Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. szeptember

2002-09-02

28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. SZEPTEMBER 2., HÉTFŐ Sváb identitásukat soha nem adták fel Száz éve, 1902-ben lett magyar a vecsési elemi iskola tanítási nyelve A főváros egyik „kapujaként” emlegetett (2001. július 1-jén városi rangot kapott) Vecsés nemzetiségi település lakosai az elmúlt száz évben nyelvükben asszimilá­lódtak, de identitásukat soha nem adták fel. Ezt a törekvésüket segíti a rendszer­­váltás óta megerősödött magyarországi közgondolkodás, amelyben meghatáro­zó a nemzeti kisebbségek nyelvhasznála­tának, kulturális hagyományápolásának támogatása. A XIV. századtól lakott helység - a környék településeihez ha­sonlóan - a török hódoltság korában el­pusztult. A több mint száz évig lakatlan­ná vált pusztára 1786-ban telepített sváb családokat Grassalkovich Antal földes­úr. A telepesek gyermekeinek 1797-ben megszervezett német nyelvű katolikus iskola épülete - a kor szokásának megfe­lelően - a katolikus plébánia szomszéd­ságában feküdt. A feudális viszonyok között élő job­bágyfalu zárt német közösség volt, sziget a környező magyar települések között. A nemzetiségi elzárkózás az 1848-as job­bágyfelszabadítás után lassan oldódni kezdett, a népes gazdacsaládok kisebb gyermekei iparosnak, munkásnak sze­gődtek el a közeli Budapest üzemeiben, a gazdálkodók pedig rendszeresen megje­lentek termékeikkel a főváros piacain. A polgári átalakuláshoz kapcsolódó intéz­mények megszervezése és a polgárosult gondolkodás elterjedése a 1867-es ki­egyezés után gyorsult fel. A helyi polgár-, paraszti, iparos-, munkás- és kistisztvise­lői társadalom megteremtette a maga kö­zösségi életét egyletek, egyesületek, szö­vetkezetek keretein belül. A község kul­turális fejlődésére két nagy erő hatott: a fővárosi üzemekben dolgozó és a pesti piacokon rendszeresen megjelenő ve­­csésiek számára elsőrendű fontosságúvá vált a magyar nyelv minél tökéletesebb ismerete. A sorra alakított egyesületeket tudatosan felhasználták a magyar nyelv terjesztésére a felnőtt lakosság körében. Ugyanakkor a dualizmus korának liberá­lis felfogása tág teret biztosított a nemze­tiségi kultúra és az anyanyelv ápolására. Mind a magyarosító törekvéseket, mind az anyanyelvi kultúra ápolását szá­mos egylet, egyesület megalakítása fém­jelzi: elsőként 1887-ben a 48-as Olvasó­kör jött létre, amelyből 1904-ben alakult meg a legerősebb civil szerveződés, a Gazdakör. 1890-től az első világhábo­rúig Néptakarékpénztár, Temetkezési Egyesület, Polgári Kör, Népkönyvtár, Társaskör, Közművelődési Kör, Casino, Független Olva­sókör, Dalkör, Vecsési Ifjak Műkedvelő Gárdája néven lé­tesültek a különböző kulturális egyesületek. Divatosak voltak a szórakoztató műsorokat vagy felolvasóesteket szervező tár­saságok is. A helyi szellemi élet irányí­tói felismerték, hogy oldani kell a hagyományos sváb kö­zösség zártságát. Úgy gondol­ták, a német nyelvű lakosság gazdasági, kulturális, sőt poli­tikai megfontolásokból is ta­nuljon meg magyarul, anélkül, hogy ezzel sváb származását megtagadná. Egyúttal felis­merték, hogy a magyar nyelv megtanításának és terjesztésé­nek legfontosabb intézményi kerete az iskola.­­Az anyagiak­ban gyarapodó Vecsésen a szá­zadforduló időszaka egyúttal az oktatás feltételeinek ugrás­szerű javulását hozta: 1905- ben nyílt meg az állami elemi iskola és az ipari tanonciskola, 1907-ben felépült a központi elemi iskola 12 tanteremmel, 1909-ben pedig a felsőtelepi iskola. 1912-ben római katolikus polgári leányiskolát, 1925-ben községi polgári fiúiskolát szerveztek.­ Roder Imre tanító sürgetésére 1880-ban határoztak arról, hogy az addigi német tanítási nyelvet a magyarra cserélik. Ez fokozatosan tör­tént: délelőtt németül, délután magyarul folyt a tanítás, majd éppen száz évvel ez­előtt, 1902-ben teljesen áttértek a ma­gyar nyelvre. A község régi lakosai azonban a két világháború közti időben is ritkán be­széltek magyarul, és erre senki nem is kötelezte őket. Minthogy a többség nyel­ve még sokáig a német maradt, a képvi­selő-testületi üléseken szintén német volt az élőbeszéd, amelyet aztán a jegyzők magyarra átültetve szerkesztettek jegy­zőkönyvbe. A kapitalizmus kori Vecsés kulturális és oktatási életének legnagyobb alakja kétségkívül a már említett Roder Imre ta­nító volt. A Nyitra megyei Jabloncán született 1855-ben, és 1878-ban került Vecsésre segédtanítónak. 1880-ban meg­választották a katolikus iskola kántorta­nítójának, négy évtizedes munka után ment nyugdíjba. 1917-ben megkapta IV. Károly magyar királytól az Arany Ér­demkereszt kitüntetést. Nagy tisztelettel övezve halt meg 1929-ben, és azon ritka közéleti személyiségek egyike volt, aki­ről már életében utcát neveztek el. Mun­kásságának legnevezetesebb és legki­emelkedőbb része az, hogy az ő szorgal­mazására vezették be az iskolai tanítás­ban a magyar nyelvet. (A két világhábo­rú közti évek magyarosító törekvései nem belülről, hanem a felsőbb hatóságok részéről jelentkeztek mind erőteljeseb­ben.) Vecsés kulturális életének másik kiválósága, a községben 1912 és 1944 között működő Szeidl Oszkár tanító azt az elvet képviselte, hogy védeni, ápolni kell az ősi német egyházi énekkultúrát és a német nyelvet. Vecsésen 1935-ben jelent meg a pán­­germán mozgalomról híradás, de a hitle­rista mozgalom nem tudott gyökeret ver­ni a községben. Az összes iskolában kije­lentették, hogy a magyar nyelvet óhajt­ják továbbra is használni minden tan­tárgyhoz. A Volksbund szervezetébe is csupán néhány tucat helyi fiatal lépett be. Éppen ezért élték meg óriási csapásként a vecsési svábok a második világháború utáni ki­telepítést. A korábbi népszám­lálások idején a lakosok közül sokan vallották magukat német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek. A háború után, 1946-ban a kollektív bű­nösség elvének meghirdetésé­vel megkezdték Vecsésen is az elvileg csak a Volksbundba ko­rábban belépett, valójában tel­jesen önkényesen kijelölt - a legtöbb esetben német anya­nyelvű, de magyar nemzetisé­gű - emberek kitelepítését Né­metországba. Nemegyszer csa­ládokat is szétszakítottak úgy, hogy vagy a szülő, vagy a test­vér, vagy a gyerek került a ki­telepítettek listájára. A mint­egy másfél ezer sváb kitelepí­tett helyére zömmel - szintén kitoloncolt - felvidéki magya­rok kerültek. A kitelepítés traumájának feloldása hosszú évekig tartott. Sokáig csupán az otthon falai közt mertek németül beszélni a svábok. A német kulturális kapcsolatok első próbálkozásai a hatvanas évekre tehetők, amikor az NDK-ból érkező kórusokat fogadhatta a község. Később már svájci és nyugatné­met csoportok is megjelenhettek Ve­csésen. Szinte teljes generációnak kellett felnőnie, hogy a lakosok bátrabban vál­lalják a sváb gyökereket, amihez termé­szetesen hozzájárult a politikai rendszer fokozatos „puhulása” is. 1986-ban megalakult a Német Nemze­tiségi Hagyományőrző Tánccsoport Egyesület. A rendszerváltozással kitelje­sedő hagyományápolás támaszkodik a korábbi sváb kultúra minden elemére. Je­lenleg fúvószenekarok, énekkarok és tánccsoportok egész sora működik a ki­terjedt európai és azon belül is hangsú­lyosan német kapcsolatokat ápoló telepü­lésen. A helyi iskolai oktatásban - ahol száz éve megfogalmazódott a magyar ta­nítási nyelv bevezetésének igénye - ki­emelt szerepet kap a német nyelv tanítása és a sváb kultúra ápolása. A vecsésiek számára a hagyomány és a korszerűség, a magyar haza szeretete és a sváb gyökerek ápolása elválaszthatatlan egymástól. Szabó Attila Vecsési gyerekek 1900 körül i .Festőállvány_ Hídépítés anno - Háry Gyula ecsetjével Háry Gyula (1864-1946) nevét a város­képgyűjtők bizonyosan ismerik. A saját korában divatos festő olaj- és akvarell­­képeivel rendszeresen szerepelt a Mű­csarnok kiállításain. A képzőművészet kedvelői szerették a régi budai házak­ról, terekről, a Vár házsorairól és a Bel­városról készített, finom aprólékosság­gal kidolgozott utcaképeit. Budapestről készített festményei közül ma számos megtalálható a Nemzeti Galéria és a Budapesti Történeti Múzeum gyűjtemé­nyeiben. Az itt látható festmény is a Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtárában található, datálásáról nem lehetnek két­,­ségeink. Ugyanis a Ferenc József híd építését az Erzsébet híddal együtt 1893- ban határozta el a főváros vezetése, munkálatait a következő évben meg is kezdték. A híd története azonban távo­labbra nyúlik vissza. Először a szabadságharc befejezése után, 1849-ben épült fel egy szükségha­­jóhíd a Vámház körút és a Gellért tér kö­zött, Vámház téri híd elnevezéssel. A szükséghidat felállításakor valószínűleg nem tervezték nagyon hosszú időre, mégis több mint negyven évig fennállt. Habár a „türelmetlen” budai és pesti polgárok 1868-ban több mint ezer alá­írást gyűjtöttek egy új híd felépítéséhez, mégsem történt semmi változás. A vég­leges hídra huszonöt évet kellett vár­niuk. Még 1893-ban sem volt biztos, hogy ez a híd épül fel először. A város vezetése úgy ítélte meg, hogy az Erzsé­bet híd felépítése előbbre való, mint a Ferenc József hídé. Közben kiderült, hogy az Erzsébet híd struktúrájának megépítéséhez a Belváros teljes átalakí­tására, átrendeződésére van szükség, ami több időt vesz igénybe, mint a má­sik híd megépítése. Tehát mégis a Ferenc József híd épült fel először Feketeházy János és Nagy Virgil tervei szerint. 1896. október 4-én maga a király avatta fel Budapest legrövidebb hídját, amely egészen 1945-ig az ő nevét visel­te. A fakocka burkolatú úttesten, a főtar­tók mellett rakták le a villamosvágányo­kat, amelyeket 1938-ban az úttest köze­pére helyeztek. 1945. január 16-án a visszavonuló né­met csapatok felrobbantották a hidat, a budai oldal főtartója teljesen leszakadt. Márciusra egy ideiglenes szerkezet jó­voltából lehetett ugyan közlekedni a hí­don, de a következő télen a Duna jégzaj­lása elvitte a konstrukciót. 1946. augusztus 20-án megnyílt - im­már új névvel - Budapest legszebb kon­zolos hídja, a Szabadság híd. A budai vámszedőházakat lebontották, Magyar­­ország - Nagy Virgil tervezte - történel­mi címerét eltávolították. 1980-ban nagy rekonstrukciót végeztek, az úttest aszfaltburkolatot kapott. Később a cí­mert is visszahelyezték. Végül, mint minden híd történetének, a Szabadság híd építésének is több legen­dás eleme van. Egyikük Ferenc Józsefhez fűződik. Eszerint a király a híd megnyitá­sának napján egy ezüstszegecset helye­zett a pesti hídfőnek a déli oldalára. A szegecs túlélte a híd 1945-ös felrobbantá­sát, de az 1956-os forradalmat már nem. Valaki kiemelte a helyéről, és elvitte. Az eltűnt darabot pótolták, de sajnos azt is elvitték. Akkor megint pótolták. Ez a pót­pótszegecs szerencsére még megvan. Várnai Vera A Ferenc József híd előmunkálatai forrás: btm kiscelli múzeum Cikkünk Nyomán. Az Akácos út és a szerzője Egyszerre két, különböző lapszámokban megjelent cikkükre szeretnék reagálni. Az első Csordás Lajos tollából Pazeller bácsi világhíre címmel jelent meg. Erre egy olvasójuk, Lengyelfi Miklós vála­szolt: mondanivalója az általam ismert tényeknek tökéletesen megfelelt, csupán abban kell helyreigazítanom, hogy édes­apám, Kalmár Tibor nem Parádfürdőn, hanem Szentgotthárdon hunyt el. Én soha nem állítottam, hogy az Aká­cos út zenéjét Kalmár Tibor írta volna. Ám ő nem a német szöveget fordította le (annak csupán cigányzenész motívumát vette át), a dalszöveg önálló alkotása. A német szövegben nem fedezhető fel „Akazien Strasse”, az Akácos út Kalmár Tibor „találmánya”, amely a dalt örök­zölddé tette. A Józsefváros című lapban fakszimilé­ben közölt két kotta félrevezető lehet. Az elsőnek a bal felső sarkában ugyanis az olvasható, hogy „Arrangement für Salon­spieler”. Magyarul: „Hangszerelés sza­lonzenekarra”, és a fénymásolt kotta a partitúra első hegedűszólamát (Violine I) jeleníti meg. Ez az egyetlen eddig ismert kiadvány, amelyen Pazeller Jakab neve olvasható, ám ez esetben is csak mint a mű hangszerelője. A hangszerelőt pedig a világon sehol nem ismerik el szerzőnek. A második kottamásolatból kiderül, hogy az Akácos útnak eredeti román szö­vege is van. Erről azonban hallgattak a Pazeller-örökösök, mert ellentmondott volna azon állításuknak, hogy Pazeller Jakabot „a környékbeli román falvak da­lai ihlették” az Akácos út zenéjének meg­írására. Véletlen lenne-e, hogy ezen a kot­tamásolaton nemcsak a zeneszerző, de a román szöveg írójának neve sem szere­pel? Mindez Kalmár Tibor elmondását igazolja, miszerint a dalt szövegestül-ze­­néstül a híres román színésznő, Carmen Sylva írta. A művésznő bizonyára meg­fordult a divatos Herkulesfürdőn, ott ta­lálkozhatott a fiatal katonakarmesterrel, és előadhatta neki Nu m’abandonna című saját szerzeményét, mely olyannyira megtetszett Pazeller Jakabnak, hogy ze­nekarára hangszerelte azt, majd később, Magyarországra települve kiadatta ugyanannál a Nádor Kálmán zeneműki­adó cégnél, amelynél minden más műve, köztük a Herkulesfürdői emlék is megje­lent. Ugyan mi oka lett volna Nádornak, hogy a szerzők közül kihagyja a zene­szerző nevét? S ha így volt, a későbbiek­ben Pazeller Jakab miért nem tisztázta szerzői jogát? Erre haláláig még több év­tizednyi ideje lett volna! Hogy a titokzatos, ismeretlen dalszer­ző névtelenségbe kívánt burkolózni, arra még egy bizonyíték van. Három évvel később Kalmár Tibor ugyanerre a zenére újabb szöveget írt Te csak szeress, dalolj, nevess címmel, amely szintén ismert lett. Ez a mű a Bárd Ferenc és fia zeneműki­adó gondozásában jelent meg 1914-ben. Az eredeti kotta birtokomban van, borító­ján az olvasható: „Szövegét írta Kalmár Tibor, zenéjét szerzette: D”. Egy újabb ti­tokzatos név, de ez sem Pazelleré... Meggyőződésem, hogy Pazeller Jakab a becsületes osztrák katonatiszt életében soha nem állította, hogy ő az Akácos út zeneszerzője. Ha így lett volna, bejelen­tette volna az I. világháború kitörése előtt megalakult Magyar Zeneszerzők, Szö­vegírók és Zeneműkiadók Szövetkezeté­nek vagy a jogutód Szerzői Jogvédő Hi­vatalnak. Ezt azonban nem tette meg, el­lentétben a Herkulesfürdői emlékkel, amely a mai jogvédő szervezet, az Artisjus nyilvántartásában is mint Pazeller Jakab műve szerepel. Ugyaneb­ben a nyilvántartásban az Akácos út egyetlen ismert szerzőjeként Káty Ferenc-Kalmár Tibort mint szövegírót tartják nyilván, s a zenére jutó jogdíjakat hét vagy nyolc „átdolgozó” részére meg­osztva utalják ki. Ezek között sem szere­pel Pazeller Jakab neve. Tehát jogsértő cselekedet őt a dal szerzőjének nevezni! A Pazeller-örökösök a nagypapa ha­gyatékában bizonyára megtalálták az Akácos út hangszerelt példányát, és az kapóra jött nekik, hogy a híres dalt Pazeller Jakabnak vindikálják. Tiltakozásom oka az az eljárás, amellyel a Pazeller-örökösök Pazeller Jakabnak kívánják kisajátítani az Aká­cos út című dalt. Minthogy erre semmi­féle jogalapjuk nincs, felszólítom őket, hogy a Pál utcai emléktábláról távolít­sák el az Akácos út feliratot, mert az Pazeller Jakab emlékének inkább meg­­gyalázása, mintsem hírnevének öregbí­tése. Ha pedig valóban Pazeller Frigyes úr birtokában vannak a nagy atyja szer­zői mivoltát bizonyító dokumentumok, akkor sürgősen mutassa be azokat az Artisjusnál ahol ezzel nagy megköny­­nyebbülést válthatna ki, miután az Artisjus - jogelődeivel együtt - kilenc­ven éve kutat az Akácos út hiteles zene­szerzőjének kiléte után... Id. Kalmár Tibor

Next