Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. augusztus
2000-08-31
32 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. AUGUSZTUS 31., CSÜTÖRTÖK A legendás úszódarut megeszi a rozsda A József Attila nevét viselő szerkezetet a rakpart szélesítésénél is bevethetnék Talán tíz éve lehet hátra az ország legöregebb, immár ipari és történelmi emléknek számító úszódarujának, amelynek a világháború végén felrobbantott budapesti hidak gyors újjáépítését köszönhetjük. Félő, hogy a József Attila nevét viselő, 1946-ban felavatott alkalmatosság a roncstemetőben végzi: gazdái csak akkor tudják felújíttatni, ha munkát találnak neki. Jó hasznát vehetnék például a budai rakpart kiszélesítésénél - állítják a darut birtokló cégnél. Rozsda marja az ipari és történelmi emléknek is beillő József Attila úszódarut. Az ország - ha nem Európa - legöregebb roncskiemelő daruja, amelynek a felrobbantott dunai hidak gyors újjáépítését köszönhetjük, az újpesti Fókaöbölben viaskodik az enyészettel: gazdái évente félmilliót költenek csak arra, hogy el ne süllyedjen. A Hídépítő Speciál Kft. ügyvezetője, Hlatky Károly elmondta: a most ötvennégy éves szerkezet megmentéséhez legalább hetvenmillió forint kellene, ezt azonban csak akkor tudnák előteremteni, ha újra munkába állíthatnák. Az újvidéki roncskiemelésben nemigen bíznak a cégnél, a jugoszláviai bombázásokban vállalt szerepünk miatt ugyanis alig valószínű, hogy a kármentésben magyar cégek is szerepet vállalhatnak. A budai rakpart régóta tervezett szélesítésénél azonban jól használhatnák a darut: ha a vízről toldanák meg a partot előre gyártott elemekkel, rengeteg időt spórolhatna és hatalmas dugókat úszhatna meg a város - vallja a társaság ügyvezetője. A József Attila úszódarut 1946-ban építették Újpesten, a Ganz-gyárban, harmadmagával. Egyik ikre, amely 1975 óta a Tiszán, Tápénál horgonyoz, az Ady Endre nevet kapta. Ezt a közelmúltban, nagyjából hetvenmillió forintért felújították, így gyakorlatilag elkészülte óta folyamatosan dolgozik. Most éppen a tiszaugi híd építésénél használják. A harmadik Ganz-daru, amelynek eredeti neve homályba veszett, a negyvenes évek közepén rejtélyes körülmények között Szlovákiába került. A három darut kifejezetten roncskiemelésre és hídépítésre tervezték. Gémjeik középen száztonnás súly emelésére képesek. A háromszázötven tonna összsúlyú szerkezeteket a mostani tulajdonosának jogelődje, a Hídépítő Vállalat kapta meg, amelynél - a Szlovákiába származott darab kivételével - hosszú évtizedekig jól szolgáltak, velük emelték ki az összes hídroncsot. Ez a munka az ötvenes évek közepéig tartott, utána a hídépítésben vették hasznukat. A budapesti hidaknál is ott voltak, a legújabbak kivételével. A József Attila nevét viselő daru utolsó nagy munkája a Lágymányosi híd alatti roncsok kiemelése volt, 1994- ben vonult nyugalomba. A szerkezet azóta egy helyben vesztegel. Különösen fenéklemezének állapota aggasztó, ezt ugyanis a háború utáni ínséges, nyersanyaghiányos időkben a legkülönbözőbb helyről származó vasból hegesztették össze, tehát minősége eredetileg sem volt túl jó. Úszóképessége egyre romlik, ezért állandó, többtagú ügyelet vigyáz rá, folyamatosan toldozzák-foldozzák. Ahogy ma kinéz, legfeljebb tíz évig húzza. B.T. A második világháborúban 3200 híd vált használhatatlanná az országban, köztük a nagy budapesti hidak. A fővárosi helyreállításokat - derül ki a Ganz-gyár történetét feldolgozó kötetből - a déli vasúti összekötő ideiglenes felépítésével kezdte a vállalat, a vegyes összetételű szerkezetet 1946. november 3-án adták át a forgalomnak. A legkisebb anyag- és munkaerő-ráfordítást a Szabadság híd helyreállítása igényelte, ennek ugyanis nagy része épen maradt. Ott 1946. augusztus 20-án végeztek az építők. A Margit híd déli felét 1947. november tizenhatodikén, északi felét 1948. augusztus 1-jén adták vissza a forgalomnak. A Lánchidat eredeti avatásának századik évfordulójára, 1949. november 1-jére tették rendbe. Utolsóként az Erzsébet hidat építették újjá, 1964 novemberében készült el. Csak a munka mentheti meg az enyészettől fotó: bánhalmi János _________,Város-Kép_________ Solness vagy Rontó Pál? Hiába minden, már én sem vagyok a régi! Kevés idővel ezelőtt is még tudtam nagyon fekete-fehér (igen-nem) lenni. Aki eljátszotta szerepét, aki átsorolta magát az építőmesterek közül a Rontó Pálokhoz, arról tőlem jót még elvétve sem hallott senki. Mert az ember vagy-vagy. Mostanra kicsit elbizonytalanodtam, és ebben valamelyes szerepe volt a tizenegyedik éve meghalt Bence Pálnak is. Kevés nála ellentmondásosabb személyiség akadt ugyanis a magyar fotográfia huszadik századi történetében. Sokat tett, és sokat ártott. Jó és rossz elegyest akadt dolgai közt. Én meg eleddig kevés jót mondtam róla, sőt. Ám most felhasználom ezt az alkalmat, és megkövetem. Mert Bence Pál -ma már tudom - mindenek dacára a Solnessek fajtája volt, épített és építeni akart, cselekedeteit nem a rontás vezérelte. Ami rossz a számlájára írható, az is általában jobbító akaratából született, s ez ma, a small, middle, large, extralarge (L, M, L, XL) Rontó Pálok szezonjában vágyott álommá lett. Hát ezért, de csak ezért járom meg a magam Canossáját Bence Pál dolgában. Nimbusza volt a hatvanas, hetvenes évek fotóamatőrjei között. Tehetségek sorát fedezte fel, segítette első lépéseiben. Döntő szerepe volt az egész országot behálózó, rendkívüli aktivitást produkáló fotóklubok,szakkörök megszervezésében, működtetésében. Az általa alapított, főszerkesztett lappal, előadásaival, zsürolt tevékenysége révén irányt és fazont szabott a magyar fotónak. Sokáig. Máig. Akkor mégis, mi itt a probléma? - kérdezheti az avatatlan. Ha ennyi jót cselekedett, mi a rossz? Hát bizony ugyanez. Hogy olyan korban volt nimbusza, olyan korban dönthetett tehetségek felemelése és lenyomása mellett, olyan irányt szabott, amelynek minden elemét megszabta kommunista meggyőződése, a folyamatos ideológiai ráhatás kutya következetes végrehajtása. Becsületes, ámde elvhű emberként élte le egész életét, s az elv, melyhez haláláig hű maradt, tudjuk, milyen volt. Személye máig megosztja a rá emlékezőket. Így teljes a kép. Egy 1932-es kereskedelmi érettségi után amatőrként fényképezett, de megtanulta a szakmát is Reismann Marian műtermében. A háború után hivatásos fotóriporter lett, 1945 őszén elszegődött az Orient Képszolgálathoz, a Szociáldemokrata Párt képügynökségéhez. Ezt Vámos László szervezte. Ő nevezte ki a képszolgálat vezetőjévé Rózsa Lászlót, riporternek Babulik Jenőt, Bence Pált, Gink Károlyt, Jónás Pált, laboránsnak meg Nádor Ilonát. Mikor már nem volt SZDP, nem kellett Orient sem, így a Dolgozók Világlapja, majd a Magyar Nap riportere, 1953- tól a Néphadsereg rovatvezetője lett. „Képein átsugárzik az építőmunka és az ünnepi felvonulások derűje éppúgy, mint egy-egy bányaomlás vagy vasúti szerencsétlenség tragédiája. Riporterként nem ismert lehetetlent: ha kidobták az ajtón, bement az ablakon. Ez a kitartás jellemezte a későbbiekben is.” 1954-től huszonhat évig szerkesztette a Fotó című lapot, mely nemcsak, sőt nem csak sajtóorgánum volt, hanem a magyar amatőr fotósok mozgalmának a fóruma, ösztönzője, irányítója, diktátori módon meghatározója is. Cikkek sokaságát írta, négy könyv borítója Viseli a nevét, kitüntetések sorozatát kapta meg. Igyekezett jónak lenni egy nem túl jó világban. Ez élete sommázata. De az ember csak azért is vagy-vagy. Enynyit még magamról. Kincses Károly Az egyik volt Nemzeti Színház Az úszódaruk testszerkezete négyszög alakú, szegecselt acélszerkezet, gémje szögacél rácsszerkezet. Az úszótest hossza harmincnégy méter, szélessége tizenhat méter. Emelőképességük a horog helyétől függően huszonöt és száz tonna között változtatható. A testek merülése üresen hatvan centiméter, vízkiszorításuk 223 tonna. A darukat Ganz- Jendrassik, illetve Slavia típusú dízelmotorral működtetett generátor hajtja. Nyolc személynek szolgálnak munka- és lakóhelyül. A rendbe hozott Ady Endre úszódaru becsült értéke háromszázmillió forint. ________Útonfutó________ Figyelj, ne bámulj! Ha egy vendéglős megsejtené, hogy a Wittman fiúk foglaltak helyet egyik asztalánál, a pincérek bizonyosan nyájasan mosolyognának, a leves tetejéről levadásznák a hajszálat, a pörköltszaftból kiszednék az idegen testet, még a napközis zónaadag is elég lenne egy komplett hajléktalanszállónak, és hanzli nélkül csapolnák a sört. A kritikában pedig megjelenne, hogy ez a hely bizony igen kiváló. Ez akkor jutott eszembe, amikor múlt hét csütörtök reggel a Váci úton jöttem be a városba. Utánfutó sorozatunk első részében éppen ennek az északi főútvonalnak sajátosságait értékeltem, de akkor, eltekintve némi átjúrástól, rendesen haladt a forgalom. Mintha csak megérezte volna a külső Váci út, hogy kiszerkesztik a lapban. Néhány napja viszont egy kilométer hosszon bedugult az egész. Mindez fordítva játszódott le a Fő utcában. Néhány hete háromnegyed óra kellett ahhoz, hogy a Margit híd felől eljussak a Clark Ádám térig. Gondoltam, érdemes lesz erről részletesen beszámolni, mert ez már mégiscsak sok. Önsanyargató módon elindultam hát a Fő utcán, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már ott is vagyok az Alagút előtti körforgalomban. Megfogalmazódott bennem az alapvetés, mely szerint kritikus hangvételű írásmű megjelentetésének erős, eltökélt szándékával kell útnak indulni ahhoz, hogy akadálytalanul haladhassunk, akkor is, ha egyébként az út általában járhatatlan. Hogy akkor miért alakult ki dugó, nem derült ki. Látszólag semmi oka nem volt. Azt sem lehet tudni, most miért lehetett folyamatosan haladni. Látszólag semmi oka nem volt. Ebből egyenesen következik a másik alapigazság: a dugók oka többnyire megfoghatatlan, teljesen sorsszerű. A torlódáshoz elég egy koccanás, ami nem jelenti azt, hogy a koccanásból feltétlenül dugó keletkezik. Érthetetlen az egész, formállogikai szempontból éppen olyan kaotikus, mint maga a fővárosi közlekedés. Legfőbb törvényszerűség, hogy nincs törvényszerűség. Mivel a Margit hídtól tíz percen belül el lehetett jutni a Lánchídig, szinte szót sem érdemelne a Fő utca. Csakhogy útközben a Csalogány utcánál volt egy koccanás. A közlekedésbiztonsági szakemberek általában okos tanácsokkal látnak el, beszélnek féktávról, sávváltásnál szükséges egyértelmű szándékról, a forgalom ritmusáról, a mobiltelefon közlekedési ártalmairól meg minden ilyesmiről. Egy szakember, bizonyos Hiller Árpád alezredes baleset-megelőzési alosztályvezető azonban banális, jól ismert, de diszkréten kezelt veszélyforrásra is felhívta a figyelmet. Egy kifejezetten ivarfüggő kockázatra. Nevezetesen: csinos nők önfeledt bámulása erős fantáziálással társítva, forgalmi helyzetben nem életbiztosítás. Erre volt példa a Csalogány utcánál. A járdán feltűnően jó küllemű ifjú hölgy állt. Áramvonalas idomok, bronzbarna fényezés, feltűnő légellenállási értékek, hosszú futóművek. Szóval full extra. A tilosban álló Saab öltönynyakkendős, idősödő sofőrje annyira belefeledkezett a látványba, hogy a zöld jelzésnél észbe kapva némi spéttel indult, nem úgy a mögötte álló suzukis — ugyancsak idősödő — hölgy, aki harsány dudaszóval zökkentette ki saabosunkat a révületből. A Saab elé azonban hirtelen lelépett egy hasonló ingertől ugyancsak eltompult figyelmű fiatalember. A többit nem nehéz elképzelni. A vicces az egészben, hogy a hibás mindig az a kocsi, amelynek a féktávolság be nem tartása miatt betörik az orra. A legfőbb tanulság pedig, hogy dugóban bezzeg nyugodtan nézelődhetünk, gyönyörködhetünk. Az más kérdés, hogy akkor általában soha nincs olyan, ami elvonhatná figyelmünket a vezetéstől. F. Hegyi István