Népszabadság - Budapest melléklet, 1999. január

1999-01-07

30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999. JANUÁR 7., CSÜTÖRTÖK Pesti polgár a kalendáriumban A múlt század újdonsága volt a határidőnaptár, az üzér akkor még egyszerűen kereskedőt jelentett Míg korábban csak a magasabb iskolázottságú em­berek számára kerültek a könyvek, a XVI. század­tól fogva megjelentek a népkönyvek is, köztük a legtöbb kézen megforduló csíziók, kalendáriumok. Sok forrásból tudjuk, hogy a XVIII. században a legnagyobb kelendőségnek a kalendáriumok ör­vendenek. Pontos statisztika is rendelkezésünkre áll, a Hazai és külföldi tudósítások 1809-i évfo­lyamában olvashatjuk: „Nevezetes tünemény a’ Magyar Literatúrában, hogy szörnyű, nagyszámú Kalendáriumok jelen­nek meg és szerencsésen el is kelnek. Ugyanis Landerernél Pesten és Pozsonyban a’ Nemzeti Ka­lendárium 15 000 - Győrött Streibignél 30 000, Komáromban Wermüllernénél 20 000, Vácon Got­­tliebnél 20 000, Budán Landerernél 30 000, Pesten Trattnernél 30-40 000, Szegeden 20 000. Ezeken kívül Kisnél Pesten a’ Kis Kalendárium. Rövid szóval Magyar Országban el kel több 150 000 Kalendáriomnál. Ennek bizonysága a’ Pesti Au­gustusi Vásár, mellyet a Könyvnyomtatók és köl­tők méltán Kalendáriom Vásárnak nevezhetnek.” A nagy kelendőség oka nem a szorosan vett nap­tári rész, hanem a gazdasági és gyógykezelési ta­nácsok, rendkívüli események leírása. Kivételes közművelődési jelentősége volna, hiszen minden rendű-rangú ember olvassa, innen meríti ismerete­it. Minthogy azonban a könyvkiadás számára ez a legnagyobb hasznot hajtó nyomdatermék, uralko­dóvá váltak a tisztán üzleti szempontok, minek kö­vetkeztében nemcsak az irodalmi színvonal silá­nyul, hanem a közölt információk megbízhatósága is kétséges, sok esetben egyenesen butító. A Vasárnapi Újság, a művelt nagyközönség íz­lésének elszánt nevelője fel is veszi a harcot né­mely kalendárium népbutító tevékenységével szemben. 1858-ban sorozatban közli „naptárkritikáit”, melyekben kifejti, hogy a kalendáriumoktól nem várható el ugyan „valami szilárdul kivitt széptani vagy társadalmi irány, magasabb nézőpont és ala­posság” - habár „ilyennek hiányát mindenesetre fogyatkozásnak” tartja. A kívánatos szerkesztési elveket éppen egy elriasztó példa - „Bucsánszky Alajos nagy naptára” - alapján fejti ki az Irodalom és művészet rovat szemleírója: „Hitünk szerint az időszaki sajtónak épp úgy feladata, az olvasó kö­zönség figyelmét az egy vagy más oldalról irodai termékekre irányozni, a milly múlhatatlan köteles­sége másfelől, óvni ollyan könyvek megvásárlásá­tól, mellyek a közhasznúság legkisebb szempont­ját is nélkülözvén, a jóravaló speculatio törvényei­nek sem képesek megfelelni, s mellyek, mint iro­dalmi színvonalon áll zugdolognak, kelendősége csak a többi, lelkiismeretesebb vállalatok rovására­­ és ekképp a közmívelődés egyenes kárára törté­nik. Kétszeresen kiáltóvá lesz pedig ezen köteles­ség a Bucsinszkyéhoz hasonló naptárak irányá­ban, mellyek évek óta százezernyi mennyiségben terjednek szét a két haza jámbor kék nadrágos ol­vasói között anélkül, hogy az ízlésnek, a köz vagy magánélet intézését segítő eszméknek vagy egy magvát hullatva el, magok után a legcsekélyebb nyomot hagyták volna.” Üdvös kivétel az igénytelen dömping tengeré­ben a Hajnal című „Arczképekkel és életrajzokkal díszített naptár az 1864-diki szökő­évre”, melyet Sarkady István szerkesztett és adott ki az Újvilág (ma Semmelweis) utca 13.-ban. Már elöljáróban leszögezi, hogy nem áll szándékában obskúrus ho­roszkópokkal és száz esztendőre szóló jövendölé­sekkel traktálni a nagyérdeműt. Az Uralkodó boly­gó címszó alá írja: „Ez ugyan csak régisége által nevezetes czikke a naptáraknak, melynek mi okos alapja sincsen, de miután még sokan azt hiszik, hogy a naptár nem tökéletes, ha az uralkodó boly­gó hiányzik belőle, tehát azok kedvéért ezt megne­vezem, de evvel be is fejezem a czikket. Vénus azon bolygó, melyet ősrégi ugyan, de mindamel­lett mégis teljesen alaptalan hit szerint, ez évben a kormánypálcta illetne.” A naptár első lapján röviden letudja a felséges uralkodóház tagjaira vonatkozó adatok és a királyi házban történt események ismertetését, majd az egész könyvet betöltő arcképcsarnokba nem rang, hanem érdem szerint sorolja a kiválasztottakat. Je­les orvostudósok, tanítók, művészek, a pesti ügy­védi kar jeles tagjai mellett felfedezők, gyárosok, iparosok és kereskedők életének és munkásságá­nak ismertetése került a gyűjteménybe. „A társa­dalom minden osztályában vannak emberek, kik nagyszerű munkájuk, teremtő géniusok által teszik magukat halhatatlanná, s a míveltség történetírójá­nak szent kötelessége, hogy az utókor számára em­léküket fenntartsa...” - írja Szarzetzky József gyu­fagyáros tevékenységét méltatva, hangsúlyozva, hogy „a gyáripar előhaladása tényező befolyással van nemzeti jólétünkre”. Kitér a gyáros szociális érzékenységére is: „em­berbaráti intézkedése” révén a beteg vagy munka­­képtelenné vált munkás gyógyíttatást, nyugdíjat és táppénzt élvezhet. Méltatja Farkas István fővárosi gépészt, aki önálló gépgyárat állított fel az Üllői út 5.-ben, és „az újabb időknek nagyszerű találmá­nya, jelentőségteljes vívmánya, a gazdasági gépé­szet” terén alkotott jelentését, gyártmányai a lon­doni világmű-kiállításon kitüntetésben részesül­tek. Meleg szavakkal méltatja Belházy Sándor pesti lámpagyár-tulajdonos találmányát, akinek három Szív utcai gyárában új világítású szobai és kerti lámpák, ékes csillárok készülnek, melyben világító anyagként ásványolaj alkalmaztatik, mely célszerűbb és hasznosabb a légszesznél. A lám­pagyáros találmányának ismertetéséhez fűzi: „Az emberi nem folytonos fejlődéséről, míveltségi elő­­haladásáról és az ész teremtő erejéről kiáltó bi­zonyságot tesznek az újabb találmányok... A ma­gyar emberről sokáig azt hitte a világ, hogy tábla­bírói természeténél fogva új, nagyszerű dolgok al­kotására képtelen”. De „nemzeti létünk áldott gé­niusza egy követ dobott a tespedés tavába, s a ta­nya víz legott hullámzásba jött.” Tüköry Sándor úr, akinek sörgyára a Váczi úton van, „melynek elismert jelességű készítménye az egész országban a sörfogyasztó közönség kivívta” - „hazáját mint pap az oltárt, keble érzelmeinek egész magasztaltságával szereti; az irodalmat és művészetet áldozatkész pártfogásában mindenkor örömest részelteti”. Kollerich Pál sodrony szöve­dék- és fonadékgyára az Aldunasor 14. sz. alatt vi­rágzik, az ő nagy érdeme, hogy egy nagyon fontos, ám hazánkban teljesen ismeretlen iparágat honosí­tott meg. Szénásy József pesti kocsigyáros a Mú­zeum átellenében működő gyárának termékei „nemcsak a testvér két házában, hanem Szerb-, Görög-, Oláh- és Morvaországban is nagy kelen­dőséggel bírván, ritka tetszésben részesülnek”. Az ő pályáját ismertetve írja Sarkady naptárszerkesz­tő: „Az új eszmék óriási győzedelmének világra­szóló ünnepnapja fölvirradt ránk, midőn az osztá­lyokat elkülönöző chinai falak leomoltával... meg­különböztetés nélkül örömest nyújtunk babért azoknak, kiket az méltán megillet.” Az arcképcsarnok felvonultatja a jeles pesti ipa­rosokat, ismerteti Vajda József érdemeit, aki a fő­városi csizmadiatestület kiváló tagjaként a csiz­mák vízmentesítését biztosító anyagot találta fel, és legelőször lépett fel a magyar divatú csizmák­kal. „Az iparosnak egy osztálya sem múlja felül a csizmadiákat, akik minden nemzeti vállalat iránt buzgalmat, lelkesedést és áldozatkészséget tanúsí­tanak.” Bemutat továbbá kiváló fővárosi szíjgyár­tót, úri szabót, kőfaragót, rézművest, harangöntőt és fazekasmestert. A magyar ipar „legújabb időben tett óriási lépéseit” méltatja, és nagy tisztelettel is­meri el — az ő szavával szólva - a pályatörekvők érdemeit. „A pályatörekvők buzgalmát, lelkesedé­sét és haladási szellemét teljes mértékben méltá­nyoljuk és jövőjükhöz szép reményeket kötve, buzdítjuk, lelkesítjük, hogy szintén a dicsők sorá­ban helyet foglaljanak.” Ilyenek a fényképírók, mint Mayer György, aki­nek nagyszerű műterme a Nagy Híd (ma Deák Fe­renc) utcai Mocsonyi-féle házban van. Ő alapította Pesten az első kártyagyárat, mely legelső volt a Monarchiában. Borsos József pedig az országúton, a régi botanikus kertben nyitotta meg 1861-ben fényképirdai műtermét, és „ő volt az első magyar fényképész, ki lovakat és kocsikat is ritka sikerrel lefényképezett”­. „A fényképészet hazánkban a művészet legújabb ága, s a jelen század leánya” - közli a Hajnal kalendárium szerkesztője. A század újdonsága a Határidőnaptár is. A Va­sárnapi Újság írja 1858. december 26-án: „Határ­idő naptár jelent meg Länderer és Heckenast nyom­dájában, az év minden napjára külön kelt­­ szám­mal bíró tiszta lapokból áll; ezenkívül a rendes nap­tári részt, pénzszámító táblát, s az új bélyegfokoza­tot tartalmazza. Ügyvédek, hivatalnokok és üzérek számára igen alkalmas naplóul szolgál. Ára 1 ft. 40 kr. új pénzben. Remélhető, hogy ez, ekkorig irodal­munkban új neme a gyakorlati hasznú kéziköny­veknek, nagy keletnek fog örvendezni.” Az üzért ekkor még nem rosszalló hangsúllyal használták, egyszerűen kereskedőt jelentett. Erki Edit Kávéházban osztogatott kiskalendárium ajánló oldalai Tükör, képek Tükröt - vagy csúfondáros görbe tükröt - tartani az emberek elé minden művész vágya. Rékasi Sándor festőművész a szó legszorosabb értelmében valósította meg ezt a törekvést. A festőművész ugyanis egyedi technikával, valódi tü­körre festi a képeit, így a látogató önma­gát is láthatja a művész által teremtett forma- és fantáziavilágban. A néző szá­mára ez a kettősség különleges élményt nyújt, úgy érezheti, mintha maga is ré­sze lenne e sajátos, alkotott térnek. Rékasi Sándor a pályáját rajzokkal, grafikákkal kezdte. A tükörakverellek egyedi technikáját rajta kívül önállóan senki nem alkalmazza. A laikus számára meglehetősen bonyolult eljárás a képző­­művészeti tudáson és képzelőerőn kívül vegyészeti tudást is igényel. A festmény körvonalát adó grafikát a tükör hátolda­lán lemaratott felületen, fonákjáról ala­kítja ki. Ez a különleges látásmód és technika megihlette az indonéz szárma­zású neves holland festőművészt, Hank Mualt is, amit az „1100. év” című közös alkotásuk bizonyít. Rékasi Sándor „tü­körkorszakából” származó alkotásainak kiállítása az Egis kereskedőházban lát­ható. Az árusítással egybekötött tárlat meghosszabbított nyitva tartással, janu­ár 31-ig látogatható. Az érdeklődők munkanapokon délelőtt kilenctől dél­után ötig tekinthetik meg a Kerepesi út 19. szám alatti Egis kereskedőház aulá­jában. A művész a befolyó vételár tíz százalékát az intézetben nevelkedő gyermekek javára ajánlotta fel. Cs. K. É. Ezzel a két címmel Az Est, illetve a Nap című napilapban jelent meg 1910- ben. A brettli szó akkoriban a ligeti Olympiát jelentette, de az esemény nem ott történt. Az úgy volt, hogy Bródy István, a zseniális színházi szak­ember megirigyelte Sziklay Kornél Kis Színkörének sikerét, olyannyira, hogy odaszerződött Sziklayhoz, annak lett színházi mindenese. Bródy hosszú és gazdag színházi pályája voltaképpen 1910-ben kezdődött, amikor kibérelte a Hermina út 51. szám alatti telket, s fel­építette a Vígszínkört. Molnár Ferenc adta a nevet, megnyitására ő írta és mondta el a prológot. Krajcáros színház volt a népnek, és kitűnő színházi vállal­kozásnak bizonyult. Szőllősy Rózsi, Antal Erzsi, Simai István, Gondra Ist­ván és Mály Gerő voltak vezető tagjai. Mály Gerőnek ez volt az első pesti szerződése: mint komikus, díszletfestő és szereplő szerződött a színházhoz, ha­vi 70 korona összfizetéssel. E szerény javadalmazás mellett is pompásan élt Mály a ligetben. A Vígszínkörben kezdte Somogyi Nusi és Radó Sándor szintén a színészetet. De a legnagyobb szenzáció Szabolcs Ernő színpadra lé­pése volt. A Singer és Wolfner cég bel­tagja, Singer Ernő ugyanis halálosan szerelmes volt Szőllősy Rózsiba. Ki­ment Bródyhoz a ligetbe, próbát éne­kelt és táncolt a kistermetű, komikus vénájú fiatalember, és Bródy szerződ­tette. Bokáig érő frakkba bújtatta és egy délután megtörtént a nagy szenzáció: Jössz majd utánam, / Jössz, drága nő! dalolta Szőllősy Rózsinak, akivel duet­tet énekelt és táncolt. A publikum lel­kesen tapsolta őket. A Singer család elküldte Bródyhoz jog­tanácsosát, dr. Weber Salamont, megpró­báltak jó szóval, ígéretekkel, fenyegetés­sel elérni, hogy álljon el a szerződéstől. Szabolcs­­ azelőtt Singer - viszont kö­­nyörgött, hogy ne mondjon le róla, s ő hű­ségesen ki is tartott mellette. Még az ezer korona sem csábította, amit a család fel­ajánlott váltságdíj címén, és a boldog sze­relmespár tovább szerepelt a Vígszínkör színpadán. Együtt fújták a duettet, hogy „Nem szabad, dehogy szabad, / Haza­menni, amíg meg nem virrad...!” És a la­pok nemsokára közölték a házassági hírt! Két nem mindennapi színházi ember­ről volt szó ebben a pletykaízű cikkben: Szabolcs Ernő - a kis Szabolcs, ahogy később nevezték - a vígszínköri kirán­dulás után Max Reinhardt mellett tanult rendezést. 1912-1917 között a Ferenczy Kabaréban, a Király Színházban, a Nép­operában játszott; 1920-22 között a Víg­színház titkára, 1923-28 között a Fővá­rosi Operettszínház rendezője, majd fő­rendezője; 1926-33 között a Vígszín­ház, az Andrássy úti, a Bethlen téri Szín­pad, a Pesti Színház rendezője. De 1942- ig majd minden színházban rendezett, amíg a törvények le nem tiltották a szín­padról, ekkor az OMIKÉ-ben működött. 1945-től 1949-ig ismét több színházban rendezett, majd varieték műsorát vitte színre. Rendezéseit alapos szakmai tu­dás, ötletesség, az operett alkotóelemei­nek látványos gazdagsága és harmóniája jellemezte. Az elsők között rendezett re­­vüt Budapesten. Hogy boldog volt-e Rózsival s med­dig — arról nem szól a fáma! A. Á. Úri fiú a brettlin! Egy pesti fiú szerelmi regénye. Mégis elveszem a Rózsit! Szabolcs Ernő... ...és szív szerelme, Szőllősy Rózsi

Next