Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. szeptember
2002-09-02
28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. SZEPTEMBER 2., HÉTFŐ Sváb identitásukat soha nem adták fel Száz éve, 1902-ben lett magyar a vecsési elemi iskola tanítási nyelve A főváros egyik „kapujaként” emlegetett (2001. július 1-jén városi rangot kapott) Vecsés nemzetiségi település lakosai az elmúlt száz évben nyelvükben asszimilálódtak, de identitásukat soha nem adták fel. Ezt a törekvésüket segíti a rendszerváltás óta megerősödött magyarországi közgondolkodás, amelyben meghatározó a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatának, kulturális hagyományápolásának támogatása. A XIV. századtól lakott helység - a környék településeihez hasonlóan - a török hódoltság korában elpusztult. A több mint száz évig lakatlanná vált pusztára 1786-ban telepített sváb családokat Grassalkovich Antal földesúr. A telepesek gyermekeinek 1797-ben megszervezett német nyelvű katolikus iskola épülete - a kor szokásának megfelelően - a katolikus plébánia szomszédságában feküdt. A feudális viszonyok között élő jobbágyfalu zárt német közösség volt, sziget a környező magyar települések között. A nemzetiségi elzárkózás az 1848-as jobbágyfelszabadítás után lassan oldódni kezdett, a népes gazdacsaládok kisebb gyermekei iparosnak, munkásnak szegődtek el a közeli Budapest üzemeiben, a gazdálkodók pedig rendszeresen megjelentek termékeikkel a főváros piacain. A polgári átalakuláshoz kapcsolódó intézmények megszervezése és a polgárosult gondolkodás elterjedése a 1867-es kiegyezés után gyorsult fel. A helyi polgár-, paraszti, iparos-, munkás- és kistisztviselői társadalom megteremtette a maga közösségi életét egyletek, egyesületek, szövetkezetek keretein belül. A község kulturális fejlődésére két nagy erő hatott: a fővárosi üzemekben dolgozó és a pesti piacokon rendszeresen megjelenő vecsésiek számára elsőrendű fontosságúvá vált a magyar nyelv minél tökéletesebb ismerete. A sorra alakított egyesületeket tudatosan felhasználták a magyar nyelv terjesztésére a felnőtt lakosság körében. Ugyanakkor a dualizmus korának liberális felfogása tág teret biztosított a nemzetiségi kultúra és az anyanyelv ápolására. Mind a magyarosító törekvéseket, mind az anyanyelvi kultúra ápolását számos egylet, egyesület megalakítása fémjelzi: elsőként 1887-ben a 48-as Olvasókör jött létre, amelyből 1904-ben alakult meg a legerősebb civil szerveződés, a Gazdakör. 1890-től az első világháborúig Néptakarékpénztár, Temetkezési Egyesület, Polgári Kör, Népkönyvtár, Társaskör, Közművelődési Kör, Casino, Független Olvasókör, Dalkör, Vecsési Ifjak Műkedvelő Gárdája néven létesültek a különböző kulturális egyesületek. Divatosak voltak a szórakoztató műsorokat vagy felolvasóesteket szervező társaságok is. A helyi szellemi élet irányítói felismerték, hogy oldani kell a hagyományos sváb közösség zártságát. Úgy gondolták, a német nyelvű lakosság gazdasági, kulturális, sőt politikai megfontolásokból is tanuljon meg magyarul, anélkül, hogy ezzel sváb származását megtagadná. Egyúttal felismerték, hogy a magyar nyelv megtanításának és terjesztésének legfontosabb intézményi kerete az iskola.Az anyagiakban gyarapodó Vecsésen a századforduló időszaka egyúttal az oktatás feltételeinek ugrásszerű javulását hozta: 1905- ben nyílt meg az állami elemi iskola és az ipari tanonciskola, 1907-ben felépült a központi elemi iskola 12 tanteremmel, 1909-ben pedig a felsőtelepi iskola. 1912-ben római katolikus polgári leányiskolát, 1925-ben községi polgári fiúiskolát szerveztek. Roder Imre tanító sürgetésére 1880-ban határoztak arról, hogy az addigi német tanítási nyelvet a magyarra cserélik. Ez fokozatosan történt: délelőtt németül, délután magyarul folyt a tanítás, majd éppen száz évvel ezelőtt, 1902-ben teljesen áttértek a magyar nyelvre. A község régi lakosai azonban a két világháború közti időben is ritkán beszéltek magyarul, és erre senki nem is kötelezte őket. Minthogy a többség nyelve még sokáig a német maradt, a képviselő-testületi üléseken szintén német volt az élőbeszéd, amelyet aztán a jegyzők magyarra átültetve szerkesztettek jegyzőkönyvbe. A kapitalizmus kori Vecsés kulturális és oktatási életének legnagyobb alakja kétségkívül a már említett Roder Imre tanító volt. A Nyitra megyei Jabloncán született 1855-ben, és 1878-ban került Vecsésre segédtanítónak. 1880-ban megválasztották a katolikus iskola kántortanítójának, négy évtizedes munka után ment nyugdíjba. 1917-ben megkapta IV. Károly magyar királytól az Arany Érdemkereszt kitüntetést. Nagy tisztelettel övezve halt meg 1929-ben, és azon ritka közéleti személyiségek egyike volt, akiről már életében utcát neveztek el. Munkásságának legnevezetesebb és legkiemelkedőbb része az, hogy az ő szorgalmazására vezették be az iskolai tanításban a magyar nyelvet. (A két világháború közti évek magyarosító törekvései nem belülről, hanem a felsőbb hatóságok részéről jelentkeztek mind erőteljesebben.) Vecsés kulturális életének másik kiválósága, a községben 1912 és 1944 között működő Szeidl Oszkár tanító azt az elvet képviselte, hogy védeni, ápolni kell az ősi német egyházi énekkultúrát és a német nyelvet. Vecsésen 1935-ben jelent meg a pángermán mozgalomról híradás, de a hitlerista mozgalom nem tudott gyökeret verni a községben. Az összes iskolában kijelentették, hogy a magyar nyelvet óhajtják továbbra is használni minden tantárgyhoz. A Volksbund szervezetébe is csupán néhány tucat helyi fiatal lépett be. Éppen ezért élték meg óriási csapásként a vecsési svábok a második világháború utáni kitelepítést. A korábbi népszámlálások idején a lakosok közül sokan vallották magukat német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek. A háború után, 1946-ban a kollektív bűnösség elvének meghirdetésével megkezdték Vecsésen is az elvileg csak a Volksbundba korábban belépett, valójában teljesen önkényesen kijelölt - a legtöbb esetben német anyanyelvű, de magyar nemzetiségű - emberek kitelepítését Németországba. Nemegyszer családokat is szétszakítottak úgy, hogy vagy a szülő, vagy a testvér, vagy a gyerek került a kitelepítettek listájára. A mintegy másfél ezer sváb kitelepített helyére zömmel - szintén kitoloncolt - felvidéki magyarok kerültek. A kitelepítés traumájának feloldása hosszú évekig tartott. Sokáig csupán az otthon falai közt mertek németül beszélni a svábok. A német kulturális kapcsolatok első próbálkozásai a hatvanas évekre tehetők, amikor az NDK-ból érkező kórusokat fogadhatta a község. Később már svájci és nyugatnémet csoportok is megjelenhettek Vecsésen. Szinte teljes generációnak kellett felnőnie, hogy a lakosok bátrabban vállalják a sváb gyökereket, amihez természetesen hozzájárult a politikai rendszer fokozatos „puhulása” is. 1986-ban megalakult a Német Nemzetiségi Hagyományőrző Tánccsoport Egyesület. A rendszerváltozással kiteljesedő hagyományápolás támaszkodik a korábbi sváb kultúra minden elemére. Jelenleg fúvószenekarok, énekkarok és tánccsoportok egész sora működik a kiterjedt európai és azon belül is hangsúlyosan német kapcsolatokat ápoló településen. A helyi iskolai oktatásban - ahol száz éve megfogalmazódott a magyar tanítási nyelv bevezetésének igénye - kiemelt szerepet kap a német nyelv tanítása és a sváb kultúra ápolása. A vecsésiek számára a hagyomány és a korszerűség, a magyar haza szeretete és a sváb gyökerek ápolása elválaszthatatlan egymástól. Szabó Attila Vecsési gyerekek 1900 körül i .Festőállvány_ Hídépítés anno - Háry Gyula ecsetjével Háry Gyula (1864-1946) nevét a városképgyűjtők bizonyosan ismerik. A saját korában divatos festő olaj- és akvarellképeivel rendszeresen szerepelt a Műcsarnok kiállításain. A képzőművészet kedvelői szerették a régi budai házakról, terekről, a Vár házsorairól és a Belvárosról készített, finom aprólékossággal kidolgozott utcaképeit. Budapestről készített festményei közül ma számos megtalálható a Nemzeti Galéria és a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményeiben. Az itt látható festmény is a Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtárában található, datálásáról nem lehetnek két,ségeink. Ugyanis a Ferenc József híd építését az Erzsébet híddal együtt 1893- ban határozta el a főváros vezetése, munkálatait a következő évben meg is kezdték. A híd története azonban távolabbra nyúlik vissza. Először a szabadságharc befejezése után, 1849-ben épült fel egy szükséghajóhíd a Vámház körút és a Gellért tér között, Vámház téri híd elnevezéssel. A szükséghidat felállításakor valószínűleg nem tervezték nagyon hosszú időre, mégis több mint negyven évig fennállt. Habár a „türelmetlen” budai és pesti polgárok 1868-ban több mint ezer aláírást gyűjtöttek egy új híd felépítéséhez, mégsem történt semmi változás. A végleges hídra huszonöt évet kellett várniuk. Még 1893-ban sem volt biztos, hogy ez a híd épül fel először. A város vezetése úgy ítélte meg, hogy az Erzsébet híd felépítése előbbre való, mint a Ferenc József hídé. Közben kiderült, hogy az Erzsébet híd struktúrájának megépítéséhez a Belváros teljes átalakítására, átrendeződésére van szükség, ami több időt vesz igénybe, mint a másik híd megépítése. Tehát mégis a Ferenc József híd épült fel először Feketeházy János és Nagy Virgil tervei szerint. 1896. október 4-én maga a király avatta fel Budapest legrövidebb hídját, amely egészen 1945-ig az ő nevét viselte. A fakocka burkolatú úttesten, a főtartók mellett rakták le a villamosvágányokat, amelyeket 1938-ban az úttest közepére helyeztek. 1945. január 16-án a visszavonuló német csapatok felrobbantották a hidat, a budai oldal főtartója teljesen leszakadt. Márciusra egy ideiglenes szerkezet jóvoltából lehetett ugyan közlekedni a hídon, de a következő télen a Duna jégzajlása elvitte a konstrukciót. 1946. augusztus 20-án megnyílt - immár új névvel - Budapest legszebb konzolos hídja, a Szabadság híd. A budai vámszedőházakat lebontották, Magyarország - Nagy Virgil tervezte - történelmi címerét eltávolították. 1980-ban nagy rekonstrukciót végeztek, az úttest aszfaltburkolatot kapott. Később a címert is visszahelyezték. Végül, mint minden híd történetének, a Szabadság híd építésének is több legendás eleme van. Egyikük Ferenc Józsefhez fűződik. Eszerint a király a híd megnyitásának napján egy ezüstszegecset helyezett a pesti hídfőnek a déli oldalára. A szegecs túlélte a híd 1945-ös felrobbantását, de az 1956-os forradalmat már nem. Valaki kiemelte a helyéről, és elvitte. Az eltűnt darabot pótolták, de sajnos azt is elvitték. Akkor megint pótolták. Ez a pótpótszegecs szerencsére még megvan. Várnai Vera A Ferenc József híd előmunkálatai forrás: btm kiscelli múzeum Cikkünk Nyomán. Az Akácos út és a szerzője Egyszerre két, különböző lapszámokban megjelent cikkükre szeretnék reagálni. Az első Csordás Lajos tollából Pazeller bácsi világhíre címmel jelent meg. Erre egy olvasójuk, Lengyelfi Miklós válaszolt: mondanivalója az általam ismert tényeknek tökéletesen megfelelt, csupán abban kell helyreigazítanom, hogy édesapám, Kalmár Tibor nem Parádfürdőn, hanem Szentgotthárdon hunyt el. Én soha nem állítottam, hogy az Akácos út zenéjét Kalmár Tibor írta volna. Ám ő nem a német szöveget fordította le (annak csupán cigányzenész motívumát vette át), a dalszöveg önálló alkotása. A német szövegben nem fedezhető fel „Akazien Strasse”, az Akácos út Kalmár Tibor „találmánya”, amely a dalt örökzölddé tette. A Józsefváros című lapban fakszimilében közölt két kotta félrevezető lehet. Az elsőnek a bal felső sarkában ugyanis az olvasható, hogy „Arrangement für Salonspieler”. Magyarul: „Hangszerelés szalonzenekarra”, és a fénymásolt kotta a partitúra első hegedűszólamát (Violine I) jeleníti meg. Ez az egyetlen eddig ismert kiadvány, amelyen Pazeller Jakab neve olvasható, ám ez esetben is csak mint a mű hangszerelője. A hangszerelőt pedig a világon sehol nem ismerik el szerzőnek. A második kottamásolatból kiderül, hogy az Akácos útnak eredeti román szövege is van. Erről azonban hallgattak a Pazeller-örökösök, mert ellentmondott volna azon állításuknak, hogy Pazeller Jakabot „a környékbeli román falvak dalai ihlették” az Akácos út zenéjének megírására. Véletlen lenne-e, hogy ezen a kottamásolaton nemcsak a zeneszerző, de a román szöveg írójának neve sem szerepel? Mindez Kalmár Tibor elmondását igazolja, miszerint a dalt szövegestül-zenéstül a híres román színésznő, Carmen Sylva írta. A művésznő bizonyára megfordult a divatos Herkulesfürdőn, ott találkozhatott a fiatal katonakarmesterrel, és előadhatta neki Nu m’abandonna című saját szerzeményét, mely olyannyira megtetszett Pazeller Jakabnak, hogy zenekarára hangszerelte azt, majd később, Magyarországra települve kiadatta ugyanannál a Nádor Kálmán zeneműkiadó cégnél, amelynél minden más műve, köztük a Herkulesfürdői emlék is megjelent. Ugyan mi oka lett volna Nádornak, hogy a szerzők közül kihagyja a zeneszerző nevét? S ha így volt, a későbbiekben Pazeller Jakab miért nem tisztázta szerzői jogát? Erre haláláig még több évtizednyi ideje lett volna! Hogy a titokzatos, ismeretlen dalszerző névtelenségbe kívánt burkolózni, arra még egy bizonyíték van. Három évvel később Kalmár Tibor ugyanerre a zenére újabb szöveget írt Te csak szeress, dalolj, nevess címmel, amely szintén ismert lett. Ez a mű a Bárd Ferenc és fia zeneműkiadó gondozásában jelent meg 1914-ben. Az eredeti kotta birtokomban van, borítóján az olvasható: „Szövegét írta Kalmár Tibor, zenéjét szerzette: D”. Egy újabb titokzatos név, de ez sem Pazelleré... Meggyőződésem, hogy Pazeller Jakab a becsületes osztrák katonatiszt életében soha nem állította, hogy ő az Akácos út zeneszerzője. Ha így lett volna, bejelentette volna az I. világháború kitörése előtt megalakult Magyar Zeneszerzők, Szövegírók és Zeneműkiadók Szövetkezetének vagy a jogutód Szerzői Jogvédő Hivatalnak. Ezt azonban nem tette meg, ellentétben a Herkulesfürdői emlékkel, amely a mai jogvédő szervezet, az Artisjus nyilvántartásában is mint Pazeller Jakab műve szerepel. Ugyanebben a nyilvántartásban az Akácos út egyetlen ismert szerzőjeként Káty Ferenc-Kalmár Tibort mint szövegírót tartják nyilván, s a zenére jutó jogdíjakat hét vagy nyolc „átdolgozó” részére megosztva utalják ki. Ezek között sem szerepel Pazeller Jakab neve. Tehát jogsértő cselekedet őt a dal szerzőjének nevezni! A Pazeller-örökösök a nagypapa hagyatékában bizonyára megtalálták az Akácos út hangszerelt példányát, és az kapóra jött nekik, hogy a híres dalt Pazeller Jakabnak vindikálják. Tiltakozásom oka az az eljárás, amellyel a Pazeller-örökösök Pazeller Jakabnak kívánják kisajátítani az Akácos út című dalt. Minthogy erre semmiféle jogalapjuk nincs, felszólítom őket, hogy a Pál utcai emléktábláról távolítsák el az Akácos út feliratot, mert az Pazeller Jakab emlékének inkább meggyalázása, mintsem hírnevének öregbítése. Ha pedig valóban Pazeller Frigyes úr birtokában vannak a nagy atyja szerzői mivoltát bizonyító dokumentumok, akkor sürgősen mutassa be azokat az Artisjusnál ahol ezzel nagy megkönynyebbülést válthatna ki, miután az Artisjus - jogelődeivel együtt - kilencven éve kutat az Akácos út hiteles zeneszerzőjének kiléte után... Id. Kalmár Tibor