Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. augusztus

2002-08-02

30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. AUGUSZTUS 2., PÉNTEK Szellemidézés, virágcsokorral Törzskávéházamból zenés kávéházba - egy kis kitérő „A Centrál, modern akadémia, / pezsgett, forrt. A költők törzsasztala / rég befogadott. Zsiga bácsi, Tóth, / Schöpflin, Király György, Trostler, s aki volt / tudós és író, öt és nyolc között / mind odagyűlt. Vers­börze működött, / és lexikongyár Mikes sakkozott, / Babits korrigált Elzevirt hozott / Kner Gyomáról Ka­rinthy vitte új­­ feleségét Heinrich, az öregúr, / csepül­­te a konzervatívokat / Táltos hümmögött, kis Káldor szaladt / Meredithet lekötni pletyka, pénz / s száz terv lengett a szivarfüstben és / hogy túlvoltunk Shakes­peare Szonettjein / (s Horváth Henrik új kecskeríme­in), / Mihály kocogott: »Főúr, fizetek!«­ / s mentünk, nézni detektívfilmeket. ” (Szabó Lőrinc: Tücsökzene) Körúti sétánkat azért szakítjuk meg egy kicsit, hogy leszaladjunk a piros hetessel a Ferenciek teré­re, születésnapot köszönteni. 115 éves a Centrál. Mi minden történt ennyi idő alatt? Az 1887-es megnyitás után két gazdaváltás: 1900-ban, majd 1905-ben, amikor Mészáros Győző bankfőtisztvise­­lői állását odahagyva átveszi apósától a kávéház ve­zetését. (Végül jószerivel az egész szakmát ő irányít­ja: megszervezi az önálló tanoncképzést, a pincérek munkaközvetítőjét, elnöke lesz a Budapesti Kávé­sok Szövetségének, majd 1927-től haláláig, 1942-ig az országos ipartestületnek is.) A művelt, halk sza­vú, de annál keményebb kezű kávés üzletében hatal­mas nemzetközi lapválaszték, remek pincérgárda, de főként csönd és nyugalom volt. Nem tűrte meg a bel­városi éjszaka kétes figuráit, tettre kész nőcskéit, sem a kósza duhajokat, akárkik voltak is: megtör­tént, hogy egyszerűen elemelte a márványasztalt Nyitra vármegye főjegyzője elől, amikor az része­gen randalírozni merészelt volna a szellem e csöndes fellegvárában: — Ön pedig itt nem lesz kiszolgálva! A kávéház irodalmár vendégeit mindenki ismeri, de azért pillantsunk végig a névsor legjaván. 1890- től itt működik Kiss József legendás Kerek Asztala, amely körül az első modern magyar irodalmi folyó­irat, A Hét munkatársai gyülekeznek, Mikszáthtól Herczeg Ferencig, Szomory Dezsőtől Heltai Jenőig, Krúdytól Molnár Ferencig. Kazalnyi külföldi újsá­got maga elé halmozva itt ül azután egy papos szi­gorral öltöző, villogó szemű fiatal férfi, Osvát Ernő, az 1907-ben megalakuló Nyugat szerkesztője, s vele mindenki, akinek köze van ehhez a csodához: Ba­bits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád és a többiek. (A Nyugat később átköltözik a New Yorkba, de 1920-tól ismét visszatér.) A harmincas években megjelennek a „zajos népiek” is: Erdei Ferenc, Kodolányi, Féja Géza. Itt ül végezetül a második vi­lágháború után a Magyarok és az Újhold szerkesztő­­gárdája, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Lengyel Balázs, Szabó Magda. Sokkal ritkábban emlegetjük a tudósasztalt, pedig ilyenből nagyon kevés volt a városban. Csupán a Múzeum, a Gresham, a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán állt Balaton, Budán pedig a Műegyetem kávéház büszkélkedhetett akadémikusok, muzeoló­gusok, természettudósok, mérnök-professzorok asz­taltársaságaival. A Centrál elsősorban a bölcsészek tanyája. A harmincas évektől itt gyülekezik a Társa­dalomtudomány című folyóirat szociológusgárdája, frissen megjelent vagy születőben lévő könyvek, cikkek, újonnan fölfedezett nyelvemlékek fölött vi­tázik a történész Hóman Bálint, Szekfü Gyula és Trócsányi Zoltán, az irodalmár Horváth János, Eck­hardt Sándor, a nyelvész Bárczi Géza és Gombocz Zoltán, s a könyvtárba vagy az akadémiai ülésekre felránduló Zolnai Béla, József Attila és Radnóti pro­fesszora a szegedi francia tanszéken. A kiváló művé­szettörténész, Gerevich Tibor Mészáros Győzővel tarokkozik, mégpedig a galérián, hogy a kávés fél szemét azért a placcon tarthassa. (Gerevich, a tudós­asztal megalapítója verhetetlen biliárdjátékos is, de a tudományos vitákban nemkülönben „gulyássá aprít­ja” ellenfeleit.) Aztán, nehogy túl egysíkú legyen a társalgás, átül a bölcsészekhez a szerves kémia vi­lághírű professzora, Zemplén Géza, barátjával, az ásványtantudós Mauritz Bélával... 1942-től már Mészáros Győző leányai irányítják a kávéházat: modern szelek fújnak, színesek a bútor­huzatok, pálmák bókolnak, a bárpultnál shaker zi­zeg... Az alagsori teremben a háború után a Pódium Kabaré „három B”-je, Babay József író, Buday Dé­nes zeneszerző és Balassa János színész mulattatja a közönséget, melynek soraiban együtt ül Heltai Jenő, Tersánszky, Berda József, Karády Katalin, s akinek az emlékezete megőrizte számunkra ezeket az esté­ket: a fiatal Zsolnai Hédi. 1949-től pár évig a Paprikaközpont Nemzeti Válla­lat veszi birtokba a helyiségeket, az ötvenes években pedig az­­ akkor­­ elvetélt pesti metróépítkezés ke­­szonosai kanalazzák a pörköltet. (Hétvégeken az első Metró zenekar szórakoztatja őket, Varga István, alias Findzsa vezetésével.) Aztán eljön az Eötvös-klub időszaka, amikor az egyetemista Ráday Mihály és társai próbálják föltámasztani a múltat, s menteni, ami még menthető - mert az Ady szövegezte Zuboly­­emléktábla például elveszett. Kilencvenes évek: lila­rózsaszín-krómacél játékterem, bakancsos, kopasz kamaszok kisterpeszben a vijjogó gyilkológépek előtt, mint egy kommandóscsapat edzőtáborában. Művészet és tudomány kávéillatú hajlékának szelle­mét ennél jobban már nem lehetett megalázni. Ennek vetett véget Somody Imre, amikor megvette az épü­letet, s a Gereben Gábor-Pataky Dóra építészházas­pár, amikor a semmiből újraálmodta a kávéházat. Most? Meleg emberi zsongás, jogászok, üzletem­berek, belvárosi nénik. Csemer Géza regényt ír, ké­ken vibrál előtte a képernyő a márványasztalon. Feri úr szaporázza hosszú kötényében, tálcáján két sör, saláta, flódni. A galérián diszkréten cuppan egy borosdugó a sommelier kezében. Huszonegyedik század, Budapest, Centrál. Nem olyan, mint volt? Nem baj. Baj az, hogy a többit nem sikerült még vis­szahódítani. Talán mire a kétszázharmincadik szüle­tésnapot ünnepeljük, Isten éltesse addig is. Saly Noémi A Centrál Kávéház 1910 körül Óbuda, Kistehén Múzeumok történetében elmé­lyedni nem lehet valami nagy mulatság, gondoltam, amikor kézbe vettem az Országos Szé­chényi Könyvtárban nemrég be­zárt magyar múzeumtörténeti ki­állítás katalógusát. Tévedtem. A magyar múzeumok születési kö­rülményei igenis izgalmasak. Hát még az egyes gyűjtemények és műtárgyak vándorútja. Itt van például a katalógus címlapjára került Pálffy-serleg, amelyet 1598-ban Pálffy Miklós kapott Alsó-Ausztria rendjeitől, amikor visszafoglalta a töröktől Győr várát. A fedeles serleg 1621-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem tulajdonába került, aki tovább ajándékozta a török szul­tánnak, tőle ajándékként III. Fer­­dinánd kapta, és visszaadta a Pálffyaknak, ők pedig végül a Nemzeti Múzeumra hagyták. Érdekes például az is, hogy mi­lyen épületekben működtek kez­detben mára naggyá nőtt múzeu­maink. A Nemzeti Múzeum gyűj­teményét például eleinte a pálo­sok pesti kolostorában, majd a közeli egyetemi épületben, ké­sőbb a mai Múzeum-kert délkele­ti sarkán valaha állt kúriában őrizték. A Néprajzi Múzeum kez­detben, mint a Magyar Nemzeti Múzeum része megfordult a Vár­­kert-bazárban, majd a Gönczy Pál utcában egy 126 termes bérpalo­tában, a városligeti Iparcsarnok­ban, a tisztviselő-telepi gimnázi­umban. És vannak mára elfeledett múzeumok is, mint például a Tan­szermúzeum az egykori Tanítók Házában (a Szentkirályi utca 47.­­ben), majd később az Andrássy út 69.-ben (jogutódja a mai Orszá­gos Pedagógiai Könyvtár és Mú­zeum), a Technológiai Iparmúze­um (Népszínház utca és a József körút sarkán) vagy az Egészség­­ügyi Múzeum (a VI. kerületi ön­­kormányzat mai épületében). És bizony valaha egy híres múzeum előzményének tekinthe­tő állandó kiállítás volt az óbudai Krempl-malom vendéglőjében is, mely - mint a képen látható - egyszerű csárda volt, és körülötte békésen legelésztek a tehenek. Az 1880-as években itt mutatták be a „magyar Pompeji” első lele­teit, amelyek­ később az Aquincu­mi Múzeum alapját alkották. Cs. L. A Krempl-malom és környéke az 1880-as években FORRÁS: MÚZSÁK KERTJE ________Lelőhely________ Pajor mester, a poloska Pajor Ferenc kerületi kéménysep­rőmestert persze ne úgy tessék el­képzelni, ahogy itt, ezen a szám­lán ábrázoltatik. Kötve hiszem, hogy őt bárki láthatta létrával a vállán, seprűvel a kezében, a praktikum diktálta, szoros­ra zárt fekete ruhában. Pa­jor Ferenc vélhetően inas korában látott utoljára ké­ményt közelről. Történe­tünk idején, 1910-ben in­kább csak üldögélt Kispes­ten, a Hunyady és az Egerth utca sarkán álló házában, és kalligrafikus betűivel egyre-másra töl­tötte ki a számlákat. Mindezt arra alapozom, amit Szulovszky János Füstfaragók című könyvé­ben olvastam. Ebből kide­rül, hogy az 1872-es ipar­törvény megszüntette ugyan a kéményseprőszak­ma céhes rendjét, de a mestereket és az inasokat elválasztó szakadék ettől még nem lett kisebb. A ké­ményseprői kerületek be­töltésekor továbbra sem volt kötelező nyilvános pá­lyázatot kiírni. A helyi ha­tóságok bárkinek odaítél­hették a posztot: ki találhatott hát kivetnivalót abban, ha épp a terü­letükön régtől dolgozó mester testvérének, fiának, unokaöccsé­nek adták a megbízatást? A század végére már annyira megmerevedett a hierarchia, hogy egy kívülről jött segédnek szinte semmi esélye sem volt a fel­­emelkedésre. Ha a mesteri poszt valamilyen véletlen folytán nem kelt volna el a rokonságon belül, még mindig ott voltak az úgyne­vezett „ listás segédek”, akik mást se tettek, csak a helyre vártak. A munkát eközben a többiek meg az inasok végezték. Szívták a kor­mot, járták a tetőket, és olvasták a kéményseprő szaklap dörgedel­meit, amelyek arra hívták fel a fi­gyelmüket, hogy az általuk hasz­nált német kifejezéseknek megvan a szép magyar megfelelőjük, leg­főbb ideje átszokni arra. Mund­tuch, azaz mentékli helyett mond­janak szájkendőt, Ellenbogen­fleck, tehát ellenpógni helyett karfoltot, Stangelbürste, ponto­sabban stangni pristni helyett pe­dig nyeles kefét. Csoda, hogy a segédeknek ele­gük lett az egészből? 1907-ben országos szakegyesületet alakí­tottak az érdekeik érvényesítésé­re, magasabb bért, előmeneteli lehetőséget követeltek. Lapjuk­ban, a Jövendőben pedig fölöt­tébb durva hangú cikket írtak azokról a kéményseprőklánokról, amelyek a kerületeket monopoli­zálták. Az egyszerűen poloskák­nak minősített mesterek sorába az öt Devecis, a négy Hartner és az öt Weiser mellé bizony a há­rom, Pesten és Kispesten működő Pajor is bekerült. A mi Pajorunk azonban 1910. április 25-én, amikor ezt a szám­lát kitöltötte, még előtte volt a se­gédek 1911­-12-es bérmozgalmá­nak és az 1913-as (egyébként vesztes) általános sztrájknak. Töl­tögette az előre nyomtatott szám­lák rubrikáit, igyekezett behajtani minden egyes háztulajdonos úrtól a „házábani kémények tisztoga­tásáért” az egy évre megszabott összeget. Az 5 korona 76 fillér­­ régi pénzben: 2 forint 88 krajcár — első látásra nem tűnik különö­sebben borsos összegnek. De nem árt figyelembe venni, hogy az 1910-es évek elején már három­ezernél több ház és kilenc­ezernél több kémény volt Kispesten. Azt egyébként biztosra vehetjük, hogy Schwar­­czenberger Mihálynak nem okozott gondot kifizet­ni Pajor mester számláját. Ő Kispest egyik legmódo­sabb polgára volt ugyanis. A virilisták 1896-os névso­rában a tizedik helyen ta­láljuk: több adót fizetett a településnek, mint a Ma­gyar Királyi Államvas­utak. A kispesti kéményseprő kerületet 1949-ben álla­mosították, majd beolvasz­tották a nagy-budapesti kéményseprő vállalatba. Pajor Ferenc egykori rezi­denciáját is elsodorta má­ra az idő. A „Hunyady és Egerth utca sarok” ma a Hunya­di és a József Attila utca találko­zása. Garázssor van ott, játszótér, egy üres telek és egy kis családi ház. Arra sincs esélyünk, hogy megnézzük, milyen volt az a ház, amelynek kéményeit Pajor mester segédei évi 5 korona 76 fillérért buzgón tisztogatták. A Csokonay utca még megvan, de panellakó­telep áll a két oldalán. A 23-as szám helyére, ha jól számolom, egy iskolát építettek, N. Kosa Judit f------------------------------­SZfiMLfl.O­ bl«0 tarom «ö«tt»tomda_

Next