészet legújabb ága, s a jelen század leánya” - közli a Hajnal kalendárium szerkesztője. A század újdonsága a Határidőnaptár is. A Vasárnapi Újság írja 1858. december 26-án: „Határidő naptár jelent meg Länderer és Heckenast nyomdájában, az év minden napjára külön kelt számmal bíró tiszta lapokból áll; ezenkívül a rendes naptári részt, pénzszámító táblát, s az új bélyegfokozatot tartalmazza. Ügyvédek, hivatalnokok és üzérek számára igen alkalmas naplóul szolgál. Ára 1 ft. 40 kr. új pénzben. Remélhető, hogy ez, ekkorig irodalmunkban új neme a gyakorlati hasznú kézikönyveknek, nagy keletnek fog örvendezni.” Az üzért ekkor még nem rosszalló hangsúllyal használták, egyszerűen kereskedőt jelentett. Erki Edit Kávéházban osztogatott kiskalendárium ajánló oldalai Tükör, képek Tükröt - vagy csúfondáros görbe tükröt - tartani az emberek elé minden művész vágya. Rékasi Sándor festőművész a szó legszorosabb értelmében valósította meg ezt a törekvést. A festőművész ugyanis egyedi technikával, valódi tükörre festi a képeit, így a látogató önmagát is láthatja a művész által teremtett forma- és fantáziavilágban. A néző számára ez a kettősség különleges élményt nyújt, úgy érezheti, mintha maga is része lenne e sajátos, alkotott térnek. Rékasi Sándor a pályáját rajzokkal, grafikákkal kezdte. A tükörakverellek egyedi technikáját rajta kívül önállóan senki nem alkalmazza. A laikus számára meglehetősen bonyolult eljárás a képzőművészeti tudáson és képzelőerőn kívül vegyészeti tudást is igényel. A festmény körvonalát adó grafikát a tükör hátoldalán lemaratott felületen, fonákjáról alakítja ki. Ez a különleges látásmód és technika megihlette az indonéz származású neves holland festőművészt, Hank Mualt is, amit az „1100. év” című közös alkotásuk bizonyít. Rékasi Sándor „tükörkorszakából” származó alkotásainak kiállítása az Egis kereskedőházban látható. Az árusítással egybekötött tárlat meghosszabbított nyitva tartással, január 31-ig látogatható. Az érdeklődők munkanapokon délelőtt kilenctől délután ötig tekinthetik meg a Kerepesi út 19. szám alatti Egis kereskedőház aulájában. A művész a befolyó vételár tíz százalékát az intézetben nevelkedő gyermekek javára ajánlotta fel. Cs. K. É. Ezzel a két címmel Az Est, illetve a Nap című napilapban jelent meg 1910- ben. A brettli szó akkoriban a ligeti Olympiát jelentette, de az esemény nem ott történt. Az úgy volt, hogy Bródy István, a zseniális színházi szakember megirigyelte Sziklay Kornél Kis Színkörének sikerét, olyannyira, hogy odaszerződött Sziklayhoz, annak lett színházi mindenese. Bródy hosszú és gazdag színházi pályája voltaképpen 1910-ben kezdődött, amikor kibérelte a Hermina út 51. szám alatti telket, s felépítette a Vígszínkört. Molnár Ferenc adta a nevet, megnyitására ő írta és mondta el a prológot. Krajcáros színház volt a népnek, és kitűnő színházi vállalkozásnak bizonyult. Szőllősy Rózsi, Antal Erzsi, Simai István, Gondra István és Mály Gerő voltak vezető tagjai. Mály Gerőnek ez volt az első pesti szerződése: mint komikus, díszletfestő és szereplő szerződött a színházhoz, havi 70 korona összfizetéssel. E szerény javadalmazás mellett is pompásan élt Mály a ligetben. A Vígszínkörben kezdte Somogyi Nusi és Radó Sándor szintén a színészetet. De a legnagyobb szenzáció Szabolcs Ernő színpadra lépése volt. A Singer és Wolfner cég beltagja, Singer Ernő ugyanis halálosan szerelmes volt Szőllősy Rózsiba. Kiment Bródyhoz a ligetbe, próbát énekelt és táncolt a kistermetű, komikus vénájú fiatalember, és Bródy szerződtette. Bokáig érő frakkba bújtatta és egy délután megtörtént a nagy szenzáció: Jössz majd utánam, / Jössz, drága nő! dalolta Szőllősy Rózsinak, akivel duettet énekelt és táncolt. A publikum lelkesen tapsolta őket. A Singer család elküldte Bródyhoz jogtanácsosát, dr. Weber Salamont, megpróbáltak jó szóval, ígéretekkel, fenyegetéssel elérni, hogy álljon el a szerződéstől. Szabolcs azelőtt Singer - viszont könyörgött, hogy ne mondjon le róla, s ő hűségesen ki is tartott mellette. Még az ezer korona sem csábította, amit a család felajánlott váltságdíj címén, és a boldog szerelmespár tovább szerepelt a Vígszínkör színpadán. Együtt fújták a duettet, hogy „Nem szabad, dehogy szabad, / Hazamenni, amíg meg nem virrad...!” És a lapok nemsokára közölték a házassági hírt! Két nem mindennapi színházi emberről volt szó ebben a pletykaízű cikkben: Szabolcs Ernő - a kis Szabolcs, ahogy később nevezték - a vígszínköri kirándulás után Max Reinhardt mellett tanult rendezést. 1912-1917 között a Ferenczy Kabaréban, a Király Színházban, a Népoperában játszott; 1920-22 között a Vígszínház titkára, 1923-28 között a Fővárosi Operettszínház rendezője, majd főrendezője; 1926-33 között a Vígszínház, az Andrássy úti, a Bethlen téri Színpad, a Pesti Színház rendezője. De 1942- ig majd minden színházban rendezett, amíg a törvények le nem tiltották a színpadról, ekkor az OMIKÉ-ben működött. 1945-től 1949-ig ismét több színházban rendezett, majd varieték műsorát vitte színre. Rendezéseit alapos szakmai tudás, ötletesség, az operett alkotóelemeinek látványos gazdagsága és harmóniája jellemezte. Az elsők között rendezett revüt Budapesten. Hogy boldog volt-e Rózsival s meddig — arról nem szól a fáma! A. Á. Úri fiú a brettlin! Egy pesti fiú szerelmi regénye. Mégis elveszem a Rózsit! Szabolcs Ernő... ...és szív szerelme, Szőllősy Rózsi