Népszabadság - Pest Vidék melléklet, 2001. augusztus

2001-08-18

40 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2­001. AUGUSZTUS 18., SZOMBAT Pest-budai hídavatás 1946-ban A háború után az első­­ A millennium óta Ferenc József nevét viselte, Szabadságra keresztelték át Budapest sorrendben negyedik hídja a mérnöki és művészi szempontból egy­aránt különleges Szabadság híd, amely 1946-ig Ferenc József nevét viselte, de egykor emlegették Fővám téri hídként, sőt Gellért hídként is. Felépítésének ötle­te már a városegyesítés előtt, a Lánchíd „hegemóniájának” idején felvetődött, ám a Margit híd 1876-os átadása után egy időre lekerült a napirendről. Egy évtized­del később törvényben mondatott ki, hogy a meglévő fővárosi hidak vámjából befolyó összeget újabb, a Lánchídtól dél­re felépítendő Duna-hídra kell fordítani. Bizonytalan volt azonban, hogy a híd az Eskü térnél, a mai Erzsébet híd helyén, vagy a Fővám térnél fog-e felépülni, így az 1893-ban kiírt nemzetközi pályázat során mindkét megadott helyre lehetett terveket készíteni. A délebbi helyszín mellett szólt, hogy hídfőinek kialakítása jóval kisebb léptékű városrendezést igé­nyelt. Végül ez bizonyult a döntő szem­pontnak, de csak a sorrendet illetően, hi­szen az 1893. évi XIV törvénycikk elren­delte mindkét híd megépítését. A pályázatra összesen 74 munka érke­zett be, közülük 21 vonatkozott a Fővám téri helyszínre. A bírálók végül a máso­dik díjas tervet fogadták el, melyet Feketeházy János nyugalmazott MÁV- főmérnök, nemzetközileg is jelentős hídtervező, számos vasúti híd, a szegedi Tisza-híd és a fiumei forgóhíd mérnöke készített. A háromnyílású híd különle­gessége a befüggesztett tartóelem - az úgynevezett Gerber-tartó - alkalmazása volt, amely a XIX. század végén merő­ben új megoldásnak számított, és szak­mai körökben megérdemelt nemzetközi sikert aratott. A híd architektúrájának tervezője, Nagy Virgil, a későbbi mű­egyetemi professzor elsősorban az esz­tétikai szempontokért felelt (akárcsak az 1903-ra felépült Erzsébet híd esetében). Az 1894-ben megkezdett kivitelezést a kereskedelemügyi minisztérium hídépí­tési osztályának munkatársai, Beke Jó­zsef, Gállik István Dömötör és Járkinyi Jenő vezették. A Ferenc Józsefről elnevezett hidat a millenniumi ünnepségek keretében, 1896. október 4-én, a király jelenlétében adták át. Bár a hely kiválasztását több kri­tika érte - a Fővárosi Lapok szerzője sze­rint a hidat „nekivezették a hegynek” — abban mindenki egyetértett, hogy az új budapesti híd mind mérnökileg, mind építészetileg kiváló alkotás. Népszerű­ségét növelte, hogy Budapest első olyan hídjáról volt szó, melyet kizárólag ma­gyar tervezők és kivitelezők alkottak, ugyanakkor bármely szempontból felvet­te a versenyt az „angol” Lánchíddal és a „francia” Margit híddal. Mintegy fél évszázados eseménytelen periódus következett a Ferenc József híd történetében, melynek az értelmetlen brutalitás vetett véget: 1945. január 16-án a Pest kiürítésére készülő német hadsereg felrobbantotta a hidat. Pontosabban a rob­bantó alakulatok bevégezték, amit a szö­vetségesek aznap éjszakai bombatámadá­sa megkezdett: a híd önálló, befüggesz­tett eleme a Dunába esett, a budai főtartó pedig megrongálódott, majd leszakadt. Ezután már csak a Lánchíd és az Erzsébet híd maradt épen Budapest Duna-hídjai közül - de csak két napig. Két hónappal és egy korszakkal ké­sőbb, 1945. március 15-én újra megindult a forgalom a híd nyomvonalán: a lesza­kadt részt pontonhíddal pótolták, s ezt nyitották meg naponta 8 és 16 óra között a polgári közlekedés részére, elsőként te­remtve összeköttetést Buda és Pest között a két városrész felszabadulása után. 1946. január 10-én a pontonhidat jégzaj­lás vitte el, ám ekkor már csak öt nap volt hátra a Parlamentnél felépített ideiglenes Kossuth híd megnyitásáig. A Szabadság híd újjáépítését a MÁVAG végezte, az újonnan felállított magyar műszaki hadosztály, szovjet ka­tonai alakulatok és a lakosság segítségév­vel. A rekonstrukciót négy mérnök, Ha­viár Győző, Massányi Károly, Sáros Károly és Zimányi István vezette. Az új­jáéledő budapesti lapok természetesen megkülön­böztetett figyelemmel kí­sérték az építkezést. A híd és a jég „drámai küzdel­ménél”­­ az árvízveszély miatt robbantani, sőt bom­bázni is kellett a hídnál fel­gyűlt jégtorlaszokat - fon­tosabbnak bizonyult, hogy a „hídverést” ki-ki saját politikai propagandája szolgálatába állítsa. Ápri­lisban például a Szabad Nép lapjain „Nincs társa­dalmi segítség, közönyö­sek a hatóságok — a Szabadság híd mun­kásai mégis hősiesen dolgoznak” címmel jelent meg cikk (a híd ekkor még hivata­losan Ferenc József nevét viselte). 1946 áprilisában csavaremelőkkel si­került felemelni a leszakadt budai híd­­részt, ezt követte a pesti oldal rekonstruk­ciója. A megsemmisült elemeket Fekete­házy eredeti tervei alapján újra legyártot­ták, a rakparton ötventonnás egységekbe szerelték, majd úszódaruk­kal emelték a helyükre. Jú­niusban, az egyik emelési kísérletnél leszakadt egy darulánc és a főtartó a Du­nába zuhant, számos sérü­lést okozva. Július 12-én azonban sikerült összeköt­ni a két oldalt, augusztus 17-én ünnepélyesen átha­ladt a hídon az első villa­mos, 1946. augusztus 20- án pedig, elsőként a hábo­rúban lerombolt budapesti hidak közül átadták a jeles alkalomra már valóban át­keresztelt Szabadság hidat, „a demokrá­cia újabb diadalát” (ahogyan a Népszava emlegette). Abban az évben augusztus 20-a különösen emlékezetes ünnepnap lett Budapest számára. 1946 októberében a híd újjáépítve ün­nepelhette ötvenedik születésnapját, ugyanakkor eredeti állapotához képest kisebb változtatásokra került sor: le kel­lett bontani a budai oldal vámházait, egyszerűbb lett a korlát és lekerültek a kapukról a címerek (utóbbiakat később visszahelyezték). 1946-ban a Budapest lapjain egy avatott hídszakértő arról ér­tekezett, hogy a híd mindeddig túldíszí­tett volt, ami az összhatás rovására ment: mindenekelőtt a turulokat jelölte meg, mint rekonstrukcióra méltatlan egyedeket. A Szabadság hidat követte 1948 au­gusztusában a Margit híd, 1949 novem­berében — megnyitása centenáriumán — a Lánchíd, 1952 novemberében pedig a Petőfi híd átadása. Rekonstrukcióról e négy híd esetében beszélhetünk, hiszen az 1950-re elkészült Árpád híd „jogelőd nélküli” volt, az 1964-ben felépült Er­zsébet híd pedig új alkotás, amely a régi­re csak arányaiban és ívei vonalában em­lékeztetett. Tóth Vilmos Magyar tervezők és kivitelezők alkották, de felvette a versenyt az „angol” Lánchíddal és a „francia” Margit híddal. Az épülő Ferenc József híd a Gellért-hegy felől nézve forrás: egy város játékai -Budapest a millennium színpadán A Boszorkányok pedig nincsenek Ilcsi néniről tudni kell, hogy világhírű. A kozmetika világában, Washingtontól Hongkongig számos nemzetközi tanács­kozás meghívottja volt már, postacímét a legnevesebb kozmetikai szaklapok nyil­vántartják. Ilcsi néniről tudni kell, hogy a biofizi­ka (az a tudományág, amely a biológiai jelenségeket a fizika tudomá­nyos eszközeivel vizsgálja) a vesszőparipája. A kozmetikus kezében 9 voltos elemmel mű­ködő kis elektromos gép, az egyik elektróda rajta, a másik a vendégen van. Ő maga Karls­­ruhéban tanulta ki az elektro­­kozmetikát, Budapesten pedig már tanította. Ilcsi néniről tudni kell, hogy negyven évig volt kozmetikus, és most nyers növényekből ké­szít kozmetikumokat. A be­gyűjtött növényeket négy hó­napig érleli pincéjében - alko­holban, olajban, vízben, méz­ben -, amíg minden kórokozó elpusztul. A nyers növények­ből - répából, uborkából, para­dicsomból, mindenféléből - krémet, zselét, testápolót csi­nál. Készítményei egyetlen boltban sem kaphatók. Ilcsi néni kedvence a köviró­zsa. Begyűjti, de termeszti is, odahaza. A kövirózsa adaptív növény, mindent gyógyít. A középfülgyulladást, a herpeszt, a májfoltokat. Dédnagyapja feltette a kövirózsát a zsúptető­re is, mert akkor nem csapott bele a villám. Hitetlenkedem, de erősködik. Ez így van. Ezért nevezik dörgőfűnek is. Ilcsi néni szeret mindent nevén nevezni. Amikor beadta engedélyeztetésre az „ese­mény előtti pakolást”, azt a választ kapta, hogy a készítmény jó, de a neve félreveze­tő. Kilencféle fűből és erős paprikából ké­szül, aki két órával az esemény - színház, légyott vagy bármi más - előtt applikálja, gyönyörű lesz. — Meddig? Soká. Ilcsi néni szerint semmi nem úgy van, ahogy mondják. A reklámőrület a példa rá. Kitalálták, hogy a napfény bőrrákot okoz, hogy eladják a fényvédő krémeket. Kitalálták, hogy a szappan szárít. Ez sem igaz. Ilcsi néni nem tart lépést a korral. Elébe vág. Olvassa a szaklapokat, el­megy a nemzetközi konferen­ciákra, itt ezt hall­ ott azt, és otthon, a Hűvösvölgyben ki­keveri a testkezelés számára fontos anyagokat. Ilcsi néniről feltételezik, hogy boszorkány. Ez igazság­talanság, mert ő nem hiszi el, amit lila köd borít. Csak azt, ami kézzelfogható. A piezo­­elektromosságot fontosnak tartja. Tudom-e, hogy mi az? Én eddig csak a lemezjátszók kristálytűinek piezoelektro­­mosságáról hallottam. - No látja - mondja olyan hangsúllyal, hogy szégyenke­zem tudatlanságom miatt -, nemcsak a kvarckristályok piezoelektromosak, hanem a bőrünk, a hajunk is. Amikor masszírozom a bőrt, piezo­­elektromosságot indukálok benne. Most már ezt is megtanul­tam. Ilcsi nénit egyébként Mol­nár Dánielnének hívják. So­káig Hajdúszoboszlón élt a férjével, aki ott városi mérnök volt. A szoboszlói vizet tartja a legjobbnak a világon. Miért épp ebben ne lenne igaza? K. Gy. J. FOTÓ: DOMANICZKY TIVADAR ______T­ERÍTÉKEN________ Két lábbal a földön Vendéglőbe járni néha olyan, mintha fi­lozófiakurzusra iratkozna be az ember. Egy ártatlan kis ebéd olyan kijózanító tud lenni néha, hogy utána napokig nem reménykedik semmiben az ember. Minden úgy van, ahogy van, az, aminek látszik, a világ egyenes és kegyetlen, nem áltat és nem kényeztet. Ragyog a nap, kis pihenő van éppen a tompa forróság közepén, fúj a szél, az ég pedig olyan fényes, mintha leg­alábbis jelenteni akarna valamit. A Kopaszi-gátra megyünk, az Aranyhal vendéglőbe. Semmi egyebet nem remé­lünk, csak annyit, hogy eszünk majd va­lami egyszerűt, de jót, nézzük a Dunát, sokat beszélünk, iszunk valami könnyű fehérbort, de mélyen magunkban azt hisszük, hogy majd jól meg fogunk le­pődni. Hogy egyszer csak majd felkap­juk a fejünket, hogy te, gondoltad vol­na, hogy ez az Aranyhal ilyen jó? És akkor majd nagyon örülünk, sőt boldo­gok leszünk a ragyogó ég alatt, mintha legalábbis rájöttünk volna, hogyan old­juk meg életünk számtalan kérdéseinek egyikét, így poroszkáltunk a szétdúlt, szemetes és agyondisznólkodott Kopa­­szi-gáton az Aranyhal felé. Budapest egyik legígéretesebb helyén kalyiba áll kalyiba mellett, omladozó sufnik, jól fu­tó, kellemes, éjszakai szórakozóhely, és egy már-már legendás vendéglő. Az Aranyhal amolyan nosztalgiahely, ahol nem suvickoltak ki mindent az új idők tiszteletére, hanem hagytak mindent úgy, ahogy megszoktuk: kicsit lepusz­­tultan, rozsdásan, ziláltan. Nem visznek itt nagy konyhát, de az ember valóban azt remélheti, hogy szívvel csinálják, amit elénk tesznek, meg valami masszív büszkeséggel. Pokolba a finomkodó di­vattal, gyertek, egyetek egy jó halászle­vet vagy rántott csirkemájat, pörköltet, igyatok egy hosszúlépést, nézzetek kö­rül, látjátok, nem próbálunk paradicso­mot varázsolni a pusztulásban. Ott van­nak halomban a rozsdás székek, ott meg derékig ér a gaz, fogjátok meg, ragad az étlap, ne finnyáskodjatok, engedjé­tek el magatokat. Ott a Duna, élvezzé­tek, és, végre egyetek egy tisztessége­set. Megszállottan reménykedünk, és bizony a képlet a levesekig működik is. Igaz, hogy mindenre elképesztően sokat várunk, de amikor szótlan és kicsit rosszkedvű pincérünk kihozza a levese­ket, nem kis meglepetésben lesz ré­szünk. A gyümölcsleves tele van friss gyümölccsel, lendületes és laza, a bab­gulyás pedig sűrű és határozott. Ráadá­sul az előételnek kért, kényes mozzarel­la paradicsommal is friss és szakszerű. Mintha az Aranyhal hirtelen többet ad­na, mint amit ígér. Csak kapkodjuk a fe­jünket, készülődünk a hozsannára, de aztán hirtelen minden a helyére kerül: megérkezik a kellemetlen, ráncosan el­készített harcsa annyi burgonyával és olyan kevés hallal, és olyan gyámolta­lan ízekkel, hogy zavarba jövünk, vala­mint a borzaska, a bundázott sertésbor­da zsírosan, súlyosan, nagyon régimó­­dian. És ezen a ponton ki kell józanod­­nunk. Az Aranyhal az, ami. Egy kis­kocsma vendéglői álmokkal, szerény ét­lappal, bizonytalan konyhával, nem túl meggyőző alapanyagokkal. Egy hely, amelyhez kell egy kis jóindulat, egy kis meghatottság, szemhunyás — és jó gyo­mor. Konyha: szomorú zsírok Kiszolgálás: ártatlan közöny a Wittman fiúk

Next