Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. augusztus
2002-08-02
30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. AUGUSZTUS 2., PÉNTEK Szellemidézés, virágcsokorral Törzskávéházamból zenés kávéházba - egy kis kitérő „A Centrál, modern akadémia, / pezsgett, forrt. A költők törzsasztala / rég befogadott. Zsiga bácsi, Tóth, / Schöpflin, Király György, Trostler, s aki volt / tudós és író, öt és nyolc között / mind odagyűlt. Versbörze működött, / és lexikongyár Mikes sakkozott, / Babits korrigált Elzevirt hozott / Kner Gyomáról Karinthy vitte új feleségét Heinrich, az öregúr, / csepülte a konzervatívokat / Táltos hümmögött, kis Káldor szaladt / Meredithet lekötni pletyka, pénz / s száz terv lengett a szivarfüstben és / hogy túlvoltunk Shakespeare Szonettjein / (s Horváth Henrik új kecskerímein), / Mihály kocogott: »Főúr, fizetek!« / s mentünk, nézni detektívfilmeket. ” (Szabó Lőrinc: Tücsökzene) Körúti sétánkat azért szakítjuk meg egy kicsit, hogy leszaladjunk a piros hetessel a Ferenciek terére, születésnapot köszönteni. 115 éves a Centrál. Mi minden történt ennyi idő alatt? Az 1887-es megnyitás után két gazdaváltás: 1900-ban, majd 1905-ben, amikor Mészáros Győző bankfőtisztviselői állását odahagyva átveszi apósától a kávéház vezetését. (Végül jószerivel az egész szakmát ő irányítja: megszervezi az önálló tanoncképzést, a pincérek munkaközvetítőjét, elnöke lesz a Budapesti Kávésok Szövetségének, majd 1927-től haláláig, 1942-ig az országos ipartestületnek is.) A művelt, halk szavú, de annál keményebb kezű kávés üzletében hatalmas nemzetközi lapválaszték, remek pincérgárda, de főként csönd és nyugalom volt. Nem tűrte meg a belvárosi éjszaka kétes figuráit, tettre kész nőcskéit, sem a kósza duhajokat, akárkik voltak is: megtörtént, hogy egyszerűen elemelte a márványasztalt Nyitra vármegye főjegyzője elől, amikor az részegen randalírozni merészelt volna a szellem e csöndes fellegvárában: — Ön pedig itt nem lesz kiszolgálva! A kávéház irodalmár vendégeit mindenki ismeri, de azért pillantsunk végig a névsor legjaván. 1890- től itt működik Kiss József legendás Kerek Asztala, amely körül az első modern magyar irodalmi folyóirat, A Hét munkatársai gyülekeznek, Mikszáthtól Herczeg Ferencig, Szomory Dezsőtől Heltai Jenőig, Krúdytól Molnár Ferencig. Kazalnyi külföldi újságot maga elé halmozva itt ül azután egy papos szigorral öltöző, villogó szemű fiatal férfi, Osvát Ernő, az 1907-ben megalakuló Nyugat szerkesztője, s vele mindenki, akinek köze van ehhez a csodához: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád és a többiek. (A Nyugat később átköltözik a New Yorkba, de 1920-tól ismét visszatér.) A harmincas években megjelennek a „zajos népiek” is: Erdei Ferenc, Kodolányi, Féja Géza. Itt ül végezetül a második világháború után a Magyarok és az Újhold szerkesztőgárdája, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Lengyel Balázs, Szabó Magda. Sokkal ritkábban emlegetjük a tudósasztalt, pedig ilyenből nagyon kevés volt a városban. Csupán a Múzeum, a Gresham, a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán állt Balaton, Budán pedig a Műegyetem kávéház büszkélkedhetett akadémikusok, muzeológusok, természettudósok, mérnök-professzorok asztaltársaságaival. A Centrál elsősorban a bölcsészek tanyája. A harmincas évektől itt gyülekezik a Társadalomtudomány című folyóirat szociológusgárdája, frissen megjelent vagy születőben lévő könyvek, cikkek, újonnan fölfedezett nyelvemlékek fölött vitázik a történész Hóman Bálint, Szekfü Gyula és Trócsányi Zoltán, az irodalmár Horváth János, Eckhardt Sándor, a nyelvész Bárczi Géza és Gombocz Zoltán, s a könyvtárba vagy az akadémiai ülésekre felránduló Zolnai Béla, József Attila és Radnóti professzora a szegedi francia tanszéken. A kiváló művészettörténész, Gerevich Tibor Mészáros Győzővel tarokkozik, mégpedig a galérián, hogy a kávés fél szemét azért a placcon tarthassa. (Gerevich, a tudósasztal megalapítója verhetetlen biliárdjátékos is, de a tudományos vitákban nemkülönben „gulyássá aprítja” ellenfeleit.) Aztán, nehogy túl egysíkú legyen a társalgás, átül a bölcsészekhez a szerves kémia világhírű professzora, Zemplén Géza, barátjával, az ásványtantudós Mauritz Bélával... 1942-től már Mészáros Győző leányai irányítják a kávéházat: modern szelek fújnak, színesek a bútorhuzatok, pálmák bókolnak, a bárpultnál shaker zizeg... Az alagsori teremben a háború után a Pódium Kabaré „három B”-je, Babay József író, Buday Dénes zeneszerző és Balassa János színész mulattatja a közönséget, melynek soraiban együtt ül Heltai Jenő, Tersánszky, Berda József, Karády Katalin, s akinek az emlékezete megőrizte számunkra ezeket az estéket: a fiatal Zsolnai Hédi. 1949-től pár évig a Paprikaközpont Nemzeti Vállalat veszi birtokba a helyiségeket, az ötvenes években pedig az akkor elvetélt pesti metróépítkezés keszonosai kanalazzák a pörköltet. (Hétvégeken az első Metró zenekar szórakoztatja őket, Varga István, alias Findzsa vezetésével.) Aztán eljön az Eötvös-klub időszaka, amikor az egyetemista Ráday Mihály és társai próbálják föltámasztani a múltat, s menteni, ami még menthető - mert az Ady szövegezte Zubolyemléktábla például elveszett. Kilencvenes évek: lilarózsaszín-krómacél játékterem, bakancsos, kopasz kamaszok kisterpeszben a vijjogó gyilkológépek előtt, mint egy kommandóscsapat edzőtáborában. Művészet és tudomány kávéillatú hajlékának szellemét ennél jobban már nem lehetett megalázni. Ennek vetett véget Somody Imre, amikor megvette az épületet, s a Gereben Gábor-Pataky Dóra építészházaspár, amikor a semmiből újraálmodta a kávéházat. Most? Meleg emberi zsongás, jogászok, üzletemberek, belvárosi nénik. Csemer Géza regényt ír, kéken vibrál előtte a képernyő a márványasztalon. Feri úr szaporázza hosszú kötényében, tálcáján két sör, saláta, flódni. A galérián diszkréten cuppan egy borosdugó a sommelier kezében. Huszonegyedik század, Budapest, Centrál. Nem olyan, mint volt? Nem baj. Baj az, hogy a többit nem sikerült még visszahódítani. Talán mire a kétszázharmincadik születésnapot ünnepeljük, Isten éltesse addig is. Saly Noémi A Centrál Kávéház 1910 körül Óbuda, Kistehén Múzeumok történetében elmélyedni nem lehet valami nagy mulatság, gondoltam, amikor kézbe vettem az Országos Széchényi Könyvtárban nemrég bezárt magyar múzeumtörténeti kiállítás katalógusát. Tévedtem. A magyar múzeumok születési körülményei igenis izgalmasak. Hát még az egyes gyűjtemények és műtárgyak vándorútja. Itt van például a katalógus címlapjára került Pálffy-serleg, amelyet 1598-ban Pálffy Miklós kapott Alsó-Ausztria rendjeitől, amikor visszafoglalta a töröktől Győr várát. A fedeles serleg 1621-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem tulajdonába került, aki tovább ajándékozta a török szultánnak, tőle ajándékként III. Ferdinánd kapta, és visszaadta a Pálffyaknak, ők pedig végül a Nemzeti Múzeumra hagyták. Érdekes például az is, hogy milyen épületekben működtek kezdetben mára naggyá nőtt múzeumaink. A Nemzeti Múzeum gyűjteményét például eleinte a pálosok pesti kolostorában, majd a közeli egyetemi épületben, később a mai Múzeum-kert délkeleti sarkán valaha állt kúriában őrizték. A Néprajzi Múzeum kezdetben, mint a Magyar Nemzeti Múzeum része megfordult a Várkert-bazárban, majd a Gönczy Pál utcában egy 126 termes bérpalotában, a városligeti Iparcsarnokban, a tisztviselő-telepi gimnáziumban. És vannak mára elfeledett múzeumok is, mint például a Tanszermúzeum az egykori Tanítók Házában (a Szentkirályi utca 47.ben), majd később az Andrássy út 69.-ben (jogutódja a mai Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum), a Technológiai Iparmúzeum (Népszínház utca és a József körút sarkán) vagy az Egészségügyi Múzeum (a VI. kerületi önkormányzat mai épületében). És bizony valaha egy híres múzeum előzményének tekinthető állandó kiállítás volt az óbudai Krempl-malom vendéglőjében is, mely - mint a képen látható - egyszerű csárda volt, és körülötte békésen legelésztek a tehenek. Az 1880-as években itt mutatták be a „magyar Pompeji” első leleteit, amelyek később az Aquincumi Múzeum alapját alkották. Cs. L. A Krempl-malom és környéke az 1880-as években FORRÁS: MÚZSÁK KERTJE ________Lelőhely________ Pajor mester, a poloska Pajor Ferenc kerületi kéményseprőmestert persze ne úgy tessék elképzelni, ahogy itt, ezen a számlán ábrázoltatik. Kötve hiszem, hogy őt bárki láthatta létrával a vállán, seprűvel a kezében, a praktikum diktálta, szorosra zárt fekete ruhában. Pajor Ferenc vélhetően inas korában látott utoljára kéményt közelről. Történetünk idején, 1910-ben inkább csak üldögélt Kispesten, a Hunyady és az Egerth utca sarkán álló házában, és kalligrafikus betűivel egyre-másra töltötte ki a számlákat. Mindezt arra alapozom, amit Szulovszky János Füstfaragók című könyvében olvastam. Ebből kiderül, hogy az 1872-es ipartörvény megszüntette ugyan a kéményseprőszakma céhes rendjét, de a mestereket és az inasokat elválasztó szakadék ettől még nem lett kisebb. A kéményseprői kerületek betöltésekor továbbra sem volt kötelező nyilvános pályázatot kiírni. A helyi hatóságok bárkinek odaítélhették a posztot: ki találhatott hát kivetnivalót abban, ha épp a területükön régtől dolgozó mester testvérének, fiának, unokaöccsének adták a megbízatást? A század végére már annyira megmerevedett a hierarchia, hogy egy kívülről jött segédnek szinte semmi esélye sem volt a felemelkedésre. Ha a mesteri poszt valamilyen véletlen folytán nem kelt volna el a rokonságon belül, még mindig ott voltak az úgynevezett „ listás segédek”, akik mást se tettek, csak a helyre vártak. A munkát eközben a többiek meg az inasok végezték. Szívták a kormot, járták a tetőket, és olvasták a kéményseprő szaklap dörgedelmeit, amelyek arra hívták fel a figyelmüket, hogy az általuk használt német kifejezéseknek megvan a szép magyar megfelelőjük, legfőbb ideje átszokni arra. Mundtuch, azaz mentékli helyett mondjanak szájkendőt, Ellenbogenfleck, tehát ellenpógni helyett karfoltot, Stangelbürste, pontosabban stangni pristni helyett pedig nyeles kefét. Csoda, hogy a segédeknek elegük lett az egészből? 1907-ben országos szakegyesületet alakítottak az érdekeik érvényesítésére, magasabb bért, előmeneteli lehetőséget követeltek. Lapjukban, a Jövendőben pedig fölöttébb durva hangú cikket írtak azokról a kéményseprőklánokról, amelyek a kerületeket monopolizálták. Az egyszerűen poloskáknak minősített mesterek sorába az öt Devecis, a négy Hartner és az öt Weiser mellé bizony a három, Pesten és Kispesten működő Pajor is bekerült. A mi Pajorunk azonban 1910. április 25-én, amikor ezt a számlát kitöltötte, még előtte volt a segédek 1911-12-es bérmozgalmának és az 1913-as (egyébként vesztes) általános sztrájknak. Töltögette az előre nyomtatott számlák rubrikáit, igyekezett behajtani minden egyes háztulajdonos úrtól a „házábani kémények tisztogatásáért” az egy évre megszabott összeget. Az 5 korona 76 fillér régi pénzben: 2 forint 88 krajcár — első látásra nem tűnik különösebben borsos összegnek. De nem árt figyelembe venni, hogy az 1910-es évek elején már háromezernél több ház és kilencezernél több kémény volt Kispesten. Azt egyébként biztosra vehetjük, hogy Schwarczenberger Mihálynak nem okozott gondot kifizetni Pajor mester számláját. Ő Kispest egyik legmódosabb polgára volt ugyanis. A virilisták 1896-os névsorában a tizedik helyen találjuk: több adót fizetett a településnek, mint a Magyar Királyi Államvasutak. A kispesti kéményseprő kerületet 1949-ben államosították, majd beolvasztották a nagy-budapesti kéményseprő vállalatba. Pajor Ferenc egykori rezidenciáját is elsodorta mára az idő. A „Hunyady és Egerth utca sarok” ma a Hunyadi és a József Attila utca találkozása. Garázssor van ott, játszótér, egy üres telek és egy kis családi ház. Arra sincs esélyünk, hogy megnézzük, milyen volt az a ház, amelynek kéményeit Pajor mester segédei évi 5 korona 76 fillérért buzgón tisztogatták. A Csokonay utca még megvan, de panellakótelep áll a két oldalán. A 23-as szám helyére, ha jól számolom, egy iskolát építettek, N. Kosa Judit f------------------------------SZfiMLfl.O bl«0 tarom «ö«tt»tomda_