Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. október
2000-10-06
24 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. OKTÓBER 6., PÉNTEK Egy kórházi ágyon tett fogadalom alapján gyűjt vak gyerekeknek adományokat Péntek Lajos rokkantnyugdíjas. A tevékenységét egyfajta missziónak tekintő hetvenegy éves férfi segítőkész emberek mellett bűnözőkkel is találkozott, akik az utóbbi években kétszer rabolták ki a Déli pályaudvaron. Egy borús tavaszi napon, ezerkilencszázhatvanhatban vakult meg Péntek Lajos. Tulajdonképpen nem érzett semmit abban a pillanatban. Pufogást hallott, ötvenkilós gipszeszsákok zaját, melyek egyszerre maguk alá temették. Éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy rájöjjön, balesete nem a véletlen műve volt. Ekkor már mindennap hajnalban kelt, a Déli pályaudvarra utazott, hogy ott ugyanazt az egy mondatot ismételgesse órákon át: adakozzanak, ne sajnáljanak néhány forintot a vak gyermekektől. Körülötte emberek nézelődtek, ő pedig ebben a jövőmenő tömegben kristálytisztán érezte: Istennek célja van vele. Azon a réges-régi, tavaszi napon a kórházban tért magához. Harminchét éves volt, béna és vak. A folyosóról beszédfoszlányok szűrődtek a szobába, fertőtlenítőszag csapta meg hirtelen. És egyszer csak megfogadta, ha valaha felépül, életéből két évtizedet a vak gyermekek megsegítésére fog áldozni. Hosszú ideig nem történt semmi. Aztán ezerkilencszázhetvenkilenc december huszonhatodikén gyógyultnak érezte magát Péntek Lajos. Húszéves fogadalmat kellett teljesítenie. Látni ugyan még alig látott ekkor, egy ötször ötös nagyítóval viszont már képes volt olvasni. Lassan lábra tudott állni, vonatra szállhatott, buszra ülhetett. Ettől kezdve az országot járta, hogy ígéretéhez híven adományokat gyűjtsön a vak gyermekeknek. Nem volt könnyű dolga, de ő valami makacs következetességgel minden akadályt legyőzött. Önkormányzatoknál kilincselt, kórházakban fordult meg, pályaudvarokon, buszmegállókban szólította meg az utasokat. Soha nem szegte kedvét az elutasítás. Kicsit olyan volt ezekben az években, mint a tengervíz, amely évezredek szívós munkájával koptatja le a sziklákat. Az emberek rácsodálkoztak, majd adtak neki valamit. Az ügyintézők, akik először ajtót mutattak neki, később megtették, amire kérte őket. Ő pedig nem akart sokat, csak segítséget. Kevés pénzt, engedélyt, csöppnyi helyet a folyosón, a pályaudvaron. A vakok intézetét a nyolcvanas évek közepén kereste meg Péntek Lajos. Gyűlt a pénz, és ő zavarban volt, nem tudta eldönteni, hogyan ossza azt szét. Először címeket kért az intézettől, később az adományokat rögtön átadta annak. Lassan rájött, milyen furcsa helyzetbe került: pénzt gyűjtött a lehető legnemesebb célra, formailag mégsem volt különbség közte és egy koldus között. Engedély nélkül járta az utcákat, ha rendőrt látott, tudta, hogy az bármikor elzavarhatja. Aztán egyszer megkérdezte valakitől az intézetben, mire fordítják a pénzét. A vakokra, hangzott a válasz. Gyakorlatiasabb volt annál, hogy kielégítse a magyarázat. Pedig higgye el, minden fillér a rászorulókhoz kerül, mondták. Hinni hitte, de többet nem foglalkozott az intézettel. Mindig egyedül csinált mindent, most is úgy próbálkozott, egyedül. Alapítványt hozott létre a csökkent látású gyerekek megsegítésére. Százezer forintja lehetett ekkor, elhatározta, a bankba teszi ezt, és a kamatokat évente osztja ki a jelentkezők között. Egyre többen tudtak róla, ő pedig, ha tehette, segített. Számítógépet vásárolt, szemműtéthez járult hozzá, ruhát, élelmiszert vett, írógépet szerzett, néha készpénzt adott. Megszállottja lett annak, amit annak idején a kórházi ágyon magára vállalt. Mintha a világon megszűnt volna létezni minden, ami nem a vakokkal állt kapcsolatban. Az emberek kétfélék voltak, az egyik, aki segít, a másik, aki nem. Könyveket adott ki saját költségén, melyeket az édesanyjáról írt verseken kívül a világtalanokért folytatott missziójának dokumentumai töltöttek meg. Makacsul tört a célja felé, gyom hajt ki ilyen makacssággal a terasz repedéseiből. Az évek alatt elvesztette a barátait, a feleségétől különvált, lányával alig találkozott. A vakok lettek a családja, a vak gyerekek. Egy pszichológus talán monomániásnak nevezte volna. Egy teológus szentnek. A kilencvenes évek közepétől aztán egyre nehezebben utazott. Fájt a lába, a csípője, nem tudta már úgy járni a várost, mint korábban. Helyet keresett magának, egy állandó helyet. Először a Keleti pályaudvaron szerette volna elérni, hogy engedélyezzék neki a gyűjtést, de a körülmények elriasztották. Részegeket látott, rossz arcú embereket, slampos nőket, izgága férfiakat. A Déliben próbálkozott inkább. A büfés egy kempingasztalt adott neki, és Péntek Lajos a pénztár előtt elkezdte nagy munkáját. Néha célokat tűzött ki maga elé, meghatározott öszszegeket akart egy-egy hónapban összeszedni. Ha nem sikerült teljesítenie a tervét, a saját nyugdíjából pótolta ki a hiányzó részt. Közben írt a köztársasági elnöknek, a minisztereknek, mindenkinek. Az egészségügyi tárca egyszer százezer forintot küldött, a Skálától is ugyanennyit kapott. A Déli pályaudvaron összesen tizenegy füzet tett meg az adományozók nevével. Egy holland turista tízezer forintot adott, egy magyar káefté harmincezret, mások kevesebbet, ötven, száz forintot. Az ezredfordulóra mindenesetre tízmilliósra duzzadt az alapítvány tőkéje, amelyből az idén már hatszázezer forintot oszt szét Péntek Lajos. Amióta kiderült, hogy egy gödöllői asszony magára költötte a vak gyermekének szánt pénzt, személyesen ellenőrzi az adományok útját. Óvatos, nem bízik az emberekben. A pályaudvaron már kétszer kirabolták. Most már szakadt bőrönddel jár, rossz ruhákban, hogy ne lásson benne senki célpontot. Rendszerint hajnalban kel, befáslizza a lábát, majd villamosra száll. Tízre ér a pályaudvarra, hatkor indul haza. Úgy számolja, hetente ötven-hetven órán át gyűjti az adományokat. Fogadalma tavaly december huszonhatodikán járt le. Huszonhetedikén felébredt, kiutazott a Délibe. Meddig akarja még csinálni, kérdezte tőle az egyik biztonsági őr. Fogalmam sincs, mondta. Falusy Zsigmond Mint a vak, ki nem pihen Csökkent látású gyerekek között osztja szét tízmillió forint kamatait a pályaudvari adománygyűjtő Péntek Lajos a Déliben FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS Cím: Budapest, IX. Mester u. 87.a Lágymányosi-hídnál) gél 7 órakor! Családi programok: arcfestés, kvízjátékok, rock & roll bemutató, szüreti mulatság Fellép az Unisex együttes. Az M3-nál lévő testvéráruházunk velünk ünnepel! Fridil: egy Ford Focus , a Ford Solymártól. További értékes nyeremények! Tombolaszelvény a Praktiker prospektus hátoldalán. Figyge a postaládáját! Két hétig tartó fantasztikus nyitási aktió! Praktiker II. Gödöllői Nemzetközi Hárfafesztivál a Gödöllői Királyi Kastély dísztermében 2000. október 10-15. Művészeti vezető: Vigh Andrea hárfaművész Gálahangverseny 2000. október 15-én, este 7 órakor Maria Graf, Ion Ivan Roncea, Vigh Andrea és a Budapesti Vonósok További hangversenyek: Október 10. Vigh Andrea estje Október 11. Magyar Hárfaduó estje Október 12. Kocsis Andrea estje Október 13. Ion Ivan Roncea (Románia) szólóestje Október 14. Maria Graf (Németország) szólóestje A hangversenyek 19 órakor kezdődnek. Jegyárak: 1200 és 2000 Ft, a Gálahangverseny jegyárai: 2000 és 2800 Ft Nyugdíjas- és diákjegyek: 800, illetve 1200 Ft Zeneakadémia jegypénztára - Bp. VI., Liszt F. tér 8. Tel.: 342-0179 Gödöllői Királyi Kastély jegypénztára - Tel.: (28) 410-124 @ ^kobil Koncert Kft. Támogatók: Magyar Villamos Művek Rt.9 * tf '/A \\0 if +** E3 LES DANUBIUS HOTELS GROUP NEPSZABADSAG Magyarország legkedveltebb napilapja "vsalis * t